A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot.

Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani. A feladat az, hogy az emberi faj tulajdonságát ki kell domborítani, s az Isteni rendeltetés szerint ki kell fejleszteni.

A fejlődés a kinyilatkoztatás alapján történik - nem kell habozni, a napokat nem szabad számlálni, hanem a kinyilatkoztatásban feltétlenül kell bízni.

Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer - szeretettel gondol reád mert őbenne is él az Isten. Nyújts táplálékot a fejlődő kis lénynek, növény-állatvilági egyednek s az gyönyörűségedre fejlődni fog. Nyújts táplálékot a vadállatnak, mely éhezik s az hozzád simulni fog. Nyújts táplálékot nagy hóban a madaraknak s a világ minden részéből hozzád ellátogatnak, fára telepszenek le s neked csicseregve hálálkodnak. Nyújts táplálékot a vagyontalan szegénynek, ez el fog ismerni téged Isteni tekintélynek.

Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindenkivel és mindennel szemben. Az ember fejlődése ezen a földön egyenletes, a fiatal évek csapongó, szélsőséges ismeretgyűjtése után következik a pihenő kor, amely eltarthat 100 évig. A pihenő kor bölcselői azok az irányadó szellemi munkások, akik saját átélt tapasztalataikon okulva megfigyelésből szélesebb körű látáshoz jutottak, vagy távoli világrészeket beutaztak, így tudásukat nagyobb élettapasztalattal gazdagították. Ők azok, a hivatott egyének, akik nemcsak a saját háztartásukban, énjükben az egyszerű, de tökéletes egyensúlyt minden körülménnyel szemben fenn tudják tartani, ők azok a tanácsadók is, akik érdektelenül és nesztelenül másnak példával tudnak szolgálni. Ők azok a megbízható (egyéni) képességek, akik egy nagy berendezkedésnél, üzemnél, állami háztartásnál feltűnés nélkül kiváló szolgálatot tehetnek, mint érdektelen kiforrott energiák mert a közömbös vonalon haladva érzik azt a felelősséget amivel a társadalom ítélőszékének tartoznak. Ők azok, akik kötelesek az átélt életet feltárni, a következő növendékek fejlődését elősegíteni és oly példákkal gazdagítani, amelyek nem a mindennapi életből, hanem a sors megpróbáltatásaiból és saját keserves tapasztalataikból eredtek a világrendünk fenntartása és tovább fejlesztése céljából. Ha tehát: ők azok, kik a lélek és az érzés parancsolta tapasztalattal magukban, adott esetben helyt állnak és a tömegeknek jó példát szolgálnak, kötelességüknek eleget tettek, mert mi vagyunk azok, akik a szokások tömkelegében, a szokások befolyása alatt önmagunkkal is küzdelemben élünk. Az ön küzdelem rendkívüli elhatározást igényel, rendkívüli energiát követel abban a tudatban, hogy ezt így kívánja az Isten világfenntartó szelleme, amelyhez csatlakozik az ember tiszta érzelme.

Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük. Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra. A képesség nemcsak az embernél nyilvánul meg, hanem az állatoknál, a madaraknál, a rovaroknál is érvényesül. A madaraknál a képesség a fészek előállításában és rendkívüli éneklő tehetségben mutatkozik s némely fajnál a tudás is oly nagymérvű, mint pl. a harkályoknál, hogy azt a fáradtságos munkát, amely egy kis madár szorgalmában rejlik, csodálattal kell szemlélnünk, mert csak így érthető meg a világteremtő világrendje, ha az egységes fajtulajdonságoknak meg van szabva a különböző résztulajdonsága. Nem kisebb figyelmet érdemelnek a szorgalmas hangyák, a kis mérnökök s a mézelő méhek államalkotásai és a darazsak fajtulajdonságai. Tovább menve az adott képesség megfigyelésében a házi egérnél bukkanunk csodálatos energiára: tájékozottsága, kitartása, s a tervbe vett munkának ellenállhatatlan keresztülvitelében. Az egér képes pici fogaival a földszintről az V. emeletre a falat átfúrni, ép úgy mint a tengeri kagyló, mely bele furakodik a nagy kősziklába, ő is átfúrja magát az éléskamrába. Rendeltetéséből él a vidéki szemétdombon a lármázó verébsereg, nem kívánkozva magános verébnek a városba. Megelégedett mosollyal tekint mind a kettő a tavasz megújhodása és a fajtulajdonságoknak folytatására. Ez úgy, mint a tavaszi gyopár, az ibolya s a rózsa. A nagy műnek megszámlálhatatlan múltja van, egy nagy szellem szülte szunnyadó állapotban, utána mosollyal ébredt látva a sok szépet álmában, amit valóra váltania kellett. A mű a mostani alakjában hasonló egy nagyarányú tájképhez amelyen a mester sokáig elmélyedhetett, a mű eredeti arányait fokozatosan fejlesztette ki, épp úgy, mint egy nagyarányú plein air festmény amelynek nincsenek előtanulmányai, hanem csak a kezdetnek van folytatása, mely a mű nagy zsenialitásában domborodik ki. E rendszerben, ahol a fajok és a fajtulajdonságok domborodnak ki, minden egyed csak az adott képességgel fejlődhet ki. A művön tehát azt látjuk, hogy az élőlényeknek szaporodási kényszert adott a végzet, mely a párzással befejeződik. A hernyó 42 napi fejlődéssel gubóvá válik, s a pille ideális életben gyönyörködik. De gyönyörködik a cinke is, amikor pondró után kutat, a harkály is, amikor a fa üregébe behatol. De gyönyörrel végzi munkáját a mézelő méh, amikor messziről hozza a méhkasba élelmét, de gyönyörben él a kis ibolya és gyönyörben fejlődik a hatezer éves cédrusfa. S ha mi emberi képzelődéssel a rózsán a pillangót enyelegni látjuk, a cédrusfán a fülemülét énekelni halljuk, ezzel a világ rendszerét csodáljuk és a teremtőt hallgatagon magasztaljuk.

Nem így él a mai kultúrember, akit a természettől elszakított tömeglakásokba belekényszerítünk, éhezve, fázva súlyos munkával agyon gyötörjük. Tessék ennek a kialakulásnak az agyongyötört, elcsigázott embert a gyönyörűség elé vinni. Ő ott nem fogja a természetet csodálni, nem fogja a teremtő erőt hallgatag magasztalni, hanem szidni és káromkodni fogja. Szidni fogja a kormányokat, a vallásközvetítő papokat, az iskolákat és mindent, ami útjában állt boldogulásának. A boldogulást elsősorban az anyagi javakban kell keresni, azok segélyével az új életet kiépíteni. E vállalkozásban a jogot, a teret, az eszközöket jól meg kell választani, a megélhetést biztosítani. Minden attól függ, mily mértékben van az emberiség alkotó erővel megáldva ebben a modern kultúrának címzett világban. Az ember művelődik önön magától, ha világtapasztalásra indul. Kifejleszteni önmagunkban kultúrát csak az esetben lehet, ha ez felsőbb helyről megadatott neki. A verebet hiába küldjük a fülemülemesterhez, ő megmarad szemetesnek. De a magános verebet hiába figyelmeztetjük, hogy a zöld ligetben a fülemüle hangversenyez, arra ő nem kíváncsi, mert Isten adta képességgel saját örömére a magányos sziklákon ő is hangversenyez. Nem szükséges, hogy minden veréb daloljon, vagy minden leány kornyikáljon, de kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére. Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát. Így élnek a fajok, országok és világrészek, vagy talán az egész világ egy gondolattal, vagy érzéssel van teli. Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát. Az Isten megközelítésére feltétlenül szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése, befolyástalan a gondolatmenete. E befolyás alól való mentesítés, mely anyagi - az önbizalom, mely az adott képességből származott alkotó erőben nyilvánul meg. A befolyástalan elme ép úgy, mint az isteni lángész a teremtő erőben keresi és találja meg életének a halhatatlansá át. Az isteni zseni teremtő erővel hozza létre az anyagot a emberi zseni ebbe az anyagba pedig beleleheli a valóságot. Egy alkotást meg kell becsülni, éppúgy, mint minden virágot, minden kőzetet, minden állatot sajátságos fajtulajdonsága szerint kell szemlélni. Más a rendeltetése a márványnak, más az opálnak, rubintnak és az eperfának, más az ibolyának, gyöngyvirágnak és a rózsának, más a barack, a tölgy és a cédrusfának. Más a hangyának, más a méhnek más a hernyónak, mint a pillének. Más a veréb, mint a fülemülének, más a cinke, harkály, mint a kacsa vagy a libának. Más rendeltetése van a szalonkának, a fürj, a fogoly vagy házi tyúknak, a fácánnak. Más rendeltetésben él az elefánt, látjuk mellette a tigrist és az oroszlánt. Más rendeltetésben él az eszkimó, mint az egyenlítő alatt lakó, más a magyar mint az angol, a francia és a német, más az orosz, a lengyel a cseh, a szerb, a román, mint a görög, az örmény. Mindezeknek elkülönülve fajtulajdonságban kell fejlődnie. A fajtulajdonság fejlődését megakasztani, vagy elpusztítani nem lehet. De ha amalganírozzuk, foncsorozzuk, akkor az aranyat a higanynak áldozzuk fel, ha pedig párosítjuk, akkor a szamárból, lóból mulyát látunk, beoltás útján a fa nemesebb gyümölcsöt terem, de a magja csak vadoncot nevel.

A világon mindennek megvan a maga határa, fajtulajdonsága, kiinduló pontja.

Határa van a napnak, a hold és a csillagoknak, határa van a láthatárnak, a levegőáramlatnak, határa van a világosságnak, ízlés-érzés és az illatnak, határa van a hangnak, a szájnyílásnak, különféle nyelvalakulásnak, határa van a tengereknek, gránit, bazaltkőzeteknek, határa van az erdőterületeknek, nyíres-tölgyes fenyveseknek, határa van a szántóföldeknek, a búza, árpa, rozs felületeknek.

A határok mentén fajtulajdonságból felugrik a nyúl, róka, ürge meglapul, fajtulajdonságból bátor a kotló, kutya, hörcsög és a disznó; fajtulajdonság buzdítja a zöld levelű békát, időjóslással foglalkozó kis prófétát, fajtulajdonság jellemzi a fürge kis gyíkot, a bozótban tovasikló kígyót; fajtulajdonság szerint osztályozzuk a virágokat, kelyheikben a termő szálakat, fajtulajdonságból illatos az ibolya, a liliom, a szekfű és a rózsa, fajtulajdonsággal bír a diófa, a füge, a pálma s a bölcselő cédrusfa.

Mindezeket együttvéve, avagy elkülönítve meg van szabva a rendeltetése, megvan a virágnak illata, színe, határozva van a méheknek, jelölve az útja, színes pillangóknak, dongóknak a napi munkája. Fajtulajdonság szerint bíráljuk el az állatok hangját, a rovarok zümmögését, a madarak fütyölését, cinege, harkály, a pacsirta éneklését, fajtulajdonság szerint figyeljük a vércsét, héják, sasok keringését s a bozótban a fülemülék bús énekét.

De amikor mindezeket figyelemmel kísérjük, csodálattal telt érzéssel tekintünk széjjel az isteni természet bölcseletére, a faj és a karakterek megkülönböztetésére. Faj és karakterrel különbözik embertársától az ember, madártól a madár, a kutyától a kutya s minden állat külön-külön fajta minden növény s minden virág különböző színű tarka.

Északon az eszkimó fehérje - az egyenlítőnél a fekete néger s e két véglet között jobbról a sárga, balról a barna - középen pedig a különböző világos színű fajta sorakozik, testi, szellemi képességgel bontakozik.

Ne keressük tehát a pálmát Libanonban, ne a cédrust lent a sivatagban, ne keressük a jeges medvét a Nílusban és ne a krokodilt a Boszporusban.

De mert a Teremtő ezt így rendezte, fülemüle verebet szürkére festette, az emberi faj és jelleggel elkülönítette, papagály gébicset, légykapó gúnyolót utánzóképességgel, egy sereg embert utánzó érzéssel; egy sereg ember a fülemile hangját is követeli, pedig csak szürke veréb köntösét viseli.

Arany, ezüst, gyémántot szerezhet minden ember, fajtulajdonságot csak a tiszta fajember, eredeti érzést, művészetet pedig csak az isteni ihlet segélyével. Arany, gyémánt szerzés élvezetében élhet ki ki kénye kedve szerint, de fajtulajdonsággal, művészi érzéssel, ihletettséggel nem rendelkezhet senki sem a természet rendjével szemben.

Egy láthatatlan nagy lángész alkotta világban élünk, ahol a napot, a holdat, a csillagokat a légűrben találjuk, a pacsirtát a földeken, a kanárit a Kanári-szigeteken, a fülemülét a bozótban rejtve látjuk s ha felmegyünk a magas Libanonba, a hatezer éves cédrusok otthonába, ott látjuk a háromezer éves hajadonokat türelmes pártában hajlongani s csak a negyedik ezredben gyümölcsöt termő koronával bontakozni.

E megmásíthatatlan bölcselettel szemben az ember időhöz kötötten, szigorú határok között él ezen a földön.

Határa van tehát mindennek, nemkülönben az ember nyelvezetének, határa van a szájalakulásnak, a fogak fejlődésének és a nyelv pergésének is. E nyelvpergés határain menve akárcsak a patak partján keresve, a forráshoz érünk, épp úgy őseink eredetének forrásához el utunk amikor a nyelvpergés határain indulunk.

Ezen az úton már Kisázsiában, Anatólia, Szíriában, Mezopotánia, Perzsia és Turkesztánban rokonokra találunk, továbbmenve pedig belejutunk a labirintba őseink ősi otthonába. A vándormadarak mindenütt otthon vannak, de amint keressük, nem tudjuk, hogy hol vannak. Ugyancsak így vagyunk a beduinokkal, a vándoréletű nomádokkal akiket ha keressük, lakóhelyüket kutatjuk azt sehol sem találjuk.

Elődeinket, akik állattenyésztéssel foglalkoztak, mindazon területeken megtaláljuk, ahol vadban dús legelőkre akadunk.

Kezdetben az egész család, asszony, gyermek a juhnyájak után ballagott, később, amint elszaporodtak, nem vándoroltak. Az asszonyt gyermekeivel az Eufrátnál találjuk házakat építeni, erődöket emelni látjuk.

Ebben a helyzetben fejlődött ki az aranycsipkés párta és a hímzett fodros szoknya.

De amint híre terjedt az úri módnak, irigyeket támaszt Babilonnak.

Csaták zaja riasztotta fel a békességet s nyugtalanította a babil népséget. Biztonságról kellett gondoskodni s a sivatagba mélyebben elrejtőzni.

Így épült fel Attila városa, Tedmur, világhírű Palmyra, Zenobea királysága.

E királyságnak művészi hírneve emelkedett, tekintélye a római birodalomnak szálka volt a szemében.

A városkát a rómaiak szétrombolták, Zenobea királyságát széttaposták; lelki műveltségük útján őseinket megtaláljuk, mert napimádók voltak, Baal istennek áldozatot hoztak.

Ezen az úton eljutunk Baalbek naptemplomához, a világ legnagyobb kőoltárához. Az óriási kövek közül egyik az áldozókőnek volt fenntartva, ötszáz köbméter a tartalma. Ilyen nagy kövekből készült a naptemplom oltára, mely Libanonnal szemben támaszkodik az Antilibanonra. E kövek egyenkint 21 méter hosszú, 5 méter magas, 7 1/2 méter széles tömbökből állnak, a templom északi oldala 90 méter hosszú, kilenc kőből van faragva...

..Párducbőrös kacagánya volt minden legénynek, ez volt a dísze az ősi erénynek. Az ősi erényhez járult a vadászat szenvedélye, a sasok, sólyom oktatása, a dal és a zene.

Tüzes paripákon lándzsa, nyíl s karikással legelészve jártunk, egy-egy vadnak a felbukkanására a nyeregbe szálltunk.

Vad nyomában vadász sasok, sólymok szálltak sikerre, utána iramodott a pásztorok apraja-nagyja.

Nagyobb vadnak, párducnak az elejtése, körtánc volt a következése, utána jött a sasok lakomája, a nomádok esti imája, a bográcsos vacsora, a dal és a zenebona. Így éltünk ősidőkben, télen a meleg tartományokban, nyáron a magas hegyoldalakban.

A legelők, amerre jártunk, még ma is ott vannak, Ázsián át milliókra menő juhnyájak. Milliókra menő juhnyájak vonulnak végig tavasszal Baalbek naptemplománál, a Libanon s az Antilibanon lábánál.

De amikor mindezeket vonulni látjuk, 1500 év előtti nyájainkra gondolunk; gondolunk az akkori római erkölcsök hanyatlására, nomád életünk puritán szokásaira. Ebben az időben látjuk Baalbekben elődeinket az áldozókőnél gyülekezni, vadász sasaink közül egyet törhetetlen pengével Attila vállaira repülni. Nyomban utána hangot hallunk, Te leszel a világ legnagyobb hadvezére, nagyobb a rómaiaknál. Letöröd Rómát s elfoglalod Pannóniát nemzeted részére. Utána a lovak nyugtalankodása, nyerítése, moraj, porfelhők kavarodása, a föld ingása, hullámzása, Bacchus-templomok összeomlása következett. E meglepetések után útra kelt a sereg. Útnak indult Attila, előbb fel a nagy Taurusba, a ménest, gulyát, nyájakat, asszonyt, gyermeket összevonva felrakatott mindent beláthatatlan kocsisorba milliókra menő juhnyájakkal, százezrekre menő ló és szarvasmarhával megkerülte a Fekete-tengert, átkelt a Tátrán s a Duna-Tisza közén megállapodván.

Itt találta meg a vasban dús, kiapadhatatlan legelőket, nemzetének az ígéret földjét.

Asszonyt, gyermeket biztonságban hagyta, seregeivel Párisnak tartva, átkelt a Rajnán, Szajnán, Páris boulevard-ján s a Katalauni síkon táborba szállván.

A Katalauni síkon küzdöttünk egykoron a latin sasokkal gavallér módon.

Páris boulevard-ján megvan még a nyoma, hogy Hunniának már 1500 éves a múltja. Ezerötszáz év van elkönyvelve Róma kapujánál, amikor a pápa békét kötött Attilával.

De a kapocs hirtelen elpattant, Attila halála után a raj szétáradt. Elpusztult királynő méhéhez hasonlítottunk, a nagyvilágban árvákként bolyongtunk.

Energia, tekintély, vagyoni bőség állott még rendelkezésünkre, s a világ úgy tekintett reánk, mint gavallér nemzetre s mi ebben a megtisztelésben néhány száz esztendőt éltünk. A nap szeretetével az Istent imádtuk, de lelkünk mélyéből Attilát sirattuk.

Csendes szerénységben él a cédrus, ezredekre kiható türelemmel - türelemmel kell élnie egy nemzetnek is, amíg a koronáját nem éri el.

Azt tudtuk, hogy háromezer évig a cédrus még nem cédrus, a negyedik ezredben bontakozik a koronája, s ezzel utat mutat a nemzeteknek a kitartásra.

Mi állattenyésztéssel, vadászattal foglalkoztunk, szántóvetők voltunk, asszonyaink, leányaink kendert, gyapjút szőttek, varrottast hímeztek, aranycsipkét vertek.

Férfi ruházatunk sárga piros szattyánbőr csizma, nem mindenkor sarkantyúval ellátva. Téli ruházatunk gyapjúból készült bunda, a nyári meg házi kenderből.

(Nyáron nomád köpeny takarta a vállat, télen a bunda melegítette a lábat.)

Kengyelvasat, patkót kovácsolt a legény, nyeregcsináláshoz nem kellett lelemény.

Nem hiányzott semmi egyéb, csak a vezér e függetlenségben, mert pénzre sem volt szükség az egyszerűségben. De Rómában a fényűzés tombolt, s a birodalom kétes erkölcsöknek hódolt, puritán egyszerű életünket Róma megirigyelte, tekintélyünk, ősi hitünk a birodalmat feszélyezte.

Nyakunkra zúdították a kertészeket Róma vidékéről, hajat nyíró borbélyokat Sámson idejéből. Egészséges testünket, lelkünket kábítószerekkel itatta, cédrusainkat karóhoz kötve oltogatta. A humanizmus szent nevében hirdette az Isten igazát, csengős perselyekbe gyűjtötte a magját.

Ez kilencszáz év előtt történt, amikor engedtünk a csábításnak, nyírott hajjal, kábult fővel hívei lettünk a társulatnak. De ötszáz év múlva kijózanodva, a társulatot otthagytuk s átléptünk más társulatba, ezzel példát adtunk felekezetek címén társulatok alakítására, államokat az államban tűrve, anyagi előnyök kihasználására, de legkevésbé az Isten imádására.

Ezzel sarlatánok ingoványaiba kerültünk, meglazult az energiánk, a nap iránti szeretetünk, megszűnt az egyenes isteni összeköttetésünk s közvetítők útján kicsírázott bennünk az önmagunkba fojtott ingadozásunk.

E változás után mi kábítólag csillapítottuk a bánatot, attól az Istentől, aki Attilának adta a törhetetlen pengét a kezébe s nemzetének energiát a szívébe. Energia és szív nélkül fejlődni nem lehet, monumentális nagy dolgokhoz, egy nemzet fajtulajdonságainak kidomborításához energia és művészet kellenek. Épp úgy mint minden élőlénynek bizonyos átalakuláson keresztül kell esnie, lehet az a parányi kis hernyó mely a petéből bújik elő, lehet a kis virág magja, mely később a virágot kipattantja, lehet az a kis csipogó madárka, mely még a tojáshoz tapadva, de lehet az a házicica kiscicája, aminthogy lehet egy szépasszonynak a kisbabája, akinek keresztül kell esniök a vajúdáson, hogy tovább fejlődhessenek a nagyvilágon.

Fejlődik a Duna-Tisza vize a forrásnál, amikor parányi, lent a torkolatnál óriási; fejlődik a mag, melyből a cédrus fakad, hatezer esztendős múltról bölcsen hallgat. Fejlődik az embrió, amelyből az állat árad, egyikből az elefánt, másikból a majom, harmadikból egy szép női alak támad. Fejlődik az ikra, amikor szemléljük, később óriási halként úszni látjuk, fejlődik a sziklán támadt kis kagyló, amikor vizsgáljuk, később remek művészi köntösben találjuk.

De fejlődnek a parányi hernyók, mikor a fákon rágcsálnak, később mint pillék tovaszállnak, fejlődik a kisbaba dajkája karján siránkozva, később az operában trillázva. Mind ezeknek a fejlődését a természetben biztosítva látjuk, képességeit a fajtulajdonságban megtaláljuk.

E rendszernél fogva a szabad természetben a fajok nem keverednek egymással, nem érintkeznek, fajtulajdonságukkal tovább nem fejlődnek.

Ilyen a szamár, amidőn öszvérré válik, de tovább nem fejlődik, ilyen a beoltott fa, mely nemes gyümölcsöt termel, de a magja csak vadoncot nevel.

Ilyen az ember is, mikor a silány talajba a magot elveti, a mag kikel, de fajtulajdonságát nem érvényesítheti.

Fajtulajdonság nélkül az ember nem képes fejlődni, fejlődés nélkül kénytelen az ősanyagban visszamaradni. Egy nemzet karakterének kidomborodása a cédrusokhoz hasonlít, ahol a harmadik ezredben a gyümölcsöt termő koronával bontakozik és csak az ötödik és hatodik ezredben pihenni vágyakozik.


Lássuk az emberi szellemi élet határait. Páris kiváló lángeszű írója, Pierre Weber, a New-York Herald kritikusa azt mondja, hogy ez a munka túlszárnyalta a világot, de a kritikus részletekbe nem bocsájtkozott. A budapesti kritika ellenben, úgy az Újság, mint a Világ-ban azt mondja Jartin: oly művész előtt állunk, amilyen még nem volt s nem is lesz ezen a világon. Ez a munka fejetetejére állítja az összes Akadémiákat. E műveknek epigonjai nem lesznek sem életben sem holta után, hiába állítják fel a tilalomfát, azon a határon úgy sem lép át senki sem. Mi is megdermedve állunk, az energiát csodáljuk, de a kizsigereléséhez nincs méltó tudásunk - mert ha volna, akkor meg is tudnánk csinálni. Legjobb, ha a New-York Herald kritikusa szavait idézzük: a világon minden munka túl van szárnyalva és azt a Teremtőnek köszöni a művész és semmi másnak.

Ezek után tudjuk, hogy eseményszámba világra szóló munka nem mutatkozott a világtárlatokon; az, ami volt, csoportokba verődve haladt a maga napi keresete után, egy része a rajongóknak külön ösvényeken kísérletezett az ingoványból kikerülni, a holt perspektívától eltávolodni minthogy az élő távlat a nap sugaraihoz van kötve, s a plein air festés napsütéshez nőve, a mű fölött vitatkozni nem lehet, beleszólása csak annak lehet, aki meg tudja csinálni, aki nem tudja megcsinálni, az tegye le az ecsetet. Hasztalan az erőlködés, a nagy mester, a természet sem túri a fajtalanságot, a verebet verébnek, a pintyet pintynek, a cinegét cinegének, a kenderkét kenderkének [alkotta], s amikor a harkályt kutaszoló nyelvvel ellátta, a pacsirtát éneklő képességgel megáldotta, a fülemülét előtérbe állította. Ez lehet isteni kedvtelése, lehet isteni bölcselet, avagy világfejlesztő észlelet. Ugyanez a fokozat az ember szellemi fejlődésére is vonatkozik. A mostani anyagi és hatalmi konfliktusból a sors visszatartott, illetőleg a háború tanújaként kellett fellépnem, de ismeretlenül. Az Isten tagadása oly nagymérvű volt, hogy semmire sem lehetett számítanom. A háború kitört, engem a borúlátás gyötört. Ma ahelyett, hogy enyhült volna szerelmem az igazságért és legalább annyira használna a vallásnak, a hazának, a királynak és az emberiségnek, a művészetek táján 6500 éves világot látok laza megoldásban.

Tekintettel arra, hogy ezt a páratlan küzdelmet megelőzte szellemi téren hosszú évekre menő, világraszóló ideális küzdelem, melynek forgatagából töretlen erővel, isteni segítséggel mi kerültünk ki győztesen és ma a világ túlszárnyalásával az ebből a versenyből kifejlődött teljesítmény történelmi jelentőségű motívumot festett - kolosszális vásznai felhengerelve az I. ker. Fehérvári út 34-36. műteremben vannak elhelyezve, holott rendeltetésük az, hogy kiállíttassanak a nagyközönség elébe.

Már Dante korában keresve volt a szélesebb látókör, kereste Leonardo, Michelangelo, de Mózes magába fojtotta a titkot. Parla! - Ez volt a XV. század legnagyobb szellemi differenciája, senki sem tudott szóhoz jutni Raffaellel szemben. Anche io sono pittore - mondja a világító színeket kereső Correggio. De zavarban volt a zseniális Rubens, amikor Van Dyck tanítványként beállított hozzá azzal a kívánsággal, meg tudom csinálni a hátteret, mester fogadjon el tanítványának - "fiam, ha te a hátteret meg tudod csinálni minek jössz te hozzám " de itt van Velázquez, aki a Las Meninas című festményben megtalálta a műtermi levegőt, láttára ujjongva kijelentette, mindent meg tud csinálni, de a szabadban a levegő titkát még sem tudta megoldani. Négy hatalmas vászon vetekedik egymással a Prádóban, de sem Tizian, sem Rubens, sem Van Dyck, sem Velázquez tovább nem bír jutni a vászonnál.

A küzdelmet Raffael ifjúkora akasztja meg; a versenytér tele van izgalmakkal, keresve van a napút levegő távlattal nem kis mértékben a világító szín az energiával. Ez foglalkoztatja a világ összes művelt köreit a múlt század végéig, ahol feltűnik Makart-Böcklin-Munkácsy színes kolorittal ezzel gyarapodott a múlt század gazdag dekorációval. Gyarapodott egy nagy küzdelemmel, mely az úgynevezett plein air festészetben nyilvánult meg. - Ezt kereste a müncheni szecesszió az újabb rajzvonalakkal, kereste az életet, a holt távlattól eltérő eredményeket. Ezen felbuzdulva mozgásba jött az egész világ intellektuma, jöttek az impresszionisták jöttek a naturalisták, a futuristák, a kubisták, hogy azonkívül hány felé szakadtak szét az egyes csoportok, amelyek titokban keresték a valóságot, ezt igazolják a rengeteg számú vásznak nagy arányú és zug kiállításai.

Ekkor tűnt fel Baalbek, Taormina és Tarajka című festmény 1908-ban Párisban, és ezzel vége volt a komédiának. E festmények minden munkát, ami a világon létezik, túlszárnyalták. E festmények igazolták azt, hogy a festészetben előbbre jutni Isten adta képesség nélkül nem lehet; maradandó történelmileg jelents dolgot alkotni az égi mester hozzájárulása nélkül lehetetlenség számba megy. - Pusztán akarattal, iskolai képességgel monumentális motívum előtt hiába tölt ük az időt, hiába kenünk föl színeket a vászonra, abból ki nem kerül Isten segítsége nélkül a napút-távlat soha.


Forrás: http://www.jpte.hu/pecs/csontvary/tekint.html