Munkácsy tájképein a természet és az ember egységét kereste, az emberi figura, a mondanivaló jellegét volt hivatva meghatározni. A drámai hatásokra törő festő nem tudta nélkülözni az emberi alakot, éppen ezért azokat a vázlatokat, amelyeket nyaranta Colpach-on, majd Karlsbad-ban készített nem számította jelentékeny alkotásai közé. Pedig tájképfestészetének legszebb darabjai azok a képek, amelyeken ritkán látható emberi alak: a természet drámája, az elemek összecsapása fejeződik ki bennük, széles, söprés szerű ecsetvonásokkal mintázottak. A kép atmoszférája szinte mozdulatlan. Fáradt, cammogó ökrök húzzák a szénásszekeret, mintha téli álmot aludna a táj is. Uralkodó szín a szürke, de a borús, szürkés ég alján átszűrődő alkonypír melegséget csempész a festménybe. Ebben az időszakban az alkonyati megvilágítás több képén is foglalkoztatta Munkácsyt. A képen a pillanat hangulatát akarta megfogni, a téli estén a felhők alól kikandikáló, az ég pereméről visszatekintő utolsó napsugár búcsúját a homályba merülő tájtól.