A szerző

A nevem Molnár Ferenc. 1985. április 24-én születtem Budapesten. A születésemen kívül más nem köt a fővároshoz, mert egy napot sem éltem ott. Szombathelyen nőttem fel, máig is itt élek.
Igazából sosem hozott lázba az irodalom. Ez valószínűleg elsősorban annak köszönhető, hogy az iskolában irodalomóra címszó alatt csak azt láttam, hogy el kell olvasni olyan könyveket, amik egy-két kivételtől eltekintve nem igazán kötnek le, hogy be kell magolni olyan verseket, amik mai füllel olyan idegennek hangzanak, és hogy meg kell tanulni a tankönyvből komoly irodalmárok által írt műelemzéseket. Azt senki sem mondta, hogy a művészet egyáltalán nem csak ennyiből áll, hogy a művészet korántsem erről szól. Ilyen körülmények közt eszembe se nagyon juthatott a kreativitásom versírásban kiteljesíteni. Ugyan valamikor általános iskola felső tagozatában volt pár hónap, amikor reklámdalszövegeket költöttem át, és próbáltam rímeket farigcsálni, de ezt csak amolyan gyermeki útkeresgélésnek fogtam fel, egy idő után fel is hagytam vele. Így teltek az évek, közben leérettségiztem, főiskolára kerültem, de egyszerűen semmi jel nem utalt arra, hogy én majd írni fogok akár egyetlen egy verset is.
2006 szeptemberében aztán kiszakadt belőlem az első vers, szinte szó szerint. Abban akkor benne volt a szívem minden fájdalma, a lelkem, mindenem, ha akartam volna se tudtam volna nem megírni. Ha akkor nem adhattam volna ki magamból ily módon az érzéseimet, hát elemésztettek volna!
A következő években mégis leginkább csak a névnapi, nőnapi, és szülinapi köszöntők tartottak meg az írás mellett. Egészen 2011-ig ennél többet nem is akartam az egésztől. Onnantól kezdve viszont sokkal nyitottabb lettem, és hosszabb-rövidebb időszakok erejéig már hagytam magam elvarázsolni. Már képes voltam észrevenni a Múzsát egy lányban, attól teljesen függetlenül, hogy ő mit gondolt, vagy tett velem kapcsolatban.
2013 novemberében egy varázslatos pillanatnak köszönhetően egyik napról a másikra magába szippantott a kézilabda világa, akkor találtam rá az én alkotói utamra. Onnantól kezdve a rajongás, az imádat, és a csodálat járja át az alkotásaimat. Azóta a mindennapjaim részévé vált a versírás, amit elkezdtem egyre nagyobb tudatossággal, egyre komolyabb koncepciók mentén művelni.
Elhatároztam, hogy én csakis a pozitív érzéseket és gondolatokat vagyok hajlandó megragadni, csakis azokat vagyok hajlandó jobban megélni, csakis azokat akarom átadni a verseimen keresztül. Szeretném megmutatni, hogy így is lehet nagyot alkotni!
Hitvallásom, hogy a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is mindig meg lehet találni a kapaszkodót, csak annyi kell, hogy az ember keresse, és meg is akarjon kapaszkodni benne!