Nézz meg jól.
Ilyen vagyok.
Leszegett szarvval álmodozó gyermek.

Érdes kor fogcsikorgatásainak fia,
Apámtól, Anyámtól:
bokszerré szorított szív,
és a szájból
káromlásként kipergő ima.

Apám -- már hét éve halott --,
örökös munkásruhában,
-- tudom, hogy lány-arcú halál van --,
felvillant, mint a csillagszóró,
-- s itt hagyott.

Anyám paraszt volt.
Kulákbélyegként maradt rá hét hold,
s mint az esőtől lángra lobbant rózsa
-- dugott cserépbe parcellázott Dózsa --,
úgy koronázza halott lelke láza.

-- Hallgat,
beleférgesült a kigyomlálhatatlanságba!

Apám hegesztő volt.
Embernek iszákos, szikra-természettel gyönge,
/ s mert kora túlfűtött kohójában maga is
félig silány lemezzé ércesült - /,
apának sem különb.

Horpadt, rozsda- marta égbolt:
tenyérnyi foltokban fölfényesedve
magát megütő kedve
horzsolásai.

Nem kupolának, híd-traverznek,
de söntéspultnak,
vagy útszéli pléhkrisztusoknak való anyag.

Anyám gépíró lett,
-- tanult szakmája szerint.
Szikes puszták fehérsége lapjain,
s idegen magvakként a szavak,
csonthéjaikban belül kocódva,
-- szavait mind szerteszórta.

Szült három gyereket
-- középső, s egyetlen fiúként engem --,
tűrte Apám ütéseit,
részegségtől pendülő kedvét:
kiszántott világa röggé szikkadt,
porrá lebbent.

Élete:
-- lenni sem engedett lélek --,
-- semmivé lett!

Horpadt, rozsda-foltos égbolt,
egymásnak szorítva a földdel.
Körmös kapaszkodásukból lettem
én, a szikra,
-- alig lángra megtanítva --,
tán csak azért,
hogy kirajzolódjon a fényben:
a két össze nem illő félen,

Apám sírja durva varratként hegesedik,
s Anyám egyre vermesül.

Nézz meg jól.
Ilyen vagyok!
Ilyennek mutatom magam:
olaj és földszagú minden szavam!

Múltam pattint,
                       s lángra gyúltan
                                               bennem a tűz öklelése!