A bezártság ablaka

Ebből az ablakból lesem néha az estet,
merengve kérdem: vajon mikor lopja
lábnyomaimba valaki a csodát?
Az üvegre rajzolt házak
úgy keresték egymást
(szemeimben)
miként a csigolyák.

Úgy nőttek a fák, hogy észre sem vettem,
mikor rázták le ágaikról a zöldet;
vajon melyik volt az a pillanat
mikor gyomromba az idő
táguló évgyűrűket vésett?
Ki tudja, irgalomból, bennünk mi marad,
a hullámok között, ahogy a percek elkerülnek?

Egy szempárnyi látványban
fagyni látszott az élet,
míg lestem az ablakot valakin át:
magamra maradtam, mert
mély-magamat maradéktalanul
másnak nem mutattam.
Lesz-e még, ki egyszer
lábnyomomba lépi önkívületében
önmagát?