Kevés izgalmasabb dolog történhet egy alkotóval való ismerkedés során, mint a házába  - lakásába - műtermébe lépni, s megtapasztalni a közvetlen környezetet, amelyben lélegzik, építkezik, ahová akár hívatlan vendégként a lelkébe lépünk, hogy titkait felderítsük.

Jettében, Brüsszel külvárosában a szűk, hangulatos flamand típusú házak között kispolgárok sétálnak. Persze nem a felénk evoluált, akciós hifi-készülékkel a hónuk alatt, lila öltönyben rohangáló figurák, hanem azok a petit bourgeois-k, akik vagy száz éve még a társadalom és kulturáltság derék katonái voltak: nők elegáns cipőben, ruhában, retiküllel, férfiak öltönyben, kalapban, gojzervarrott cipőben, s erotikával és félelmekkel átszőtt álmokkal frissen borotvált arcuk mögött. Errefelé élt és alkotott René Magritte, s tette, amit a legnagyobbak: zseniálisat pöccintve a valón egy új ajtót nyitott meg előttünk saját, eddig sosemvolt, mégis teljesen valósnak, ismerősnek tűnő, félelmetes belső világába.

Az itt található egykori Magritte-ház ma múzeum, így legális a kukkolás a szürrealizmus egyik atyjának furcsa és izgalmas terébe. Az utcára nyíló szoba falai olyan rikító világoskékek, mintha azt egy keményvonalas szlovák népi szobafestő pingálta volna ki, kétség nem fér hozzá, Magritte volt akkoriban az egyetlen, aki égnek akarta látni nappalija falait. A kandallóban ősrobotszerű kályha, amely egyik festményén mint falból kirohanó gőzmozdony köszön vissza. A falon egyik festménye, amelyen felesége, Georgette fekszik meztelenül a tengerparton, a hasán kagyló, amelyet egy veszekedést követően békára cserélt fel, majd békülés után visszafestette hasára az eredeti kagylót. Beljebb lépve a hálószoba következik, ahol Magritte egyetlen festői beavatkozása a deszkapadlóra festett pötty-mintázat, mely designt akkoriban a szegények szőnyegeként ismerte a környék. E mögött az udvarra néző konyha van, amelyből a mester egy pár négyzetméteres részt választott le műteremnek, ahol több mint nyolcszáz festményt alkotott meg, életművének több mint a felét. Innen az udvarra nyílik még ajtó, ahol nagy kalitkában egykor fehér galambok ücsörögtek, mindaddig, amíg a háborús éhínség során el nem fogyasztotta őket a
művész, feleségével. A szobákban saját készítésű szekrény, sakkasztal, keménykalapok, esernyők, kabátok szerény, szikár rendben.

Magritte festészetéből ötvennégy éves koráig nem tudott megélni, így képzőművészeti hivatalnokként kereste betevőjét: cigaretta-, leveskocka-, szivar- és más reklámterveket készített és megannyi plakátot megrendelésre kis vállalkozásával. Talán éppen ez a munka ajándékozta meg azzal a furcsa szorongással, amely Kafkával rokonítja, akihez képest az ő világa belga csoki mázzal van leöntve, így az óvatlan szemlélőnek képei nem okoznak azonnal hajmeresztő látványt. Lényegükben mégis ugyanarról szólnak, amiről Kafka írásai, hisz Magritte ugyanúgy bent, a lélek mélyén turkál, s hoz elő onnan elegánsan kivitelezett rémálmokat, amelyeken rendre visszaköszönnek lakásának elemei: utcai ablakán kinézve rettenetes keménykalapos hivatalnokhadat lát, hol sorakozva, hol az eget is beborítva, az ágyára emberméretűre nőtt fallikus fésűt állít, a lépcsőt, amelyen szomszédai járnak, befalazza, s mellé egy nagy mutatóujjat fest, amely az Irene névbe erotikus utalásként épül. A ház előtti kandeláber is megannyi képén felbukkan, többek között azon, amelyen egy frakkban háttal álló szárnyas férfi bámul le a hídról, míg egy hatalmas oroszlán pihen mellette, nyilván a feleség, aki elől a festő vagy a folyóba ugorhat, vagy a háttérben lévő kandeláberre kötheti fel magát; nyilván ez utóbbit választja, hisz az mégiscsak jobb, akár szürreális képként is.

Ha azelőtt megkérdeztek volna, hogy mi jut eszembe a belga szó hallatán, csak elmosolyodtam volna. Most azt mondanám: a René Magritte-ház!

(René Magritte Múzeum, Brüsszel).