Judith Perrignon páratlan költőiségű kötete a Van Gogh fivérek bensőséges, mégis ellentétekkel terhes, "se veled, se nélküled" kapcsolatának rövid krónikája. A szegénységben, félig-meddig zavarodott elmével elhunyt festő temetésével induló elbeszélés egészen a boldog gyermekkorig visszatekintve idézi fel a testvérek kapcsolatát. A szerző a valós tényeket felhasználva öntötte regényformába a Vincent és Theo halála között eltelt néhány hónap történetét, melybe művészien belesűrítette a korábbi évek konfliktusainak, örömteli és gyászos eseményeinek történetsorát.

Theo van Gogh életében Vincent bátyja rendkívüli tehetsége egyszerre volt hatalmas adomány és lerázhatatlan átok. Noha a zseniális festő kudarcokkal, keserves szerelmekkel teli, zaklatott életet élt, s végül elborult az elméje, öccse számára mégis kikerülhetetlen viszonyítási alappá lett. A francia szerző
kisregénye egy tragikus művészsors és a testvéri szeretet szívszorító elbeszélése, egyben a Van Gogh fivérek halála közt eltelt néhány hónap - s e
hónapokba sűrítve voltaképp egész életük - története. A halálba tartó ifjabbik testvér "egyoldalú beszélgetése" a halott Vincenttel egyszersmind Theo búcsúlevele ahhoz, aki "olyan képeket hagyott maga után, melyeket mintha a nap szíves közreműködésével egyenesen a tájból hasítottak volna ki".

Judith Perrignon miután elovasta Vincent és Theo levelezését, nem hagyta nyugodni egy dolog. A két testvér elhalálozása között mindössze hat hónap telt el. Vajon mi történhetett 1890 nyara és az azt követő tél között? A fiatal írónő beleásva magát a különféle dokumentumokba (pl: Theo feleségének naplója, Gachet doktor fiának emlékei) összegyűjtött mindent, ami az addigi Vincent van Gogh-ról szóló életrajzi írásokból általában hiányzott: a temetést követő hat hónap. Judith Perrignon így emlékezik: "Elképzeltem, s nem kitaláltam dolgokat. Elmentem Amszterdamba, a Van Gogh Múzeumba, hogy anyagot gyűjtsek e könyvhöz. Az épület leginkább egy bunkerre emlékeztet. De az ott dolgozóknak fontosabb Vincent, mint a mítosza, eszükbe sem jut fontoskodni vagy megjátszani a nagy tudóst. Úgy tűnik, hogy még most is a kirakós darabjait próbálják összeilleszteni, és munkájukban nem bizonyosságok, hanem inkább kérdések vezérlik őket. Wouter van der Veen szélesre tárta előttem ajtaját. A könyv megírása közben mindvégig számíthattam segítségére. Tanácsai, az általa készített fordítások és Van Gogh művészi kifejezésmódjával kapcsolatos eszmefuttatásai a megvilágosodás erejével hatottak rám. A múzeum könyvtárában együtt töltött délután, mikor egymás mellett ülve, mondatról mondatra haladva közösen olvastuk a Theo lassú agóniáját leíró orvosi jelentést, mindkettőnkben mély nyomokat hagyott. Hasonlóképpen köszönet illeti Fieke Pabstot, aki sorra tette oda íróasztalomra az értékes dokumentumokat tartalmazó dossziékat, Leo Jansent és Hans Luijtent, akik a Van Gogh család bőséges levelezésének feldolgozásakor láttak el hasznos tanácsokkal, Chris Stolwijkot, aki mindenki másnál többet tud Theóról, Sjaar Van Heugtent, aki megengedte, hogy jelen legyek a Vincent rajzait bemutató kiállítás anyagának összeállításakor. Az Amszterdamban töltött napok emléke életem végéig elkísér."