nem tudok aludni
magam máshová hazudni

mert úgy vagyok régen
                 oly mélyen
                             ébren
mint aki holt s el lett temetve
e mindig új
                 mindig ugyanaz
                 egyetlen egybe

ebbe a nyüszítve mondható
hideg verejték mosdató
kikapart ébrenlét verembe

hol püffedtek az egek
s messzire bűzlenek
csillag-nyüvektől elkékült sebek

hol kötéllé sodródik a sóhaj
hogy el ne merüljön egy szóval
a párna fehér tajtéka felett
lehorgonyzott öblös rettenet

kitárt
szemfény temető
hol mint unt szerető
rám rogyik az este
                sötétje reggelente

mert csak a fájdalom
és kín repül a szárnyakon
                   tova

az álom itt halálos,
lusta,
tétova.