A távolban egy gyönyörű fa áll,
fázik, reszket szegény,
hisz ágai zúzmarától fehérek,
de felmelegedésre nincs remény.

Nem messze a didergő fától
egy piros tetős ház tetején,
olvadozó melegségében pompázik
egy füstölgő kémény.

Észreveszi a védtelen fát,
hogy mennyire fázik,
megsajnálja szegényt,
s reá meleg füstöt sugárzik.

Tetszik ez a fának,
ágai a fagytól felengednek,
s emígyen szól a kedves kéménynek:

"-Jól esik a meleged te kémény tudod-e?
Cirógatja ágaimat, simogat,
s hozzád egyre közelebb csalogat, hívogat.
Közelséged, melegséged álmot hoz a szememre,
de te csak fújd meleg füstöd, reszkető testemre !

/-s ahogy a fa ezeket a szavakat suttogta,
mély álomba merült./

Ez idő alatt a kis házikóban,
melyen kéményünk állott boldogan,
megrakták a tüzet, s ettől a füst
egyre sűrűbb, és sötétebb lett.

Meg sem gondolva a kémény
alvó kis barátjára, csak fújta,
fújta a füstöt, a nagy igyekezetben
még azt sem hallotta, hogy gomolygó
füstjétől a fa köhögött, prüszkölt.

"-Édes kéményem! - kiáltott a fa -
kérlek ne fújd rám füstödet,
mert már nem cirógat, nem ártatlan,
csúnya, sűrű, fullasztó lett,
mint a legzordabb katlan.

Ne haragudj rám ezért,
s füstödet fújd inkább az égre!
Maradjunk barátok!"- kérlelte a fa,
s könny szökött a szemébe.

A kémény csak állt megmerevedve,
lehorgasztotta a fejét:
"- Megint elrontottam mindent!" - szipogta,
s kinyújtotta remegő kezét.

Összerezzent, mikor tenyerében
érezte a fának könnyező ágát,
szerette volna füstjével megcirógatni,
de visszafogta "mérgező" vágyát.

Ám amikor eljött a Tavasz boldog lett,
mert a fa ágán megjelent az első virág,
s odakiáltotta önfeledten neki:
"- Szeretlek, míg a világ !"

Köztudott, hogy a kémény füstje
környezetére káros,
épp ezért csodálta
barátságukat az egész város !!!