A reneszánsz, mint tudjuk Itáliában alakult ki, jellemzője a világias, profán légkör. Míg a középkor századaiban az élet értelmét a túlvilági életre való felkészülésben látták, addig a reneszánsz ember a földi életet állította központba: harmóniában akart élni e földi létben és boldog lélekként üdvözülni a túlvilágon. Ez az új humanista világnézet új stílust hívott életre, mintaképévé az élet teljességét tükröző antik (görög és római) művészet vált, ennek újjászületését (reneszánsz) hirdették. Az egyházi mellett hangsúlyos szerepet kapott a világi építészet is. Esztétikai kritérium lett a harmónia, a szimmetria és a tér centrális felfogása, térlefedéseknél a kupola. Tudatos távlati hatásokra törekedtek, felfedezik a perspektívát, a fény és az árnyék játékát. Antik épülettagozatokat újítanak fel: pl. párkány, bábos korlát, ballusztrád. Megjelenik a stukkó (gipszdíszítmény), elsődlegessé válik a belső márványburkolat használata (nálunk elsősorban a sütői vörös márvány, síremléknek is). Jellegzetes a sgrafitto (két vagy több eltérő színt vékony vakolatrétegben hordanak egymásra és így kaparják ki a díszítést), a száraz (secco) és nedves (fresco) vakolatra felhordott falfestés, a pártázatos oromzat. Gyorsan hódít a színes, mázas kályhacsempék, fajansz, majolika divatja.

Összefoglalva a reneszánsz építészet fő jellemzői:

  • arányosság, szimmetria
  • erős vízszintes tagoltság - árkádokkal, ablaksorokkal, párkányokkal, oszlopokkal
  • antik építészeti elemek alkalmazása - timpanon, oszloprend, lépcsősor, átriumos belső udvar (görög) és kupola (római)
  • legkedveltebb épülettagozat: párkányok, oszlopfők, konzolok és korlátok (balusztrád-kőbábokból kialakított korlát)
  • legkedveltebb díszítmények: akantuszlevelek, rozetták, gyöngysorok, bőségszaru, gyümölcs és virágfüzérek, valamint meztelen gyermekalakok, a puttók
  • az épület belekomponálása a tájba

A reneszánsz építészet a 15. század elején a közép-itáliai Toszkánában alakult ki. Onnan terjedt át a század folyamán Itália más területeire, majd a 16. század kezdetén Európa országaira. Az új stílus átvételében és meghonosításában mindenütt jelentős szerepet játszottak az itáliai kapcsolatok és az itáliai mesterek. Itália reneszánsz építészetében a kora reneszánsz a 15. század húszas éveitől a század végéig tartott. Legjelentősebb központja Firenze. Az építészetben ez a korszak az alapvetés, az elvek és a gyakorlati módszerek kikísérletezésének ideje. A fejlett reneszánsz kora a 16. század első fele. A művészeti élet központja s a legnagyobb építkezések színhelye ekkor az Egyházi állam fővárosa, Róma. Az elvek ekkorra már letisztultak. Az ókor alkotásait alaposabban ismerő, az elméletben is jártas mesterek biztos tudással, de mindig a feladathoz illő eredetiséggel alkalmazzák a klasszikus formákat. A késő reneszánsz idején, a 16. század harmadik negyedében a reneszánsz világa kezd felbomlani. Az építészetben kettős folyamat figyelhető meg. A téralakításban nagyobb szabadságra, a mozgás élményét keltő változatosságra törekszenek. Ugyanakkor a formálás elmerevedik. Az oszloprendek alkalmazását megmásíthatatlan szabályok szigorítják.


Firenze: dóm - kupola.

A gótikus székesegyházat a 16. század közepén kezdték építeni. Amikor Brunelleschi 1420-ban átvette a munkát, készen állt a hosszház s a boltváll magasságáig felfalazva a kupolatér. Rá a befejezés feladata hárult. A 40 m-t meghaladó fesztávolságú, nyolcszög-alaprajzú tér fölé kettős héjú kolostor boltozatot épített. A szerkezet tulajdonképpen még gótikus. A boltsüvegek együttműködését a két héj közé elhelyezett bordák és az azokat egymáshoz kapcsoló haránt irányú konzolok biztosítják. Ezen túl azonban vannak olyan szerkezeti, építéstechnikai sajátosságai, amelyek forradalmian újszerűek. A vastagabb belső héjban Brunelleschi halszálkafalazással 64 rejtett, spirálvonalban felhaladó bordát alakított ki. Ezek segítségével elérte, hogy a boltozatban a gömbkupolához hasonló erőjáték keletkezett, vagyis az építés minden szakaszában szerkezetileg önhordó volt. Nem igényelt teljes aláállványozást, rendkívül gazdaságosan, függőállványról lehetett falazni. A város házai fölé magasodó, hatalmas kupola nemcsak technikai szempontból a század egyik csúcsteljesítménye; a szépsége is lenyűgöző. Megérdemelten vált Firenze jelképévé. (A művészettörténet a reneszánsz építészet kezdetét a firenzei dóm kupolaépítésétől számítja.)

Pazzi kápolna, Firenze

    

Firenze: Cappella Pazzi. Brunelleschi legfontosabb s egyben a firenzei kora reneszánsz egyik legjelentősebb műve a Pazzi-család megbízásából a Santa Croce kolostor udvarán épült. A kápolna térrendszerének központi egysége a kupolatér. Ahhoz kapcsolódik kétfelől egy-egy harántdongával fedett térszakasz, a bejárattal szemben pedig egy négyzetalaprajzú szentély-kápolna. Előtte   oszlopos előcsarnok húzódik. Ezt az oszlopcsarnokot összekötő hídnak szánta a természetes külső világosság és a gondosan kialakított belső tér puhán eloszló szórt fénye, árnyékot nem vető megvilágítása között.  A tagozás teljes rendszerét a kupolatér szentélykápolna felőli oldalának formarendje határozza meg. A szentély félkörívben záródó nyílását egy-egy pilaszter s a rájuk támaszkodó archivolt keretezi. Mellette két oldalról keskenyebb, szintén pilaszterrel határolt falszakaszok helyezkednek el. A kápolna belsejében Brunelleschinek sikerült megvalósítania az értelemnek azt a bizonyos derűs fényét, mely lágyan árad szét anélkül, hogy árnyékot vetne és a belső térnek valami sajátosan valószerűtlen, mértani hatást ad.

Mantova: San Andrea templom. (alaprajz, külső és belső képe)

Ez az építészeti alkotás az antik Róma monumentális épületeit idézi. A dongaboltozatos főhajóhoz két oldalról 3-3 nagyméretű, kazettázott harántdongával fedett s teljes felületével a főtérre nyíló kápolna csatlakozik. A nagy kápolnák kisebb, négyzet alaprajzú, zárt kápolnaterekkel váltakoznak. Ez utóbbiak a főhajóból nézve hatalmas pillérek benyomását keltik. A mantovai San Andreában a súlyos faltestekkel körülhatárolt tér egysége érvényesül. A hosszhajós templomoknak ez a típusa a késő reneszánsz építészetben fejlődött tovább. A főhomlokzat a reneszánsz egységteremtő szándékának érdekes példája. Alberti külön előcsarnokot épített a tulajdonképpeni homlokfal elé, s azon méretben és formában pontosan megismételte a főhajó egy diadalívnyi egységét. A különbség csak annyi, hogy kívül ezt a hármas motívumot timpanonnal zárta le. A megoldás vitatható, nem is nagyon talált követőkre.

San Pietro in Montorio - Tempietto, Róma (1502)

Róma: Tempietto. A fejlett reneszánsz első nagy jelentőségű emléke. Róma egyik dombján, a San Pietro in Montorio kolostor udvarán épült, azon a helyen, ahol a legenda szerint Péter apostolt keresztre feszítették. Rendeltetése az volt, hogy a kereszt helyét keretbe foglalja. Ennek megfelelően kis méretű. Tulajdonképpen egy járható belső terű, épületté megnövelt ereklyetartó. A Tempietto kör alaprajzú, kettős héjú félgömbkupolával lefedett rotunda (a tér átmérője mindössze 4,5 m). A hengertestet kívül 16 római dór oszloppal képzett, megközelítően a magasság kétharmadáig felnyúló folyosó veszi körül. Az oszlopok körpárkányt hordanak, a fölött könnyed hatású, balluszteres mellvéd emelkedik. Az oszlopok rendje pilaszter tagozatként rávetül a rotunda felületére. A pilaszterek között mind a két szinten váltakozva félköríves és egyenes záródású fülkék, ill. ablakok helyezkednek el. A kis templom néhány lépcsőfokkal megemelt alépítményen áll. A Tempietto az ókori Vesta templomok mintájára épült körperipterosz. A reneszánsz első olyan alkotása, mely formáival és egész rendszerével valóban az antik építészetet élesztette újjá. Ezt fejezi ki a neve is. Olaszul a "tempio" pogány templomot jelent. A "tempietto" ennek kicsinyítő képzős alakja, jelentése szerint tehát az ókori szentélyekhez hasonló pogány templomocska.

Német területen a reneszánsz a 16. század elején kezdődött s a 17. század közepéig tartott. Az új stíluselemek feltűnése az első időszakban még eléggé véletlenszerű. Csak a 16. század második felében jut fokozottabb jelentőséghez. Akkor bővülnek régebbi kastélyok új reneszánsz szárnnyal, s akkor alakulnak ki az Itáliával szoros kapcsolatban álló gazdag kereskedővárosok - Augsburg, Nürnberg, München - patrícius lakóházain a stílus jellemző helyi vonásai. A zsúfolt beépítésű városokban a lakóházak többnyire keskeny, mély telekre épülnek. A lefedésük meredek hajlású nyeregtető. Az utcára néző homlokzatot több emeletes, gazdagon díszített, lépcsős oromzat zárja le. A részletképzésben észak-itáliai formák keverednek a francia építészetből átvett elemekkel és németalföldi díszítőmotívumokkal. A német reneszánsz jelentős emlékei a heidelbergi várkastély és a nürnbergi Pellerhaus. Heidelberg: várkastély. - a középkori együttest a 16. század közepén Ottheinrich választófejedelem, fél évszázaddal később pedig IV. Frigyes választófejedelem bővíttette reneszánsz szárnyépületekkel. Az Ottheinrichsbau homlokzata kétemeletes, hálós tagolású. Érdekessége, hogy a pilasztert minden második ablakközben szoborfülke helyettesíti. A részletekben az antik motívumok szabadon átformálva, festői összeállításban jelennek meg. A főpárkány fölött eredetileg két díszes kiképzésű, a lakóházakéhoz hasonló oromzat emelkedett. A Friedrichsbau az észak-itáliai késő reneszánsz hatását tükröző, kissé szabályszerűbb formákkal lényegében a mellette álló, korábbi kastélyszárny tagolás rendszerét ismétli.

Oroszországban a reneszánsz a 15. század végétől a 17. század közepéig tartott. Kialakulásában itt is jelentős szerepük volt az itáliai mestereknek. A stílus azonban már az indulásnál helyivé színeződött. Térformálásban, a tömeg képzésében az itáliai mesterek is a középkori orosz építészet hagyományaihoz igazodtak. A kor legjelentősebb emléke a moszkvai Kreml nagyszabású együttese. A Moszkva folyó partján emelkedő magaslaton fekszik. Kiépítése III. Iván cár idején kezdődött. A nagy munkában az orosz mesterek mellett részt vettek itáliai építészek is, közöttük Aristotele Fioravanti, aki azelőtt Mátyás szolgálatában Magyarországon is dolgozott. A Kreml együttesének neves reneszánsz emlékei az Uszpenszkij székesegyház, a Nagy Iván harangtorony és a Granovitája palota. Lényegében hozzájuk tartozik, de az erődfalon kívül épült a Vaszilij Blazsennij templom.

Franciaországban a reneszánsz a 16. század elején jelent meg s a 17. század első negyedéig tartott. Kialakulásában döntő szerepet játszottak azok a hadjáratok, amelyeket 1494-től kezdve két évtizeden át a francia királyok vezettek Itália ellen. A hadjáratok során kétszer is sikerült Milánót elfoglalniuk. A hódítás mind a két esetben átmeneti volt, de hatásában így is nagy jelentőségű. Alkalmat adott arra, hogy a francia nemesek egy tekintélyes része megismerhesse az új stílust. Észak-Itáliában a reneszánsz középkorias, lombard változatával kerültek kapcsolatba. Olyan épületeket láttak, mint a paviai Certosa, amelynek homlokzatára középkori módon, zsúfolt díszítésként rakódtak rá a klasszikus formák. A gótikához szokott franciáknak ez megkönnyítette az új stílus befogadását. Hazatérve a lombard emlékek mintájára kezdték kastélyaikat korszerűsíteni. Eleinte megbízásokkal átcsábított vagy erőszakkal magukkal vitt itáliai mestereket foglalkoztattak. Azok mellett nevelődtek ki a reneszánsz módszert a francia hagyományok szellemében alkalmazni tudó hazai építészek. A francia reneszánszban az egyházi építészet részaránya elhanyagolhatóan csekély. A legfontosabb feladat a kastély. Kezdetben a meglevő, régi kastélyokat alakíttatják át vagy bővítik új szárnnyal. Később jelennek meg a szabályos alaprajzú, új épületek. Ezekben a négyszögű udvart derékszögben csatlakozó szárnyak veszik körül. A fejlődés folyamán azután a bejárat felőli szárnyat kerítés-fal váltja fel, majd az is elmarad, s az alaprajz U alakúvá változik. A típus fejlődésének ezt az utolsó szakaszát a francia kastélyépítészet a kora barokk idején éri el. A tömegforma sokkal bontottabb, mint Itáliában. Jellemzője a meredek hajlású, sokszor díszes kéményekkel gazdagított magas tető és a főpárkány fölé emelkedő, oromzatos tetőablak. A francia kora reneszánsz legnevesebb emlékei a Tours-i tartományban, a Loire folyó mentén épült Blois-i, Chambord-i kastélyok; a fejlett reneszánsz időszakából a legfontosabb a párizsi Louvre.

Blois: kastély.

A szabálytalan alaprajzú középkori várkastélyban a 15-16. század fordulóján XII. Lajos építtetett egy átmeneti stílusú, nagyobbrészt még gótikus szárnyat. Ezt követ-te másfél évtizeddel később a kora reneszánsz I. Ferenc szárny. Az udvar felé néző kétemeletes homlokzat hálós tagolású. A pilaszterek kiosztása azonban esetleges, a tengelytávolságuk változó. Jellemző vonása, hogy az ablakok a párkány és a pilaszter keretébe foglalt falmező teljes felületét áttörik. A nyílások így függőlegesen egymáshoz kapcsolódó, hangsúlyos motívummá állnak össze; hatóerejüket a főpárkány fölött díszes oromzatú tetőablak fokozza. Az ilyen ablakos axisok ötletszerűen váltakoznak kevésbé hangsúlyos, tömör axisokkal. A megjelenés festőiségét növeli a homlokzat síkja elé kiugratott, szerkezetében még gótikus, áttört csigalépcső. A külső - a terep lejtése miatt háromemeletes - homlokzatot zárterkélyes, íves és egyenes záródású loggiák sora tagolja.

Chambord: kastély. A francia kora reneszánsz első szabályos alaprajzú kastélya. Terveit itáliai művész készítette, de a kivitelezők francia mesterek voltak. Főépülete négyzet alaprajzú, háromszintes - a középkori várak lakótornyaira emlékeztető-sarokbástyákkal kialakított "donjon". Közepén kettős menetű csigalépcső emelkedik, ahhoz négy oldalról, görögkereszt alakban, boltozott előcsarnokok kapcsolódnak. A keresztszárak sarkaiban és az íves sarokbástyákban minden szinten egy-egy több helyiségből álló lakosztály helyezkedik el.

Angliában a reneszánsz a 16. század közepén kezdődött s a 17. század utolsó harmadáig tartott. A befejeződés időhatára azonban nehezen állapítható meg, mert bizonyos szempontból a reneszánszhoz sorolható az angol barokk építészet klasszicizáló - palladianus - irányzata is. A 16. század első negyedéig terjedő korai időszakban a kastélyok sajátos típusa alakult ki. Jellemzője az erősen megbontott alaprajz s a tagolt tömegforma. Központja a több szint magasságot átfogó, tágas hall. A köré szerveződik az épület főtömege, amelyhez az átlók irányában előrenyúló, néha toronyként megemelt sarokpavilonok csatlakoznak. A külső megjelenés a Tudor-kori későgótikára, a függélyes stílusra emlékeztet. A homlokzatokat kőbordákkal osztott, nagyméretű ablakok törik át. A részletképzésben, különösen az oromzatok alakításánál, a németalföldi díszítőművészet befolyása érvényesül. A 17. század második évtizedétől az angol építészetben Palladio stílusa kezdett egyre erősebben hatni. Az ebből kibontakozó szigorúbb irányzat, a palladianizmus továbbélt a barokk idején is. A századfordulón az angol építészet uralkodó irányzata lett. Az angol reneszánsz kastélyok korai típusának jellemző emléke a Wollaton Hall.

Nottinghamshire. Wollaton Hall. Központja a tömegében erősen kiemelt, két szinttel az épület fölé magasodó hall: ennek sarkait fönt konzolosan kiugratott, hengeres formájú kis bástyák díszítik. A hall központi tömegét veszik körül az egyemeletes, a sarkokon kiugratásokkal képzett oldaltraktusok. Ezekhez újabb kiugratással magasabb, díszes oromzatú sarokpavilonok kapcsolódnak. Az alaprajz úgy terjed szét, hogy a központos elrendezés ellenére minden helyiség közvetlen, természetes megvilágítást kap. Ezt szolgálják a homlokzat nagy felületeit megnyitó, kő-bordákkal osztott ablakok.

Európa országai közül elsőként Magyarország kapcsolódott be a reneszánsz fejlődésébe. A korszak nálunk a 15. század hetvenes éveitől a 17. század közepéig, egyes területeken a század végéig tartott. Az új stílus átvételét az Itáliával fennálló régi kapcsolatokon túl nagyban segítették a középkori magyar építészet formálási sajátosságai. A magyar gótika - az itáliaihoz hasonlóan - kerülte a faltest erős áttörését. Tömör síkokkal határolt, zárt tömegeket alakított. Ehhez a hagyományhoz jól illeszkedtek a reneszánsz rokon jellegű törekvései. Az új stílus először a királyi építkezéseken jelentkezett. Az alapos humanista műveltséggel rendelkező reneszánsz uralkodó, Mátyás király olasz mestereket hívott az udvarába, s jelentős megbízásokkal, bőkezűen támogatta a művészeteket. Mátyás halála után, a Jagello korban Bakócz Tamás esztergomi érsek volt a reneszánsz leghatékonyabb pártolója. A stílus meghonosításában két olasz mester játszott meghatározó szerepet: a firenzei Chimenti Camicia és a dalmát származású Giovanni Dalmata. A magyarországi reneszánsz fejlődése két nagy szakaszra tagolódik. Az első, a korai szakasz 1541-ben Buda elestével zárul. Azt követően, az ország három részre szakadása után a továbbhaladás feltételei területenként eltérő módon alakultak. A török támadásoknak leginkább kitett Dunántúlon az erődített építkezés került előtérbe. A viszonylag veszélytelenebb Felvidéken a stílus más irányú változata bontakozott ki. A független fejedelemséggé lett Erdélyben pedig egy új fejlődésmenet kezdődött, amelynek külön is megvan a maga korai, fejlett és késői szakasza. Ez a három - területileg elkülönülő, de egymásra kölcsönösen ható - fejlődésvonal együtt a magyar reneszánsz második korszaka. A magyar reneszánsz korai szakaszának legfontosabb emlékei a budai királyi palota, a visegrádi királyi palota, a simontornyai vár, az esztergomi Bakócz kápolna, a gyulafehérvári Lázói kápolna és a sárospataki vár.

Simontornya: vár. - középkorban keletkezett, a 15. sz. közepén gótikus stílusban kiépített várat a 16. sz. elején alakították át. A két-emeletes keleti szárny külső homlokzatán szemöldök párkánnyal záródó kőkeresztes ablakok nyílnak. Ez az ablakforma jellemző a Mátyás-kori építkezésre, töredékei Budán és Visegrádon is fennmaradtak. Az udvari homlokzat elé reneszánsz loggia épült. A simontornyai vár a királyi építkezések közvetlen hatását tükrözi. A kor egyik jelentős emléke,  jó állapotban maradt fenn, s lehetőséget ad arra, hogy a mintáját adó, de jobban elpusztult Mátyás-kori palotákról teljesebb képet kapjunk.

Bakócz kápolna, Esztergom - a görögkereszt alaprajzú kápolnát új kupola fedi, oldalfalait díszes fél pillérek keretezik, négy fülkéjének íves mennyezetét kazettás faragványok borítják, a fél pillérek és a félköríves fülkék vonala által határolt belső falmezőket finoman faragott növényi indadísz ékesíti. Belsejének vörös márvány borítása meleg, ünnepélyes hangulatot áraszt. Nemesen arányos térkompozíciójának, kifinomult részletformáinak legközelebbi stiláris rokonai a századforduló építészetében találhatók meg. n Firenzéhez vezet a kápolna fehérmárvány oltára is, melyet Andrea Ferrucci 1519-ben Bakócz megrendelésére az Arnó parti városban faragott. Az építmény tiszta és érett reneszánsz formáival jelentős hatást gyakorolt az egykorú magyar művészetre.

Lorántffy-loggia, 1646-1647. Sárospatak, Rákóczi-vár

Az együttes a 15. század végétől 1660-ig fokozatosan épült ki. Magját, a későközépkori tornyot, későbbi nevén Vörös-tornyot 1500 táján a Pálócziak építették. 1526-ban Perényi Péter birtokába került. 1534-től ő építteti a toronyhoz a rombusz alaprajzú, sarokbástyás belső vár körítő-falait és a városmagot övező külső várfalakat. A Vörös-tornyot - öt szintjén fiókos dongaboltozatos termekkel - lakótoronnyá építteti át, és kívül-belül reneszánsz faragványokkal díszítteti. A vár-udvar keleti oldalán palotaszárnyat emeltet, amit 1563-ban Gábor fia fejez be. E szárny emeletét, majd az udvart övező többi szárnyat pompás késő-reneszánsz termek sorával 1616 és 1660 között I. Rákóczi György és felesége Lorántffy Zsuzsanna építteti ki. Az 1703-ban és 1737-ben leégett várkastélyt igénytelen barokk helyreállítások után a XIX. században romantikus ízlésben erősen átépítették. A hatalmas, négyzet alaprajzú (21 X 21 m) Vöröstorony, bár tetőzetét 1702-ben lerombolták, nagyrészt megőrizte 16-17. századi alakját és 1540 körüli, reneszánsz faragványait. Legszebbek oromzatos kapuzata és a negyedik szint nagy részét elfoglaló "nagy palota" címer- és figurális díszű nyíláskeretezései. A Perényi-szárny földszintjét 1563-ból való keretezések díszítik, 1540 körüli fa-ragványai, a nagy hármas árkád és a kandalló a 19. századi átépítéskor részben átalakítva kerültek mai helyükre. Lorántffy Zsuzsanna építkezéseinek legszebb fennmaradt részletei a róla elnevezett déli szárny boltozatos termei és címerdíszes, 1643 évszámos mellvédű, kis zárterkélye, az északkeleti sarok emeleti kerek erkélyszobája, a Sub Rosa, stukkódíszes boltozatán figurális és virágdíszes festéssel 1651-ből, továbbá a tornyot a Perényi szárnnyal összekötő oszlopos árkádos loggia és feljárata.

Nyírbátor, harangtorony, az egyházi faépítészet egyik emléke.
Báthory István adományából épült a 16. században.

A késő reneszánsz fa harangtorony méretével és korával is kitűnik: a közel 30 méter magas, tölgyfa gerendákból ácsolt torony a mai Magyarország legnagyobb méretű fa haranglába, 1640 körül készült. Tölgyfából ácsolt míves munka. Galériája valamint zsindelyezett szoknyája miatt kissé bástyaszerű benyomást kelt. Különlegesen szép az erkélygaléria íveinek s a fiatornyoknak a megmunkálása. Az egész építmény kitűnik tiszta szerkezetével s szabatos ácsmunkájával.


A török megszállás másfél évszázada alatt a hódoltsági területen majdnem mindenütt épültek török imaházak, derviskolostorok, fürdők s a keleti életvitelnek megfelelő, sajátos rendeltetésű más épületek. A magyar építészet fejlődésvonalából ezek kiesnek, de mint történelmünk egy szakaszának emlékei szervesen hozzátartoznak a múlthoz, s ami megmaradt belőlük - pl. Pécsett - napjainkban is a város-kép meghatározó eleme. A török imaház, a dzsámi általában négyzet alap-rajzú, kupolával fedett centrális épület. Úgy tájolták, hogy a bejárat tengelyében kiképzett imafülke, a mihráb Mekka irányába mutasson. A belső jellegzetes formaeleme a négyszögű térből a kupola alapköréhez átvezető sztalaktit-boltozat és a mihráb fülke ahhoz csatlakozó felső lezárása. A dzsámi teréhez a bejárat felől rendszerint három boltszakaszos előcsarnok kapcsolódott. Mellette karcsú torony, a mináré emelkedett, ahonnan a műezin szava imára szólított. A hódoltság első éveiben többnyire a keresztény templomokat alakították dzsámivá. Ezeknél a hajó déli falába alakítottak ki imafülkét s a tornyot használták mináréként. Eredeti alakját a legépebben a pécsi Jakováli Hasszán pasa-dzsámi őrizte meg.

Jakováli Hasszán pasa dzsámija, 16. sz. második fele, ma török történeti és művészeti múzeum, a mellette álló 12 szögletű minarettel a legépebben megmaradt török imahely. Berendezése az eredeti török imaházak hangulatát idézi. Szinte csak az előcsarnoka hiányzik, a mináréja majdnem teljes magasságában megmaradt.

Idrisz Baba türbéje, török síremlék, Pécs (1591)

Kórház területén találjuk a török kori sírhelyet, Idrisz Baba türbéjét. A sírhelyen nyugvó török férfiú személyéről csak keveset tudunk. Evlia Cselebi török utazó, "igazhitű orvosnak" nevezi, Ibrahim Pecsevi szerint csodatévő jövendőmondó volt. A nyolcszög alaprajzú, kupolás sírhely az 1500-as években épült. A török hódoltság után 1686-ban a jezsuiták vették birtokukba, és a pestiskórház kápolnájává alakítottak át, majd a pestises betegeket oltalmazó Szent Rókusról nevezték el. (Ennek emlékét őrzi a Rókus-domb neve.) Később a katonaság lőporraktárnak használta. 1912-ben részben feltárták és restaurálták, de mai alakját csak 1961-ben történt műemléki helyreállítása után kapta meg. Ekkor tárták fel Idrisz Baba sziklába vágott sírhelyét, ahol megtalálták a benne ép állapotban lévő csontvázát is. A türbe berendezését, a síremléket, a hímzett takarót, az imaszőnyeget a Török Köztársaság kormánya adományozta. Ez a türbe a magyarországi török építészet jelentős emléke, csupán a budai Gül Baba sírja ismert még ezen kívül. Mindkettő a mohamedánok zarándokhelye.

A hőforrások vizét felhasználva a török korban számos fürdő épült. A központi részük általában egy süllyesztett vízmedencével kiképzett, sokszög alaprajzú kupolaterem, amelyhez vetkőző, pihenő, melegedő és egyéb kiszolgáló helyiségek csatlakoznak. A budai Rudas fürdőt, a Király fürdőt és a Császár fürdőt Szokollu Musztafa pasa építtette a 16. század második felében, s török eredetű a budai Rác fürdő is.

Rudas fürdő, nyolcoszlopos, kupolás török fürdő, Budapest (1566)

A Rudas Gyógyfürdő a budai alsó hévizekkel táplált legnagyobb fürdő. Közelében 21 melegvizű forrás van. A Rudas gyógyfürdő helyén már Zsigmond korában is működött fürdő, de az igazi fejlődése a fürdőnek a török időktől számítható, a fürdő neve akkor zöldoszlopos fürdő (direkli ibidzsaszi) volt. Az eredeti török építményből máig megmaradt a kupolacsarnok, amelyet négyzet alaprajzú fal határol. A középpontban nyolcszögű, több lépcsős medence van, amely fölött a kupolát a medence sarkain álló, összesen nyolc oszlopon nyugvó csúcsíves hevederek tartják. A kupola teret – ugyancsak nyolcszögben futó folyosó veszi körül. A sarkokban gazdagon tagolt sztalaktit-boltozatok vannak. A kupolát több sorban elhelyezkedő, kis nyolcszög keresztmetszetű felülvilágító nyílások törik át. A Rudas gyógyfürdő Buda 1686-iki ostromakor épen maradt., ezután a királyi kamara Buda városának adományozta. A fürdő jelenleg is a magyarországi török épületemlékek egyik legjelentősebb tagja.

A török fürdők kupolájának két megoldása ismert: az egyiknél a kupolát oszlopok tartják, erre a legszebb példa a Rudas fürdő. A másiknál a gömbkupola közvetlenül a fürdőcsarnok határfalain, illetőleg zömök pillérein nyugszik. Ide tartozik a Király fürdő centrális tere, a típus legszebb képviselője. Története a török fürdőké között talán a legérdekesebb. Önálló melegvíz-bázisa építésekor sem volt és ma sincs. Felmerül a kérdés: miért építették a törökök a fürdőt távol a forrásoktól? Ennek csak egyetlen magyarázata lehet: Buda várának falain belül nem volt fürdő, a törökök viszont a várható ostrom idejére is igyekeztek biztosítani a fürdés lehetőségét. Ezért az akkori Kakas-kapu mellett, annak belső oldalán felépítették a fürdőt, és vörösfenyő távvezetéken a mai Lukács fürdő helyén vagy közvetlen környékén lévő lőpormalom melletti fürdőből vezették ide a meleg vizet. A fürdő építését a "Arszlán" (Oroszlán) néven ismert budai pasa kezdte meg 1565-ben. Időközben azonban megkapta a szultántól a selyemzsinórt, így a félbemaradt munkát utóda, Szokollu Musztafa fejezte be. A központi rész egy többlépcsős, nyolcszög alaprajzú medencét magába foglaló kupolacsarnok. A kupolát tartó zömök pillérek között mély fülkék vannak. A csúcsíves ablakok fölé, keramittal fedett, rózsaszínű gömbkupola borul. A fényt hatszögű felülvilágító nyílások adják. Egészen a közepén lévő medencéjének négy oldalán oroszlán-szájakból éjjel-nappal tiszta meleg víz folyik. A török uralomnak véget vető 1686-os ostrom szinte eltörölte a föld színéről az alsó külváros apró épületeit. A fürdő azonban - szinte csodálatos módon - túlélte az általános pusztulást.

A reneszánsz a magyar történelem egyik legnehezebb korszakát kísérte végig; emlékeinek megismerése a Mátyás uralkodásától a Rákóczi szabadságharcáig terjedő időszakról szerzett ismereteinket teszi teljesebbé, színesebbé. Emlékei bizonyítják, hogy a magyarországi népek alkotó fantáziája, művészetpártoló kedve, teremtő géniusza a török megszállás legnehezebb évtizedeiben sem pihent, a gazdasági és társadalmi lehetőségekhez mérten tevékenyen munkálkodott és nem csekély lépéssel lendítette előre nemzeti műveltségünk ügyét.

 

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász

Irodalom