(Édeskés história)
Padova, 1909

Csendesen hullott a hó, furcsa karácsonyi illat járt át mindent. A berber- és olajfák gyantás illata volt ez. A nyurga fekete ciprusok és a kövér babérfák sóhajtoztak. Halkan barangolta be ez a sóhaj az egész vidéket.
A nagy pihék szállottak csendesen, befödve a házak piros-tarka födeleit.
December volt, és mégis olyan különös tűzzel villantak meg az élénkzöld veteménytáblák künn a kertben, a piros narancsok pedig vidoran pislogtak ki fehér sipkájuk alól. Úgy néztek ki, mint jól táplált apró mesegyerekek.
Halkan vallották be szerelmüket Tél és Tavasz.
Margherita Fiori most is ott ült a zöld patinás százesztendős családi karosszékben és kötött - szorgalmasan kötögetett?
Giacomo Fiori a közeli Cafféban itta, szürcsölgette órák hosszan a megszokott cappucinót a százesztendős Caffé Lunában, ott a parányi téren, azon az igen-igen kicsi terecskén, hol a nagy szerencse meglátogatta ezelőtt ötven esztendővel.
Mert hiszen Giacomo Fiori csak szegény farmacista volt, ma pedig gazdag, igen gazdag.
Hej! Hej! Margherita Fiori Fioretti. Te adtad ezt a szerencsét - magaddal hozva egy csomó fényes új aranyat, néhány kopott családi ereklyével együtt.
És méghozzá nagyon szép voltál akkor, Margherita Fiori Fioretti. - Kedves rózsás krinolinban, picike napernyővel, á la Rubens kalapoddal, mikor belejtettél az Anticca Farmaciába, úgy néztél ki, mintha egy csomó ördög bújt volna a bőröd alá.
És gonosz huncutocska pillantásaid, hamiskás mosolygásod - ez a sok szép és jó - mind meglepte minden különösebb ok nélkül az igénytelen Giacomó Fiorit ezelőtt ötven esztendővel.
Az öreg Cafféban valamicskével melegebb volt, mint künn a téren, s a mi Giacomónk csendesen elszundikált s elfelejtett hazamenni, mint rendesen délután négy órakor tenni szokta.
A fiatal hó pedig olyan fehérre festette a környéket, mintha a gyerekek örömére cukorral hintette volna be a vidéket a jó öreg nagy természet. ?