Önvád

Némán, lógó karokkal ülsz magadban.
Zokog a bánat árnya, a börtön,
mely immár rád csukódott.

Ne vádolj senkit,
te lökted el azt, ki magát
feladva tényleg szeretett.

Lassú túlélésre hangolt lélekkel,
kapaszkodsz álmokba, emlékekbe,
mindabba mi régen elveszett.

Menekülhetsz tündéri ölelésbe,
bújhatsz álcaversbe szenvelegve,
kifoghatsz ügyesen erőn, időn.

Erőd felszíne csak a nyugalom
vágyad - valahol egy köztes létben,
eltűnni mindörökre észrevétlen.