Elsírt könnyeim
Még félelem dobog, ha remeg vágyott
fénnyel telt bús emlék.
Ha bódultan kergetsz egy régi álmot,
mi fájón sebet tép,
és a varból új vér serken, fájdalom
hagy nyomot, könnycsepp gurul az arcodon
s homlokon verejték.
Temetni mentem akkor, hű barátot,
botlottam sírodig.
Mely örökül ott őrzi majd karátod,
életed vágyait.
El nem jött jövő, fájó emlékezés,
felfoghatatlan kín a nemlétezés
- kő alatt hamvaid.
Erika napján a névnapi virág
nem erkélyedre vár.
Sírod, "nevetős" álom, emlékvilág,
kacagásod most fáj.
Amikor álmomból arra ébredek,
illúzió a találkozás veled,
döbbenet: nem vagy már.
Azt mondtam Ady, Te Dsidától idéztél
- elsírtam könnyeim.
Igazak hangján, őszintén nevettél
világ erkölcsein.
Terveztünk jövőt, és beszéltünk jelent,
méla múltban sirattuk, mi tönkrement,
oldottad görcseim.
Haláloddal csak levegőt markolok
a lelkem sebhelyén.
Reménnyel és önmagammal harcolok,
fájdalom jön felém.
Belém mar egy ígéret, teljesítem.
Ezért kérem, hogy Isten megsegítsen.
Őrangyalom legyél!
