Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő…Az erdő közepén egy gyönyörű tisztás volt, mintha szabályosan kivágtak volna egy kört az erdőből. A tisztáson zsenge zöld fű nőtt, az ég kék volt, a madarak visongtak…és a tisztás közepén egy kisebb domb virított.
De hopp…ez a domb megmozdult… hát nem is domb volt, hanem egy maci heverészett a fűben és a tele rakott pocakját néztem dombnak, ami nem is csoda, mert olyan nagy málna-lakmározást csapott, hogy majd szétrepedt a pocakja. /egyébként Coccolinonak hívták, de mindenki csak Coccónak becézte, na nem azért mert olyan jól boxolt, mint Kokó, a híres boxoló…/
Szóval ott heverészett fűben és nagyon tetszett neki, ahogy a Napocska melegítette, csiklandozta a hasát. Egyszer csak rászállt az orrára egy méhecske és bizony meg is csípte. Coccó olyan nagyot kiáltott, hogy ijedtében az összes madár elrepült a közelből…
Felugrott és futott, futott, amerre látott és közben az orrát csapkodta. / Hát mit mondjak, elég komikus látványt nyújtott…/
Ahogy futott Coccó, egyszer csak megbotlott…most meg gurult, gurult, mert épp lefelé tartott a hegyoldalon… Ahogy ott gurult, gurult, a bundája csupa csimbókos lett- szúrták balról, szúrták jobbról- ő meg csak visított és hol az orrára, hol meg a hátára csapott…a hegy lábánál egy nagy tócsába esett és aztán nem gurult tovább. Szép kávébarna szőre olyan mocskos lett, mint amikor a disznók nyáron a pocsolyában meghempergőznek…A sáros szőre meg csupa bogáncs lett, az orra bedagadt, piros volt, mint egy szép, érett alma. Szóval egyáltalán nem hasonlított Coccóra, a macira. Amikor belépett a barlangjukba, édesanyja szinte felkiáltott rémületében:
-Szent Isten, ki vagy Te? Kísértet?
-Anya, Coccó vagyok, brum-brum…Hát nem ismersz meg?- szipogta Coccó…
Mikor közelebbről szemügyre vette a sárgombócot, felismerte rosszcsont fiát benne.
-De hát mi történt veled?- kérdezte az Anyja aggódva…
-Megtámadott egy sereg méh, aztán felbuktatott egy nagy fa a gyökerével és Szélapó meg belefujt egy sártócsába…-sorolta egy szuszra Coccó.
-Szóval, egy sereg méh, mi? Meg elgáncsolt a fa, ugye? Ja és Szélapó…nahát…-ismételte Coccó anyja kételkedve…
-Jó,jó! Csak egy méhecske csípte meg az orromat, - hüppögte Coccó- de annyira fájt, hogy világgá akartam szaladni.

Az anyja megfogta a két fülét, mert azok maradtak csak tisztán és beleemelte a dézsába. Jó meleg víz volt benne… Az orrát bekente ecettel, hogy ne dagadjon tovább…A csimbókokat, bogáncsokat levágta ollóval és finom sampont is tett a vízhez… Coccó hatalmas habot kevert a mancsával és színes szappanbuborékokat fújt. Egyszeriben olyan jó kedve támadt, hogy énekelni kezdett…visszhangzott tőle az egész barlang:

Coccolino a nevem
a mézet én szeretem,
ha felmászok a fára
ráugrok a kaptárra,
s jöhet ezer méh is utánam
sose megy el az étvágyam…
brumma - brumma étvágyam…