Fejes AnikÓ ÉLETFA

netkötet és netgaléria az Irodalmi Rádió szerkesztésében

Állítsátok meg a szavakat!

Hűvös október vége volt…
vagy november felé járt?
Apu ki- és bemászkált az üveges verandán át.
Talán a vörös szőlőt szedte,
vagy mustot préselt belőle?
Már nem tudom meg tőle…

Most épp csak magamat látom,
olyan ötéves formán,
ahogy álldogáltam az ajtónál.
Mocorogtam, toporogtam sután.
És minden küszöbkoccanásnál
azt reméltem, hogy apa talán megáll.

 - Apa!
- suttogtam halkan,
bizonytalan, sápadt arccal.
Akkor még úgy gondoltam,
hogy a felnőttek bölcsek,
és mindent tudnak,
folyvást csak tesznek-vesznek,
hogy megzavarjam őket,
azt nem tehettem meg.

- Apa!...
- próbálkoztam újra,
most hangosabban szólva.
De a szavak leperegtek
meszes falaknak verődtek,
bennük elnyelődtek.

Állítsátok meg a szavakat!
A hangok égjenek az égre,
hogy a csukott fülek is végre
megnyílhassanak,
a lehunyt pillák mögül
megláthassanak!

Tovább kukucskáltam az ajtónál,
mivel nem volt más dolgom,
ám a hideg üveglap nyomta az orrom,
és a bepárásodó felület
épp a kilátásban zavart meg.
S akkor az eszembe jutott
hagyok apának egy nyomot.
És a leheletembe,
mint görbe tükörbe,
csámpa betűkkel írtam be:
APA
Az a jó, hogy ezt visszafele is elolvashatja…
- gondoltam, és ezen elmosolyodtam.
csak a jel el ne halványodjon,
addig megmaradjon!

És apa jött,
beviharzott,  
a terasz köve csak úgy porzott,
és egy pillantásra felém fordult.
- Tessék lányom, mit szeretnél?
- Mondjad gyorsan, mért kerestél?
- Már nem is tudom, csak úgy – hebegtem.
És egy világ omolt össze bennem.

Hogy eltelt az idő azóta!
Megváltozott rég a nóta…

A tőkék elkorhadtak,
a téglák elporladtak…
Se szőlő, se ház, se tested.
Csak egy nem változott meg,
mindig szeretlek…