Vincent van Gogh élete és művészete szenvedéstörténet. Kálvária! Gyötrelmeit o maga is megírta terjedelmes leveleiben, s még fájdalmasabban művész-nyelven: képnyelven, képírással. Nem siránkozott: vonalak és színek szólnak kínjairól, titokzatos ábra-jel szavakkal. Néhol kendőzetlenül. Szemérmesen, de fájdalmasan. Egyik képén - Krisztus levétele a keresztről - Krisztusként önmagát ábrázolta. A szenvedő Megváltó - önarckép. Rőt hajjal. Vincent gyakran panaszkodott Theo öccsének, a gyűlölt-imádott Arles-ban nem talált megfelelő modellt. Ezért - a kíméletlen önvizsgálat mellett - kénytelen megelégedi önmaga ábrázolásával - szépítés, öncsalás, kímélet nélkül... Szerencsére, mondhatná az utókor. Könyörtelenül terítette vászonra önmagát, akárcsak egy boncasztalra. Igen, ez o, a keserű, a magányos, a vádló. Ezt művelte vele a világ, a sors, lássátok! Bizonyára nem mellékes, hogy szüntelenül kutatta önmagát: vajon ki vagyok? És miért? Theo öccséhez írott leveleiben beszámolt önmagáról, bajairól, mindennapjairól, ábrázolásának egyéni művészi módszeréről. Vincent különleges stílusára azért érdemes odafigyelni, mivel ez az alkotói módszer egyik kulcsa egyedülálló nyelvezetének. Festményein valamennyi szín, vonás: ő maga.

Vincent munkáit állandó elutasítás, már-már viszolygás fogadta. Jórészt ennek "köszönhette", hogy soha nem tudott őszinte barátságokat kötni, életét örökös, keserves magányban szenvedte végig. Vincent műveinek elmélyültebb megértéséhez nélkülözhetetlen, hogy e különlegesen szenvedélyes férfi életében egyetlen igazi, őszinte kapcsolat sem akadt. Képein a reménytelenség, a kiúttalanság kétségbevonhatatlan jelei: Vincent égboltjai - nincs menekvés, minden lezárul. Elképzelhető, hogy Vincent titkolt indulatainak, érzelmeinek kifejezésére titkos nyelvet alkalmazott? Mégpedig olyan vonalakba, ábrákba öltöztette lappangó vágyait, amelyek már a szürrealizmust idézik, noha bármilyen szokásos, ösztönös indítékú tett vagy formáció hátterében láthatatlan zsigeri indítékok leselkednek. Ebben az írásban a nagy mester, Vincent három azonos tárgyú festményén próbálom alkalmazni az eredeti képolvasás módszerét. Szobám Arles-ban, Hálószobám, A sárga szoba címekkel háromszor is megfestette szegényes otthonát, ezzel is jelezve a mű rendkívüli fontosságát. A képpel - A sárga szoba - első ízben a régi Louvre egyik emeleti termében, a 19. századi mesterek között találkoztam. Váratlanul könnyezni kezdtem. Megéreztem valamit, egy ember tragédiáját. Ez a mű nem szerepel a Szépművészeti Múzeum nagyszerű Van Gogh-kiállításán, mégis kénytelen vagyok idézni: a festmény Vincent fő műveinek egyike, művészi "beszédének" kulcsa. Egyszerű kis hálószoba, ágy, két szék, toilette asztalka, ablak, fogas. A sárga szobában a sárga szín dominál. Sárga! Vincent csaknem valamennyi késői képén (1888 után) az uralkodó szín: Én az Istent is sárgára festeném!, írta Theo öccsének egyik levelében. Vajon miért? Talán arra gondoltunk, hogy a francia köznyelvben a sárga az árulás színe? A sztrájktörő = jaune. A megcsalt férj: jaune, le roi des cocus. Nem kétséges, Vincent úgy érezhette: megcsalták, megcsalta a sors! Egész életében gyötörte a magány, o volt a létezés számkivetettje. Hálószobájában csaknem mindenből kettő. Két szék fordul a csukott ajtó felé. Az ágyon két párna. Két csukott ablakszárny: sárga. Két kép az ágy fölött, kettő szemközt. Két vizeskancsó, két illatszeres üvegcse. A reménytelen magány. A szobában senki, csak a kétségbeesett várakozás. Az egész sárga szoba zuhanó perspektívában: minden zuhan a semmibe. A viruló férfikorban társtalan, magvai a semmibe vesznek. Üldözött, az utcagyerekek kövekkel dobálják, gúnyolják, Az arles-i polgárok küldöttsége követeli a municipalitástól: tiltsa ki a városból a nemkívánatos jövevényt. A sárga mellett megfigyelhető Vincent festményeinek más, igen fontos jellegzetessége. Csaknem valamennyi csendéletén vagy tájképén feltűnően magvas növényeket ábrázol. Napraforgók sokaságát, búza- és rozsmezőket. Olajfákat, növényeket, melyeket - hivatásukat semmibe véve - megsemmisítenek. Búzából, rozsból liszt, az olajbogyóból olaj. Vajon mi lehet a magyarázat? Mi lehet az oka annak, hogy Vincent műveinek ilyen erőteljes személyiségjegyeit, ember és mű azonosságát érzékeljük? Talán ebben rejlik festményeinek megdöbbentő hatása? A művész nem talál kiutat magányának börtönéből. Menekülni a hitbe? Minden út lezárva. A menny? Horizontjait, ha egyáltalán ábrázol valami hasonlót, sűrű fellegek torlaszolják. Nincs menekvés!

Ezek után érthető, hogy örökös sikertelensége már-már hisztérikussá duzzasztotta érzékenységét. Műveinek rejtett, saját maga előtt is ismeretlen ösztönzőjének megértése szempontjából nélkülözhetetlen a művek mögött megbúvó kényszerítő hatalom: Vincent különlegesen szenvedélyes művész: férfi! Életében nem akadt egyetlen valódi, társas kapcsolat, itt-ott csupán olcsó prostituált.

Nem kívánom tovább részletezni egy szerencsétlen élet tragikus kudarcait, de meggyőződésem, hogy a nagy művész balsorsának alapos megismerése nélkül érthetetlen és megfejthetetlen maradna Vincent van Gogh művészete. Így rejtett művészi panaszait csakis akkor élhetjük át bensőségesen, ha vonalait, színeit, kompozícióit a művész életének közvetlen leképezésének fogjuk fel. Fennhéjázóbb kifejezéssel élve mondhatjuk: Vincent a képeit vérével festette. A nézők természetesen az előbbiek ismerete nélkül is gyönyörködhetnek a kiállított remekművekben. Szerencsére öccséhez, Theóhoz, barátaihoz, húgához - Wilhelminhez - írott közel hatszáz leveléből megismerhetjük Vincent van Gogh életét, hétköznapjait. És hogy írásom nem képzelődés vagy erőszakolt belemagyarázás, kivételesen idézem Wilhelminhez címzett levelének azt a részletét, amely visszamenőleg - és a művész tragikus végéig - értelmezi életének rejtelmeit. "Mit is írhatnék a leveledben említett növényekről és az esőről? Magad is láthatod, hogy lám, az érett búza magjai sem kerülhetnek vissza a földbe, hogy kicsírázzanak és szárba szökkenjenek. Éppen ellenkezőleg: az elvetett magok többsége soha nem fejlődhet ki, nemde, hogy a malomba vándorolnak. A magok hasonlatosak az emberekhez, (...) mert minden egészséges emberben éppúgy létezik a termékenyítő erő, mint a búzamagban... Termékenyíteni, az maga a természet. S ez a magban rejtőző természeti erő, mint a búzamagban. És ez a magban rejtőző erő: a szerelem. Nos, én meggyőződtem arról, hogy bennünket akadályoznak a természetes fejlődésünkben, ha azt tapasztaljuk, hogy termékenységünk meddő marad, és olyan kétségbeejtő lesz a sorsunk, mint a búzamagé az őrlő malomkőben. És akkor itt állunk a megsemmisülés látványától zavartan és megszégyenülten. (...) Ami engem illet, állandóan a legképtelenebb szerelmi kalandokba keveredtem. Amelyekből rendszerint megszégyenülten, sebzetten kerültem ki."

Olvasóim megbocsátják, hogy ezúttal csupán ennyit tudtam elmondani a hatalmas művész életének és munkásságának - úgyszólván - organikus összetartozásáról. Ugyanakkor hálás vagyok a Szépművészeti Múzeumnak, hogy csodálatos Vincent van Gogh-kiállításával nagyobb távlatban sikerül bemutatnia e kivételes művész munkáit.

Forrás: Forrás: Élet és Irodalom 2006. December 15., 50. szám