Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Pszichológusom tanácsára mától kezdve tevékenységnaplót fogok vezetni. Leírom, mivel telik a napom, és mellé jegyzetelem az azzal kapcsolatos negatív és pozitív gondolataimat. Előbbieket fekete, utóbbiakat piros színű tollal. A módszer lényege, hogy megtanuljam szebbnek és jobbnak látni a napjaimat, önmagamat, a környezetemet. Ha minden jól megy, a végén a fekete színű sorok csaknem eltűnnek a füzetből, és mindent elural a piros szín, vagyis az optimizmus… Olyan ez, mint egy párbeszéd saját magam derű- és borúlátó oldala között.

Egy próbát megér…

Az asztalon egy vékony, vonalas füzet, egy kék golyóstoll, egy régi piros filctoll és egy gravírozott szárú, feketén író töltőtoll hever. A zilált hajú, karikás szemű nő bal kezével a kávésbögrét szorongatja, jobbjával pedig sóhajtva megragadja a filctollat.

2010. július 12. hétfő este 7 óra

Ma reggel nyolctól délután hatig bent voltam a szerkesztőségben. Nyár van, kevesen vagyunk bent, leginkább csak azok, akiknek hozzám hasonlóan nincs magánéletük. A beérkező cikkeket javítottam, ezzel telt el a fél nap, aztán egy régi, de egyre megbízhatatlanabb szerzőnknek visszadobtam az ehavi írását, és felhívtam másik hármat, akik szokás szerint figyelmen kívül hagyták a leadási határidőt. Feladtam egy hirdetést, hogy helyettes tördelőt keresünk, mert a miénk a lábát törte. Az ebédidőről megint elfelejtkeztem, ahogy a nap végi bevásárlásról is.

Negatív gondolatok

A túlórázás kezd mindennapossá válni, de nem fizetik meg, az idősebb vagy kevésbé magányos kollégáim viszont kezdenek túlbuzgónak tartani. A szerzőink helyesírása továbbra is pocsék, elkeserítőbb, hogy egyeseknél ezt csak szakmai felkészültségük múlja alább. A szemészem nem lesz boldog, öt-hat órákat gubbasztok a régi monitor előtt – ha ez így megy tovább, negyedévente erősebb lencsékre lesz szükségem. Ő pedig megmondta már évekkel ezelőtt, mikor még egyetemre jártam, hogy nem ajánlja ezt a munkakört. Pedig megvan az előnye is. Napközben nincs időm enni, este pedig túl fáradt vagyok, hogy bármit főzzek magamnak.

Pozitív gondolatok

Sosem voltam még ilyen vékony.

És kávé mindig van itthon.

2010. július 13. kedd este 8 óra

A munkaidő hasonlóan telt, mint tegnap. Korrektúra, egyezetések a szerzőkkel, a többi szerkesztővel, a nyomdával, szóval egy helyettes főszerkesztő zsúfolt napja. Hazafelé bevásároltam a hétre (fél kiló rozskenyér, egy csomag sonka, zsírszegény tej, sok joghurt, zacskós levesek és egy kiló őszibarack), rendet raktam a lakásban, aztán elmentem kocogni a közeli parkba.

Negatív gondolatok

Mi értelme volt végig hajtani az elmúlt két évben, és eljutni a helyettesség főszerkesztőségig, ha semmi tekintélyem sincs a munkatársaim előtt? Annyira vártam, hogy a főnök szabadságra menjen, és kipróbálhassam magam, de eddig semmiben nem tudtam haladást elérni, ami általában is probléma szokott lenni nálunk. Minden hónapban lejátszódik ez az értelmetlen határidő-háború, a szerzők többsége meg nem értett zseninek hiszi magát, a nyomdászunknál súlyosbodó alkoholizmusra gyanakszom, a tördelői munkára egyelőre még senki sem jelentkezett. Jó, ha két olyan kollégát magam mellett tudok, akik képesek pontosan és gyorsan dolgozni. Ennyit a munkáról… Holnap nálam alszik Peti, és már megint nem vettem semmit, amiből emberi ételt lehetne készíteni. A kocogás továbbra sem az erősségem, a tüdőkapacitásom egy alulfejlett gyereké, és a kitartásomat rendre megtöri a nyolcszázadik méter környékén jelentkező hányinger.

Pozitív gondolatok

Mostantól jobban becsülöm a főnökömet.

Nyílt egy japán étterem a közelben, onnan rendelek holnap vacsorát.

A kocogás helyett jövő héttől úszni járok, fel is hívom Rékát, hogy ő melyik uszodába jár edzeni.

2010. július 14. szerda este 9 óra

A mai napom: munka hatig és fohászkodás egy mielőbbi szívinfarktusért, hogy ne kelljen látnom az erős színvonalsüllyedést mutató júliusi számunkat. Aztán rohanás haza, gyors zuhany, epillálás. Most itt ülök szépen felöltözve, kiegyenesített hajjal, várom, hogy egy óra múlva házhoz hozzák a vacsorát, és megérkezzen Peti. Ő a családom és barátaim egyöntetű véleménye szerint a legrosszabb, ami történhetett velem. Igazi istencsapás, akivel az okos, szép, tehetséges és szórakoztató fiatal nő (ez lennék én…) visszavedlik buta kamasz libává.

Ebben van némi igazság. Régebben halálosan szerelmes voltam belé, ő viszont élte a maga életét, kósza kapcsolatokkal, sok bulival, sok piával, és egyre kevésbé érdekelte a munkája. Mostanában sehol sem tűrik meg két-három hónapnál tovább. Tehetséges, de megbízhatatlan és egyre nehezebben képes legyűrni a nárcizmusát, és egy csapat tagjaként dolgozni. Ahogy csúszik lejjebb, úgy lesz mind-mind önteltebb.

A csodálat, amit régebben éreztem, már megszűnt, de ki tudja miért, még mindig nagyon nagy hatással van rám. Jó, ha havonta egyszer eszébe jutok, és ír egy sms-t, hogy másnap átjön hozzám. Sosem mondok nemet. A legjobb barátnőm, Réka minden alkalommal órákon át veszekszik velem, hogy térjek végre észhez, és tegyem ki a szűrét. Ezerszer jobb pasikról maradok le miatta, szokta mondogatni. Hát, jártam egy-két szerinte „ideális” pasassal az utóbbi időben, és mindegyiktől hanyatt-homlok menekültem.

Negatív gondolatok

Lehet, hogy Petitől nem számíthatok hosszú távon semmire, de legalább ismerem őt. Ha szemét is, kiszámíthatóan az. Nem úgy, mint az az orvos, akivel fél éve találkozgattam, és akiről kiderült, hogy felesége van és gyereke. Vagy az impotens focista decemberben, akivel azért kezdtem járni, hogy elfelejtsem a jogászt, akinek indulatkezelési problémái és súlyos komplexusai voltak. Rékának persze könnyű, ő az egyetem második éve óta ismeri élete szerelmét, aki most már a férje. Simon kedves, figyelmes, ambiciózus, felelősségteljes. De nem lehet mindenkinek ekkora szerencséje.

Pozitív gondolatok

Jobb a szex kötöttségek nélkül, mint a kötöttség szex nélkül.

A huszonéves nő kócosan, baljában borospoharat, jobb kezében a kék golyóstollat tartva mered az előtte heverő nyitott füzetre. Mellé oda van készítve a szétrágott szárú piros filctoll és az ajándékba kapott fekete töltőtoll.

2010. július 15. csütörtök este 10 óra

Ma aláástam egyébként sem nagy tekintélyemet a munkatársaim előtt. Késve értem be, mert Petinek csináltam reggelit, aztán még elkísért egy ATM-ig, ahol felvettem egy kis pénzt, hogy kölcsönadhassak neki. Megígérte, hogy jövő héten visszaadja.

Odabent teljes fejetlenség fogadott, én pedig dél körül elvesztettem a türelmemet, és kiabálni kezdtem. Szidtam őket a lassúságuk, a szemtelenségük a precizitás teljes hiánya miatt. Először megkövülten bámultak rám, és még akár egy kis fegyelmet is kicsikarhattam volna tőlük legalább a mai napra, de a hangom váratlanul elcsuklott, és sírva fakadtam… A munkahelyemen…

Négykor hazajöttem, vettem két üveg bort, és azóta iszom. Tegnap óta be sem ágyaztam, ami csak súlyosbítja az állapotomat, mert a szétdúlt ágynemű arra emlékeztet, hogy Peti itt járt, de már megint nincs itt. Miért nincs itt? Velem?

Negatív gondolatok

Azt hiszem, elértem, hogy totálisan szánalmas legyek. Persze a kollégák eddig sem a tiszteletet parancsoló, mindent ügyesen átlátó, a munkát hatékonyan összefogó főnököt látták bennem, de mostantól csak egy bőgő hisztérika leszek a szemükben. Ettől még természetesen mindent ugyanúgy kell csinálnom tovább, csak egész biztos, hogy az eddiginél is nehezebb lesz. Nem fogják megkönnyíteni a dolgom. Jobban aggaszt viszont, hogy láthatóan nem vagyok túl a Petihez fűződő érzelmeimen. Sosem fogok tudni olyan lazán hozzáállni a találkozásainkhoz, mint ő. Mindig reménykedni fogok, hogy egyszer majd rájön, hogy mennyire szeret. És közben pontosan tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Az anyám szerint én tehetek az egészről, ha úgy viselkedem, mint egy könnyű kis nőcske, akkor úgy is fognak bánni velem. A nővérem szerint fogalmam sincs róla, mit jelent az, hogy szerelem. Ő könnyen beszél, elment otthonról, mielőtt elkezdődött a szüleink válása, élte a kollégiumi egyetemisták életét, egyre ritkábban látogatott haza. Aztán beleszeretett egy fiatal tanárába, aki azóta is egyengeti az útját. Három éve házasok, és a legnagyobb gondjuk az, hogy azelőtt vállaljanak-e gyereket, hogy a nővérem megszerzi a doktorátust, vagy csak az után. A családom többi tagja szerint okos lány vagyok, aki szerencsétlen a szerelemben. Réka szerint azért ragaszkodom annyira Petihez, hogy ne kelljen komoly kapcsolatba kezdenem senkivel. Szerinte félek a valódi elköteleződéstől, attól, hogy engem is szerethetnek. Azt mondja, hogy sosem tanultam meg, hogyan kell elfogadni a szerelmet, ezért mindenkiben csak a hibáira vadászom, hogy mielőbb kiadhassam az útját. A pszichológusom szerint tudatosítanom kell magamban, hogy a szüleim válása, és az odavezető évek, a veszekedések, a kiborulások mennyire meghatározzák még most, egy évtized múltán is az érzelmi életemet. Meg kell tanulnom, hogy ne játsszam az áldozat szerepét.

Pozitív gondolatok

Szerintem az egész életem annyira banális, hogy az már fáj, viszont két üveg bor sokat javít rajta.

2010. július 16. péntek este 11 óra

Hétig dolgoztam. Nem emlékszem, hogy mikor volt utoljára ennyire fárasztó napom, de szerencsére vége, egyszer sem sírtam el magam, a másnaposságot legyőzte a stressz és egy aszpirin, találtunk új tördelőt, beérkeztek a még hiányzó írások. A szerkesztőségből a pszichológusomhoz siettem fél nyolcra. Elolvasta, miket írtam a naplóba a héten, és láttam rajta, hogy nem elégedett. Újra átbeszéltük a szokásos kényes pontokat, túlzott pesszimizmusomat, a családtagjaimmal való problémás viszonyomat, önkínzó szerelmi életemet és néhány kisebb gondot: lassan kórossá váló soványságomat és rendszertelen hétköznapjaimat. Alaposan átrágtuk, miért lenne fontos, hogy kevesebb időt töltsek a szerkesztőségben és többet azokkal, akik szeretnek, a barátokkal, rokonokkal. Járjak el szórakozni, sportolni, ami sokat javít a közérzetemen, ismerkedjek, vegyek egy kutyát, mondja a doktornő. Én pedig mint mindig, elfogadom, amit mond, mert tudom, hogy igaza van. Egyébként nem is teljesen kidobott pénz ez a heti egy óra. Hazamentem, kitakarítottam és írtam egy listát a háztartásból hiányzó alapélelmiszerekből. Holnap el is megyek beszerezni őket. Letöröltem a port a szakácskönyvről, amelyet az anyámtól kaptam, amikor elköltöztem. Felhívtam őt és a nővéremet is, Rékával pedig megbeszéltem egy találkozót holnap estére.

Negatív gondolatok

Sajnos, ha kevesebb időt töltenék a munkahelyemen, rövid úton elveszteném az állásomat. Az anyám és Réka azon az állásponton vannak, hogy ennél jobb munkát is találhatnék, de én szeretném ebből kihozni a legtöbbet, mielőtt továbbállok. Akkor is, ha a legtöbb a közutálat és a pletykálkodás arról, miért sírtam el magam. Amúgy sem olyan könnyű állást találni, ha csak magadra hagyatkozhatsz, és nincsenek kapcsolataid a megfelelő helyeken, mint például a nővéremnek. Azt viszont elismerem, hogy a családommal való kapcsolatom nem nevezhető idillinek. A nővéremet is sokkal jobban szeretném, ha egy kicsit kevésbé lenne tökéletes. Az anyámmal nagyon szeretjük egymást, csak akkor van köztünk mosolyszünet, amikor váratlanul beállít hozzám, hogy márpedig ő helyrehozza az életemet. A gond csak az, hogy ez általában akkor szokott előfordulni, amikor a sajátjával vannak súlyos problémák, például közüzemi számlatartozások, fenyegető levelek az apámtól, vagy egy újabb pasas, akivel szakított. Az apámmal a legkiegyensúlyozottabb a viszonyom. Öt éve teljes az egyetértés köztünk, hogy nem beszélünk többé egymással.

Pozitív gondolatok

Mindent összevetve szeretem a pszichológusomat, mert igyekszik megtanítani rá, hogyan ne legyek önmagam.

2010. július 17. szombat éjfél

Délelőtt megvolt a nagybevásárlás, aztán főztem is, bolognai spagettit terveztem, de végül csak egy sajtos tésztához volt kedvem. Délután újból megpróbálkoztam a kocogással. A teljesítményem változatlanul nyolcszáz méter, viszont utána sétáltam egyet a környéken. Lehet, hogy legközelebb, amikor meglátogatom anyámat, elhozok egy kölyökkutyát a szomszédtól. Vagy veszek egy hörcsögöt. Este Rékával elmentünk moziba, aztán beültünk meginni egy koktélt egy bárba. Elmeséltük egymásnak, hogy telt a hetünk, én próbáltam lazán beszámolni Peti látogatásáról, és inkább a munkahelyi dolgokra helyezni a hangsúlyt, mintha imádnám az egészet, aztán elmondtam neki, miről volt szó tegnap a pszichológusnál. Réka persze ezer éve ismer, és hiába próbálom, sosem tudom megtéveszteni. Alaposan leszúrt, amiért megint kitettem magam ennek a Peti-féle drámának, és megígértette velem, hogy holnap átmegyek hozzájuk ebédre. Kerti grillezés lesz, eljön a férje néhány barátja is. Ő is mesélt aztán, Simonnal két hét múlva mennek nyaralni Tunéziába, ősszel pedig vesznek egy új kocsit. Végül is kellemes este volt, és a héten először talán az elalvás sem okoz majd nehézséget.

Negatív gondolatok

Megígértem, hogy elmegyek arra a grillezésre, bár nem szeretem, amikor Réka azt hiszi, hogy egy kerti sütögetés és néhány új ismeretség megoldja a problémáimat. Nem is azt várom tőle, hogy bármit is megoldjon helyettem. De lehet, hogy holnap délután-estefelé inkább megpróbálok valamennyire előre dolgozni a hétre. Amúgy is biztosan kellemetlen lenne a helyzet, Réka kerítőt játszana, én meg ilyenkor nem tudok természetesen viselkedni.

Pozitív gondolatok

Már eltelt a hétvége fele, még harminckét óra, és újra a szerkesztőségben lehetek.

A lány az álmatlanságtól szenvedve, egy pohár vizet és egy altatót készít az asztalra. A kék és a fekete tollak már félrelökve hevernek. A régi piros toll szárát legalább húsz perce rágcsálja, és egy üres lapra firkálgat vele.

2010. július 19. hétfő éjjel 1 óra

Azt hazudtam Rékának, hogy nem érzem jól magam, és inkább itthon maradnék. Tudom, hogy átlát rajtam, de hálás vagyok neki, amiért nem erőltette a grillezést. Délben keltem fel, ami nem meglepő, mert legalább hajnali négy volt, mire elaludtam. Jövő héten erősebb altatót íratok fel az orvosommal. A pszichológusom mindig azt mondja, ezért is lenne fontos, hogy sportoljak, és valami rendszerességet vigyek az életembe, és akkor eldobhatnám a gyógyszert. Zacskós levest ebédeltem, aztán néztem egy kicsit a tévét. Délután három óta cikkeket javítok, email-ekre válaszolok és már háromszor beszéltem telefonon a főnökömmel.

Negatív gondolatok

Komolyan nem tudom, hogy mennyire vagyok reménytelen eset… Megint itt ülök a rendetlenség közepén, a mosogató megtelt szennyes edényekkel, és fogalmam sincs, mit fogok holnap reggel felvenni, mert egyszer sem mostam a hétvégén. Peti írt, hogy jövő héten sajnos még biztosan nem tudja visszaadni a kölcsönt, de valamelyik nap megint szívesen átugrana hozzám. Talán el kellett volna mennem arra a sütögetésre, hátha lett volna ott egy kedves pasi. Mi van, ha tényleg ilyen egyszerű a megoldás? Csak meg kéne fogadni mindenki jó tanácsait, kevesebbet dolgozni, sportolni, minden nap legalább háromszor, de inkább ötször rendesen enni, hétvégén kikapcsolódni. Megismerni valakit, aki kedves, és nyitottnak lenni felé. Ha így tennék, megszűnne ez az állandó szorongás? A félelem, hogy valamit úgyis elrontok? Én is élhetnék mintaéletet? Mosolyoghatnék boldogan, ha a páromról kérdeznek? Tervezgethetnék, új frizurát csináltatnék, színházba és étterembe járnék? Miért ragaszkodom annyira a rossz munkához és a rossz férfihez? A rossz szokásokhoz? Mert ez vagyok én.

Pozitív gondolatok

Csődtömegnek lenni nem teljesen rossz. Például a szeretteid, valahányszor találkoznak veled, megállapítják, hogy az ő életük mennyivel sikeresebb, teljesebb és boldogabb.

Na végre, kifogyott ez a hülye piros toll… A feketét szeretem, azt Petitől kaptam.

Hosszú téli hallgatás után próbálok meg írni valamit, ami most legalább valamennyire összefüggőnek tűnik számomra.

Szerettem volna más hangulatú műfajokat kipróbálni, szellemesen, gúnyosan, vidáman, nevettetve írni, máskor meg végre leülni, és nekiállni annak a drámának, aminek az elkészítését évek óta tervezem.

Egyik sem ment. Ültem a füzet felett, vagy a monitor előtt, idegesen csattogtattam a tollam, vagy kikapcsoltam a gépet, és indultam a dolgomra. Tenni mindig van mit, ez volt az egyik mentségem magamnak. És az, hogy sok változás ért, jó dolgok, csupa nagyszerű élmény. Akár éppen ezért, lehetett volna ez egy nagyon is termékeny időszak – az írásban is.

Aztán egyik nap múlt a másik után, és mindig találtam kifogást, miért nem veszem a fáradságot, és igyekszem a gondolataimat összeszedni. Máskor is előfordult már, hogy bizonyos ideig pihentettem egy-egy hosszabb történet megírását, vagy semmiféle ötletem nem támadt, amelyből novella alakulhatott volna.

Olyanra azonban nem emlékszem, hogy hónapokra szinte le is mondtam volna az írásról. Elfelejtettem az elkötelezettséget, amit ez már évek óta jelentett? Nem. Persze a világ még nem lenne okvetlenül szegényebb, ha mégis így történt volna, ám valójában magam miatt nem feledkezhetek meg erről. Nekem van szükségem arra, hogy írjak. Ez a hobbim, ez a szenvedélyem, ettől tudok igazán kikapcsolódni és közben megnyugodni. Megnyugodni úgy, hogy ezalatt nagyon is izgatott és éber legyek.

Csak hát rájöttem, hogy egyelőre nem tudok máshogy és másról írni, mint eddig. Pillanatokról, hangulatokról, kicsit szomorúan, bár összességében talán mégis optimistán. Azt gondolom, vannak, akik azért keresik a nehéz, végzetes helyzeteket, mert csak azok hatása alatt tudnak alkotni. Néhányan mindenben csak a tragikumot keresik, és ha esetleg nem találják, megteremtik. Pedig valami tragikusnak a megélése nem feltétlenül hoz igazi katarzist.

Nem úgy, mint amikor valós, eleven dolgokkal szembesülünk, mindennapi apróságokkal, amelyekben ugyanúgy ott van az öröm is, a szerencsétlenség is. Megesik párszor, hogy ekkor érnek az igazán nagy felismerések.

(Cseng a telefon. A fiatal ránéz, aztán elutasítja a hívást. Egy pillanatra összerezzen, és átcikázik rajta a régóta ismert jeges hideg. A telefonálóról tudja, hogy részeg, ezért nem veszi fel, nem akar beszélni vele. Minden joga megvan hozzá, hogy így tegyen.

Az illető sokszorosan elárulta már őt. Ahogy kezd felnőni, egyre inkább szembesül az árulás súlyosságával. És azzal is, hogy milyen könnyű elveszni. Aztán csúszni-csúszni lefelé, emberileg és egzisztenciálisan, és végül ötvenévesen négy fal közt rekedni, bezárkózva a saját hamis emlékeivel egy sötétnek hitt – hinni akart – világ elől, amelyből – család ide vagy oda – jobb is volt menekülni.

De a fiatal felnőtt nem ezért remeg meg. Eszébe jut, hogy mi történik, ha az apja ez egyszer mégsem volt részeg. Ha tényleg csak érdeklődni akart? Szinte hallja a nagymamája hangját, az egyetlenét, aki hajlandó még együtt élni vele – a saját fiával, aki kis híján tönkretette a családját, az ő unokáit! „Hívd csak fel a gyerekedet, és kérdezd meg, hogy van, biztosan örülni fog. Mondd neki, hogy ugorjon be hozzánk, ha ráér a héten!” És az egykori személyiségéből már csak romokat őrző férfi bátorságot gyűjt – mint régóta mindenhez, ami a külvilággal való kapcsolatfelvételt jelenti -, és felhívja a gyerekét.

Ő azonban reflexszerűen kitér a beszélgetés elől. Egyetlen gombnyomás után is átfut rajta a régi szorongás. És ha az apja ideges lesz, amiért nem vette fel a telefont? És hergelni kezdi magát, aztán az anyjával fog ordibálni? Az ő nagymamájával!

Az apja, aki régen imádta a családját. Aki a karjában altatta el, és aki játszott vele.

Ilyenkor érezte, hogy az ember élete milyen hosszú, hogy az ilyen bukások nem lehetnek egyetlen pillanat művei. Hányszor kellett ehhez feladnia, amit vállalt? Hányszor utasíthatta el a segíteni próbálókat? Hányszor kellett becsapnia önmagát?

Ugye nem lesz semmi baj odaát? Biztosan nem. – győzködi magát.

Az egész csak egy másodperc, aztán folytatja a munkát, és aznap már nem gondol bele többet a fájdalmas tényekbe.)

Például, hogy semmi sem egyértelmű, születésünk pillanatától minden percben, órában és napban ott van a kockázat, hogy minden megváltozhat. Válhat jobbá, vagy rosszabbá. És sok változásra egyáltalán nem lehetséges felkészülni, mert azt hisszük, nem érdemeljük meg. Mintha a történésekben mindig lenne értelem és logika.

Én azt hiszem, hogy a jó, ami váratlanul történik, ad értelmet az életnek.

A jó, amit előre várunk és tervezünk, erőt ad, hogy kitartsunk az évek során.

A rossz, amire nem számítunk, rettegéssel tölt el, és sokszor összeroppant.

De csak a rossz, ami közelít, és amit nem igyekszünk minden eszközzel elhárítani, csak az teszi értelmetlenné az életünket.

A bűnös, akit lelkifurdalás kínoz, már megérdemli a bocsánatot. Megérdemli, de megnyugvást nem hoz neki. Míg a bűnös, aki mindent másokra hárít, az tényleg elveszett már.

(A gyerek ezt mind érzi, de nem tudja világosan megfogalmazni. És gyötri a bűntudat.)

Pontosan emlékezett rá, melyik volt az a pillanat, amikor rájött, hogy valamit egy ideje rosszul csinál. Semmiségnek tűnhetett volna, ám végül megváltoztatta az évekkel korábban rögzült nézeteit. Egy este szokás szerint az aznapi híreket böngészte, és (saját maga által kreatívnak ítélt) álnevén kommentálta azokat, elsőként magát a cikket értékelve, majd a többi kommentárral szállt vitába, vagy állt melléjük. És akkor hirtelen átsuhant az agyán, hogy mennyire pökhendi és hasztalan ténykedés ez. Azt hiszi, hogy ezzel ellenőrzés alatt tart bármit is, de ugyanennyit érne, ha a kocsmában ülve beszélgetne egy napilapot végigpörgetve.

Leírhatja a véleményét a politikai manőverekről, korrupciós ügyletekről, rablásokról, robbantásokról, mások haláláról, vagy nyomoráról. Teóriákat fejthet ki, támadhatja a cikk szerzőjének álláspontját, hitelességét, objektivitását. Észrevételei megjelennek a hírek mellett, ahogy a többi kommentálóé is. Természetesnek vette, hogy nap mint nap kifejtse saját nézőpontját, logikai buktatókat keressen a szövegekben, felhívja a figyelmet az újságírók nyelvhelyességi hibáira, és persze magukat a történéseket is értékelje.

Aztán egyszer a keze megállt a billentyűzet felett. Átvillant rajta a gondolat, hogy vajon meddig játszaná a kommentátori szerepet. Ha hétről hétre baljósabb eseményekről tudósítanának, ő továbbra is szorgosan írogatná szellemesnek vélt megjegyzéseit? Ha ráérezne, hogy baj van, és megpróbálna figyelmeztetni, azzal befolyásolhatna bármit? Néhány kommentáló vagy blogíró biztosan belátná az igazát, mások vadul támadnák, hogy rémeket lát. De mindez semmit sem változtatna az események menetén, ő pedig eldönthetné, hogy meddig asszisztál a változásokhoz.

Mert a szerepük pontosan ennyi, nem kontrollálnak, csupán asszisztálnak. Mindegy, hogy támadóan, vagy pártolóként lépnek-e fel egy-egy történés kapcsán, éppen azzal, hogy írnak róla, beletörődnek abba, hogy megeshetett. És lehet szó törvénytelen közbeszerzési eljárásokról, vagy tömeggyilkosságokról, a metódus ugyanaz. Valaki hírt ad róla, mások kommentálják, elemzik, a hátterét keresik, a homályos részleteket kutatják. A probléma azonban nem is ez, hanem, hogy közben elfelejtik, hogy sokszoros szűrőn keresztül jut el hozzájuk a friss és hiteles hír. Még a helyszíni tudósítás is torzít, akarva is, akaratlanul is, a párhuzamos tájékoztatás valami furcsa módon megkettőzi a jelent, egyben rögzíteni és továbbítani is próbálja, ami éppen végbemegy. Ezzel pedig eltávolítja az eseményeket, mert valamit, amiről kapásból tájékoztatni is kell, méghozzá pontosan és tárgyilagosan, nem lehet átélni. És mivel hatalmas a világ, és különböző pontjain a lehető legeltérőbb dolgok esnek meg, lehetetlen, hogy egy időben mindennel azonosuljon, amiről tudomást szerez. Az agya és a lelke is vadul tiltakozott a próbálkozás ellen, létrehozva egy biztonsági zónát önmaga és a környezete között. Mindig a lehető legalaposabban informálódott, ám semmi, ami történt, nem hagyott benne tartósan nyomot. Mindennek a hatásait egyelőre képtelen volt teljesen átlátni.

Látszólag testközelből figyelhetett bármit, ami a Föld valamely zugában történt, ám közben el kellett szigetelnie magát saját környezetétől. Más jelentést nyert a fogalom: közösségi élmény. A választás lehetősége sokszor látszólagos volt. Egy egyszerű hétköznap során mind-mind kevesebb közvetlen hatás érte (a legerősebb benyomásokat néha a reggeli és délutáni buszozás során szerezte, de az utazás közbeni zenehallgatással ezt is korlátozhatta valamennyire).

Ezentúl sem akart romlásról beszélni, vagy értékválságról, nem kezdett összeesküvés-elméleteket kidolgozni sem. Biztos volt benne, hogy mindig is voltak öntudatlan öntudatosok, akik épp azzal váltak a társadalmi rend támaszaivá, hogy közben azt hitték, ők a kívülállók, akik tisztán látják a játszmákat. Nem gondolta, hogy a világ valaha jobb lett volna, hogy létezett aranykor, egy erkölcsösebb vagy egészségesebb, őszintébb korszak.

Nem áltatta magát azzal, hogy minden manipuláció alól ki képes vonni magát, hogy mindig észreveszi, ha mesterkedni próbálnak vele. Azt sem állította volna, hogy ő maga meg tudja állni, hogy olykor taktikázzon, másként állítson be dolgokat, amiket tett, vagy amik történtek vele, mint amilyenek azok valójában. Nem is ezzel volt a baj. Inkább azzal, hogy milyen sokára értette meg, mennyire fontos, hogy időnként kizökkentse valami a szokványos napok menetéből, hogy milyen fontosak a döccenők, amikor elfogja az érzés, valami nincs jól. Folyamatosan reflektálnia kell önmagára, elsősorban önmagára, és nem a világra.

Ujjai néhány másodpercig mozdulatlanul pihentek a billentyűk felett, aztán gyorsan kitörölte, amit addig hozzáfűzött egy klímakonferenciáról szóló cikkhez, és újra gépelni kezdett:

Bizonyos körökben, úgy tűnik, mostanában divattá vált az ilyen konferenciák szervezése. Tudósok vázolnak fel ijesztő forgatókönyveket arról, mi lesz, ha nem változtatnak sürgősen a helyzeten, néhány politikus gondterhelt arckifejezéssel bólogat, majd eltökélten kijelentik, hogy milyen lépéseket foganatosítanak a katasztrófa elkerülése, vagy legalább mérséklése érdekében, aztán nem történik semmi, és három hónap múlva összehívják a következő konferenciát a Föld egy másik pontján. A környezetvédők tüntetnek. Bennem is feltámadt a vágy, hogy tegyek valamit, közéjük álljak egy transzparenssel, vagy legalább itt, néhány sorban felemeljem a szavam, de a feleségem kíméletlenül lehűtötte a lelkesedésem. Te is egy bólogató politikus vagy, mondta, sose törődsz azzal, amit mondok, aztán, hogy kiengesztelj, elviszel nyaralni, de ahogy hazaértünk, minden megy a régiben. Mit mondhattam volna erre? Tudtam, hogy igaza van. Borús képpel bólogattam.

A boldogságról nehezebb írni, mint a fájdalmakról. Sokáig nem gondoltam, hogy ez így van, hogy az öröm, a kiegyensúlyozottság kezdetben kisebb hajtóerőt jelent az írásban, mint a kétségbeesés, a gyász vagy a düh. Mintha az érzés kitöltötte volna azt a hiányt, ami alkotásra ösztönzött, az állandó kavargást. Talán csak arról van szó, hogy aki boldog, nem akar mást, mint jelen lenni, nem tervez, nem vágyakozik, nincs is szüksége semmire, mint amije éppen van.

Persze kirobbanó teljességében csak rövid ideig lehet megélni az örömöt. Velünk maradhat a lendület, a jókedv, a békesség-érzet, de boldogok csak egy-egy percig vagyunk. Miért? Sosem vagyunk kiszolgáltatottabbak, mint ilyenkor, sem erősebbek, de a boldogság az önuralmat is elsöpri: legerősebb pillanatainkban vagyunk a legkönnyebben megtörhetők.

A boldog óra elmúltával pedig visszatér öntudatunk minden félelmünkkel, tapasztalatainkkal, elhallgatott emlékekkel, mindennel, amiről nem tudunk, vagy nem akarunk beszélni. Az öröm az örök gyereket hozza felszínre, a múltjától szabad énünket, aki nem bűnös és nem is bűnbánó.

Jellemzően nem ugyanaz tesz minket újra és újra boldoggá. Pontosabban, ahhoz, hogy valaminek mindig örülni tudjunk, sokféle dologgal kell foglalkoznunk, ez őrzi meg munkakedvünket. Ezért nem valódi boldogság az, amit állandó veszélyben érzünk, ha tárgya épp nincs velünk. A távolság, az ideiglenes hiány még nem a megszűnése valaminek – ilyenkor kell segítségül hívni akaraterőnket, emlékeinket, a reményeket és álmokat.

Persze nem kerülhetjük el, hogy néhány dologhoz ne megszállottan ragaszkodjunk életünk során: emberfeletti erővel hajtsunk egy sportban, a munkánkban, vagy minden másodpercben ott akarjunk lenni, ahol a szeretett fél. Van, ami nem is valósulhat meg rögeszmés eltökéltség nélkül: ez is lehet teremtő erő. De véges műveket hoz létre, önmagukat felemésztő dolgokat, mert nincs nagy különbség abban, hogy ki-ki mennyi energiát mozgat meg a világban. Akikhez nagy változásokat kötünk, abban tűnnek ki inkább, hogy képesek sokakat rávenni, hogy saját erejüket annak a szolgálatába állítsák, amit ők tűztek ki célul.

A folytonosságot viszont azok tartják fent, akik saját körükben élik az életüket. Az előbbiek „irányítást” szereznek, felforgatnak, új eszméket hoznak, de az utóbbiak nem csupán alkalmazkodnak ehhez: integrálják, lecsillapítják – alakítják az utat, melyet mások szabnak nekik.

Ezért nem lehet igazán boldog az, aki vezetésre adja a fejét. Nem mintha ez minden esetben tudatos választás lenne, a személyiségüket nem írhatják át. Formálhatják, javítgathatják, de alapvető, szerzett, vagy kapott hajlamaiktól nem szabadulnak. A vezetésre termettek közül nagyon keveseknek sikerülhet elnyomni magukban a manipulálás, irányítás iránti késztetést – valószínűleg ők a történelem legnagyobb névtelenjei. Azok, akik tudják, hogy megvan bennük a képesség arra, hogy befolyásoljanak másokat, de a készségek, amik lehetővé tennék ezt számukra, túl „jól” működnek bennük: látják a történések vázát, a hajtóerőket, azt, miért van minden állandó ismétlődésre ítélve, miért nem lépünk túl saját határainkon.

Ők látják, mi igaz, és hol vannak a buktatók, az ember kettősségei, és nem akarnak beszállni a játékba. Ők a tehetséges cinikusok, vagy a szegény, de nagy tanítók: mindenképp a végletek emberei. Felismerik, hogy minden, amit kimondunk, valamely részlet felnagyításával, valamely elhagyásával, vagy szándékunk szerinti félreértelmezésével valósul meg – hogy mindent ki lehet forgatni. Ezért veszélyes az egyszerű kinyilatkoztatás, és semmitmondó a világ egy jelenségének legsokoldalúbb elemzése.

A legtöbben azonban a másik csoportba tartozunk, és saját korlátaink védenek minket. Szellemünk nem enged több dolgot átlátni, mint amennyitől még emberként élhetünk, amitől tehetjük, amit egyéni indíttatásunknál fogva szeretnénk, és saját szerencsénktől és ügyességünktől függően lehetünk sikeresek benne.

Ugyanígy, lelkünk korlátozott mértékben engedi átéreznünk, ami a környezetünkben zajlik, ezért lehetünk boldogok. Vannak, akik akarva-akaratlan túl sok mindent élnek át úgy, mintha velük történne, és ez egy bizonyos életkoron túl ritkán engedi meg, hogy nyugalmat találjanak.

Sokan képesek vagyunk megérezni, hogy vannak törvények, és van az a valóság, amit ha belátnánk, lehetetlen lenne a következetes, célokkal, stációkkal teli életünket élnünk – ezek azonban csupán sejtések maradnak, melyeket félretolunk, hogy tenni tudjuk, amit kell.

Megtanuljuk, hogy számos olyan dolog vesz körül minket, amibe nem szabad belegondolnunk ahhoz, hogy a következő nap is dolgozni tudjunk, elmenjünk a boltba és felújítsuk a házat. De néha megállhatunk, és ez olyan ajándék, ami a vezetésre szántaknak, vagy a nagy újítóknak nem adatik meg. Pedig ez is az öröm egyik feltétele, hogy néha minden sürgés nélkül, mélyeket lélegezve álldogáljunk, merengve azon, ami épp körülöttünk van, és ne azon gondolkodjunk, hogy mi lesz a következő lépés.

Talán nem mindig haladunk úgy a teendőinkkel, ahogy előre elterveztük, vagy ahogy a külső körülmények megkövetelnék. Az is megesik, hogy ideig-óráig nem tudunk azzal foglalkozni, amit egyébként imádunk csinálni: egyszerűen nem megy, még ha kedvenc időtöltésünkről van is szó. És ilyesmi nem csak akkor fordulhat elő, ha le vagyunk törve – olyankor is megeshet, ha ficánkolóan-szökdécselve, gyerekmódra boldogok vagyunk.

És szerencsére megvan hozzá a szabadságunk, hogy ilyenkor időt adjunk magunknak.

Megrázta a fejét, hátha csupán futó hallucinációról van szó, de nem történt változás.

A magányos hegedű makacsul szólt tovább. Körülnézett, ám a forgalmas utcán sehol sem találta a hangszert és tulajdonosát. Kis híján elbotlott egy térdmagasságban a gyalogosok közt cirkáló kutyában, aztán előzékenységében, hogy átengedjen maga előtt egy babakocsit toló nőt, meglökte a mögötte haladókat. Habogva bocsánatot kért, tekintetét azonban ezalatt is idegesen hordozta körbe, hátha felfedezi a hegedülő alakot egy padon vagy egy kapualjban. Kétperces forgolódás után a rámorduló, őt meg-megtaszajtó járókelők közt arra a kellemetlen következtetésre jutott, hogy a hangszer a fejében szól. Ráadásul már nem is csak egymagában, időközben még néhány vonósszólam társult mellé. Rázogatni kezdte a fejét, mintha víz ment volna a fülébe, ezzel viszont csak azt érte el, hogy magára vont néhány csodálkozó pillantást.

Megtorpant a zebránál, és végignézett úti célján, a szemközt magasodó klasszicista, nemrég felújított épületen. A vonósokhoz egy oboa, egy klarinét és még néhány fafúvós is csatlakozott. A néma dal egyre lendületesebben szólt benne. Aztán fekete mappáját magához szorítva hirtelen hátraarcot csinált, szembekerülve a zöldre váltó lámpánál automatikusan meglóduló emberekkel. Nem nézett vissza, még a fejét is balra fordította, bár a kirakatok a legkevésbé sem érdekelték, nehogy a szeme sarkából látnia kelljen a színházat. A zene abbamaradt.

Tudta, hogy nem őrült meg. Nem arról volt szó, hogy hangokat hall a fejében, ez más volt, egy dallam, amely hallhatatlan, mégis ott rezeg-rendít és reszkettet benne, és ha hagyná, betöltené az egész lelkét.

Ez az ő nagy dallama volt.

Talán szakmai ártalom lehetett nála, hogy úgy látott és élt meg mindent, mint egy színdarabot, vagy egy filmet. A főszereplő dinamikus léptekkel útra kel, hogy beteljesítse sorsát, és felcsendül az erőteljes zene egy teljes szimfonikus zenekar előadásában. Mintha az álmok kergetése egyetlen, hosszú diadalmenet lenne, amelyben az első lépés megtétele után minden bonyodalmak nélkül, gördülékenyen halad tovább, rózsaszínű lesz a világ. Lelki béke, derűs mosoly és a többi. Nem. Az igazi dráma csak ekkor kezdődik, amikor a szereplő úgy dönt, hogy elköteleződik, és lemond a nyugalomról. Kiteszi magát győzelemnek és bukásnak, és rájön, hogy a munka sosem ér véget többé, mert saját magát adta hozzá. Nem csak az idejét, az ügyességét, a kitartását, hanem önmagát – a teremtéshez.

Nem bolondult meg, de néha úgy érezte, közel áll hozzá. Az apjára gondolt, az álmodozó, örök-harcos férfira, akire az édesanyja igyekezett emlékeztetni, és az elbukott, lecsúszott drámaíróra, akire ő emlékezett. Csak benne élt tovább, ahogy az anyja mindig mondogatta neki. Ez azonban nem valami patetikus, vigasznyújtó igazság volt, hanem kíméletlen törvény, amely alól nem vonhatta ki magát. Minden vereség, megalkuvás és hazugság sokszorosára nőve telepszik a következő nemzedék vállára.

Sohasem lehetett csupán önmaga.

Az apja szerette őt, és szerette a munkáját is. Újító volt, kísérletező, a színház volt az igazi élettere. Drámákat írt, de játszott és rendezett is, megélte a legjelentéktelenebb szereplő rezdüléseit is, és ezzel együtt képes volt kívülről látni a darab egészét. Benne egyesült minden, színész és szerep, játék és jelen, vibráló lénye sosem engedett számára pihenést. Nem volt családfőnek való. A fia iránt érzett szeretet és felelősségérzet miatt elárulta önmagát, és sorozatgyártó szerző lett. Meghasonlott, és kiábrándult a hivatásából. – Már a hegedűt sem hallom. – dörmögte mindig, mielőtt becsukta, és dühösen a fiókba lökte füzetét benne a sokadik újraírt, átdolgozott, könnyen előadható drámával.

Ez volt az ő hagyatéka.

Egy álom az álomról, a saját út utáni sóvárgás, amit nem megtalálni kell, hanem kiépíteni. Reszkető kézzel szorította mellkasához a fekete mappát, benne első drámáival. Az írás egyszerre volt varázslat és felelősség, élet és játszma, egy dallam, melyet követett, és az elragadtatottság pillanataiban úgy érezte, nincs más dolga, mint ezt a zenét szavakká alakítani. A szereplők egy-egy szólam, a mondatok egy-egy ütem. Rendelkezésére állt egy végtelen és szabadon felhasználható szókészlet, amellyel még bármit megtehetett, de amint az első szót a papírra vetette, már meg is teremtette a kereteket, melyeket már nem léphetett át. És noha ezeken belül még szabadon mozoghatott, néhány szó önálló életre kelt, és a történet néha önmagát írta. Ő pedig egy napon azon vette észre magát, hogy nem létezhet e szavak nélkül, mert ezek határozzák meg, és ezeken át határozza meg magát: ő minden egyes szó, és minden egyes szó őt alkotja.

A lába megszokásból régi iskolája felé vitte. Mire feleszmélt, a főiskola már csupán néhány tíz méterrel előtte magasodott. Szeme megakadt a feliraton a homlokzat felett, és úgy jutottak eszébe halott apja szavai, mintha csak egy napja hallotta volna őket: – Óvakodj mindentől, ami az épületek csúcsát, vagy homlokzatát veszi célba, nevezze magát bárminek, mindattól, ami azt sugallja, hogy felfelé nézz, és magasabb értelmét keresd annak, ami történik. Minden belőlünk, általunk és értünk épül fel, az értelemnek, ha elhiszed, hogy van olyan a világban, mindnyájan letéteményesei és felelősei vagyunk.

Az apja nem szerette az olyasféle mondásokat sem, hogy az élet olyan, mint a színház. A hasonlatokat hazugságnak tartotta. Amit nem lehet szavakkal kifejezni, azt felesleges még több szóval körülírni. A szövegkönyv önmagában kevés. A színpad, a tér, a mozgás, a hang nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megidézzék az életet. Megidézzék, két órába sűrítsék bele: jelképet alkossanak, amelyet mindenki másképp fejt majd meg.

Az órájára pillantott. Még mindig volt fél órája, hogy visszamenjen. A tér túloldalán ismerős alakot vett észre, először utána akart sietni, aztán meggondolta magát. Estére már megbeszélt vele egy találkozót. A férfi a legjobb barátai egyike volt, és amikor kiderült, hogy megrendezheti egyik darabját, megbeszélték, hogy ma este, az első olvasópróba után együtt ünnepelnek majd. A férfi munkába tartott hosszú, elnyújtott lépteivel.

Jól ismerte őt, ezt a járást, a sötétbarna öltönyt, amelyet együtt vettek, a táskájából kikandikáló plüssoroszlánt, amely a kulcscsomójához tartozott, és kedves emlék volt egy közös ismerősüktől. És ismerte az anyajegyet a térdén, az éjféli ráncot a homlokán, a reggeli lendületét. Tudta, mit olvas mostanában, hogy hívják a barátnője macskáját, és hogy éppen mi foglalkoztatja. És tisztában volt vele, hogy így van ez fordítva is, ebben a percben, amikor barátja a mobiltelefonja kijelzőjére pillant, őrá is gondol, és eszébe jut, hogy neki huszonnyolc perc múlva a színházban kell lennie. Ahogy ez a gondolat végigfutott benne, visszafordult, és kilépett, hogy időben odaérjen.

Sosem lehetett pusztán önmaga.

Ezer apró, láthatatlan csáp kapcsolja másokhoz, élőkhöz és holtakhoz, és ezeken át folyamatosan áramlik száz és száz emlék és érzés. Amikor szükség van rájuk, ezek a kapcsok felizzanak, és felfokozottan működnek. Ezek a nagy megérzések és megértések pillanatai.

Újra felcsendült a hegedűszóló, majd csatlakozott a többi vonós, aztán következtek a fúvósok és az ütősök, és végül az összes klarinét, trombita, az üstdob és a nagybőgő hangja mind egybeolvadt, és mire a színházhoz ért, maradéktalanul eltelt ezzel a valóság feletti, sosemvolt dallammal.

Néha búcsúzni kell, elengedni.

Életünknek számos tartalma van, sok rétege, szférája. Időről időre más és más oldala válik fontosabbá, és tölti meg bensőnket varázslattal, álommal, elragadtatással. És a legnagyobb csodával, az igazi mágiával, a feloldódás teljességével. Ez az áldott talányok és áhított bukások ideje, a feladott falaké és az elejtett álarcoké.

Ilyenkor félelem nélkül veszítjük el önmagunkat, és néhány pillanatra, órára vagy napra a teljességben létezünk, a csupán magunkban hallott dallamban, a csillagokban, a végtelenségben. Megszűnik minden kötés, az akarat, a felelősség. Ez a tökéletes szabadság állapota.  Az izzásé, a haláltalanságé. Ezek a percek hordozzák magukban a választ minden kérdésre. Van-e Határ? Hiszen átlépted. Van-e Túlnan? Hiszen van határ. És a határon Kapu. Kapu a semmibe, vagy a létezés más, még ismeretlen szintjeihez?

Mi történik ilyenkor? Közvetítővé válunk, csatornává a világok között. Energiát nyelünk és nyerünk, erőt, hogy teremthessünk és pusztíthassunk. Ez az állapot sohasem tarthat sokáig. Mindig vissza kell térnünk, vissza önmagunkba, létünk keretei közé. És súlytalanul peregnek tovább a mindennapok, álmokat feledünk és előírt táncokat járunk, átkokat harsogunk és hitetlenül fohászkodunk.

Néha a nappal megöl, és az éj feltámaszt. Olykor kivárjuk a diadalt, de előfordul, hogy féktelen harcot vágyunk, még ha az első pillanattól kezdve érezzük is, hogy a vége csak fogság lehet és vereség.

Ám előbb fogságba kell esnünk, hogy aztán szabadulhassunk.

És a szabadulásnak sok módja van – játssz, fuss, alkoss, szeress! Azután használd az erőt, amit kaptál, és éld az életed a maga botlásaival, kalandjaival, őrültségével és gyávaságával.

Oldd fel, engedd el, ints búcsút!

Néha az a legnagyobb küzdelem, hogy elfogadjuk, nem küzdhetünk. Néha megértjük a lemondás tusáját és a feladás diadalát. Néha a könnyebb út nem is olyan könnyű. Néha eljön az önzés ideje, néha a gyengeségé.

És nem az rettent meg, hogy búcsúzni kell. Minden körbejár, tovarebben, majd visszaszáll.

Ami igazán félelmetes: van, hogy nem elég az akarat. A mozgató erők felettünk állnak, a hatalom rabság, és aki győz, sokszor csak magányt nyer.

Néha pedig épp az béklyóz meg, hogy bármit megtehetünk.

Bennünk van a minden, mégsem vagyunk semmi. Néha azt hisszük, harcolunk, de csak sodródunk, néha odaveszünk, mielőtt meghalunk.

Amikor mindent láthatunk, becsukjuk a szemünk, ha előttünk áll, amit vártunk, hátat fordítunk, és nem értjük az űrt, miután álmunk teljesült: a teljességhez a hiány is kell.

Mikor sejtettem meg, hogy elkezdtem felnőni?

Amikor dühös lettem azokra, akiknek a helyes azt jelenti, hogy nem tesznek rosszat, de nem érzik a késztetést, hogy tegyenek valami jót.

A pillanatban, mikor úgy éreztem, bennem összpontosul minden energia, és adnom kell belőle másoknak.

Azokban a hónapokban, amikor dolgozni kezdtem – a majdani nagy pillanatokért.

Mikor faltam a könyveket, egyiket a másik után, nehogy lemaradjak az igazság, a tudás, a műveltség valamely szeletéről, hogy mindig védve érezzem magam: szükségem lett rájuk, akár egy hátországra a háborúban, valahányszor vitába bocsátkoztam, vagy létre akartam hozni valamit.

Akkor, amikor áthatott a vágy, hogy újító, feltaláló legyek.

A beszélgetések alatt barátokkal, tanárokkal.

Az években, amikor azt hittem, hogy mindent meg kell beszélni, nem csak azt, hogy mi történt az előző nap, vagy hogy mit gondolunk egy filmről – az érzéseket, félreértéseket és a vágyakat is.

Amikor már nem fogadtam el magától értetődőnek, ami körülvett, de megrettentett, amit nem értettem – főképp önmagamban. Átéreztem, felismertem a motivációkat, az érdekeket, amelyek alakítják a világot, némelyik ellen lázadtam, másokkal azonosultam. Ám csodálkozva és félve figyeltem a káoszt, amit énnek kellett neveznem: a gyerekkor áldott fekete-fehér világa utáni években családi harcok, régi és új barátságok, szerelmek folytán létrejött hol ismerős, hol idegen valakit.

Mikor megtanultam elengedni másokat.

A napon, amelyen először döntöttem úgy, hogy nem sírok, bár szúrták a könnyek a szemem.

Amikor már nem féltem a sötétben – hanem üvöltöttem.

Miből jöttem rá, hogy ténylegesen és visszavonhatatlanul felnőttem?

Megtanultam becsülni azokat, akik legalább rossz útra nem tévednek, még ha más útra sem lépnek rá soha.

Felismertem, hogy az erő legalul van, ott, ahol a legtöbben állnak. Nem én adok energiát – visszasugárzom azt.

Lemondtam a nagy pillanatokról, mert elért az igazi kihívás, az, amit a folyamatos helytállás és az állandó munka jelent.

A könyv már nem eszköz volt, újra kegytárggyá vált, és megelégedtem azzal is, ha hetente vagy kéthetente egy-kettőre jutott időm.

Világossá vált, hogy az igazán nagyok valójában mind: őrzők.

Megértettem, hogy a kapcsolatokat nem a szavak alakítják. Nem a beszélgetések a döntőek, nem a kínnal-keservvel megformált, máskor meg indulatból a másikhoz vágott mondatok, hanem az arcod, amikor beszélsz. A szemed, miközben kimondasz valamit, ami lehet hazugság, igazság, vagy féligazság, nem számít. Rándulásokból, villanásokból értjük meg egymást – ösztönösen.

Elkezdtem tisztelni azt, amit nem értettem. Vagyis, inkább a távolságot, amely ott állt köztem és az érthetetlen között, legyen az egy tudományos tény, vagy egy másik ember. A távolságot, amelyen át közeledhetek.

Már tudtam, hogyan fogadjam a visszatérőt.

Nem sírtam többé nappal.

A sötétben zokogtam és üvöltöttem – hang nélkül.

Felnőttem. A munkához, a társadalomhoz, a reggeli lapokhoz és a politikai műsorokhoz. Van bankkártyám, igazolványok, névjegykártyák a tárcámban. Laptopom elegáns válltáskával. Diplomám, terveim, szakmai tapasztalatom. Jogosítványom.

Felnőttem, felnőttünk – a barátaimmal együtt. Szavazhatunk, lakást vásárolunk, autóval járunk. Gondoskodunk magunkról, a családunkról, egymásról. Tesszük a dolgunkat, és sok mindenbe nem gondolunk bele. Félretoltuk mindazt, ami miatt annak idején nem akartunk felnőni.

Megtanultunk győzni és megtanultunk veszíteni. Felnőttünk a kudarcok kezeléséhez, a számlák befizetéséhez, a kitartó munkához. És közben van, amiben semmit sem változtunk. Megmaradtak a félelmek, az álmok, a szenvedély, a barátságok. Cipeljük őket, egyszerre teherként és áldásként, és lassan rájövünk, hogy pontosan ezek vagyunk, semmivel sem többek: hordozók. Érzéseké, amelyek gyakran túlnőnek rajtunk. Irányítani akarjuk őket, ám ehhez sosem növünk fel.

Szeretünk és gyűlölünk, haragszunk és megbocsátunk, a legsúlyosabb dolgokat vágjuk egymás fejéhez, és megbántjuk, azokat, akik a legfontosabbak. Újra és újra hibázunk, mert súlyos útravalót kaptunk, és mindig megbotlunk. Aztán felállunk, kiegyenesedünk, és jóvátesszük, amit elrontottunk: ehhez növünk fel.

A lány sietős léptekkel haladt a kaviccsal felszórt úton az öreg ház felé. Régen nem járt már itt, most azonban tanácsra volt szüksége, és csakis ezen a helyen kaphatta meg. Önkéntelenül lassítani kezdett, mert a falakból, a fákból és a fűből áradó erő erre késztette. Ismerős érzés volt: a nagyanyja közelségét jelezte, akit a falubeliek vajákos asszonyként emlegettek. Lilia tudta, hogy meg kell tisztítania az elméjét, mielőtt beteszi a lábát az otthonába. Felednie kell a várost, ahonnét ide érkezett, a kavargó sürgést, amelyben élt, a lármát, a hangzavart, amely tovább visszhangzott benne, csak így léphette át a küszöbét. Az ösvényt a smaragdzöldre festett kerítésig hársfák szegélyezték. Mélyen beszívta a viráguk illatát, és hagyta, hogy az felidézze benne a gyerekkorát. Az emlékekbe feledkezve elcsitította a lelkét.

A kaput nyitva találta.

- Reméltem, hogy eljössz. – fogadta őt a nagyanyja. Kakukkfüvet ültetett a sziklakertbe, és munkáját nem hagyta abba Lilia érkezésekor sem. Inkább a lány kezébe nyomott egy ásót. – Segíthetsz. – mondta neki. Lilia tudta, hogy ez nem kérés, hanem megtiszteltetés: a kert a nagyanyja szent területe volt. Örökké alakította, új gyógynövényeket telepített bele, és terméketlenné vált gyümölcsfákat vágott ki. Lilia nekilátott a ráosztott feladatnak.

Az érkezése napján más nem is történt, minthogy segédkezett a nagyanyjának. Azért jött ide, hogy rájöjjön, merre tartson tovább, ám ehhez először meg kellett állnia. Az öreg ház volt az ő út menti fogadója. Tudta, hogy nem maradhat soká, de azt is, hogy megpihenhet.

A napfény beszűrődött a zsalugáter résein. Az ablak előtt álló fák ide-oda hajlongtak a szélben, és a lány a létrejövő árnyjátékot figyelte a manzárdszoba falán. Már egy órája felébredt, de nem volt kedve kibújni a takarók melegéből. Azon gondolkodott, ami ide vezette. Fiatal volt, mégis mázsás súlyként nehezedett rá a múltja és a jelene. Azok az idők, amikor minden bizonytalan volt, talán érettebbé tették, ám sok mindent el is vettek tőle. Gyerekkora hirtelen ért véget, világa darabjaira hasadt szét, megszűnt a védettség, és ő magányossá vált a félelemmel teli években. Még most, annyi idő után is menekült az emlékezés elől, mert olyankor úgy érezte, megfullad. Gyorsan elhessegette a felvillanó képeket. Az éjszakák, melyeket átvirrasztott, öregebbé tették, de a rettegés, amely túl sokáig volt közege, megtanította az ellenállásra. Aztán rájött, hogy harcolni könnyű. Ami igazán nehéz, az, ami a harc után jön, mindegy, hogy győztesként vagy vesztesként kerül-e ki belőle. Lilia győzött, de győzelme pillanatától fogva iszonyú terhet cipelt: a szorongást, hogy egy napon újra harcba kell szállnia, és hogy ismét csak szenvedni fog. És magában hordozta az irdatlan fáradtságot, amely olykor elárasztotta és megbénította egész lelkét. Elárulták, és ezt soha semmi sem fogja elfeledtetni vele. Ám a nagyanyja megtanította az újrakezdésre, arra, hogyan tarthatja kordában a félelmeit, hogyan találjon el a bátorsághoz, amely a szívében él. És megtanította neki azt is, hogy a bátorsága a kulcs mindahhoz, ami igazán fontos. A bizalomhoz, a derűhöz, a tudáshoz és a szeretethez is. És persze még valamihez: az álmához. A nagyanyja megtanította ezt neki, és a lány azt hitte, hogy meg is tanulta. Hosszú ideje nem látogatta meg őt. Ez alkalommal azonban újfent szüksége volt rá. Elveszítette a bátorságát. És elveszítette az álmát is.

- Hónapok óta egyetlen képet sem festettél. – szólalt meg a nagyanyja, mikor folytatták az előző nap megkezdett munkát a sziklakertben.

- Honnan tudod? – nézett rá meglepetten és kissé bűntudatosan a lány.

- Az emberekben különböző arányban keveredik teremtő és pusztító erő. Benned rengeteg feszül az előbbiből, de nem használod fel. Pedig az ki akar törni. És én érzem ezt a nyomást, amely rád nehezedik.

- Nem megy a festés. – vallotta meg neki Lilia. – Fél éve, azután, hogy utoljára találkoztunk, belekezdtem a képbe, amelyikről meséltem. Amelyiket megálmodtam. De nem tudtam befejezni. Egy idő után félretettem, és próbáltam mást festeni. Nem sikerült. Azóta egyetlen képet sem készítettem. – a lány a földet bámulta, miközben beszélt.

- Az egy álom volt, Lilia. Nem látomás. Azért kaptad, hogy irányt mutasson. Nem azt a képet kell megfestened, amit álmodban láttál, hanem egy képet, amikor eljön az ideje. Talán a következő festményed lesz az, talán a századik. És amikor elkészülsz vele, tudni fogod, hogy ez a kép különleges. Meglehet, hogy a te sorsodat fordítja majd másfelé, és az is lehet, hogy másét. Nem tudhatod, melyik képed lesz az. Ezért kell egyszerűen csak festened. Érted már?

- Ez azt jelenti, hogy…

- Te csak tedd azt, ami a szíved vágya. Ez a dolgod. Fess! A többit meg bízd arra, akitől az álmodat kaptad. Emlékszel rá, mit mondtam neked a kételyekről? – kérdezte a nagyanyja, aztán visszafordult az ültetésre váró kékszakállhoz, és aznap már nem volt hajlandó másról beszélni, mint a sziklakertbe kerülő cserjékről és évelő növényekről.

A lány emlékezett rá. Az ember, ahogy felnő, számos kérdést feltesz magának, melyekre talán soha nem tudja, nem is lelheti meg a választ. De a kérdésekre szükség van. Tedd fel őket! Azokat, amik csupán kételyt ébresztenek benned, tedd félre. Keresd azt, ami megmozdít benned valamit, valamit, ami több mint a kétely. Az a kérdés lesz az életed. És ha helyesen jársz el, azon keresztül végül választ fogsz kapni az összes többire is.

A lány régóta nem félt már a haláltól, mert tudta, hogy az igazán rettenetes dolgokkal az élet szolgál, egyvalami mégsem hagyta nyugodni: a pillanat tünékeny egyszerisége, az idő, amely kérlelhetetlenül töröl el mindent. A festményei szembeszálltak az elmúlással, rögzítették azt, ami tovatűnt, lenyomatává lettek az örök, mégis sohasincs Jelennek. A lány hitt ebben, és annak idején ez a hit gyógyította meg.

Az érkezését követő második napon gombát szedni mentek a faluszéli erdőbe. Lilia elég sokszor járt már a rengetegben ahhoz, hogy sötétedés után se tévedjen el benne soha, nagyanyjának azonban ez a hely a második otthona volt. Számos gyógyfüvet csak itt talált meg, tudta, melyik fa odvában bújnak meg rókák, vagy azt, hány bagoly él a fák között. Sűrűn mondogatta, hogy az erdő beszél hozzá, és a lány elhitte neki. Ezek a fák őrizték a nagyanyja sorsának emlékét, az évekét, amikor még nem belé karolva sétálgatott itt, hanem a férfiba, aki az élete szerelme volt. Lilia nagyapja meghalt, mielőtt ő megszületett volna, így csak a nagyanyja elbeszéléseiből ismerte. A nagyanyja sokakat eltemetett már. Szerelmet, barátot, testvért.

- Ha szeretnéd, hozzád is beszélni fognak. – mondta a lánynak, és kezével végigsimított egy tölgyfa kérgén.

- Neked mit mondanak? – kérdezte a lány.

- Felelnek a kérdéseimre. Arra, hogy ki beteg a faluban, vagy, hogy nem vetődik-e erre idegen.

- Az én jöttemet is ők súgták meg?

- Arról nélkülük is tudtam. – válaszolta a nagyanyja. – Rajta! Te mit kérdeznél az erdőtől? – nógatta a lányt.

A fák többsége százéves is elmúlt. Sokan rótták már az ösvényt az árnyékukban: az enyhe szélben a levéltenger ezer és ezer sorsról susoghatott.

- Azt kérdezném, hogy érdemes-e. – mondta végül a lány. – Hogy érdemes-e bármit elviselni, és mindig újrakezdeni.

- Hunyd le a szemed. – kérte a nagyanyja. – És tedd fel a kérdést. Érdemes? Hallgasd a fákat. Mik jutnak most eszedbe?

Liliát áthatotta az erdő lüktetése, és a levelek zizegése elzsongította az elméjét. Mik jutottak eszébe? Pillantások. Ölelések. Mosolyok. Ígéretek. Verssorok. Dallamok. Kinyitotta a szemét.

- Tudom, mi a jöveteled legfőbb oka. – szólalt meg kis idő múlva a nagyanyja. – A szemed elárult már a legelső pillanatban. Még mindig szereted őt.

A lány hallgatott.

- Miért nem tudok lemondani róla? És miért nem tudom magamhoz ölelni sem? – törte meg végül a csendet.

- Nem tudom, hogyan működnek a kötések az emberek között. Nem tudom, miért jönnek létre, vagy épp miért nem. De valójában egész életedben egyetlen pillanatra vársz majd. Arra, amikor ráébredsz, hogy a szerelmed, aki melletted szuszog az éjjel az, akivel meg akarod osztani az életed, aki nélkül minden csupán látszat, és aki maga a valóság. És te ott lehetsz mellette, mikor kínozza a múlt, mikor rémálomból ébred, amikor reggel fel sem akar kelni az ágyból. És szeretheted, akkor is, amikor még magát is utálja, sőt, akkor a legjobban.

A lány elfordította a fejét. Nem bírta volna elviselni, ha ebben a percben bárki is látta volna az arcát.

- Ugyanaz a félelem gátol, ami a festésben is. Az erdő arra tanít, hogy léteznek erők, melyek felettünk állnak. Vannak, akik ezt mágiának nevezik. Ha ez így van, mindnyájan mágusok lehetünk. Nem attól kell félned, hogy újra szenvedni fogsz. Sokkal inkább attól, hogy nem fogsz, mert többé nem találsz rá olyasmire, amit fájdalmas elvesztened. Te bátor vagy, Lilia. Nem fogsz elfutni. Mert meg kell festened a képet. És majd rájössz, hogy semmi sem vész el. A vásznaid tükrök, ezt már tudod, de tükör a lelked is. Ha valaki egyszer beletekintett, mindig onnét integet majd feléd, mindegy, hogy az élet vagy a halál választott el tőle.

Másnap a lány visszatért a városba. A fák megadták a választ.

A sűrű hóesésben két kámzsás férfi tartott egymás felé.

- Hát, eljöttél. – szólalt meg kettejük közül az idősebb.

- Kételkedtél benne? – kérdezte a másik.

- Az elmúlt húsz évben egyszer sem, leszámítva a mai napot. Amikor felkeltem, és ránéztem a naptárra, elfogott a félelem, hogy nem térsz vissza, mert már réges-régen megfeledkeztél az ígéretről, vagy mert talán már nem is élsz, odavesztél az út során. – mondta az idősebb férfi, és két kezét a másik vállára tette.

- Visszatértem, de csak erre az egy napra. –mondta a fiatalabb. – Hajnalban indulok tovább.

A másik hátrahőkölt.

- Amikor tizennégy évesen elmentél itthonról, megesküdtél, hogy egy napon visszatérsz. Mindig nyughatatlan voltál, és a szüleink halálakor tudtam, hogy már nem lesz sokáig maradásod. Engem ide kötött a föld, amelyet örököltünk, és amelyből te sosem kérted a jussodat. Elmentél, és húsz évig csavargóként jártad a világot. Örültem, ha évente legalább egy levelet küldtél. Három évvel ezelőtt apánk egy régi barátja Kelet-Afrikában járt, és megesküdött, hogy látott ott téged. Aztán hírét vettük, hogy háború tört ki azon a vidéken. Abban reménykedtem, hogy addigra már továbbálltál onnan is. És ma hazatértél, én pedig alig vártam, hogy bemutathassalak a családomnak, hogy odaadjam az örökséged, amelyet megőriztem neked, és a gondviselésnek hála, még gyarapítottam is. Nem mehetsz el megint.

- Arra tettem ígéretet, hogy húsz év múlva találkozunk, nem arra, hogy hazaköltözöm. Azért jöttem, hogy lássam a bátyámat. Ismersz, tudod, hogy nincs olyan zuga a földnek, ahol maradni tudnék. De itt az egész éjszaka, hogy beszélgethessünk, hogy elmeséld az életed történetét, és meghallgasd az enyém.

Az idősebb férfi egy hosszú pillanatig némán fürkészte az öccse arcát:

- Ha meghívnálak a házunkba vacsorára, eljönnél? Van két lányom meg egy fiam. Szeretném, ha megismernéd őket. És amúgy is, nemsokára itt a karácsony.

- Mesélj róluk! – kérte testvérét a férfi. – A választ úgyis tudod. Nem fogok újból belépni abba a házba.

- Ha megtennéd, talán többé nem akarnál útnak eredni. – mondta a bátyja nem titkolt reményekkel. – Talán számodra is létezhet hazatérés.

- Lehet, hogy maradnék, egy hétig vagy egy évig, de aztán ismét csak elindulnék, és csupán a búcsú lenne fájdalmasabb. – felelte az öccse. – Ne is vesztegessük erre az értékes perceket! Inkább meséld el, mi történt, mióta elmentem. Mikor nősültél meg?

- Néhány hónappal a távozásod után. – felelte a bátyja. – Felújítottuk a házat, és lovakat vásároltunk. Ma már miénk a legnagyobb ménes az országnak ebben a fertályában. – a férfi ezután elmesélte a gyerekei születését, azt, hogyan cseperedtek fel, elmondta, hogy a fiatalabbik lánya három-négyévesen súlyos betegséggel küszködött, és hogy a fia egyik balesetet szenvedi el a másik után:

- De most már te mesélj! – nógatta utána a testvérét. – Merre tekeregtél idáig? Amikor útnak indultál, a szabadságot kerested. Vándorrá lettél, aki mindenütt csak addig marad, amíg kedve tartja. Azt hiszem, ez valóban szabadság.

- Gondolod? – a fiatalabb testvér első ízben mosolyodott el, aztán belevágott történetébe: – Az első utam délre, a tengerhez vezetett. Hajóra szálltam, és közel egy évig kikötőről kikötőre jártam. Szerencsére mindenhol akadt egy-két ember, akikkel sikerült barátságot kötnöm, úgyhogy szállásra, ételre sehol sem volt gondom. Nem is hinnéd, milyen segítőkészek még az idegenek is, ha megtudják, hogy csavargó vagy. Eszükbe jut, hogy valaha ők is nyakukba akarták venni a világot, elmenekültek volna az életút elől, amely várt rájuk, csak túl gyávák voltak hozzá, hogy megtegyék. A hajókra általában potyautasként kerültem, vagy elvállaltam mindenféle munkát, amiért cserébe ingyen utazhattam. Később két hajóút között már nem maradtam a kikötőben, hanem hosszabb körutakra indultam, általában gyalog, de néha sikerült fellógnom egy-egy vonatra is. Tavasztól őszig sátorral barangoltam, telente pedig meghúztam magam egy városban, ahol alkalmi munkákat vállaltam, hogy pénzt gyűjtsek. Rengeteg dolgot megtanultam, voltam pincér, rakodómunkás, dolgoztam építkezéseken, gyárakban, órásnál, cipésznél, asztalosnál. – sorolta a férfi. – És kevés olyan nyelv van Európában, amelyen ne tudnék legalább néhány mondatot elmondani. Közel hat évig utazgattam keresztül-kasul a kontinensen, aztán kelet felé fordultam.

- Mindig egyedül utaztál? – kérdezte a bátyja.

- Nem.

Azon a borongós, szeles-esős őszi napon a sziklák között kószált a tengerparton Írországban. Tizennyolc éves volt, évek óta céltalanul kódorgó vándor, akit egy megmagyarázhatatlan vágy űzött-hajtott mindig tovább és tovább. Sokat látott, sokat hallott, volt már életveszélyben, és megtapasztalta a véletlen és a szerencse játékait is. Tudta, milyen viharban hajózni a vaksötét éjszakában, kiszolgáltatottan, tehetetlenül, mégis érezni, hogy valaki óvja őt, láthatatlanul is, és nem engedi, hogy bántódása essék. Ám ismerte a tökéletes magány érzését is, a kiszakítottságét és a védtelenségét. Ha valaki megkérdezte, miért kelt útra, nem tudott felelni. Neki sem tudott, a lánynak, akibe a sziklákon mászkálva botlott bele, de erősnek és bátornak akart tűnni előtte.

- Nemsokára jön a dagály. Jobb lenne, ha nem üldögélnél már itt sokáig. – szólította meg őt. A lány összekuporodva ült, és állát felhúzott térdein nyugtatta.

- Ismerem a tengert. Még van idő. – felelte, és nem is nézett rá.

- Leülhetek? – kérdezte ő. A lány bólintott. Egy darabig némán ültek egymás mellett, és hallgatták a sziklákon megtörő hullámok moraját. – A héten minden nap erre sétáltam, de még sosem láttalak. – jegyezte meg aztán ő, hogy megtörje a csendet.

- Én láttalak, csak eddig el tudtalak kerülni. – mondta a lány. – De holnap úgyis elmész.

- Honnan tudod? – kérdezte ő, és a meglepettségtől még megbántódni is elfelejtett.

- A nagynéném fogadójában vettél ki szobát. – felelte a lány. – Ritkán vannak vendégei. Errefelé nincs semmi, ami vonzhatná az utazókat.

- Nem azért jöttem, hogy nevezetességeket látogassak meg. Én csak utazom. – mondta ő némi büszkeséggel, és a lány kérésére elmesélte az elmúlt évek történetét, különös hangsúlyt fektetve a kiállt veszedelmekre. És amikor a lány megkérdezte, mi a célja ezzel a bolyongással, magabiztosan válaszolt: – Élni akarok, megismerni, megízlelni mindent, kalandot keresni. Mert a föld hatalmas és izgalmas.

- Mennünk kell, jön a dagály. – állt fel hirtelen a lány, és kézen fogta őt. Együtt kapaszkodtak fel a meredek ösvényen, aztán a lány elbúcsúzott:

- Sok szerencsét, utazó! – azzal elsietett.

Ő pedig másnap reggel összecsomagolt, és elhagyta a fogadót. A lány útra készen várt rá a falu szélén.

- Veled tartok. – jelentette ki. Ő nem kérdezett, és nem ellenkezett. Együtt mentek tovább.

- Van egy útitársam. – mondta a bátyjának.

- Miért nem jött veled? – kérdezte a férfi. – Szívesen megismertem volna.

- Nem tudom, merre jár. – válaszolta ő. – Vándor, akárcsak én. Néha én hagyom el őt, máskor ő engem, de időről időre újra egymásba botlunk a világ valamely szegletében. Üldözzük, megtaláljuk, aztán elűzzük egymást.

- Sosem értettem az erőt, amely hajt téged. – ismerte el a bátyja, és fürkészőn nézett testvérére. – Szabadság utáni vágynak, bátorságnak, boldogságkeresésnek hittem. De azt hiszem, nem vagy sem szabad, sem bátor, és a legkevésbé boldog.

- Tudom, hogy ma nélkülem mész tovább. – mondta neki a lány azon a hajnalon, amikor először váltak el. Ő nem mondott semmit. – Amikor találkoztunk a szikláknál, azt mondtad, meg akarod ismerni az életet, a világot. – folytatta a lány. – De mindketten tudjuk, hogy mit keresel igazából, és hogy velem ezt nem találhatod meg. És hogy én is keresek valamit, és meglesz a saját utam. Ezért nem kérlek arra, hogy maradj, és nem foglak követni sem. Elengedlek, hogy visszatérhess, és elbúcsúzom, hogy egy nap újra köszönthess.

Évekig nem találkoztak. Ő keletre utazott, az ismeretlenbe. Végigjárt egy ősi karavánutat, hegyet mászott, és majdnem otthagyta a fogát a dzsungelben, amikor megmarta egy kígyó. Aztán betegségből betegségbe esett, és hónapokig lábadozott egy kínai kórházban. Miután visszanyerte az erejét, végigevezett egy folyón, majd újra nekivágott az óceánnak. Egyik szigeten sem időzött sokáig, aztán Dél-Amerika felé vette az irányt. Huszonnégy éves volt, amikor partra szállt Chilében. A helyről, ahol született, már csupán halvány emlékképeket őrzött, és azokat is minden nap fel kellett idéznie, ha nem akarta elfelejteni őket. A világ minden pontján akadtak barátai és jóakarói, akiket, tudta jól, többé nem fog látni: soha sem tért vissza egyetlen helyre sem, ahol már megfordult egyszer. Hajában már olykor talált egy-egy ősz hajszálat, testét pedig sebhelyek tucatjai borították: útja során nemegyszer támadták meg, és számtalanszor érte baleset. A betegség, amely Kínában leverte a lábáról, nem múlt el nyomtalanul. Alig hagyta el Chilét, és kezdte meg az útját Dél-Amerika belseje felé, amikor elkapott egy fertőzést, amely leverte a lábáról.

Akkor találkozott újra a lánnyal. Azt, hogyan volt ez lehetséges, egyikük sem firtatta. Talán szólították egymást a világ két feléről, akaratlanul is, talán tudatuk mélyén mindig is tisztában voltak vele, merre jár a másik, még ha csak gondolatban kísérhették is. Akárhogy is, a lány ápolta őt, amíg fel nem épült, és ismét útitársak lettek egy időre. Majd egy nap a férfi arra ébredt, hogy a lány már nincs mellette.

Áthajózott Afrikába, és bár egy teljes évbe telt, de átkelt a sivatagon. Kairóban egy régi, közös ismerősüktől, akivel még Angliában ismerkedtek meg, megtudta, hogy a lány is itt járt nemrég, és dél felé utazott tovább. A férfi is arrafelé tartott, és meg is találta őt. Ám amint hírét vette, hogy a szomszéd országban háború készül, maga sem tudta miért, otthagyta őt, és átkelt a határon. Nem voltak eszméi, látta, amit látott, de fegyvert ragadott.

Másfél éve folytak a harcok, amikor lelőtték. Órákig feküdt magatehetetlenül a porban, a tűző napon. Tudta, hogy vége. Mindketten tudjuk, hogy mit keresel igazából. – mondta neki egyszer a lány. Itt végre megtalálta. Nem az élet teljessége után vágyott, éppen az elől menekült. A halált kereste. A fájdalomtól kisvártatva elvesztette az eszméletét. Egy tábori kórházban tért magához. Egy évvel később elhagyta Afrikát, és úgy döntött, hazaindul, hogy beváltsa régi ígéretét.

- Egész életemben a halál közelségét kerestem. Nem a létezést akartam megérteni, hanem az elmúlást, a veszteséget. A háború életem legfontosabb élménye volt. Felszabadított, megszüntette a félelmeimet, amelyeknek sosem is voltam tudatában.

- És mihez kezdesz most? Merre mész tovább? – kérdezte a bátyja.

- Megkeresem. – felelte a férfi.

- Talán ezúttal megint ő jött el hozzád. – jegyezte meg a bátyja, és a faluszéli erdő felé mutatott. Egy karcsú, köpenyeges alak közeledett feléjük a térdig érő hóban. Nem lehetett más, mint a lány, az öccse másik fele. – Ideje indulnod. – mondta neki, és elmosolyodott: – Húsz év múlva találkozunk.

Megölelték egymást, aztán az öccse elindult a lány felé.

- Várj! – szólt utána a testvére. A férfi visszafordult. – Ha valamelyik gyerekem egy nap követni akarja a példád, mit mondjak neki?

Az öccse a lányra pillantott, mielőtt válaszolt:

- Engedd el, hogy hazatérhessen.

A fiatal férfi görnyedten ült asztalánál, és görcsösen rótta a sorokat lazúrkék, keményfedeles füzetébe. Minden este, mikor a ház elcsendesedett, bezárkózott a szobájába, és írni kezdett. Átszellemülten, magán kívül alkotott, kilépve idő és tér kereteiből. Általában késő éjszakáig dolgozott, és amikor becsukva kedvenc füzetét, a fürdőszobába indult, a tükörben újra és újra rácsodálkozott kipirult arcára. Sötét szeme még izzott, de vonásai ilyenkor lágyabbnak tűntek. Kinyitotta a csapot, és a jéghideg vízbe mártotta arcát. Néhány perccel később pedig rendszerint már mélyen aludt.

Ezen az estén azonban csak kínnal-keservvel haladt, színtelennek és üresnek érezte a mondatait, semmitmondónak a párbeszédeket. Korábban szerette azzal áltatni magát, hogy ő teremti a történeteket, de egy ideje mind-mind bizonyosabban érezte, a történetek teremnek őbenne. Nem irányított, csupán engedelmeskedett az erőnek, melynek sosem adott nevet, ám amelynek jelenlétét egész életében érezte. Igaz, sokáig nem törődött vele. Ma viszont már vakon bízott benne. Nem félt többé, hogy egy nap majd arra ébred, képtelen folytatni a történetet. Megtanulta, hogy időnként szünetet kell tartania, kilépni menedékéből, találkozni emberekkel, elutazni, felkeresni régi barátokat. Élt azonban benne egy sokkal mélyebb félelem is. A félelem, hogy észrevétlen marad, hogy mindaz, amit tesz, élete fájdalma, küzdelme és öröme észrevétlen és nyom nélkül elvész a semmiben. Míg a papír fölé hajolt, háta mögött a hiábavalóság kísértete vigyorgott rá kajánul. Érezte és tudta, hogy az írás nem adja vissza a gondolatait a maguk kristálytiszta egyszerűségében, az érzést és gondolatot feneketlen szakadék választja el a lejegyzett szavaktól. Ha csak egyszer sikerülne! Csak egyetlen egyszer, pallót találni közöttük!

Becsukta a füzetet, és belökte a fiókba. Kapkodva felhúzta cipőjét, belebújt kabátjába, és sétálni indult a hűvös-szeles novemberi éjszakába. Megszokott útvonalát választotta a néptelen utcákon keresztül. Tudta, melyik kerítés mögött kezd majd dühösen csaholni egy borzas, fekete kutya, ha elhalad előtte, és reflexszerűen átugrotta a széles repedést az ódon, elhagyott ház előtti járdán. Követte a városból kivezető utat, és az erdő szélén baktatott tovább. A szél eddig lilásszürke fellegeket görgetett végig az égen, de most alábbhagyott. Közel s távol semmiféle nesz sem hallatszott. A férfi egyedül volt, és ez a lélektelen, nyomasztó csönd félelmeit, vágyait, gyávaságát és kudarcait üvöltötte a fülébe.

Felgyorsította lépteit, és a romokhoz már szinte futva érkezett. Nyugtalanul bolyongott az ősi kolostor falai között. Eszébe jutott, amit az iskolában tanult a városról, ám ahogy ujjait végigfuttatta a hideg köveken, beléhasított a gondolat, hogy a történelemkönyvek érzelemmentes, szabatos tudósításai vérbe fojtott forradalmakról és háborús pusztításokról mennyi gyötrelmet, bátorságot, árulást, tragédiát, feledésbe merült egyéni sorsot rejtenek, micsoda erők, egymásnak feszülő ellentétek, diadalok és bukások húzódnak mögöttük, és beleborzongott. Ő is a jövő tankönyveinek személytelen és arc nélküli szereplője volt, egy a sok millióból, akiktől talán különbözött, ahogy egyik ember a másiktól, de ezt a különbséget, mely most sorsát határozza meg, nyomtalanul elmossák majd az ilyesfajta leírások.

Író volt, a szellemet, az örökkévalót, a varázst kutatta a világban. Az igazságot kereste, de csak igazságokat talált, mindennek a kezdetét és a végét kívánta szembeállítani, hogy egyetlen, hosszan ívelő utat világítson meg, ám számos kezdetet és véget talált – még saját, rövid életében is. A jelene nem a múltbéli álmai megvalósulása volt, csupán kísérletei és az egy időben egymásra ható erők kusza, ellentmondásos szövevénye, amely maga is folyton mozgásban volt: az alakító erők nem pihentek, az Idő haladt, a jelen máris elmúlt, a jövő pedig nem létezett. A férfi a szép és a jó védelmére és közvetítésére tett esküt. Gyakran látta magát régi idők harcosaként, ahogy pástra lép, és megvív azokkal, akik megfertőzik a világot a gonoszságukkal. Nehezen törődött bele a mérhetetlen, feloldhatatlan és meg nem érthető kettősségekbe, s néha még most is lázadozott ellenük. A világ egyszerre volt magasztos és mocskos, szelíd és brutális, rettenetesen komoly és könnyfakasztóan nevetséges. Olykor mindent megkérdőjelezett, legfőképp munkája értelmét, mégsem volt képes tűzre vetni vagy a szemétbe dobni a lazúrkék füzetet. Ilyenkor útmutatásért fordult a meg nem nevezett erőhöz, amely hol burokként, hol belső hangként, vagy váratlan előérzetként, mindig védte és vezette őt: Hallgasd meg, ne visszhangozd, gyűjts, ne rendszerezz, szemlélődj, ne hasonlíts!

Útmutatást keresett ezen az éjjelen is, ezúttal azonban nem kapott választ. A férfi lerogyott a kőfal tövébe, és könyökét felhúzott térdeire támasztva meresztette szemét az erdő szurokfekete sötétjébe. Ki ő? A kérdés egy ideje minden másnál jobban gyötörte. Író, vagy pusztán tehetségtelen, félelmekkel teli kontár, aki menedéket keres a saját képzeletében? A korán felnőttek bölcsességével bíró férfi, akinek hiszi magát, vagy valaki hazudott erényekkel és titkon szeretett hibákkal? Valóban a világot szeretné jobbá tenni, vagy dicsőségre vágyik, arra, hogy csodálják és rajongjanak érte? Mindazon kettősségekből, amelyeket a világban tapasztalt, semmi sem ejtette kétségbe annyira, mint azok, amiket önmagában talált.

Író nem abból lesz, aki az akar lenni, hanem abból, aki ír, szembenézve mindazzal, amit magában talál, ír, nem másoknak, hanem saját örömére. – mondta tanára, mikor megmutatta neki első regénye néhány fejezetét. Sokáig tartott, míg ráérzett az írás ízére, míg eljutott odáig, hogy nem akart mindent hibátlanul megfogalmazni, mindent pontról pontra előre megtervezni, hanem felszabadította képzeletét, és hagyta, hogy az vezérelje. A kétely azonban sosem hagyta el. Néha, egy-egy kósza pillanatig eltelt a magabiztosság részegítő érzésével, és elégedetten tette le a tollat, érezve, hogy igazán jót hozott létre. Ilyenkor boldogan tervezgette az órát, amelyen megmutatja művét és magát a világnak. Aztán másnap újraolvasta, amit néhány órával korábban még sziporkázónak, leleményesnek és gördülékenynek talált, és csalódottan tolta el maga elől a füzetet. Amit igaznak és szépnek érzett, émelyítően hamisnak tűnt, a szereplő, aki tegnap még annyira élt, hogy a férfi azon csodálkozott, nem kel életre a papírt szántó tolla nyomán, most sablonosan üres figura volt a szemében. Százszor is újraírt minden egyes jelenetet, és mindig talált újabb és újabb hibát. S közben a történet mégis haladt, írója egyre világosabban látta az előzményeket, és már a folytatást tervezgette. A lazúrkék fedelű füzet azonban mindeközben rendre visszakerült az íróasztal fiókjába.

A férfi feltápászkodott a földről, és hazafelé indult. Az erdő mellett futásnak eredt, hogy kevésbé fázzon. S miközben rohant, és talpa alatt zörgött az avar, a lelke lassanként elcsitult. Sosem érezte ennyire, hogy él, és ő is része a mindenségnek. Hiszen, akárcsak ő, mozgásban volt a Föld és a hold, ahogy az egész univerzum valamennyi galaxisa megszámlálhatatlan csillagával, planétájával, üstökösével és meteoritjával. Semmi sem állt vagy pihent, minden sodródott, haladt, közeledett és távolodott, gyorsult és más utakat keresztezett. Miközben futott, e bolygóval együtt maga is félelmetes sebességgel zúgott a világegyetem számolatlan ösvényeinek egyikén. Újfent érezte az erőt, amely védelmezőn vette körbe, és az eddig makacsul hallgató hang végre megint tisztán szólt: Tovább! A férfi megállt, és az erdő széléről lángoló pillantást vetett a városra. Tudta, ez a sokszor megálmodott színrelépés ideje. Most ő jön.

***

Az író kezében megállt a toll. Egy pillanatig töprengett, aztán becsukta a halványkékké fakult fedelű füzetet, visszacsúsztatta az asztal fiókjába, és hátradőlt a széken. Évtizedeken át várta a percet, hogy leírhassa azt a szót, hogy befejezze a Művet. S most mégsem érezte helyénvalónak megtenni. Körbejáratta tekintetét a szobában. A polcokon porosodtak a könyvek, egész életműve: némelyikre büszke volt, és akadt, ami hibái ellenére is a szívéhez nőtt. Voltak hosszabbak és rövidebbek, ott álltak első regényei egyszerű kötésben, és az utolsók, díszes borítóval, melyeket, mint elismert író szerzett. Az övé volt mind, lelke egy darabkáját rejtette minden egyes kötet. Megírásuk azonban sosem hozta el számára a megnyugvást. Mindegyikbe úgy vágott bele, hogy majd most, ezúttal sikerül, létrehozni valami valóban nagyszerűt. Tudta ő, hogy a nagy művek olykor csak a sokadik próbálkozásra készülnek el. Sok rossz munka, hibás gondolat, torz kép, bizonytalankodás és tévelygés előzi meg őket, sok félresiklott kísérlet. Hogy melyik lesz a nagy mű? Amikor az író tehetsége, revelációi és a véletlenek szerencsésen fókuszálódnak egyetlen alkotásban? Vagy nincsenek is nagy művek? Csak olyanok, amiket sokan megértenek egy adott időben, mert a szerző megsejdít valamiféle közös, tudattalan lappangó érzést, félelmet vagy vágyat?

Sokáig tartott, amíg megtalálta a választ. A választ, amely annyira egyszerű volt, hogy sokáig nem is akarta meghallani, noha az ő titokzatos vezetője számtalanszor próbálta megadni neki. A derű és állhatatosság kulcsát, amely azon emberek közé emelte, akik nem melldöngetve és harsogva dolgoznak, harcot hirdetve ott, ahol nincs szükség rá, de megfutamodva, amikor szólítja őket a szükség, hanem szépen, csendesen. A lármás és zavaros világ egyik oltalmazójává és tanítójává vált, mert lemondott arról, hogy az legyen. Amikor már nem akart mindenáron nevelő és vezér lenni, nem font történeteibe előre eltervezett tanulságokat, akkor igazi mesélővé vált, aki tanított és vezetett. Ami igazán fontos volt, azt nem alakította szavakká, az ott rejlett a regényeiben, kimondatlanul, és az olvasóra várt, hogy felismerje.

Volt azonban egy történet, amely egész életén át nem hagyta nyugodni. Az, amibe elsőként kezdett bele, és amit nem fejezett be soha. Egészen ma estig. A várva várt katarzis mégis elmaradt. Csöndes nyugalom szállta meg. Amit ebbe a füzetbe zárt, az nemcsak a lelke egy része volt, nem a húsz-, huszonöt-, vagy negyvenéves önmaga. Befejezte a Művet, de az még nem ért véget. Ám a folytatásra neki már nem volt gondja. Felállt az asztaltól, lassan, ahogy fájós dereka engedte, felhúzta a cipőjét, magához vette a botját, és kisétált a házból. Odakint májusi napsütés fogadta. Több mint ötven éve nem tette meg ezt az utat, de lábai szinte maguktól vitték. Amikor közeledtére az egyik sarkon borzas kutya rohant a kerítéshez, felnevetett, és bedugta a kezét a rácsok között, hogy megsimogassa az állatot. Az ódon ház előtt hiába lépett nagyobbat, a járdát már megjavították. Néhány lépéssel odébb azonban megbotlott egy másik repedésben. Megcsóválta a fejét, és komótosan ballagott tovább.

A romok az elemekkel vívott harcban tovább pusztultak az elmúlt fél évszázadban, de a falak még mindig álltak. Az író elmosolyodott. Egész életében bolyongott, ám álmában gyakran felkereste ezt a helyet. Kevés olyan zug volt a földön, ahol ne fordult volna meg, de nem állíthatta, hogy ez közelebb vitte volna a világ megértéséhez. Csak azt könnyítette meg, hogy szembenézzen azzal, amit mindig is tudott, már itt, a kolostor düledékeinél is, azon a hideg, őszi éjjelen.

Nem szabad elemezni. Az atomjaira szedett világot megfosztják minden bűbájtól és szépségtől. Mintha lemeztelenítenének valakit, durván leszaggatnák a ruháját, és ezzel elvennék nemcsak a méltóságát, de a saját képességüket is arra, hogy tiszteljék őt. A tételesen leírt világ nem nyújt vigaszt, pusztán elfeledteti, hogy a létezéshez érthető és érthetetlen, világos és a misztikum ködébe burkolózó, valóság és álom is hozzátartozik. Az író arra tette fel az életét, hogy meséljen, s egyszersmind mágussá és gyógyítóvá is vált. A történetek már nemcsak az ő menedékét jelentették, hanem azokét is, akik a kezükbe vették a könyveit, más sorsokat éltek át, majd megújulva tértek vissza saját életükbe. És folytatták azt, sokszor nem is tudva, miért, engedelmeskedve a parancsnak, amely réges-régen az írót is útnak indította.

Az írót, aki most leült az alacsony kőfalra, és hosszasan nézte a várost. Nem bánt semmit. Múltját sok bánat és veszteség szőtte át, volt benne kísértés és eltévelyedés, veszély, lázadás, menekülés, álom és ébredés, munka, válság és győzelem. És túl minden fájdalmon és örömön, az író már félelem nélkül várta a búcsú idejét. Voltaképp az élet is csak írás volt, a szereplők talán változtak, de a történet haladt a maga útján, és a törvény ugyanaz maradt.

Az író felállt, elfordult a várostól, és belépett az erdő fái alá. A szél lágyan motozott a levelek között.