Bezzeg az én időmben!

Gyerekkoromban sokszor hallottam nagyapámtól ezt a mondatot és magamban mosolyogtam rajta: ugyan nagyapa! Nem változhatott olyan nagyot a világ – mivel lehettek mások azok a telek amire Te emlékszel? Azóta eltelt ötven év, és most én mondom ezt, visszagondolva azokra az időkre, amikor heteken át hó födte az alföldi tájat, de akkora, hogy kihívás volt a kövesútról a fákkal védelmezett kis alföldi tanyánkat megközelíteni!

Kisiskolás voltam, reggelenként a szomszédos tanyán élő unokahúgomhoz és a bátyjához csatlakozva több mint három kilométert gyalogoltam a felsőjakabi iskoláig hátamon az iskolatáskával, kezemben a Síposéktól cipelt tejes kandlival, melyben Mészáros tanító néni kislányának, Melindának naponta vittem a tejet. De ez akkor természetes volt – mint ahogy az is, hogy összevont osztályba jártunk (az elsős a harmadikossal, a másodikos a negyedikessel tanult együtt) és mivel jó tanuló voltam, az un. „csöndes órát” én sokszor nem a tanteremben töltöttem, hanem a tanító néni kislányára, Mendire vigyáztam az iskolához épített szolgálati lakásban.

Előfordult olyan, hogy a hó kérge olyan keményre fagyott, hogy a nagybátyámékhoz disznótoros vacsorára menet én végig a hó tetején tudtam menni – nem szakadt be alattam. Élveztem a telet, szerettem a szikrázó napban a havas fákat nézni, azt játszottam, hogy kitalálom: melyik ágvillába rakodott hó milyen vadállatot formáz.  Arra is emlékszem, hogy egyik télen – talán 1965-öt írtunk – a Tóth nagyapám Pali bátyámtól kölcsönkérte a szamarat, azt egy tuskó után kötötte, és úgy húzatott utat nekem az iskoláig. No persze, ne gondoljátok, hogy ezek után végig ezen a gyalogúton mentünk – nem lettünk volna gyerekek, ha Pannival és a bátyjával, Lajoskával nem ott hancúroztunk volna az út mellett a legnagyobb hóban! Tisztán emlékszem, hogy épp javában hógolyóztunk, amikor édesapám – aki aggódott, hogy a megszokott időben nem értem haza – elém jött, hátha a nagy hó miatt nem bírok hazamenni egyedül. De nem haragudott, hazafelé elmesélte, hogy amikor Ő kisgyerek volt, neki még több mint öt kilométert kellett a temető melletti úgynevezett Hajtó úti iskoláig gyalogolnia. 1929 telén egy reggelre akkora hó esett, hogy a nagyapáék nem engedték iskolába menni. Apukám – aki kitűnő tanuló volt, és imádott iskolába járni – addig sírt és rimánkodott az édesapjának, hogy végül másnap elengedték, de csak Sándor bátyámék tanyájáig jutott: az éjszaka folyamán keményre fagyott hóban teljesen kimerült, és a bácsikámnak kellett őt a hóból kimentenie. Befogott a szánba és úgy hozta haza őt átfázva, betegen. Tüdőgyulladása lett, és hetekig nem tudott iskolába járni.

Ó, azok a telek, azok a régi ünnepek! Anyukámék tízen voltak testvérek, így az édesapjuk tíz felé osztotta azt a nyolcvanhét hold földet ott, a sívó homokon a jakabszállási tanyavilágban. A testvérek egy része idővel aztán iparosnak tanult és a városba költözött, de közülük négy ott épített tanyát az „örökségén”, közel egymáshoz. Mi pedig az apai nagyapám házához toldott szoba-konyhás lakásban éltünk közvetlenül a testvérek közelében – mert apukám a szomszéd lányt vette feleségül. Így aztán nem voltunk egyedül ott a pusztaságban, és amiben lehetett, segítettük egymást. Emlékszem, hogy imádtam Sándor bátyám lovait hajtani! Nyáron a kocsit, télen a szánt húzattuk, amikor mentünk be a falusi boltba, és én roppant élveztem, hogy hallgat rám a Manci meg a Sárga. Nagy dolog volt az a két ló, mert lehetett akármilyen világ, a nagybátyám megélt belőlük:¨fuvarozott, szántott, boronált – mindig a maga ura volt, sosem kellett a Tsz-ben vagy a városban dolgoznia, mint apukámnak.
     
Mivel anyukám a tíz testvér közül a legkisebb volt, úgy alakult, hogy az  anyukája korai halála után ő maradt otthon  idős édesapjával a Gere tanyában (édesanyjuk egészségét a 13 gyermek megszülése, a háború, és a beszolgáltatás elmaradása miatti bebörtönzés felemésztette). A testvéreknek természetes volt azután is, hogy anyukám férjhez ment, hogy ha bármilyen ügyes-bajos dolguk volt, az anyukámtól kértek tanácsot, és ha családi esemény volt, Ilonkánál gyűltek össze – és én ezeket a családi összejöveteleket nagyon, de nagyon élveztem.

Szóval így éltünk akkoriban.  Most mondjam én is, hogy „bezzeg az én időmbe…”? Nem volt tv, sőt villany sem, de esténként a petróleumlámpa fényénél nagyszerűen lehetett apukával kártyázni, olvasni a természettudományos és a vadászélményekről szóló Kittenberger könyveket - amelyeket én hordtam haza az iskolai könyvtárból – mert mind a ketten nagyon szerettünk olvasni. És azok a malom-csaták, meg a „ki nevet a végén” játszmák! Arra is emlékszem, éppen nálunk volt két kecskeméti unokatestvérem, amikor a játék közben a huzattól hirtelen kialudt a lámpa, és mi ott maradtunk a tökéletes sötétségben, mire apu felkiáltott: „Jaj, a kis barnám! Ne bántsátok a kis barnámat (a hat szín közül, ami a „ki nevet” játékban van, ő éppen ezzel a színnel játszott)!  Mi pedig kacagni kezdtünk, mert nem hogy az ő „kis barnáját” nem láttuk – és nem tudtuk leütni – még egymást sem láttuk a sötétben, amíg anyukám újra meg nem tudta gyújtani a lámpát (ami ugye időbe telt, mert meg kellett várni, hogy a tűzforró üveg egy kissé lehűljön).  Igen, apu ilyenkor olyan tudott lenni, mint egy gyerek, imádtam őt, jó volt mellette felnőni. Igazságtalan a sors, hogy csak tizenhét közös évet adott nekünk.

Igen, a Karácsony! Elkalandoztam a múltban, pedig egy Karácsonyról akartam mesélni, arról a Karácsonyról, amikor rájöttem, hogy a fenyőfát nem a Jézuska hozza. Ezen a szentestén az apai nagyszüleimen kívül a keresztanyám is velünk ünnepelt. Ő a városban élt, de mivel nem volt családja, természetes volt, hogy az ünnepeket általában a húgánál tölti. A vacsora (mely ilyenkor mindig orjalevesből, sültekből és töltött káposztából állt, és rendszeresen egy nagy tányér bejglivel fejeződött be) részemről boldog várakozással telt el, majd gyorsan lefeküdtem. Hozzánk ugyanis mindig Karácsony reggelére érkezett meg a Jézuska, ezért igyekeztem ágyba bújni, hogy minél előbb elaludjak – bízva abban, hogy akkor gyorsabban lesz reggel. Szüleim és keresztanyám még fönt maradtak, de ennek akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget.

Valószínűleg késő éjjel volt, amikor – talán a szokásosnál több elfogyasztott étel, vagy a finom diós kalács nyomta a gyomromat – felébredtem. A szoba sarkából halk, suttogó hangokat hallottam, és én elszoruló szívvel lestem arra: talán a hold fényében meglátom az Angyalkát, aki Jézuska segítőjeként a fát díszíti. Amint odanéztem, éppen egy kis fehér lepel röppent a fa tetejére – mint később megláttam, egy hófehér batiszt kötényke, melyet nekem szántak a szép pepita ruhámhoz – de az angyal helyett keresztanyám állt a feldíszített fánál, kezében a köténnyel.

Hangos, és szívfacsaró zokogásba törtem ki és vigasztalhatatlan voltam: elvették tőlem a Karácsony örömét!