|
 
A mi korunkban oly
kevesen értenek képekhez, hogy a nem festők hozzáértése egyáltalán
kétségessé vált. Arról a közvetlen értésről van szó, amely nem vallat, nem
hasonlít össze, nem elmélkedik, hanem az öntudatlanság meggyőződésével
mondja ki ítéletét. A művészeti daimonion éppoly kevésbeszédű, mint az
erkölcsi; két szava van csak: jó és rossz; ha az egyiket a maga halk
határozottságával kimondta, elhallgat, s helyette a sokszavú értelem kezd
beszélni. Sohasem írtak annyit művészetről, mint manapság; sőt annyi
értékeset is bizonyára még sohasem; de ha közvetlen szót akarunk hallani
festészetről, mint manapság; sőt annyi értékeset is bizonyára még sohasem;
de ha közvetlen szót akarunk hallani festészetről, az egész nagy művészeti
irodalomban Fromentin, Stevenson könyveihez, festők leveleihez vagy
naplóihoz kell fordulnunk. Ha valaki Velasquez korát, egyéniségét, sőt
festői fejlődését akarja megismerni, ajánlhatjuk neki Justi könyvét; de
Stevensonét, ha azt akarja megtanulni, hogy hogyan nézze Velasquez képeit.
A daimonion szava ma csak a festőírók mondatain cseng keresztül. Fromentin
egyszer ki is mondja, midőn Rubens képének fejtegetésénél végül érzi, hogy
e sok szó mind csak körülírás, magyarázat, enyhítés vagy fokozás, s az
elemzést azzal végzi, amiből titokban kiindult: c'est beau, je le jure!
A nem festők, ha képről írnak és beszélnek, azt előbb költeménnyé vagy
zeneművé költik át, s csak akkor tudnak róla ítélni. Nem volt ez mindig
így; Flórencben vagy Amsterdamban a laikusok is bizonyosan közvetlenül
látták a képeket. De a mi gyermekkorunk mesék és dalok, a mi ifjúságunk
könyvek között telik el; a mi művészetünk a hangok művészete. Ezért
változtatjuk át lelkünkben a vonalak hajlását ritmussá, és harmóniává a
színek arányát; és ezért állunk értetlenül minden új festői felfogás
előtt, melynek még nem találtuk meg költői vagy zenei megfelelőjét.
Jean de Rotonchamp, ki Gauguinről szóló könyvében szerényen és okosan
csupa dokumentumból, levélből és idézetből rója össze a művész életét és
felfogását, e nagy meg nem értett festészetéhez megadja az irodalmi
kulcsot. E könyv elolvasása után az ingadozók közül kétségtelenül sokan
meg fognak erősödni hitükben. Életéből, leveleiből, kijelentéseiből meg
fognak győződni az ember jelentékeny voltáról és föltétlen
jóhiszeműségéről. Az ember iránt való bizalom át fog háramlani a művészre
is. Látni fogják, hogy költő; s a költő meg fogja értetni benne a festőt.
E könyv után ízekre szedhető egész festészete, s minden vonására
meglelhető az irodalmi párhuzam. Kalandos élete magyarázza meg exotikumát:
kisgyermekkorában pár évet töltött Peruban; azután matróz lesz s
bekalandozza a világot; nyugtalan vágya később is egyre idegen földek felé
hajtja. A lélekölő formai készség utálata, a naivság után való vágy, mely
a tizenkilencedik század irodalmában és festészetében folyton újra meg
újra jelentkezik, nála lép föl leghatározottabban. Az impresszionizmus
technika bűvészkedéseiben nevelődik festővé: azért mutatkozhatik nála oly
hamar a csömör; játékos készségét könnyen elvetheti, mert későn, felnőtt
korában tanult csak festeni, keze és szeme még naiv, s csak az
impresszionizmus aránylag felületes iskoláján ment keresztül. Izgatott
neuraszténiája nem tűr nyűgöt és konvenciót; erőszakos természete és déli
fanatizmusa az individualizmus szélsőségeibe hajszolják. Elmélkedik s maga
fogalmazza át elvvé festői ösztönét: a művész ne legyen rabja sem a múlt
hagyományainak, sem a jelen példáinak, de a természetnek sem. A festő
feladata nem a természet utánzása, hanem a saját lelke misztériumainak
megérzékítése. Ne fessen közvetlen a természet után; inkább emlékeit vesse
a vászonra. A természet csak motívumokat nyújt, melyek az egyéni lélek
szerint szabadon alakítandók; a motívumoknak nem kell sem formában, sem
színben való hűeknek lenniük: elég, ha elvont arányuk megmarad. A fa
kéknek is festhető, ha az égen megfelelően több a kékség.
E különös festészetnek még világosabb irodalmi magyarázatát adják Gauguin
költői művei, különösen a Noa-Noa, mely a La Plume kiadásában kissé
meghamisítva és idegen betétekkel jelent meg, s melynek eredeti szövegéből
bő részleteket közöl Rotonchamp könyve. Minthogy a levelekben megvan a
nyers élmény, melynek a Noa-Noa költői áttétele, megleshetjük Gauguin
képzeletének útját s megállapíthatjuk költői eljárását. Ez eljárás
teljesen összevág festői elveivel. Az élmény csak motívum, mely teljesen
átalakul a műben, melynek eredeti jellemét elnyomják a költő lelkének
misztériumai. A levelekben csupa panasz, keserűség, kín és nyomorúság; a
Noa-Noa csupa himnusz, boldogság, kéj és elégültség. A kis vahiné, a
levelek buta, ravasz, piszkos maorinője, aki meglopja gazdája szekrényét,
a Noa-Noa-ban az ős hűség, a szűzies érzékiség, a paradicsomi nő
mintaképévé alakul át. A levelek az óceániai élet való képét adják; a
Noa-Noa Gauguin lelkét, mikor a szűz természetről álmodik. Íme, mily
megtévesztő lehet a divatos hajsza, mely a művet minden áron élményekből
akarja megérteni. Az élmény, a lélek receptív, erélytelen részének munkája
s ahol túlteng, az alkotó erő rendszerint elsatnyul. Goethe olaszországi
útja csupa nagy élmény, s mégis, lelke egy része ott veszett Itáliában.
Taine-nek ott nem voltak élményei, s gazdagabban tért vissza, mint ahogy
odament.
Tehát: Gauguin képei olyanok, mint egy költői álom, melyen a valóság képe
csak halványan szűrődik keresztül. Festészete: líra, gyöngéd, meleg,
telten hangzó líra. Színei tompák, de mélyek, "halkan gyöngyöző zokogások
vagy a gyönyörűségtől feszülő kebel fölszakadó sóhajai"; gordonkahangok.
Azaz, ha Gauguin megírta vagy megkomponálta volna őket, képei ilyen
költemények, színei ilyen hangok lettek volna. A mi korunk, mely hall, de
nem lát, a Noa-Noa nyomán így érti meg Gauguin festészetét.
Gauguin azt hitte, hogy az individualizmus, a művészi szabadság
varázsszavát lelte meg, midőn a festészetet fölmentette a valóság, a
természet utánzása alól. Tiltakozott mindennemű utánzás, legerélyesebben
önnönmaga utánzói ellen. Minden eddigi iskola az igazság örve alatt
dogmákat állított föl; ő a teljes szabadságot hirdeti. És lám, alig váltak
művei ismeretesekké, seregestül támadtak követői. Nem szólok azokról,
kiket az újdonság minden áramlata kerget a fölszínen: ezek úgyis csak
legszembeötlőbb, de legkevésbé értékes tulajdonságát utánozzák: exotikumát.
De komoly követői meggyőznek arról, hogy amit ő szélső individualizmusnak
hitt, az valójában stílus. Stílus, melyet sokan kerestek, rokon utakon meg
is közelítettek, más módon meg is valósítottak. Stílus, mely nem egy egyén
lelki rejtélyeinek, hanem egy nemzedék művészeti törekvéseinek kifejezője.
Ő maga is, midőn nem elégedett meg hangulatai kifejezésével, hanem a
"hogyan"-ról kezdett elmélkedni, s próbálta meghatározni a díszítő
színszerkesztésnek, a színmennyiségek arányának elveit, akarata ellenére
dogmákat teremtett. Dogmákat, elveket, melyek épp olyanok, mint a többiek,
melyeknek igazsága csak oly relatív, mint az előzőké. De a művésznek
szüksége van elvekre, hogy nyugodtan fejlődhessék, hogy elméleti
tépelődések ne halványítsák betegre alkotó erejét, hogy a relatív elvek
megvalósítása közben megőrizze a lényegnek, a "misztériumnak"
öntudatlanságát.
Forrás:
http://epa.oszk.hu/ |
