Ne vezess, ne korlátozz!
Ne végy el belőlem,
s ne vegyíts máshoz!

A tenger kitölti medrét,
-- hiúság volna hinned,
kezeiddel hogy kimernéd!

Örökkön olvad a jég,
s ha nekilódul a lég
vihar kél,
s tombol vadul:
felülre lódul mi addig lapult alul.

Örvénylenek a nedvek,
az elvadult őszi kedvek...

Mint ki zubbonyából kibújt
s a rémült világra
hadonászva,
tébolyult ökleit rázza!

S lehetnek tények,
lehetnek rémek,
lehetnek vének,
gyermekek
-- az elveszett lelkeket
mit a vakszerencse dühébe kergetett
kénye-kedve veti, hányja!

De, Te ne félj!
Legyél fáklya!
A parton állva,
mint őrtoronyban a lámpa,
körbe forogva,
-- sorsán mit sem morogva! -
keress, hogy kereshesselek!

Ne félj!
Ha az őrület habja
utánad kapva,
egy-egy viharvert napra
a partra kifordul...

A tenger megőrzi medrét,
-- botorság volna hinned,
hogy könnyedtől túlárad, kicsordul!