Annyira azért nem féltünk!

Az unokák – Panka, Marcsi, Kata, Ági és Zsuzska – nagyon szerettek Ica mamánál nyaralni a tanyán. Már maga az is nagy élmény volt, hogy a különböző városban élő unokatestvérek itt, a nagyszülőknél találkozhattak, és pár napig szülői felügyelet nélkül csintalankodhattak, hát még az, hogy a mama mindig finomabbnál finomabb csemegékkel látta el őket. Ettetek már pl. kirántott kukucskát? No ugye, hogy nem! Ehhez a csodás csemegéhez a papa akácerdejében kellett még nem teljesen kinyílott akácvirág fürtöket szedni, amiket a mama édes palacsintatésztában megforgatott és zsírban kisütött, majd porcukorral meghintett… hmmm!

Nagy élmény volt az is, amikor a nagypapa talicskában 5-6 csíkos dinnyét betolt az udvarra a kukoricásból, és azokat le lehetett dobálni a gémes kútba, hogy lehűljön, majd néhány óra múlva a vödörrel kellett onnan kihalászni és már lehetett is enni a mézédes dinnyét. Ilyet a városba nem lehetett csinálni!

De persze nagyon élvezték azt is, hogy látszólag felügyelet nélkül lehetett kószálni a tanya körül (mert persze azért ilyenkor a papának is mindig kint volt dolga a szőlőben, ahonnan jól rálátott a tanya környékére): megkergetni a „dürrögő” pulykát, vagy zsenge kukoricát törni a földút túloldalán lévő „tsz kukoricásból” és azzal etetni a kismalacokat. Ez a városi gyerekeknek mindig csodás móka volt.

A tanya közel négy kilométerre volt a vasútállomástól, de amikor megérkezett a levél, hogy jönnek a gyerekek, Pista papa befogott a „féderes” kocsiba, puha pokrócokat terített a kocsi aljára és arra párnákat helyezett, és ment a lányok elé – akik hazafelé egész úton vidáman duruzsoltak, meg sikongattak, ha a keményre döngölt földút kátyújában nagyot zökkent a kocsi.

Mindig nevetve értek haza a régi, tornácos házba, mely előtt az udvaron hatalmas eperfák álltak – rajtuk hinta a lányoknak – az udvar előtt hancúrozásra csábító szép zöld gyep, melynek túlsó végében a fűzfabokor sor előtt egy kis tó is volt (valójában inkább pocsolya a kacsáknak, de a lányok ezt tónak látták) és ha felmelegedett a vize, boldogan pancsoltak a sáros vízben. A fűzfabokron túl álltak a széna és szalmaboglyák, melyekre nagy élmény volt felmászni és onnan lecsúszni. Emlékszem, egyszer Panka városi barátnőt hozott magával, aki sajnos nem csak csúszott, hanem amikor a mama palacsintázni hívta őket, leugrott, hogy elsőnek érjen oda, és kificamodott a bokája. Volt nagy ijedtség! De aztán Pista papa segítségével besántikált a házba, ahol a dédi mama vette kezelésbe: leültette a „sezlonyra”, törülközőt terített a lába alá, arra meg fehér lepedő csíkokat, aztán leütött egy tojást, és a sárgáját ráöntötte a fájós részre. Azt mondta, ahol az a hőtől szétpattan, ott van a baj. Gyorsan betekerte a fehér ruhával, és a kislánynak kinyújtott lábbal úgy kellett pihenni estig. De másnap – mire a szülei érte jöttek – már kutya baja se volt, sőt fel is ajánlotta az apukájának, hogy ha kíváncsi, megmutatja hogyan ugrott le a boglya tetejéről!

Nem volt ez időtájt tv, esténként a telepes rádióból hallgatták a lányok a mesét, és petróleumlámpa fényénél társasoztak meg kártyáztak, vagy a nagy dunyhák alatt összebújva vég nélkül csacsogtak – a nagyszülők őszinte örömére. A papa egyik reggel új mókát talált ki a lányoknak: elmesélte, hogy mikor ő gyerek volt, bunkert építettek a lombok között és oda bújtak el, hogy ne keljen menni kukoricát kapálni. Nosza rajta, építsünk mi is bunkert kint az istálló mögötti kiserdőben! A helyet a papa választotta ki: az orgonabokrok között könnyű volt két kötelet kifeszíteni és arra pokrócokat teríteni: kettőt az oldalának, egyet a tetejének, lepedőből ajtót rá, az aljába puha szénát terített szét, azon meg két plédet - amin jól lehetett heverészni. Ide aztán behordtak babát, mackót, kismacskát – persze ez utóbbi el is menekült tőlük hamarosan mert fésülgetni kezdték – de sebaj, akkor kértek a mamától ollót meg maradék anyagot és elkezdtek babaruhát varrni. Kisvártatva a mama megjelent egy nagy kancsó finom hűtött bodzaszörppel és némi pogácsával, és a lányok órákon át boldogan szabtak-varrtak a bunkerben. Már nem is tudom melyik találta ki, de estefelé közölték a nagyival, hogy ők bizony itt is alszanak, kint a bunkerben. A mama kissé csóválta a fejét, de hát langyos nyári este volt, nem kellett attól tartania, hogy a jó vastag szénára terített plédeken megfáznak a lányok – így végül beleegyezett a kint alvásban. Vitt ki nekik két zseblámpát, lelkükre kötötte, hogy ha meggondolják magukat, együtt jöjjenek be a házba, az ajtót nyitva fogja hagyni.

A lányok eleinte nagyon élvezték a szabadságot, bár azért az éjszaka neszei egy kicsit elbizonytalanították őket. Éppen kitalált rémtörténetekkel traktálták egymást, amikor meglebbent az ajtónak használt lepedő alja, és a nyíláson át Mirci – az öreg cica – ékezett meg, szájában egy egérrel. A lányok sikongatása közepette letette a zsákmányt: „nesztek a vacsora, meghoztam” tekintettel, és boldog dorombolással dörgölőzni kezdett a legközelebb fekvő Ági karjához. Ezen persze nagyon jót nevettek, és elhatározták, hogy nem fognak félni az ilyen, és ehhez hasonló szellemektől. Már készültek elaludni, amikor az avar zörgésére figyeltek fel – de a lámpával kivilágítva meglátták, hogy csak egy süni keresi a vacsoráját. Ezen is jót nevettek,  Zsuzska a maradék pogácsából darabokat tört, és kihelyezte a bunker elé, hátha jót lakmározik belőle. Már éppen újra elcsendesedtek, amikor a közelből éles kiáltás harsant: valószínűleg egy kuvik volt, melyet a bunkerből kiszűrődő fény vonzott ide, de persze ez egyiknek sem jutott eszébe: kétségbeesetten bújtak össze, amíg a legnagyobb lány, Ági ki nem jelentette, hogy legjobb lesz ha mégis beszaladnak a házba. Mindenki egyetértett vele, felugráltak és elindultak a ház felé. Elsőként Ági lépett ki, de két lépés után felsikított, és fél lábon kezdett ugrálni: a süni ugyanis rátalált a Zsuzsi által kiszórt pogácsa darabokra és éppen javában falatozott belőle, amikor a mezítlábas kislány belerúgott. Ebben a pillanatban a rettenetes hang ismét kiáltott, majd szárnysuhogás hallatszott, és a lányok a holdfényes éjszakában lélekszakadva rohanni kezdtek a ház felé. Megpróbáltatásuk azonban még nem ért véget: az istálló sarkánál jártak, amikor Kata észrevette, hogy a ház túlsó végénél meg-meglebben valamit. Kétségbeesetten kiáltott fel:

- Jaj egy szellem! Nézzétek – folytatta suttogva – egy kíséret van ott, a ház végében.

Földbe gyökerezett a lábuk, mindannyian az általa mutatott irányba néztek, és a holdfényben meglátták, amint az esti szellő sejtelmesen meg-meglebbent valami fehéret. Valójában a száradó lepedő volt az, amit a mama kint felejtett éjszakára a szárítókötélen.

- Jaj te buta, nem szellem az, mondta Marcsi, de azért neki is reszketett a hangja. Menjünk be gyorsan, elég volt a rémekből!
- Lányok! Én lehet, hogy bepisiltem… szólalt meg ekkor Panka. De csak egy kicsit – tette hozzá, nehogy a többiek gyávának higgyék.
- Semmi baj – mondta a legnagyobb – ezt nem áruljuk el a mamának, jó?
- Jó – sóhajtotta hálásan a kicsi, és megfogta a kezét, amíg beértek.

Ica mama persze még nem aludt, sejtette, hogy előbb-utóbb felbukkannak a lányok, meg is ágyazott nekik.

- No mi újság lányok? Hideg az éjszaka?

A lányok egymás szavába vágva mesélték el „megpróbáltatásaikat”, a szellemet, amely előbb Cirmi képében támadt, majd a szúrós „lábtörlőt” a bunker ajtajában, aztán a rémet aki ott sikongatott a fejük felett, és végül azt a „valamit”, ami itt libeg a ház mögött, de a saroktól nem jön tovább.

A mama ezen elgondolkodott, majd „halált megvető bátorsággal” kiszaladt a ház végébe, és párpercen belül hozta a már újra nedvesedni kezdő kiteregetett ágyneműt:

- De jó, hogy észrevettétek! A hajnali harmattól egész átnedvesedett volna.

Ezután gyorsan ágyba dugta őket, majd leült az ágy szélére, elmosolyodott és így szólt:

- Mennyi kaland! Remélem azért nem pisiltetek be? – kérdezte nevetve.
- Á, nem – vágta rá Ági. Annyira azért nem féltünk!


Magyarázat:

„féderes kocsi” – díszesebb, magasított oldalú lovas kocsi, amit nem áruszállításra, hanem személyek fuvarozására használtak
„sezlony” vagy „sezlon” – népies neve a  az egyszemélyes heverőnek vagy díványnak
„dürrögő” – sátorozó bakpulyka