Az oldal megtekintéséhez JavaScript1.1 szükséges. Ajánlott böngésző: Internet Explorer5.0-.

 

 

Távol a civilizációtól

Az ifjú pár az esküvő után csak néhány órát tudott pihenni, indulniuk kellett a repülőtérre. Már napokkal előbb összecsomagoltak mindent, ami a három hétre – úgy gondolták – szükséges lehet. Megkapták a védőoltásokat is.
Gergő, édesapja nyomdokain haladva orvos lett, már két éve átvette apjától a körzetet a budai rendelőben. Most mégis nyugodtan vállalkozott az útra, mert tudta, hogy távolléte alatt az öreg helyettesíti, betegei jó kezekben lesznek.
Nászajándékként kapták az egzotikus utazást a szülőktől, akik tudták, fiuk hobbyja a búvárkodás, de ritkán van rá alkalma, hogy gyakorolja.
Éva – az ifjú asszony – a tanév végeztével szabad lett, ő is ráért már a szeptemberi becsengetésig.
Az előszobába készített bőröndöket csak fel kellett kapniuk, mikor megérkezett a taxi. Manilába utaztak, a Fülöp szigetek fővárosába. Úgy tervezték, töltenek ott néhány napot, majd nagy kirándulásokat tesznek az indonéziai szigetvilágba. Hosszú repülőút állt előttük. Az esküvő előkészületei és izgalmai kifárasztották mindkettőjüket, így amint felszállt az óriásgép, el is szundítottak.
Manilába érkezve fülledt, párás levegő, zuhogó eső fogadta őket. Szállásuk – az öböl partján lévő felhőkarcolóban – kifogástalan volt, csodás kilátás nyílt a végeláthatatlan tengerre, miután a csapadék megszűnt, és kisütött a nap.
Mindketten jól beszéltek angolul, ezért vállalták fel, hogy egyénileg utaznak, így szabad programokat szervezhettek. Három nap alatt szétnéztek a Budapest nagyságú városban, majd egy óriás hajóval dél felé indultak. Eredetileg Celebesz szigetére készültek, de végül úgy döntöttek, Davaonál megállnak, és egy apartmanban szálltak meg.
Gergő gyermekkori álma teljesült, kedvére búvárkodhatott. Mesés napokat éltek meg itt, csak az éjszakánként fekhelyük körül nyüzsgő csótányok zavarták meg az egyébként idilli körülményeket.
Az ifjú doktor még több élményre vágyott, s kezdeményezte, hogy egy hétre béreljenek egy könnyen kezelhető vízi járművet, és nézzenek meg néhány indonéz szigetet. A kis hajóra felrakták összes csomagjukat, élelmiszert vásároltak, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben.
Gergő élvezte az óriás kalandot. Már egy napja úton voltak, de nem értek el egy szigetet sem. A tengeren éjszakáztak, s másnap új lendülettel hajóztak tovább. Kora délután felélénkült a monszun szél. Hatalmas hullámok közeledtek feléjük, magasra dobálva az apró hajót, ami nehezen irányíthatóvá vált. Éva nyugtalan lett, félelme érezte, Gergőre is átragadt. A víz tombolt, az eső úgy zuhogott, mintha az ég csapjai mind megnyíltak volna. A kétszemélyes kis lélekvesztőt sodorni kezdte a szél, de éppen ellenkező irányba, mint amerre haladni szándékoztak. A két fiatal kétségbeesetten kapaszkodott a hajótestbe, irányítani képtelenek voltak. Imádkoztak, hogy ne boruljon fel járművük, mert segítségre nem számíthattak. Ruhájuk teljesen átázott, kimerültek a vízzel folytatott küzdelemben.
Órák múlva a vihar csillapodni látszott, de fogalmuk sem volt, hol vannak. Alig, hogy pihentek egy kicsit, a szél új erőre kapott. Sem közel, sem távol nem láttak hajót. Gergő ekkor már nagyon bánta, hogy ilyen kalandra vállalkozott.
Nem is saját életét féltette elsősorban, hanem feleségét, aki nyolc hetes terhesen ment az útra.
Az óriás hullámok át- átcsaptak rajtuk, sebesen sodródtak a viharos tengeren. Egyszer csak oldalára dőlt a hajó, és nem fordult vissza. Éva halálfélelmében sikoltozott, Gergő utasításokkal látta el. A velük lévő mentőcsónak volt az egyetlen lehetőség, hogy a víz tetején maradjanak, mert tudták, hogy a kis hajó elsüllyedhet. Odaveszett mindenük.
Egy idő után, – mintha a Teremtő megelégelte volna a felelőtlen fiatalok megleckéztetését – megszelídült a szél, elsimultak a hullámok, s ők utolsó szalmaszálként kapaszkodtak a mentőcsónakba. Felváltva aludtak egy-egy órát, nem tudták merre vannak, mi vár rájuk.
- Imádkozzunk – mondta Éva.
- Csak a Jóisten segíthet rajtunk – erősítette meg Gergő is, és buzgón kérték az égi támaszt.
Éheztek és a szomjúság is gyötörte őket. Tudták, hogy egy újabb vihart már nem élnek túl. Éva a kimerültségtől elvesztette eszméletét. Gergő fogadalmat tett, hogy ha élve megszabadulnak a tenger fogságából, életét a szegények szolgálatára ajánlja fel. Nem sokkal a szinte önkívületi állapotban tett fogadalom után a távolban feltűnt egy kis vízi jármű. Ahogy feléjük közeledett, látszott, hogy egy szöcske formájú halászcsónak volt, két ember ült benne. Apró termetű, sötét bőrű férfiak voltak, szafari öltözetben, batikolt ingben. Mikor melléjük értek, az idegenek felfogták, hogy itt életeket kell menteniük. Visszacsúsztatták övükbe az addig kezükben szorongatott kovácsoltvasból készült, hullámos pengéjű tőrüket, melynek markolata díszes, faragott csont volt. Gergő szeme megakadt a különös fegyvereken. Később tudta meg, hogy krisnek nevezik, és természetfeletti erővel felruházott fegyverként tisztelik tulajdonosaik.
A két alacsony, de izmos férfi segített átemelni csónakjukba az ájult fiatalasszonyt. Az egyik kis üveget vett elő, a benne lévő folyadékkal bedörzsölte Éva halántékát, nyakát, majd félig felültetve egy korty italt erőltetett a szájába. Különös erővel bírhatott a nedű, mert az alélt nő kinyitotta szemét, majd lassan beszélni kezdett.
Gergő angolul próbált érintkezni megmentőikkel, de nem értették a nyelvet.
A csónak orránál lévő dobozból szárított hal és papaya került elő. A két kiéhezett hajótörött mohón falatozott, a végtelen nyugalmat árasztó két halász pedig elégedetten nézte őket.
Néhány órai csónakázás után zöld sziget tűnt fel a tengeren. Nem látszott nagynak, hatalmas pálmafák szegélyezték.
A parton egy vidra bukkant fel, majd eltűnt. Vízi madarak hangja zavarta meg a csendet.
A csónakból kiszállva a sziget belseje felé tartottak. Ismeretlen állatok kapaszkodtak a fákon, csíkos erszényes mókus ugrált ágról ágra. A fák egyre magasabbak voltak. Vaddisznó csapások tűntek fel a rengetegben. A fűszálak szinte embermagasságúak voltak, csak a kijárt utakon tudtak haladni. A fiatalok csodálkozva látták, hogy a falevelek méteres hosszúságot is elértek. Az óriás, buja növényzet között a kistermetű bennszülöttek eltörpültek.
Hamarosan papírvékony falú, növényi részekből mesterien összetákolt házakhoz értek, hasonlóak voltak ezek az ősmagyarok jurtáihoz. Nők és gyermekek jöttek elő, kíváncsian szemlélve az érkezőket. A házak körül orchideák nyíltak, kenderpálmák vetettek árnyékot.
Vendégek és vendéglátók szavak nélkül is megértették egymást. Sült rizst, zöldséget hoztak az asszonyok, nagy kosárban ananászt, banánt, sárkánygyümölcsöt a lányok, s kedvesen mosolyogva nyújtották az idegenek felé.
Egy kisfiú sárkánygyíkot mutatott nekik, mintha tudta volna, hogy ezt az állatot ők nem ismerhetik.
A fiatalok azonnal látták, hogy ezek az apró termetű emberek csodás harmóniában élnek. Később rájöttek, hogy nem csak családtagjaikkal, embertársaikkal, de az őket körül vevő állatokkal, növényekkel is szoros a kapcsolatuk. Az idős emberek sem voltak betegek, éppen úgy dolgoztak, mint a többiek.
Kiderült, hogy a kis szigeten egy 60-70 fős törzs él. Már másnap összefogtak, és házat építettek az új jövevényeknek.
Szeretettel megosztották velük mindazt, ami a sajátjuk volt.
A nők rizst, kávét, kakaót, fűszereket termeltek. A fák ontották gyümölcseiket. A férfiak halásztak, vadásztak, bútoraikat, használati tárgyaikat maguk készítették, s már a nagyobb gyermekek is segítettek ebben.
Gergő, az elragadó szigetet bejárva örömmel látta, hogy vadon terem az egynyári üröm, – a malária gyógyszere, – mely betegség errefelé gyakori. Több, – Magyarországon is honos – gyógynövényt felismert. Rövidesen módja is volt kipróbálni az üröm gyógyhatását, mert egy hat éves forma kisfiú megbetegedett. A bennszülöttek – látva a csodát – istenként kezdték tisztelni az orvost, aki ezek után feleségével egész kis gyógyszertárat gyűjtött be a természetből.
Éva kavicsokkal számolni, a homokba rajzolni, írni tanította a gyerekeket.
Mikor eljött az ideje, megszületett Márk, Gergőék kisfia, akit családtagként fogadtak az itt élők.
Eltelt három év, mikor egyszer egy kínai hajó kötött ki a sziget partjainál. A fiatalok ezt a lehetőséget használták ki, hogy életjelt adjanak magukról hozzátartozóiknak, de soha többet nem tértek vissza a civilizált világba.
Nem csak azért, mert Gergőt Istennek tett fogadalma kötötte ide, hanem tudták, hogy ezt a zavartalan boldogságot nem szabad feladniuk.


2012. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu