XI.
...a sok jó ember szó szerint tenyérnyi
méretű helyen elfér egy szerveren,
költészetük okán egymást sem érti,
a viharos irodalom-tengeren
békésen veri egymást nagyon agyon,
persze virtuálisan s fortyog azon,
művét más kiköpve sajátján legel.
Sok szóból asszó lesz, ritkán értelem.
Nem pilóták, de albatroszként vesznek
lelkük okán. Egymásra fentről tesznek,
mindent jól látnak, tudásuk végtelen...
Ahogy folytatják tovább szépen-sorban,
megláthatjátok, mily' nagy költők lesznek.
A vécén ülve, vagy a sarki boltban.
XII.
...bár meggyötört minket a haladás,
éget a tennivaló most is bőven.
Szorongat az életben maradás.
Van még találékonyság elfekvőben:
már a meztelen zsebét motozzuk,
a nyomorék nyugdíját orozzuk,
lepedőnyi szégyent fedünk kendővel,
vagy azzal sem... Kiszáradt Vörös-tenger
a kommunizmus, divatja elmúlt,
hal nincs, sose volt, van: bolhafelfújt,
homály körítés, szaftos ígérettel.
Most kereszténynek lenni a tuti.
Szex csak házason. S tudjuk: magyar ember
nem homokos! Legföljebb csak buzi.
XIII.
Már kora gyermekkoromban féltem
a nőktől – félek most is, nem tagadom...
Magamat mindig másokhoz mértem,
úgy láttam, mindenben alulmaradok,
mert a Mindenséget sem ismertem,
mely tán hét-nyolc évtizednyi bennem
és bennük, hittem: sose tapasztalok.
S jött Lilla, sorsom magához ragadva
táncol agyamon kérdéseinek
rózsaszín elefántlépteivel,
mint az a lány, ki párjához szaladva:
"Do You Love Me?" – kérdezte az utcán.
Nők. Bölcsek. Mind mindig tudni akarja,
legyen bár tanár, tudós vagy munkás.
XIV.
Felnőttnek mutat majdnem minden tetted,
szavaid mélyén örök, makacs gyermek
kuporog, néha kitör, olykor retteg.
Kis szobánk ajtajának tokja mellett
hosszan húzódó haragos árok:
az ajtót olyan sokszor rámvágod,
dühödhöz néha csak egy szikra kellett.
Sokszor sértődünk egymástól, egymáson,
találunk rá okot minden percben,
de később már kint ülünk a kertben,
kávézunk, mérgem gyorsan megbánom
s úgy szorítod magadhoz túlmozgásos,
gyönge lánykezeddel nyomorúságom,
ahogy viharvert botját a zarándok.