Zárt kapuk, avult kőkeresztek
Hol a virágzó ének?
A dal hová szállt?
Hová tűnt tőletek
Csöndes kőháza —
esdve sírva kérlek.
És Lorolline? ...
Eltűntél örökre?
Én várlak itt hosszú
tizenöt éve.
Lábaim gyökeret vertek
Belőlem kőszobor lett.
Szemem az útra mered örökkön,
hol először megjelentél nekem!
Hab omló fehér ruhában.
Régen

LETTRE DE MANON
(Gillet zenéjéhez)

Visszatérsz-é hosszú utadról még,
Hozol-é magaddal virágot, violát?
Hiszen oly túl távol valál rég,
S már nagyon várnak tudod, odaát.
Kis kertünk fakul most, it az ősz
Hol te vagy, ott nyílik sok virág,
Hozzál magaddal, jól tudod, itt az ősz,
Sok-sok virágot, lássunk szent csodát.
A hó mikor már halkan permetez,
S a kert ezüstös leplet hord magán,
Kis szobámban hárfa zengedez,
És hull sok virág keblemre szaporán.
Visszatérsz-é hosszú utadról még,
Hozol-é magaddal virágot, violát,
Hiszen oly túl távol valál rég,
S már nagyon várnak: tudod, odaát.
A régi kert fehér már, itt a tél,
Hol te vagy, ott most érik a narancs,
A hárfa zeng, de szívem nem zenél,
Mert elment már érted a parancs.
Az ukáz téged harczba szólít újra,
A puskatűzben elveszel talán,
Szerelmünk ma hattyúdalát sírja,
S a kert hótalárt hordoz már magán.
Ünnepli fehér, első szerelmünket,
A fontos percznek szép emlékeit,
A fák letarolt ága fájdalomtól reszket,
Szívem e falból édes kínt merít.
Visszatérsz-é hosszú utadról még,
Hozol-é magaddal virágot, violát,
Hiszen oly túl távol valál rég,
S már nagyon várnak: tudod, odaát.

S hozott virágod hull rám szaporán...