"A költő, a művész nem hazudik!"
-- hazudta egyszer, valaki, valahol…

Na, persze!
Hisz költőnek tételezte magát…
Mi mást mondhatott volna?

Ha lett volna mersze,
(mert költőként, az lenne dolga!)
magát mártotta volna
-- nem hűs képzelgésbe, a "valóba"
(csókba, ölelésbe, sikolyba, vérbe, gennybe)
-- nem ír a tolla
                        ilyet le.

De nem volt kedve.
Vagy, mert a lelke,
-- a mutatós fürdődressze –
csak ezen a zsúfolt strandon "nagy" szám?
Hisz itt hevernek a placcon napszám
a hercig uracskák s a hadra is sok
                                                  nyafka madám
-ok…

Nem okozat.
(s nincs persze fokozat
                                   sem)
Ebben.

Mert, ha hazugság lebben
a sekély, langyos vízben,
viszkető, elvakart, vörös foltjaid magyarázhatod,
-- hiába sikítasz "medúzát", hogy csípjen,
ahol csak magaddal, magad láttatod,
aki ott áll, az vagy ott.

Egyre megy,
hogy épp csak bokáig, a lábad áztatod,
vagy, hogy lubickolsz a biztonságos part menti közegben,
vagy merészen kiúszva, messze a nyílt vizekre,
vagy csak úgy egykedvűn fekve
sütteted magad a fövenyen,
vagy arrébb bóklászol a lankás dombokon,
vagy fenn állsz a távoli sziklán...
                                                 -- mind, mind hamisítvány!

Ekképp: nem valódi kép!

Citáljuk, gyakorta szegény költőt:
hogy "az igazat mondd, ne csak a valódit!",
és, hogy "vétkesek közt, cinkos, aki néma!"
-- fogadkozunk: "tán holnap? de még ma…!?"

Játsszuk ezt a "hinta-palintát".

(Pedig tudjuk, értjük:
-- nincsenek kis gazságok, s nagyobbak,
ahogy tisztesség sem "kevésbé", vagy "inkább"!)

Ha kórus üvölti, ha halkan búg is: 
                                                 "ki-te-rí-te-nek úgy is"!

Csak, aki nem hazudik, az a költő, a művész!
(A többi, az "élni kell" barkács-készletben,
szeg, kalapács, gyalu, fúró, fűrész…)