Egyedül

Az ember akkor érzi
a magány súlyát legnyomasztóbban,
mikor egy hosszú nap után
álomra hajtva fejét dideregni kezd,
s csak a beszűrődő éjszakai hangok
vak bizonytalansága öleli körül,
és ő összekuporodva vár valakire,
összekuporodva a hideg takaró alatt,
mint eltévedt zarándok a sivatagi éjben,
tehetetlenül a riasztó magány extázisában,
miközben gondolatai messze járnak
az országhatárok felett,
valahol ott,
ott távol, annak közelében,
aki mellett még soha sem fázott,
aki mellett még soha sem félt.


 

Következő alkotás >