Nakonxipánban hull a hó (Egynapos hó)
 1909

Olaj, vászon (magángyűjtemény)
(Jelezve jobbra lent: Padova )

A Nakonxipánban hull a hó nem "csupán" az életmű egyik legszebb darabja, de a legjobb példa arra, hogyan fonódott össze, hogyan csengett egybe Gulácsy életében a festés és az írás, a vizualitás és a leírt szöveg. Mintha csak képünkről beszélne Kosztolányi Dezső, Gulácsyról írt, 1922 szeptemberében megjelent cikkének záró soraiban: "A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban, ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen." A Nakonxipánban hull a hó elemzésekor tehát a festő sajátos, öntörvényű univerzuma tárul fel. Helyszín, szereplők, a bizonytalan, tünékeny formák, feliratok, a felület festői megformálásának minősége egytől egyig egyedi, az értelmezés szempontjából elhanyagolhatatlan kézjegyek. Mégis, ha semmit sem tudunk a kép novellisztikus elemeiről, Gulácsy tudatvilágának személyes történeteiről, a mű akkor is elevenen hat, hatalmába keríti nézőjét. A lélek olyan mélységeiből tudósít, ahol már minden ember rokon, a kép mögül felderengő valódi tartalom mindannyiunk számára ismerős: álmok, öntudatlan víziók, hallucinációk és őrült képzelgések vetületei, a kollektív tudattalan ősi, közös kincsei. Gulácsy életében a kávéház kitüntetett szerepet játszott. A ma már irodalomtörténeti fejezetként tárgyalt Balszélfogó asztaltársaság tagjaként, a századfordulót követő években, a Báthory majd a Baross kávéház kobaltkék üvegasztalai körül találkozott rokonlelkű művészbarátaival. Többek között Márkus László, Csáth Géza, Hevesi Sándor, Juhász Gyula és Kárpáti Aurél itták Gulácsyval együtt a kávét hajnalig nyúló beszélgetéseken. A kávé és a kávéház európai karrierje szinte már a kezdetektől összeforrott a művészet világával. Jelentése az idők folyamán messze vezető tartalmakkal bővült, irodalmi és képzőművészeti szimbólumok sora kötődött hozzá.
A 18. század eleje óta a kávéház az európai városlélek kifejezője, elválaszthatatlan a nagyvárosi polgár mítoszától. A festmény szokatlan formátuma, a súlytalan, feloldódó testek, a hulló hópelyhek és a függöny - sűrű, függőleges vonalakkal tagolt - dekoratív mintázata mind a lebegés, az áramlás érzetét közvetítik: egy álom könnyen tovasuhanó illúziója vetül elénk. Gulácsy a nézőpont megválasztásával a szemlélőt bevonja a kép meghitt terébe. Az ovális ónixasztalok, a kávéscsésze mellé gondosan előkészített vizes palack a poharakkal, a világ minden táján ismerős, szinte a modern kor szimbólumaivá váló thonett székek és az elegáns, csokornyakkendős, csendes magányában elmerengő vendég e belső, időtlen világ jól ismert szereplői. Az üvegtáblákon túl egy fantasztikus, borzongató, vonzó csodavilág tárul fel. Mindannyiunk közös, - néhány pillanatra a gyermekkor gondtalanságát és önfeledt örömét felidéző - élménye az igazi tél kezdetét jelző első hó megérkezése. Tünékeny, illanó varázslat, mely lassan mindent átlényegít: tompulnak az utca bántó zajai, eltűnik a fáradt szürkeség, s megbűvölt szempárok tapadnak hosszú perceken át az ablakokra. A Nakonxipánban hull a hó vitathatatlan főmű, az egész Gulácsy oeuvre talán legmegkapóbb, legszerethetőbb alkotása.