Mily különös, rőt az ég, az este.
Nyárfák bökődnek vérrög fellegekbe.
Mintha géz lengedezne,
a gyönge szél
nem beszél,
csak nyüszít sebezve:
-- fáj!

Törött a bóbita szár,
-- tej-csöndje száll:
pilleként föl, fölkerengve,
míg fölénk milliárd csillagfény heged be.

Kába a táj.
Éter szaga száll:
illatozik a mákony,
-- a lidércek, a rémek
intenek -
s fákon,
akár a denevérek
hold-arcú bíborcsöppek függenek.

Látva-lát
végre,
kinek pilláin át
csukott szemébe
a hajnal riadása néz be.

Leáll az álom
lélegeztető gépe.
A csönd lüktetése
madárfüttyé békül...

Szép reggelt:
-- a Föld kikékül!