A privatizáció nagy nemzetrablásának áttekinthetetlen zűrzavarában a sors úgy hozta, hogy a gazdagoknak kijelölt egyik városrészben, közvetlenül a Rózsadomb tőszomszédságában két új tulajdonos került egymás mellé. Ebben még nem lenne semmi különös. A dolog érdekessége ott kezdődik, hogy az egyiküket Péternek, a másikukat Pálnak hívták.
Arany János óta jól tudjuk, hogy ezek baljós előjelek, legalábbis erre mifelénk.
Pitör, azaz Péter, Amerikából negyedgenerációs magyarként tért vissza az óhazába szerencsét próbálni, bár egy szót sem tudott magyarul. Figyelemreméltó alapelve volt – amit társaságban, angolul tudó jobb körökben gyakran hangoztatott, hogy a szerencse nem jön, a szerencsét meg kell csinálni, és idehozni!
Ehhez képest Pál úr tősgyökeres magyarnak számított, mivel Kaltenekkernek hívták és nem volt ügyetlenebb amerikai szomszédjánál. Természetesen neki is voltak magvas alapelvei, ilyenek: Magyarország aranybánya, aki nem lop, majd megbánja!
Ha fantáziámat eleresztem, el tudom képzelni ennek az úrnak a negyedik generációs mutánsait*, amint elérzékenyülve emlegetik a grozit**, aki a vörösök alatt halált megvető bátorsággal lopott.
Egy reggel Péter arra az elhatározásra jutott, hogy ide, a kertjébe becsempész egy kis amerikai kultúrát. Az amerikai kultúra tárgyiasult változata hamarosan megjelent a kertben: egy gumiból készült, felfújható Pheidiasz szobor volt, Apollót ábrázolta. Péter, hogy lehengerlő kulturális fölényét azonnal érvényesítse, a szoboravató partin a megjelenteknek előadta, hogy a szobrász pár évvel ezelőtt készítette a szobrot, de milyen karriert csinált vele…
A meghívott nagyközönség szájtátva hallgatta Péter előadását és nagy titokban egy kis cédulára fölírták a mester nevét azzal, hogy majd ők is rendelnek tőle szobrot.
Pál úr csak másnap reggeli kerti sétáján észlelte a szomszédban álló műalkotást. Amint meglátta – jó magyar szokás szerint – az irigységtől majd megpukkadt.
Egyébként sem szívlelte az amerikai szomszédot, akit csak jött-ment jenkinek*** aposztrofált****.
Pál úr azonnal elhatározta – kerül, amibe kerül -, hogy háromszor akkora szobrot fog a kertjében felállítani. Szolgái – akarom mondani: alkalmazottai – még aznap szétszáguldanak „országszerint tova”, hogy felderítsék, hol lehet felfújható gumiszobrot venni.
Hónapokig tartó, szívós kutatás következett. Aki csak élt és mozgott Kaltenekker úr vállalatánál, az mind szobor után kajtatott. Arról persze szó sem lehetett, hogy magától a szomszédtól tudakolják meg, hol szerezte be ezt a szörnyűséget.
- Azt már nem! Mit képzel ez a jött-ment jenki?
Végül is az egyik fullajtár – azaz alkalmazott – megtalálta a szobor lelőhelyét egy tengerentúli nagyvárosban. Pál úr, mint egy arab sejk, kíséretével azonnal odautazott, hogy kiválasszák a legméltóbb, a legtetszetősebb óriás szobrot: egy hat méter magas, aranyszínűre festett női aktot.
Miután mindegyik alkalmazott kellő áhítattal megérintette a „csodát”, Pál úr fizetett, majd becsomagoltatta a „gyönyörűséget” és hazahozatta.
Ezután nagy munka következett: a kert előkészítése a szobor fogadására. Habár forró nyár volt, a fákat és növényeket Pál úr parancsára átültették, hogy a szobor álljon abszolút középpontban, méghozzá úgy, hogy a fenekét fordítsa az amerikai szomszéd felé. Aztán elérkezett a nagy nap, amely bearanyozta hősünk életét: a szobor ott állt a kert közepén.
Szombatra szervezték a partit, az összes irigyet – aki csak számított – meghívták. Úgy készültek, hogy a parti lesz a szobor névadó ünnepe is. A kertészfiú pénteken kora reggel kiment füvet nyírni a szuper gyorsfordulatú fűkaszával. De jaj, szörnyű dolog történt! Nincs rá szó, hogy a tragédiát kellő mélységben érzékeltessem.
A kertész éppen befejezte volna a kaszálást, már az utolsó simításokat végezte, amikor a szuper gyorsfordulatszámú fűkasza elkapott egy kődarabot. A kő – mint a puskagolyó – süvítve vágódott ki egyenesen neki a szobornak. A hatalmas felfújt Lady szemlátomást kezdett előbb petyhüdtté válni, aztán – a rendes öregasszonyokhoz illően – meggörnyedni. A kertészfiú jól tudta, ha kiderül az igazság, akkor neki jobb lett volna meg sem születnie. Maga ment hát jelenteni a gazdájának, hogy a szobornak valami baja történt, lehet, hogy az utcakölykök kicsúzlizták. Természetesen Pál úr el sem tudta képzelni, hogy netán a kertészfiú hazudik, és éktelen haragra gerjedt. Haragja és gyanúja ki más, mint a szomszédja ellen fordult, hiszen az ő gumiszobra sértetlenül peckesen állt a helyén.
- De nem sokáig fog ott állni! – gondolta magában. Azonnal kihozatta márkás puskáját és egy
bokor mögül – csaknem egy órán keresztül – célba lőtt a szomszéd szobrára, amíg az olyan nem lett, mint egy ementáli sajt.
- Disznó! Jött-ment jenki! – Dörmögte Pál úr, és elégedetten beballagott a házába.
Szerencséjére a jenki mit sem tudott a történtekről, mert éppen aznap reggel utazott el Amerikába egy félévre, így nem láthatta Pheidiasz híres Apollóját lepényként elterülni a füvön.
* mutánsai – a rokon fajtából valók
** grozit – valaminek a zöme, fő, vagy nagyobbik része
*** jenki – az angolszász eredetű észak-amerikaiak gúnyneve
**** aposztrofál – megszólít, egy távollevő személyt említ
Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez