Gulácsy első önarcképe. Nem csoda, hogy az a
Gulácsy, aki 1903-ban Firenzében quatrocento öltözetben, karddal oldalán rója az
utcákat ezen a képen az 1450-es évek nemesi viseletében áll előttünk váll
kivágatban, a festő önarcképek hagyományát követve az ihletettség állapotát
jelképező, képből kipillantó tekintettel. Mögötte hármas dombvonulat. Az első
még személyes tere, a középsőt szemmagasságban a Kacziány képekről jól ismert
vándorló halál hosszúra nyúlt árnyékú alakja uralja. A horizont ciprusaival, a
csak kapuval bíró fehér tömbjével a végső megnyugvás, az öröklét színtere.
Kompozíciós megoldásában a jobbra rendezett testtömeggel, a bal mező látszólagos
ürességével, valamint a szignó írásképét tekintve, de a visszafogott színvilágot
illetően is a következő évben készült szépséges akvarelljével a Francesca da
Rimini és Paolo Malatesta cíművel rokon. Tematikailag egy másik 1903-ban készült
akvarelljének, az Omnia vanita-nak előképeként értelmezhető.
