|
MUNKÁCSY MIHÁLY ÖZVEGYÉNÉL
Körülbelül
tíz év előtt, február negyedikén, az endenichi hársak fagyos
melancholiával köszöntöttek egy összeomlott, világraszóló magyar zsenit:
Munkácsy Mihályt.
Csöndesség feküdt az Avenue de Villiers-i palotára; magára maradt a
fejedelmi berendezésű, kolosszális műterem, drága kosztümjeivel, mesés
szőnyegeivel s legfőképpen a mester második énjei, alkotásai s a tömérdek
ritka műtárgy, egy Munkácsy ízlésével összeválogatva... Mielőtt az
endenichi szomorú ház lakójává lett volna, egy évvel megelőzőleg, még
egyszer viszontláthatta szülőföldjét. Felesége ment vele mindenüvé s Bonn
mellett lakott, hogy közelében lehessen az ő nagy betegének. Mióta a
katasztrófa bekövetkezett, Munkácsyné nem tudta elhagyni a helyet, hol
annyi nehéz időt töltött aggodalmak és reménységek között. Mostanában, tíz
év után, tért vissza Parisba, az Avenue de Villiers-i házat kiadta egy
magyar származású, franciává lett művésznek, Berény Rezsőnek, maga pedig
egyszerűbb lakást vett a rue Jouffroyban.

Munkácsy özvegye erősen őszbevegyült úrnő. Csak akkor mosolyog, ha
beszélhet az ő "Miskájáról" és az emlékeiről. Egy nemes ízlésű, kis
szobában fogadott, melynek ablaka az utcára nyit. Közvetlen mellette egy
kis íróasztal, fölötte telefon. Munkácsyné bemutatja még egy éltes
úrinő-rokonát és egy bájos tizenkét éves leánykát, kinek a válláról pompás
gesztenyebarna haj hullám fut le, sötét lilafolt a ruhája, s piros-piros a
cipője - luxembourgiak.
-
Csodálkozik-e, - kérdi Munkácsyné, hogy visszajöttem Parisba, hová annyi
drága emlék fűz férjem fénykorából? Gyászom első éveiben csak arra
gondoltam: leélem napjaimat Endenich mellett, honnét eltűnni láttam
"Miskámat".. Aztán jöttek a testet-lelket ölő magányosságok. Végre,
hosszas lelki tusák után visszatértem Parisba, mintegy tíz év után..
Nagyon szerencsésnek érzem magam, ha magyart látok. Óh, visszaemlékezem
sok-sok szép estére, midőn magyarok voltak a vendégeink. Miskámmal együtt
de gyakran mondogatták: "Éljen a magyar haza".. Ezt a mondatot
tiszta magyarsággal ejtette ki.
- Szokott-e néha Budapestre menni, madame?
- Úgy egy-két évi időközben, hogy meglátogassam férjem sírját. Nemrégiben
is megnéztem az ideiglenes síremléket, amit rendeltem. Újabban ismét
kiírják a szobor-pályázatot. Ha ez eljön, gondolom, ellátogatok Pestre.
- Jól találja-e magát Parisban?
- Néha, ritkán, egy-egy soiréet adok, hol a régiek közül eljönnek Anatole
Francé, Detaille, Ferrier ... a magyarok közül Návay dr., Földváry József,
Földváry Emma és mások. De mily szép idők voltak, midőn a nagy szalonban
Liszt Ferenc remekelt s ott volt Gounod, Dumas pere, Bonaparte Matild
hercegnő, az író- és művészvilág egész tömege.. Aztán a "Krisztus" és
"Milton" befejezése után, idegenek és párizsiak szünet nélkül jöttek és
mentek.. Mily szép idők voltak!
- Íme, itt van a Krisztus első vázlata, - folytatta Munkácsyné az
íróasztal fölé mutatva. - De jöjjön, monsieur, megmutatom önnek a többi
emlékeket, mind.
Mindegyiknél vannak reminiszcenciái. Egy háromszögű keskeny szekrényben
vannak Munkácsy különböző rendjelei, mintegy tizenkettő. Köröskörül apró
és nagyobb nippek, mindegyiket a mester válogatta össze.
- Ezek a rajzok mintegy húsz év előttiek, s két magyar vándor volt a
modelljük. Ez olaj tájképet Kolpachban festette a férjem... De menjünk a
másik szobába. Itt néhány nagyon érdekes fotográfia van íme, Ferenc
József király 1878-ból Világosan, magyarul aláirva: I. Ferenc József. S
aztán legjobb barátaink, barátnőink: Haynald, Dumas pere, Andrássy, Beust,
Ipolyi, Bonaparte Matild hercegnő, Jókai, A téli fotográfiája - mondja
mosolyogva Munkácsyné.
- Hogyan, madame, a "téli" ?
- Mikor Jókai ideadta, ezek voltak a szavai: "íme a téli arcképem".
Én is kérdeztem, mint ön: Comment? "Hát csak úgy, - válaszolt Jókai
- hogy e képen a fejemen van a parókám; nyáron - kopasz vagyok! Erről
is van ám fotográfiám!"
|
 |
|
Ezüst babérkoszorú, Munkács, 1882 |
- E kardok és tőrök Mandas spanyol hercegnő
ajándéka; külön szekrényben vannak a mester kiállítási érmei és ezüst
koszorúja, íme, a "Krisztus" első vázlata, férjem egyetlen festett
önarcképe, a hetvenes évek végéről. Még itt eme pompás tájkép két
olaj-stúdium s ezt a bronz mellszobor Barrias mintázta férjemről.
- Ismerem a másolatát a Nemzeti Múzeumból...
- Úgy? Lássa Monsieur, mindeme tárgyakat a magyar nemzetnek fogom hagyni.
Hasonlóképpen e renaissance bútorokat, melyeket Olaszországban
vásároltunk. Mennyire szerette őket a férjem. E vázlatok - je laisserais
tout ca pour la nation Hongroise, - ismételte.
- Van a mester műveiből oly fénykép, mely még nem jelent meg a
nyilvánosság előtt?
- Igen. A kolpachi kastély belsejéből, kisebb-nagyobb időközökben festette
ezeket. Szívesen átadom.
Midőn a képek között keresgélt, fölfedeztem
Munkácsyné fiatalkori arcképét, melyet a mester házassága első éveiben
festett és elkértem. Ez sem jelent még meg sehol. Munkácsyné végtelenül
szívélyesen az ajtóig kísért. Nagyon szeretem a magyarokat, - mondotta
egyszerűen. - Talán közelebb én is Budapestre megyek. A Munkácsy-szobor
pályázatára mindenesetre...
|