Ebből a korból, a miénkből, amely köztudottan nagy változások előtt áll, de amelyben vergődő madár a szabadság, azok a művek fognak fennmaradni, amelyek a legszélesebben ölelik fel a pszicho-fizikai területet, és amelyek alkotója a leginkább mentes mindenfajta kényszertől. A rettegés küszöbére jutott szellem láttán ne késlekedjünk az efféle elsietetten feláldozott művészek világának kicsinységéhez fordulni, hogy adjon jelt magáról lebegő szerelmesek sokaságával vagy öreg palánkok szemhatáráig terjedő tömegével, sőt olyan állítólagos "jelek" imbrogliójával is, amelyeknek hatalmában áll megelőlegezni a jelzett dolgot. A művészeten kívüli fegyelmezőeszközöknek, illetve a divattal és a rutinnal szövetkezett kereskedelem nyomásának való alárendelődés a legbiztosabb záloga a stagnálásnak és a történelmen kívülre helyeződésnek.
Ha a korlátozásokkal és az egyhelyben topogással való szakításra keresünk példát, ma nem találunk jobbat René Magritte művészeténél. "Festményeim fantáziaképek. - mondja - Egy fantáziakép érvényes ábrázolása nem valósítható meg, ha gondolataink nem önnön szabadságuk felé haladnak".

Vegyük ezt figyelembe: akik rossz értelemben beszélnek Magritte "kép-produkció"-járól, akik a szemére vetik, hogy a pillanatnyi képzőművészeti kísérletek ellenében halad, azok csak saját felfogóképességük határait ismerik el ezzel.

Magritte állásfoglalása a figuratív művészet mellett nagyobb hatókörű, mint hinnénk: valójában két síkon mozog, amelyek közül csak az egyszerűbb közérthető. Először kétségtelenül a mindennapi világunkat meghatározó tárgyak, tájak és élőlények teljesen hű visszaadására törekszik, de ezen túlmenően - és ebből áll Magritte alapvetően eredeti és lényeges beavatkozása - arra, hogy egymás közötti viszonyaik fluktuálásának érzékeltetésével ráébresszen bennünket a dolgok rejtett belső életére. Túlfeszíteni, ha szükséges egészen a megerőszakolásig, ezeket a méretezésből, elhelyezésből, megvilágításból, váltakoztatásból, szubsztanciából, kölcsönös tűrőképességből és valamivé válásból származó viszonyokat annyit jelent, mint bevezetni egy másodlagos figuráció kellős közepébe, amely áthatja, felmagasztosítja az elsődleges figurációt, mindazoknak az eszközöknek az igénybe vételével, amelyeket a "szóképek" és a "gondolati képek" körébe sorol a retorika.

Ha a Magritte igényei szerint való konkrét figuráció az ábrázolás értelmében nem volna ennyire aggályosan lelkiismeretes, akkor szó sem lehetne a nagy szemantikai hídról, amely lehetővé teszi, hogy a szó szerinti jelentéstől eljussunk a jelképes jelentéshez, és egyetlen pillantással egyesítsük ezt a két jelentést, s hogy végül elérkezzünk a "tökéletes gondolathoz", vagyis a gondolat tökéletes felszabadításához.

Ebben nyilvánul meg Magritte lángelméjének elsődlegessége és folytonossága a maga teljességében. A szürrealizmus neki köszönheti egyik legelső - és legutolsó - dimenzióját.

Havas Lujza fordítása