Körülbelül mintegy 60 tájképet festett. Tájképfestési gyakorlata a düsseldorfi korszaka előtti időkre vezethető vissza. 1880 körül a tájképek egy részén sztaffázs figurák (térbeliség érzékeltetésére, a hatás élénkítésére elhelyezett mellékalakok) jelennek meg, a tájban élő és attól elválaszthatatlan alakokká formálódnak. Ez a képe is a szalonképek világának kivetítése a természeti környezetbe. (Az egyik legkorábbi ilyen képe.) Erőteljesen terpeszkedő fák jelennek meg a háttérben, melyek között csoportba rendezett figurák jennek meg (előtérben anya a padon, dajka és a gyerekek). A fák sűrű lombjain itt-ott átszűrődő napfény melegséget kölcsönöz. Hangulatos kép, a nagypolgári élet nyugodt, kiegyensúlyozott világát tükrözi.