A Közhelyszerű megállapítás, hogy a zsenit olykor csak egy hajszálnyi választja el az őrülttől. Mindez különösen érvényes a modern európai festészet egyik úttörőjére, a holland származású Vincent Van Goghra, akinek öngyilkosságba torkolló tragikus élete, illetve fennmaradt levelei a művész szélsőséges hangulatváltozásait, ismétlődő rohamait dokumentáló egyéb korabeli forrásokkal együtt, nem kismértékben hozzájárultak a festő halála utáni mítoszteremtéshez, a Van Gogh- (mint a meg nem értett zseni) kultusz kialakulásához. Mindmáig aktuális és vitatott kérdés az orvosok és művészettörténészek körében, hogy a művész utolsó korszakának híressé vált alkotásait (az Arles-ban, majd Saint Rémyben, illetve Auversben készült kései festményeket) netán egy beteg elme szüleményeinek vagy egy logikus és tudatos művészi fejlődés eredményeinek kell-e tekintenünk. Többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a Magyar Pszichiátriai Társaság 2002-ben Budapesten megrendezett V. nemzetközi kongresszusának előadói is, akiknek a tanulmányai a közelmúltban könyv formában is napvilágot láttak.

A Van Gogh patográfiája címen 2003-ban megjelent, Simkó Alfréd és Hans Georg Zapotoczky által szerkesztett kötet érdekfeszítő tanulmányaival, s gazdag illusztrációs anyagával, nem csupán orvosok és művészettörténészek, de a művészet iránt érdeklődő laikusok számára is nyugodt szívvel ajánlható. Érdekes, tanulságos, rendkívül informatív, sőt, bizonyos értelemben hézagpótló műről van szó, hiszen Van Gogh életéről és művészetéről magyar nyelven eddig nemigen lehetett olvasni ilyen típusú, több tudományág képviselői által írt, színvonalas összefoglalót. A kötetet egy rövid életrajzi áttekintés vezeti be, és lényegében már ebből is világosan kiderül, hogy Van Gogh problematikus, kettős személyisége már egész fiatalon megnyilvánult, idővel egyre inkább elhatalmasodó betegségének előzményei tehát az emlékezetes, 1888 karácsonyán elkövetett fülcimpalevágásnál jóval korábbra nyúlnak vissza.

Vincent betegségének többdimenziós klinikai szemlélete című tanulmányában Simkó Alfréd részletesen ismerteti a festő betegségével és annak lefolyásával kapcsolatos korábbi, nemritkán egymásnak ellentmondó koncepciókat. Mint rámutat, egyes szakemberek (így például a híres francia epileptológus, Gastaut) Van Gogh tüneteit egyértelműen epilepsziás eredetűnek vélték, mások (K. Jaspers és követői) ezzel szemben ugyanezeket a kórisméket a szkizofrénia körébe sorolták. Bár mint az elemzésből kitűnik, a kérdésre ma sem könnyű végleges és egyértelmű választ adni, a szerző érezhetően a Gastaut-féle diagnózist tartja meggyőzőbbnek. Hasonló álláspontra jutott a grazi egyetem pszichiátriai klinikájának igazgatója, Hans Georg Zapotoczky is, aki Van Gogh homályállapotai című tanulmányában rámutatott, hogy a művész betegségtünetei, illetve 1888 és 1890 között festett egyes alkotásainak jellegzetes stíluselemei, a körök, félkörök, csillagszerű képződmények, cakkok stb. szembetűnő hasonlóságot mutatnak a migrénesek optikai benyomásaival, és a temporalis rohamokkal jellemzett epilepsziások attakjai idején észlelt magatartászavarokkal. A szerző elismeri, hogy az említett stíluselemek számos olyan festőnél is kimutathatók, akik feltehetően sohasem szenvedtek temporalislebeny-epilepsziában. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy Van Gogh esetében e sztereotip minták felbukkanása többnyire egybeesik a művész ismételten jelentkező kríziseivel, míg más időszakokban sokkal ritkábban vagy egyáltalán nem találkozunk velük. Hipotézisének alátámasztására Zapatoczky többek között a Joseph Roulinről festett két Van Gogh-portré között felfedezhető stiláris különbségekre, továbbá a művész olyan, ugyancsak 1889-ből származó alkotásaira hivatkozott, mint a New York-i Museum of Modern Artban őrzött Csillagos éjszaka, vagy az otterlói Kröller—Müller Múzeum gyűjteményében található Peiroulets-szakadék.

A következő tanulmány szerzője, Vörös Kinda Klára, klinikai szakpszichológus Van Gogh faábrázolásainak, illetve a festő színvilágának pszichológiai elemzésére vállalkozott, a klinikum, a pedagógia, illetve a művészetpszichológia területén gyakran alkalmazott Koch-féle farajzteszt, a színtesztek és a különféle színelméletek értelmezési támpontjaira támaszkodva. Őszintén megvallva és előrevetítve, hogy teljesen járatlan vagyok a pszichológia, illetve a pszichiátria területén, ennek a tanulmánynak a képelemzéseit olvasva éreztem először vagy leginkább, hogy esetenként nagyobb óvatossággal és némi távolságtartással kellene kezelni az értelmezési lehetőségeket. Álljon itt csupán egyetlen példa! Az Egy fa a homokban című korai Van Gogh-képpel
kapcsolatban többek között ezt olvashatjuk: "Ez a földből kiszakadó, ugyanakkor bele is kapaszkodó, túlhangsúlyozott gyökérzet jelezheti az ösztönkésztetések kirobbanó erejét, ami felett kontrollt gyakorolni rendkívüli erőfeszítéseket igényel az egyéntől… A sérülések, a göcsörtös képződmények a festő eddigi élete során elszenvedett traumáit, frusztrációit jelölik, amelyek alapjaiban rendíthetik meg az önbizalmát. Az egymást keresztező ágazat a belső ellentmondásosságra és a meglehetősen erős belső feszültségre utal." Biztosra vehető, hogy Van Gogh itt is, mint általában, egy konkrét látványt örökített meg, s nem képzelet után dolgozott. Nem arról lehet-e szó tehát, hogy a szerző, ismervén Van Gogh személyiségjegyeit, utólag belevetítette ezeket a kérdéses műbe? Vagy talán éppen azért örökítette volna meg Van Gogh ezt a göcsörtös, ágas-bogas fát, mert saját lelki problémáinak szimbolikus kifejezőjét látta meg benne?

Tudjuk persze, s ezt a festő leveleinek számos részlete is egyértelműen bizonyítja, hogy bizonyos színeknek, illetve motívumoknak Van Gogh olykor kétségtelenül sajátos, szimbolikus jelentést tulajdonított. Azt egyébként, hogy nem csupán a művész alkotásai, de öccséhez, Theóhoz, illetve másokhoz írt levelei önmagukban is külön pszichopatológiai elemzés tárgyát képezhetik, jól érzékelteti a kötet következő, Simkó Alfréd által írt tanulmánya: Tallózás a Vincent betegségére vonatkozó levelezésekben és dokumentációkban. Szerencsésnek tartom, hogy a kötet végén egy Van Gogh életművének az európai festészet történetében elfoglalt helyét, illetve jelentőségét elemző művészettörténeti értékelés is helyet kapott.

Van Gogh, a klasszikus című írásában Tátrai Vilmos, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményi igazgatója úgy foglal állást, hogy "… ha már lélektan, akkor Van Gogh esetében előbb jöjjön az alkotáslélektan, és csak azután a pszichopatológia." A szerző megállapítása szerint a festő utolsó korszakának főműveiben nem maga a betegség, hanem a betegséggel való heroikus küzdelem, az életet jelentő művészi kifejezésért folytatott harc jelenik meg, amelyben minden egyes alkotás a győzelem egy-egy újabb tanúságtétele. Tátrai Vilmos a kötet elején felvetett kérdésre is igyekszik választ adni, nevezetesen, hogy mi a magyarázata Van Gogh rendkívüli, szinte jeles francia kortársaiét is túlszárnyaló népszerűségének. A jelenség magyarázata szerinte igen egyszerű: Van Gogh élete és művészete mindenki másénál jobban megfelel annak a romantikus művészmítosznak, amelynek gyökerei a reneszánszig nyúlnak vissza, s amely aztán végül éppen a 19. században kristályosodott ki máig ható pregnáns formájában. Mindehhez hozzáteszi, hogy "…ha van műfaj, amely a legszorosabban összefügg a művészmítosz alakulásával, …akkor az az önarckép." Mint megállapítja, Van Gogh önarcképsorozata jelentőségben, mélységben, exhibicionista attitűdtől mentes önvizsgálatban, a festői megoldások gazdagságában csak Rembrandtéhoz mérhető. Hangsúlyozza azonban, hogy Van Gogh nem volt környezetének hatásaitól független, magányos művészzseni (mint ahogy egyébként Rembrandt sem), hiszen a francia impresszionisták festői módszereinek, vagy például a színes japán fametszetek megismerése és tanulmányozása nélkül nem sajátíthatta volna el azt a rendkívül expresszív, jellegzetes kifejezésmódot, amelyet ma is úgy csodálunk egyes műveiben.

A szerző a budapesti Szépművészeti Múzeum régi képtárának főmuzeológusa.

Forrás: Literatura Medica Kiadó