Elsa Triolet Sohanapján című regényében van valamilyen kísértésféle, hogy a papier-peint ("tapéta-papír") szóból fogalmat csináljon az ember. Amikor Elsa a kefelevonatokat olvasta, láttam, hogy dühös a korrektorra, mert kijavította a papier-peint kifejezést többes számra: papiers peints ("tapéta"), mintha áru volna (tapéta-papír bolt), és kötőjel nélkül, mintha olyan papírról volna szó, melyet befestettek, s nem egy ötletről, a tapéta-papírról. Madeleine Lalande, a Sohanapján hősnője, nem volt benne bizonyos, hogy a tapéta-papír nem gondolkodik, sőt talán kicsit többet is, mint más tárgyak... Az a tény, hogy egy bizonyos módon összeillesztik az anyagrészeket, még nem jelenti azt, hogy egy új tárgyegyed születik. A fa, a selyem, a kárpitozó anyag együttese új tárgyat alkot, de nem új egyedet... de a papír-tapéta igenis cselekszik, és ehhez nincs szüksége arra, hogy beszéljen; lehet, hogy hipnózis útján cselekszik, lehet, hogy mint egy tájon az égbolt; amely akkor is hat, ha nem nézik. Hogy Madeleine fejében összekeveredik a papír-tapéta és II. Lajos kastélyának a díszlete, ahova sétálni megy a szeretőjével, a szobrásszal, akit undorít ez a sok látszat, ezt nagyon is elárulja az a szakítólevél, amelyet Madeleine Frédérichez ír, s amely így végződik: Én a látszat pártján vagyok. A kollázsok meglehetősen hasonlítanak ehhez az összerakáshoz, amelyből új tárgy születik, de azért nem lét-tárgy, legalábbis első látásra. Vagyis abban a mértékben, amennyiben csalóka látszatról van szó - melyen az, ami festett, az, ami tettetett, a ragasztott tárgyra támaszkodik -, a ragasztott tárgyban útlevélre, vízumra lel, amely a valóság országába vezet. Így gondolkoztam, amikor eszembe jutott André Masson A festés öröme című írásának egyik passzusa: "Valaha az »absztrakt«, »non-figuratív«, »szuprematista« művészeket közönségesen fazekasoknak, hímzőknek, tapétarajzolóknak nevezték, s azok is voltak. Ma festőnek mondják magukat, és mivel ez nem kerül semmibe, abszolút festőnek. . ." Nagyon jól látható tehát, hogy André Masson szerint a hamis látszat, akár az elvont művészetről, akár az úgynevezett tapéta-papírról van szó, annyi, mint nem-festészet, nem festett. Ezzel szemben a piktúra annyi, mint az igaz-látszat. A ragasztott tárgy vagy a falpapír. Az utóbbival kapcsolatban vitatható, mert azt mondhatják, hogy nem szükségszerűen "non-figuratív", esetleg tele lehet rózsával vagy hajócskával, vagy lombozattal. Vegyük ez utóbbi példát: még ha csupa levél is, s a pozitív elmék azt gondolják, tapétát vettek, a képzelődők meg hogy az erdő kellős közepén leledzenek, még akkor sem mint tájkép hat, nem visz bennünket a fák közé, nem veszítjük el szem elől, hogy díszítő jellege van, mint ahogyan a ruhán a legszebb hímzés sem felejteti el velünk a nőt. A fali tapéta mindig hamis látszat marad; a festészetnek pedig a valószínűség, az igaz látszat a célja. Festeni annyi, mint parancsolóan meghatározott, visszavonhatatlan kapcsolatot teremteni a dolgok közt. De hát a kollázs nem az, ami nem festett? Vannak kollázsok, amelyekről el lehet ezt mondani. De nem minden kollázsra vonatkozik ez az értelmezés. Először is, mert a kollázsban nem az nem-festett, ami meg van adva a festészetnek: a nem-festett a piktúrának csak kiindulópontja, s ez nagy különbség. Értsük meg egymást: a hagyományos festészetben a festő a nulla pontról indul el, a fehérből, az űrből, a kollázs esetében viszont a kiindulópont a megadott tárgy, minden bizonnyal a nem festett tárgy, de ez végül is be lesz építve a festménybe, hasonul a képhez. Vagyis a hamis látszat visszájára fordult: a festett terület, a piktor gondolata felülkerekedett a kiindulási tárgyon, a valóságos tárgyon, amelyet a külvilágtól kölcsönzött, s amely festettnek látszik. Még mindig a hamis látszattal van dolgunk, amint egy kifordított ruhaujj is ruhaujj marad. Ezt persze arra a kollázsra értem, amely nem marad meg csupán ragasztott tárgynak - vagyis a kubista kollázsról beszélek, nem pedig a dadaistáról. Az, amit mondok, csak példa, melyről érdemes egy kicsit elgondolkodni Henri Matisse kollázsaival kapcsolatban. Akkoriban, amikor sokszor találkoztam ezzel a nagy festővel, abban a korszakában volt, amikor - gondolom csak úgy játékból - két vászon közt, két nagy rajzkorszak közt, elkezdett valamiféle maketteket kombinálni, eleinte mint színes papírokból összerakott és kigondolt képeket. Megjegyzem, hogy 30 évvel korábban, a szín egyszerűsítésével, ami a vad (fauve) periódust követte, Matisse új technikája - mely képsíkokkal dolgozott, mintázás nélkül - szintén makettnek látszhatott volna a látogató szemében, ami után jön a festendő vászon. A szem hozzászokik, s ami a számára nem-festett volt, festménnyé válik. De amikor megláttam a Jazz első képsorát és az első díszítő táblafestményeket, amelyeken egyébként újra megjelentek azok a formák, amelyekről tudtam, hogy öt-hat évvel ezelőtt Matisse folyton ezeket látta rémképeiben, mint például a különböző korallsziget tavak, tahiti emlékek, s most már szabadokká lettek, és független festészeti életre ébredtek... akkor én is gyerekes módon tapéta-papírról beszéltem, és nagyon jól láttam, mikor a mester összevonta szemöldökét, hogy ő ezt részemről rosszalló értelemben használt kifejezésnek fogta fel. Igyekeztem jóvátenni. Megkíséreltem hát, hogy elfelejtse ezt a benyomást, elnézést kértem a következetlenségért, hogy a tapéta-papírhoz hasonlítottam azokat a kivágatokat, amelyeknek a színét Matisse a kivágott papírtól kölcsönözte, tehát nem festett színt használt. A matisse-i kollázsok eredetisége ugyanis éppen abban rejlett, hogy a mester színes papírral dolgozott, nem pedig tárgyakat ábrázoló figurákkal, vagyis nem úgy járt el, mint például Max Ernst, akinél a kollázs ábrázolt tárgyakból, alakokból áll. De ezzel nem mentem semmire, és Matisse megjegyezte, hogy az ő kollázsai elsősorban kivágatok, s ragaszkodott e szóhoz. Festett kivágatok. A színt nem ecsettel vitte a vászonra, hanem az előzőleg gouache-sal befestett papírlapokból ollóval kivágta a rajzolt formákat. Erre helyezte Matisse a hangsúlyt, s ahelyett hogy - mint a korábbi piktúrában - a rajz mindig megelőzte volna a színt, s elrendezte, körülhatárolta, "előkészítette" volna a felületeket, amelyeknek a kompozíció festett síkján lehetett virág, tárgy, személy formája a háttérben, itt előbb a színt festette fel a mester, majd kivágta, vagyis utólag rajzolt az ollóval, tehát a színt vették körül a kompozíció formái. Teljesen helytelen volt tehát azt mondani, amit én, hogy a színes papír foglalta el a festmény helyét, ellenkezőleg, az előzőleg megválasztott és vízzel megfestett szín itt uralkodó jelleggel bírt, s ez éppen olyan messze volt a nem festett kollázstól, mint a tapéta-papírtól, vagyis a hamis látszattól. Matisse kivágott gouache-ai más módon teremtették újjá a természet tárgyai közt fennálló isteni kapcsolatokat. Nem kétséges, hogy Matisse szemében ragasztani, ami különben sokszor nem volt egyéb, mint a térvariációkkal és tömegviszonyokkal tűzni, amelyeket aztán hozzáadott ezekhez az összeillesztett felületekhez, sokáig babrálva velük... ragasztani nála annyi volt, mint festeni. Még azon a tényen túl is, hogy a kivágott papírt fizikailag előzőleg ő festette be. Lényegében Henri Matisse nem volt messze Madeleine Lalande-tól: ha a tapéta-papírról nem is, kivágott gouache-airól majdnem azt mondta, akármennyire dekoratívnak tartotta is őket, hogy gondolkodtak: abban az értelemben, hogy a kép a festő gondolata, gondolatának látszata, nem pedig gondolatán kívül álló tárgyak hamis látszata. Az a kapcsolat, amelyet Manet a Reggeli a szabadban szereplői közt állapított meg, merev gondolat, éppúgy mint Matisse 1952-es Néger nője esetében a gombostűkre tűzött vízfestékes-papírok. Nem tudnak követni? Azt mondtam, hogy Matisse nincs olyan távol Madeleine Lalande gondolatától, mint ahogyan hinné az ember. Avagy nem azt mondotta-e Madeleine-ről a férje, hogy... az a meggyőződés hajtja, hogy a papír-tapéta teremtette légkörön múlik egy család, egy házasság harmóniája... hogy Madeleine kicsit boszorkány, és a tapétára vonatkozó tanácsaitól függ, hogy milyen hangulat uralkodik a fölfrissített, újonnan tapétázott falak között. Matisse pedig 1948-ban azt írta a Philadelphia Museum of Art igazgatójának, Harry Cliffordnak: "Mindig szerettem volna, ha munkáim olyan vidámak és könnyűek, mint a tavasz, s nem árulják el, milyen erőfeszítéssel készültek..." 1945-ben pedig azt mondta a Lettres françaises kritikusának: "A modern művészetet az jellemzi, hogy részt vesz az életünkben. Egy kép a maga lebegő színeivel örömöt sugároz szét maga körül. (...) A falon lévő festménynek olyannak kellene lennie, mint a virágcsokornak a szobában. A virágnak van mondanivalója, gyöngéd vagy heves. Vagy egyszerűen azért érzünk örömöt, mert a sárga vagy piros felület hangsúlyozza a határozottabb mondanivalójú virágokat, például a rózsákat, az ibolyákat, a margarétákat, amelyeket összevetünk a gólyahír izzóan narancsszínű és csupán csak díszítő vonásaival." Avagy tán nem varázsló volt-e Matisse is egy kissé? Nem akarta-e egész életén át irányítani azok kedélyét, akik festményeit nézték? ("Én a munkás pihenéséért festek" írta, emlékszünk rá, vagy 50 esztendővel ezelőtt Jean Royére La Phalange-ában.) A Jazz szövegében meg így írt: "Keressük az örömöt az égben, a fákban, a virágokban. Akinek nyitva a szeme, az mindenütt virágot lát."

Emlékezzenek csak, mit mond a Sohanapján: a tapéta-papír... lehet, hogy hipnózis útján cselekszik, lehet, hogy mint egy tájon az égbolt, amely akkor is hat, ha nem is nézik... Akármilyen távol vannak is Matisse kivágott gouache-ai Madeleine Lalande tapéta-papírjaitól, bizonyára az a közös meggyőződés vezeti az öreg festőt és a fiatal varázslónőt, hogy az igaz látszat meg a hamis látszat hatással lehet az ember kedélyére, akárcsak az ég. Különös ez a mai becsvágy, hogy eget borítsunk az ember fölé. És végeredményben nem számít, hogy ezt a tapéta-papír fondorlatával vagy a festészet diadalával teszik-e. Henri Matisse-nak elég az ég két zászló kék szelete, hogy kivágott darabjaikkal körülöleljék egy Vénusz bámulatos fehérségét. Itt abban van a kollázs lényege - s ez Matisse felfedezése -, hogy egy kis távolságot tud tartani köztük, amelyben úgy rejlik a meztelenség, mint a falra vetődő napfény.

Bajomi Lázár Endre fordítása