Malonyay Dezső: Munkácsy Mihály
élete és munkái.

24 műmelléklettel és 110 képpel, vázlattal. (Budapest 1898 - 1900) - Malonyay Dezső, az 1890-es évek elején titkári teendőket látott el Munkácsy mellett.

"Az ablak melletti sarokban volt az ő karamáni szőnyegekből feszített sátra, alóla át lehetett tekinteni az egész műtermet; a szögletet betöltő kerevet fölött tükrök lógtak s egy órási tükör a sátor fölött is, hogy kétszeres távolságban is láthatta alkotásainak szín és távlati hatását. Ott szokott pihenni, ott gondolkozott el esténkint" - írta Malonyai Dezső.

Emlékeim (1921. és 1951.) - Munkácsy Mihály válogatott levelei (1952)

Munkácsy Mihály írása - mely halálának ötvenedik évfordulóján jelenik meg - a nagy mester hanyatló korszakának terméke. A 80-as évek közepe táján Munkácsy válságon ment keresztül. Fényűző környezete terhessé vált számára, egyre jobban kivonta magát társadalmi kötelezettségei alól, feleségétől aki nagy gyakorlati érzékkel és határtalan nagyravágyással egyengette férje útját, elhidegült. Meggyengültek kapcsolatai műkereskedőjével, Sedelmeyerrel is s a bár még festett néhány képet, melyekben engedményeket tett a műkereskedők ízlésének, egyre inkább a saját útján kezdett járni, s egyre több jel tanúskodott arról, hogy a műkereskedőkkel szakítani készül. Ebben az időben sötét gondok kerítették hatalmukba, a bukás, az anyagi s a lelki csőd gondolata foglalkoztatta. Részlet:

"Cserépvárra teljes épségben érkeztünk meg. Hozzáfűződnek gyermekkorom legboldogabb emlékei. Vén kastély volt ez, a bejárat nagy boltíve alatt valóságos fegyvertár. Egy diluvium előtti mamut csontváza ... ócska ágyúk és sok minden, ami fel tudja ébreszteni a gyermekek képzelőtehetségét, akiknek agya dolgozni kezd. Mielőtt beléptünk, jobbról egy kis kápolna volt, balról egy nagy kerekes kút, amelyet egy nőstény szamár filozófus nyugalmával egész napon át forgatott mint egy örökmozgó, azt hiszem, hogy talán még ma is forgatja. Ez volt a mi nagy örömünk, nekünk ötünknek, egyikünk mindig a hátán ült, és mennyi veszekedés keletkezett ennek a felkantározott kis területnek birtokáért. Természetesen majdnem mindig bátyám lett a győztes és aztán, hogy megvigasztaljon minket, befogott a szamár mellé. A tanulásra szánt órákban oktatónk mindig itt talált meg s miközben kifogott minket, bátyám boldogan megszökött. Hogy pedig mi volt a kastély beosztása, milyen volt építészete, arról nincsen semmi emlékem sem. De a vidékről van, s néha heves vágy fog el, hogy újra láthassam. Mert azóta sohasem térhettem oda vissza. Elbeszélni akarván, leszámítva a szamarat, minden emlékem bizonytalan. Mint egy öreg daguerrotypia, amely eltűnt és amelynek formáit nem tudom feléleszteni és ha azt mondom, hogy gyermekkorom legboldogabb emlékei ide fűződnek, nem tudok másról beszélni, mint arról a benyomásomról, ami megmaradt; mert ez a korszak olyan nekem, mint egy könyv, amelynek lapjait kitépték. De még látom a falucskát vidáman, amely lábam elé teríti fehér házait, a zöld völgyben a patak mellett a teheneket és kecskéket, amelyek élénk foltokat vetettek a hegyoldalba, ahol annyiszor szerettünk a fűben hemperegni és sokszor abban a veszélyben forogtunk, hogy bátyánk valamelyik szikláról legörget. Egy ízben felmászott egy magas szirtre, hogy baglyokat keressen és nem tudott lejutni. Kétségbeesés fogott el, mindnyájan kiabálni kezdtünk.."

Dallos Sándor: A nap szerelmese, Aranyecset, 1967

A nap szerelmese

Dallos Sándor könyve egyszerre ismeretterjesztő mű és színes, olvasmányos regény, amely generációkon keresztül megőrizte frissességét és vonzerejét. Munkácsy Mihály regényes életrajzának első kötete a nagy magyar festő fiatalságának éveit, pályakezdésének viszontagságait mutatja be az asztalos inasságtól a művész düsseldorfi tartózkodásáig. A regény valóság és fantázia elemeinek ötvözete, mégis hitelesen kelti életre a festő emberi és művészi egyéniségét, valamint a kor hangulatát, a 19. század végi magyar Alföld világát, a polgárosodó főváros forgatagát, a bécsi festőiskolát. Kivételes bepillantást nyújt a fiatal művész szerelmi életének és betegségeinek történetébe, s abba a lelki-szellemi folyamatba, amelynek során végül megtalálja a kulcsot a művészet legmélyebb, legbensőbb rétegeihez, saját művészetének megéréséhez és kiteljesedéséhez.

Aranyecset

Munkácsy Mihály, a legnagyobb magyar festő regényes életrajzának második kötete, amelyben az író a nagy festő párizsi éveit mutatja be; a siker, a beérkezés korszakát, örömeit és gyötrelmeit s a betegség okozta művészi és emberi hanyatlást. Örök lobogás, folytonos ihletettség Munkácsy jellemzője. Sodró egyéniség, aki meghódítja ecsetjével a világot, lendületével környezetét, s lobogásával az asszonyokat; élete végéig megtartja a szegények közül jött ember önérzetét, még akkor is, amikor elragadja a pénzkeresés szenvedélye, amikor nagy úri házak portréfestője lesz.

Gál György Sándor: Munkácsy Mihály élete, 1969

A magyar festészet egyik legjelentősebb alakjának regényes életrajza. Kora ünnepelt festője, a kritikai realizmus egyik legnagyobb alakja. A könyv szerzője
azt tűzte maga elé, hogy mellőzve a mendemondát, az igazsággal szolgáljon. A legjelentősebb művek születését és a nagy művész életútját ismeri meg az
olvasó Gál György Sándor Munkácsy életrajzából.


 

Végvári Lajos: Munkácsy Mihály, 1983

A Végvári Lajos nagy monográfiáját követő festménykatalógusban 120 portré található - beleszámítva a nagy kompozíciókhoz készült portréjellegű tanulmányokat is - ami, Munkácsy több, mint három évtizedes pályáját tekintve nagyon kevés, hiszen éves bontásban alig több évi 3-4 arcképnél. A legszerényebb becslések alapján is kétszer ennyit kellett festenie, még akkor is, ha tudjuk, hogy a nyolcvanas évek első felében, a nagy Krisztus kompozíciók készítésének idején, alig foglalkozott arcképfestéssel. Érdekes, hogy a jegyzékben felsorolt portrék kétharmada az 1863-1880 közötti évekből származik, és különösen nagy számban ismertek az egészen korai, 1870 előtti arcképek. Ezek többnyire a festő rokonait, ismerőseit ábrázolják, kezdetben, elég ügyetlenül, merev, biedermeier beállításban. Ilyen a Reök-család tagjait bemutató, 1864-ből való sorozat. E képek általában nincsenek szignálva - ekkoriban még sem a festő, sem az ábrázoltak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget Munkácsy szerzőségének - de előfordul a Lieb, Lieb Mihály jelzés a képek sarkában vagy hátoldalán (Cigány lány, 1863-64 Végvári: 12). A korai portrék Munkácsy jelzése azonban mindig utólagos, a már világhírű festőt kérték meg, hogy kézjegyével ellássa az évekkel vagy évtizedekkel korábban készült képeket. Előfordult, hogy a modell vagy a festő emlékezete alapján évszám is került a szignó mellé, ez azonban nem mindig megbízható.

Munkácsy sajátos festőtechnikája - Düsseldorf c. fejezet, 32-43. oldal

...Düsseldorfban alakult ki sajátos festőtechnikája is, amelynek lényege a bitumennel való alapozás. Ez a 19. század elején szokásos fehér alapra való festéssel szemben látszólag a régi mesterek színes, un. bolusz alapozásához való visszatérést jelentené. A festők azonban túlzásba vitték ezt a technikát, mert nem csupán az alapozáshoz használtak bitument, hanem a palettájukon is feltornyoztak egy fehérrel kevert bitumenmennyiséget. A vászonra felvinni szándékolt színhez ebből a masszából egy kis részt mindig hozzákevertek. A bitumen összefogta a színeket, mondhatni automatikus színharmóniát és tónusegységet idézett elő. Az egyes színek hamar beszáradnak, de a bitumen mint szerves anyag tovább dolgozik és idők folyamán elnyeli a rá festett és vele összekevert színeket. Munkácsy ezt még azzal tetézte, hogy képei többségének felvázolásakor a bitumenes vödörből gyakran kézzel rakta fel a masszát, mely mind a mai napig képlékeny maradt. Így aztán nem csak a színelnyelés, de a festékfelület felpuhulása következtében előálló lecsúszás lehetősége is veszélyezteti a Munkácsy-műveket. Ennek megakadályozására az ilyen technikával készült műveit hűtött óriás tárlókban, frizsiderekben kell őriznünk. Mégis, a gondos kezelés ellenére a képek egyre sötétebbé válnak.