XV.

Drága költő barátom, Dömötör!          
Kik az irodalom szekerét tolják,       
nem múzsát fogtak, hanem – törököt...  

Nem engedi őket, bár ők is fogják.     
Egy életet – egész embert kíván        
az alkotás. Kik vagyunk? A lírát       
nem érdekli. Ha csontunk sárba dobják, 

csak azzá leszünk, mint a többi holtak.
Széljegyzet sem maradhat azokból,       
akik kérészlét névért, haszonból       
divatoznak vagy másokat majmolnak.     

E tudás sírunkban is felderít,          
kevesen voltak sokak, sokan voltak     
kevesek. Rajtuk ez már nem segít.      

XVI.

...nem létcél – talán sors a bölcsesség   
s vele a legvégső beletörődés,            
ahol lehull miden kötés, kötődés.         

Ami rejtett, arra vár, hogy fölfedjék,    
kozmosz vagyok egy nagyobb kozmoszban,    
igazol csillagászat s korbonctan,         
volt nem volt létem nem kétely: összesség.

Vak sodrás a végtelen spirálidő,          
a távolság olykor – múltba futás,         
vagy érzés kavalkád, minden tudás         
halk válasz, melyből a mély kérdés kinő.  

Vak voltam: csak méltóságom féltettem,    
mert inkább kopott ruhámat szégyelltem,  
hogy lyukas volt lábamon a cipő...           

XVII.

Oly' sokszor fáradtak élénk szemeid,     
nem szólsz, valahová  elmerengesz,       
szeretlek, mégis, csak sejtem sebeid.    

Hogyan lehetséges, hogy fájdalmunkra      
az enyhülést egymagad jelented?           
Holott bennem szerelmed kerested.         
Az több? vagy kevesebb? netalán – furcsa? 

Baj az, ha szívünk szavaink megszűri?     
Ki mondja meg, mi és hol az igaz?         
Te nekem, neked – én leszek vigasz,       
de mik leszünk így, ha létünk elnyűvik?   

A szerelem túltengő hormonaink            
játéka volna csupán? Eltűnik,             
mint a fák kérgébe vésett nyomaink?       

XVIII.

...anyósom az első nap szemembe vágta:          
"Senki vagy, itt nincs, soha semmid ne legyen,  
ne gondold, bármi szavad lesz a családban!"     

Hogyan érthetné meg, hogy magasból teszek       
vagyonára (és arroganciájára),                  
páromra tarthatok igényt – a lányára,            
bánt, hogy bármi mást elfogadjak, elvegyek,     

bár a vagyonom kopott cipőm, nadrágom,          
hogy a költészet tarthatott meg embernek,       
szerelmem három évtizedig kerestem,             
megtaláltam, ha késve is, de nem bánom,         

hogy régen nem sérthet már semmi és senki,      
mert költő fejedelmek nyomdokán járok         
s gyökerek nélkül terebélyesedtem ki.