Mindazok, akik már nézegették és olvasták eddig is honlapomat tudják, műkedvelő író-költő vagyok. Erre az oldalra, szinte csokorba kötve megjelenítem azokat az írásaimat, amelyeknek köze van Hőgyészhez. Az írás sorrendjében közlöm azokat, így elsőre a 2004ben írt emlékképeim, majd édesapámról írt gondolataim, végül az apai nagypapámról írottak következnek.

Fuchs Izabella: Hőgyész

Mit jelent nekem Hőgyész? Ahol apai nagyapa élt? Ahol - két testvéremmel ellentétben - én mindig szívesen töltöttem az időt? Ahová - Miki bátyámtól eltérően - én nem elszöktem, hanem szinte odaszöktem?

Nekem ugyanis Hőgyész jelentette a békét, nyugalmat, szeretetet és boldogságot.

Nagyszüleim verandája előtt, 1955
(Böbe néni, nagymami, Miki bátyám és én)

Hőgyész - a nagyiék rejtelmes otthona, hatalmas, hűvös ház, titkokat rejtő. Rengeteg kaktusz, némelyik virágzik. A hajnali frissen fejt tejet még melegen, tejeskannában hozta valamelyik falusi gyerek, pár fillérnyi örömért, amit nagymama nyomott a markába. A péntekenkénti friss lángost. Amikor vittük a házilag dagasztott kenyeret és a kalácsokat a pékhez, akinek ha jó kedve volt, megengedte, hogy megnézzük, amint óriási lapátra tette a "sütnivalót", és bedugta a forró kemence "szájába." Dél körül azután mehettünk a kenyérért, mire hazaértünk vele, kisegér módjára rágcsáltunk a még meleg, barnára sült, ropogós házi kenyér csücskéből.

A nap rituálék közt telt. Pontban 7-kor reggeli, 12-kor ebéd, este 7-kor vacsora. "Szakszerű" terítés és tálalás. Nagyapa tölt mindenki poharába, de inni csak evés után szabadott, valamint beszélni is. "Magyar ember evés közben nem beszél!" - szólt a Fülöp nagyapai regula, vagy a másik: "Evés közben nem iszol, étellel töltsd előbb tele a bendőd!"

Nyáron, szép időben az udvarban játszottunk, ahol virágoskert, és artézi kút állt. Istenem! Micsoda finom, kristálytiszta, és hűs vizet lehetett felhúzni a kútból, igaz, jól megdolgoztatott, mire felkerült a kút mélyéről a vödörbe. Esős időben pedig az üveges veranda volt a "birodalmunk", s ott színes gombokkal játszottunk papás-mamást, családosdit. A csodás ebédlő, hatalmas fekete, támlás székeivel, tálaló szekrényével, s a titkos, érdekes betűs könyvekkel, amit nem bírtam megfejteni, s amit titokban, lopva mégis lapozgattam, székre mászva, a szekrény legfelső polcáról elővarázsolva! Mit érdekelt engem az eldugott sütemény, soha nem loptam belőle, a könyvek izgattak!

Ott még az is csodás volt, ha a hatalmas ágyban nagypapa és nagymama között aludhattam. Az éjjeliszekrényen a "bonbonierben" mindig volt valamilyen cukorka. Néha nagymama megengedte, hogy "fodrászost" játszunk és fésülhessem, "tupírozzam" a haját.

Nagyapa boltjának csodái! Zöldség és gyümölcs üzlet volt, a pulton hatalmas üvegben mandula és mogyoró, amiből egy marokkal kötényzsebembe rejtettem, vagy tavasszal friss zöldborsó szemeket, s azt majszolgattam. Az eperfák, vagy az árokparton a papsajt! Ez mind-mind Hőgyész, és a gyerekkor. Mint a vasárnapi, falusi mozi és utána a cukrászda, ahol pohárból lehetett fagylaltozni. Vagy a kukoricamező, vagy az országút meleg pora, ahol mezítláb futkostunk. Soha nem felejtem el, amikor a ház és bolt előtt húgom, Zsuzsa megrémült egy kutyától, körbe-körbe futott, a kutya meg utána, mert azt gondolta, játszani akar vele. Nevetséges volt az ablakból látva, de félelmetes is. Mint ahogy nem felejtem el a gólyákat sem, amikor miattuk bezártak a "pókos" falusi illemhelyre, ebédet sem kaptam.

Reggel 8, és dél között óvodában játszottam a gyerekekkel, és utána elcsavarogtam. Mentem a gólyák után, meg szerettem volna nézni, hová repülnek. És a Hegyi testvéreket, Gizit és Balázst, és a pillangó gyűjteményt. Gyönyörűnek találtam először, és csak később fájt, hogy megölik és kitűzik őket egy dobozban. Egyszer el is akartam engedni őket, és sírtam, hogy nem repülnek el, mert már nem élnek, s eltörtek, tönkrementek, véglegesen megszűntek létezni, porrá lettek. Eszembe jut az a riadalom, mikor a szódás bácsi egy pillanatra magára hagyta a lovakat és kocsit, én pedig felültem a bakra, "Nye!" - mondtam, erre elindult a kocsi, és féltem, mert nem tudtam megállítani, elfelejtettem meglepetésemben a megállj "jelszót!" Volt ott lótás-futás! Arra is emlékezem, milyen büszke voltam, amikor nagyapa teherautóval elvitt áruért, vagy eszembe jut augusztusi hőségeken a zöldséges pince hűvössége és mélysége, és a friss tehéntej, amikor egyszer megmutatták, sőt, engedtek engem is fejni, milyen sűrű volt, milyen jó ízű, éppen úgy, mint a frissen köpült vaj, vagy a házi túrós palacsinta íze! Most is a számban érzem!

Rég volt, talán igaz sem volt...

Pécs, 2004. október 8.

A Fuchs Izabella: "STÁJTE SZAKAJTÓ!"

Egyszer, még középiskolás koromban, szeretett magyar tanárnőm, Kati néni, érdekes témát adott egy fogalmazáshoz: "Hogyan képzeled el, leendő társadat?" Megírtam, név nélkül leadtam. Következő órán felolvasta. Osztálytársaim megtapsolták. Ez volt az első írói sikerem. A történet, számomra mégsem ezért érdekes, hanem azért, mert apámról írtam. Az ő egyik vidám örömfelkiáltása volt, karcolatom címe. Már akkor, kamaszkorban ő volt a férfi ideálom, mint oly sok lánynak. Nekem ő is maradt.

Magas volt a mérce, nem is találtam hozzá méltót, sőt még hasonló társat se.

Drága apukám! Szeretnivaló nagy mackó volt, széles vállakkal, fekete, hullámos hajjal, ami az évek múlásával erősen kopaszodott, de ki nem fehéredett sosem. Mindig vidám volt, huncut, mosolygó, meleg barna szemű. Ezernyi történetet tudott mesélni. Élénk fantáziával adomázott, apró igazságokból jóízű történeteket kerekített ki. Anya szidta, (természetesen nem komolyan), hogy miért kell mindenből viccet csinálni. Ez volt az életeleme, minél nagyobb bajba került, annál vidámabb lett. Talán így védekezett a gondok, a sorscsapások ellen, amiből bőven kijutott. Jól tette. Imádta párját, és a családját. Minden tavasszal az első orgonacsokrot anya kapta. Apa nagyon figyelmes volt, mindenben segített. Sokan fordultak hozzá, ügyes-bajos dolgaik elintézésekor, soha senkit nem utasított el. Otthon is besegített anyunak a házimunkában, és a gyerekek körül is, hiszen hárman voltunk. Emlékszem, amikor kicsi voltam, apu nem meséket mondott, hanem kitalált történeteket, aminek néha valóságos alapja meg se közelítette az igazságot. Születését így mondta el. "Imádom a nyári mézédes körtét, nem hiába, a körte segített a világra! Úgy ám, mamád, az én anyukám, nagyon megkívánta ezt a gyümölcsöt. Kiküldte hát nagyapát, szedjen már a fáról egy kosárba. Aztán rohanni is kellett a bábáért!" Kevés iskolát végzett csak, falusi kereskedő gyerek volt, aztán szakmát tanult. Kárpitos lett, később mester. Nem tudott helyesen írni, írása olyan volt, mint a macskakaparás, de lovakat rajzolni, azt csodásan tudott. Pillanatok alatt felskiccelt bármikor egy szép paripát. Hőgyészen, ahol kezdetben élt, voltak lovaik, sokat mesélt róluk, milyen tiszták, okosak és nemesek. Ha megkérdezték tőle, Miklós bácsi, mit nézett meg tegnap a TV-ben, ezt felelte: "A vak asszony visszanéz!" Élvezettel mesélte, hogyan szúrt ki a "MÉMETEKKEL" - mert én csak így tudtam kimondani. Apát hallgatva, vidám helynek tűnt a láger. Egy alkalommal női ruhába öltözött, fejét kackiás kendővel kötötte be, úgy csent el a konyháról, - ahová be volt osztva - meleg pogácsát a társainak, azzal kerekítette teltté a kebleit. A katonák észrevették, elkezdtek fütyörészni utána, ő meg azon nyomban elkezdett sikkesen tipegni, kellőképpen riszálva hátsó fertályát. Nagyokat kacagtam, mert úgy mesélt, hogy közben meg is mutatta, s akkor már közel volt a száz kilóhoz. Drágám, mindig éhes volt, ez maradt vissza a sok éhezésből. Ez is lett a veszte, ezért lett később cukorbeteg.

Arról is szól a családi "fáma", amikor nászéjszakájukat élvezték volna, leszakadt a szobában a csillár. Apám, kiugrott az ágyból és bőszen mentette az étkeket, ami az asztalon volt. Ha-ha-ha! A rossz "ómen" - az biz nem vált be. Azt mondták az okosok, egy kiló sót nem fognak együtt megenni, e rossz előjel miatt. Hát, nem tudom, mennyi sót is ettek meg, de egy kilónál bizonyára több volt, a csaknem ötvenegy év alatt..

Később, amikor felnőttem, sokat olvastam a koncentrációs táborról. Akkor döbbentem rá, milyen veszélyes is volt huncutkodása. De, életeket mentett.

Édes papuskámra mindig lehetett számítanom, olyan volt, mint egy jó tündér. Egyedül neveltem két gyermekemet, kevés volt a közalkalmazotti fizetés. Plusz munkát, keresetet sem volt könnyű mindig találni, már akkor sem, a kilencvenes évek kezdetén. Így aztán, egyszer összeszedtem egy pár ruhát, egy újnak tűnő kabátomat is, és kora reggel beálltam a Bizományi Áruház felvételi sorába, hogy ételt tudjak venni, pár napra. Dél körül, sírva jöttem ki az ajtón, mert az elbíráló semmit sem vett át. Pénz nélkül maradtam. Kilátástalan lett a helyzetem. Hamarosan jönnek haza a gyerekek az iskolából, most mit adjak enni nekik? - búsongtam. Egyszer csak, előttem termett apu, észre sem vettem. Éppen arra járt, elvette a csomagom, majd ő beadja a főnöknek, jól ismeri, mondta, s a kezembe nyomott egy köteg pénzt. Ennyit biztos kapok érte, jeligével. Jóval később tudtam meg anyutól, a kukában végezte a ruhacsomagom, s édes, drága apám, havi zsebpénzét nyomta a markomba. Ezt ő el nem árulta volna nekem, nehogy megsértsen. Ilyen ember volt. Figyelmes, drága és tapintatos.

Amíg élt, minden nőnapon megjelent valamilyen virággal, nyugdíjasként egy csokor ibolyával csak. Nagyobb kincs volt az, nekem, mint bármilyen drága csokor.

Nem tudok szabadulni egy szívfájdító emléktől. Ez az aranyos, drága ember, aki ötvenhárom évesen úgy pelenkázta az unokáját, hogy egy anya se különben, fekszik az elfekvő szobában. Magatehetetlen. Orrából csövek lógnak ki. Éppen arra az ágyra került, ahonnan alig egy hete szeretett párja elment, örökre. Megdöbbenve, szomorúan ültem ágya mellett, egy otromba papucsban, zöld köpenyben. Fogtam a kezét, simogattam. Gyengéd érintését éreztem. Tudtam, hogy magánál van, figyel.

- Apa! Ne menj el, maradj velünk. Elcseréljük a két kislakást egy nagyobbra, összeköltözünk. Tudod, Isti fiam is nagyon szereti a focit, mint Te, majd együtt jártok meccsre, együtt megbeszélitek. Apukám! Soha nem hagylak el, vigyázok Rád, semmit nem kell csinálnod, törődök Veled, csak legyél ott. Annyira szeretlek, kérlek, maradj - könyörögtem.

Alig észrevehetően nemet intett a fejével és egy kósza könnycsepp végiggördült szeretett arcán. Másnap reggel elment. Társa után vágyott. Nem tudott nélküle itt maradni. Megértettem. Ők együtt születtek, és együtt maradnak mindörökre. Amíg éltek, a mennyek szellői táncoltak kettejük között. Szerették egymást, de nem birtokolták. Engedtek egymásnak egyedüllétet, de lelkük ugyanarra a dallamra rezdült.

Tudom, hogy most is számíthatok apura. Mindig velem van. Sokszor megjelenik álmomban, van, hogy értékes tanácsokkal lát el. Nem tudom hogyan, de érzem, fogja a kezem. Tőle kaptam a vidámságot, így vészhelyzeteimet magam is humorral tudom megoldani. Tőle kaptam, hogy képes vagyok az önzetlen szeretetre.

Köszönöm édesapám.

Pécs, 2008. október 3.

Fuchs Izabella: Fülöp papi

Nem véletlen, már a születése napja sem. Május elsején született, a munka napján. Tisztességben megőszült, dolgos, szorgos ember volt az én apai nagyapám. Magas, erős férfiként él az emlékeimben. Amolyan akkurátos, hagyománytisztelő zsidó apa.

Hatalmasnak tűnt, különösen nekem, aki akkoriban, amikor megismertem pöttömnyi kislány voltam: három éves koromra tudok visszaemlékezni. Óriási kezei voltak, telis tele látható erekkel. Jellegzetesen nagy orr volt arca közepén és bár testesnek tűnt termete, egyáltalán nem volt kövér. Izmos, kidolgozott alakját, ősz, ritkás haját, meleg tekintetét szinte most is látom, ha behunyom a szememet. Szigorú, kemény ember volt, bár ma már tudom, vajból volt a szíve. Ritkán szólalt meg. Így, ha mondott valamit, bizony súlyos, nagy igazságokat rejtett mondandója, nemritkán humorral fűszerezve. Amolyan szállóigének, evidenciának tűntek a mondatai. Emlékszem súlyos járására. Beteg lett, a sok nélkülözéstől a koncentrációs táborban. Nem segített az sem, hogy a világégés után, amikor felszabadították a lágert, több száz kilométert gyalog tettek meg apámmal, hogy végre haza jussanak. Egyszer, egy orosz kiskatonával találkoztak, aki ellopta nagyapa karóráját. Meglátta ezt egy orosz tiszt, azonnal fejbe lőtte a kiskatonát. Erről nem szólt a hivatalos fáma. Papának ekcémás lett a lába, ez maradt vissza a háborúban elszenvedettekből. Minden este gyógyvízben áztatta, a "téli konyhában" - kenegette valamilyen orrfacsaró kence-ficével és befáslizta. Azután ült a karosszékében, tiszteletet kiérdemlően és mesélt életéről, szeretteiről, a családról, boldogságról és szomorúságról. Féltem tőle, de csak eddig a pillanatig, amíg el nem kezdődött a minden esti igaz mese. Ezt imádtam! Gyakran könyörögtem is: "Papi, mesélj!" A hangja meleg volt, az ölelése biztonságos. Szerettem az ölébe, a puha fészekbe kucorodni, igazi otthonos kuckó volt ám!

Elmondta, hogyan ismerte meg imádott asszonyát, hogyan vált meg tőle. Az igazi nagymamám, Józsa mami volt az első felesége. Nem ismerhettem őt, csak papikám meséiből, aki azt mondta: vidám, ragyogó, dolgos asszony volt, tele kacagással. Elment, gázkamrában végezte. Nagyapa is csak fizikai erejének köszönhette, hogy túlélte azt és a következő éveket. Mesélt Fülöp bácsi, a sorban érkező öt gyerekről is, akiket apámon kívül én már szintén nem ismerhettem. Egy fia élt még, Jenő bácsi, aki a messzi Amerikába, New Yorkba menekült, hogy ne legyen útjába a tiszta fajt teremteni akaróknak. Legszívesebben erről mesélt, azaz a "nagy utazásról" - amikor egyszer odautazhatott egy meghívólevél jóvoltából. Életében először repülőre ült, de az igazi élmény a visszaút volt, egy emeletes, nagy tengeri hajóval. Kíváncsi gyerek voltam, mindent tudni szerettem volna erről a városnyi nagyságú monstrumról, elképzelnem is nagyszerű élmény volt. Irigyeltem is érte.

Az én papikám kezdetben vegyes áruval kereskedett a boltjában. A felszabadulás után hamarosan elvették tőle az üzletet. Egy szövetkezeté lett, de ő maradhatott az akkor már zöldséget-gyümölcsöt áruló boltban, mint megbízott üzletvezető. Szerettem a boltban lebzselni. Kis, fodros köténykém két zsebeit néha megajándékozta zsenge zöldborsóval, vagy meghámozott mandulával a pulton lévő ötliteres üvegből. Ha nem kaptam, bizony elcsentem néhány szemet picike markommal az üvegbe kotorászva. Egyszer nagyapa rajtakapott. Nem vert meg, de megbüntetett. Lekísért a bolt mellett lévő hűs pincébe, ahol a felhalmozott árut raktározta. Rám csukta az ajtót, és csak ennyit mondott: Gondolkodj! Féltem a félhomályban. Eldöntöttem, hogy soha többé! Nem is kellett, hiszen nagyapa ez után az eset után, ha meglátott a bolt körül, mosolygó arccal mindig tele töltötte mindkét kötényzsebemet finom mandulaszemekkel. Lehet, ezért szeretem ma is annyira a mandulát! Nyugdíjas korában is dolgozott a Drágám, amíg bírta erővel, másik szakmájában, mint kárpitos.

Drága papám! Mennyit nevettem, amikor később, már kamaszkorom idején elmesélte a második asszonya történetét. Pesten járt áruért, ott megismerkedett egy hölggyel. Megtetszett neki, életében először gyorsan döntött és haza is vitte kis falusi házába az új asszonyt. Az asszony finnyás is volt, puccos is volt, perlekedő is volt, bizony a "próbaházasság" nem sikerült. Papa tehertaxit rendelt, felrakta a cuccost, gálánsan kifizette az úti költséget és visszaküldte a fővárosba a nőt. Rózsika mama, a harmadik feleség, akiben én az igazi nagymamit tisztelhettem, hozta el számára csak a harmóniát és békés öregkort.

Így teltek az esték, álmaim falujában, Hőgyészen. Mostanában gyakran gondolok arra, merjek-e visszatérni, megnézni újra azt a helyet, ahol annyi boldog órát és napot tölthettem el felnövekedésemig.

Pécs, 2009. október 4.

Képek: üdvözlet Hőgyészről, több kis kép, községi nagyvendéglő (Milos házban - 3 kép), egykori Polgári iskola, a templom régen, egykori Gróf Apponyi Géza kastély (2 kép), O. T. J. üdülő (2 kép), Rózsika mami és Fülöp nagyapám esküvői képe.