Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

A déli naptól forrt a levegő. A sziklás parttal küzdő senyvedő fenyők alatt teli torokkal ordított Isztria összes kabócája. A férfi lihegve érkezett. Az a típus volt, aki mindig él a lehetőségekkel. Megragadta a dolgokat. Nem ment el mellettük, mindig belenyúlt a jóba.

Tar fejével követte az évek óta mindent elsöprő, már-már kötelezővé vált divatos hajviseletet, az lett a kopaszság, hát az lett ő is. Ha volt haja az illetőnek, ha nem, ha adott magára a férfiember, kopaszbarack formára illett nyiratkoznia. Húsz fölött, minden férfi sietett levágatni a haját.

Mennyi hülye ember! Álcázatlanul és büszkén mutogatják a sebhelyes, pattanásos, göcsörtösre nőtt ronda, csupasz koponyájukat. Mindezt azért, hogy kendőzzék elhullajtott hajkoronájuk hibáit.

A férfi leborotvált koponyáján is jól látszott a szégyellt, természetes tonzurát övező, borostás fejbőr. Nyakán ujjnyi vastag „míves” fehérarany nyaklánc pompázott. Ahogy az ékes fém a naptól felforrósodott, égette a mindig gondosan háromnaposra hagyott borostás nyakát.

A szállodában kellett volna hagyni, de akkor meg morog az asszony. Nem azért vette, hogy elzárva tartsa az éjjeliszekrényben.

A negyvenes éveinek elején járt. Pocak kezdeményével, és izmosnak nem mondható felsőtestével megállt a sziklás parton. Zavartalan önbizalommal nézte a panorámát, és állt, mint az alfahím.

Helyet keresett, ahová leterítheti összehajtogatott, virágmintás szivacs napozóját. Hát ez itt bizony nem a finom, rostált homokú olasz tengerpart. Csak kő, meg kornyadt fenyők. Mindegy már. Egyszer ki lehet bírni.

Egyensúlyozni próbált a sziklán. A papucson keresztül is érezte, hogy nagyon élesek a parti kövek. Szokta a vizet. Az öböl túl-felét mustrálta. Szikrázott a levegő a forróságtól és a vakító fénytől. Káprázatos itt a tenger. Olyan, mint gyerekkorában a játékbolti kis papírcsőben a tarkabarkán szabályosan változó színes kis szilánkok, képecskék, kaleidoszkóp, vagy mi. A pillanatonként változó csillogás elkápráztatta. Hunyorogva bámulta az olajosan sűrűnek látszó tengervizet. Mintha telehintették volna a kékséget apró törött üvegcserepekkel, inkább tükörszilánkokkal.

Tényleg tintaszínű.  Most értette meg, miért mondják, hogy az olaszok az azzuró szót, ami abban a régi slágerben is van, tuti, hogy erre a tengervízre gondolva találták ki.

Komikus balett mozdulatokkal, egyensúlyát gyakran elveszítve araszolt a sziklákon a víz felé. Az utolsó, víztől fénylő, grafitszínű éles csipkés kövön megállt.

- Milyen röhejes lehetek. A balfácán szobra, mint egy lúzer. Ez a gondolat bosszantotta. Hülyeség. Gyanakvóan körülnézett. Megnyugodva látta, hogy a nyaralóközönség nem a tornamutatványaival foglalkozik. Mindenki eltökélten nyaralt. Napoztak, ettek, beszélgettek. Egy csomó érthetetlen nyelven kvartyogtak. Láthatóan jól érezték magukat, nem zavarta őket sem a szúrós szikla, sem a verőfény.

Egy riadt, aprócska remeterák ugrott rémülten a vízfelőli oldal repedésébe. Áldotta az eszét a pántos gumipapucsért, mely most „életmentő” volt. Nélküle biztosan szétvágta volna ez a francos szikla a lábát.

Jó, hogy az asszony nem jött le, most kiröhögne, ahogy itt szerencsétlenkedek, gondolta s karjaival csápolva lépett a nyakig érő vízbe. Riadt képpel bámult a part felé, látják-e milyen balfácán módra fogott vizet. Az arcára fröccsenő sósvizet lenyalta, dühösen köpött.

- Szar érzés, hogy mennyire látszik, nem vagyunk vízi-emberek, mi magyarok.  Elfordult a parttól. Szokta az ölmeleg víz simogatását. Lassan beleereszkedett. Egy embernyi teret szorított magának az örökkévalóságban. Bámult.

Hát ez itt nem egy rendes strand. Nem a jesoloi, jó kis gereblyézett homokú, kicsit piszkos, de finom meleg vizű pancsi-pancsi. A kristály tiszta vízben meglátta a parti szikla alján a zavartalan és soha nem látott paradicsomi életet. A négy-öt méteres mélységben a sejtelmes foltok mozogtak lomhán, egy-egy éles fénypászma, megfáradtan festette zöldes árnyékkal a homályos fenéken a sziklatörmeléket. A felszíntől néhány centire ezüstös hasú, apró halak úsztak csapatostól. Vakítóan csillogott a testük.

A meredek repedezett, résekkel szabdalt fekete kőfal előtt még látványosabb volt a halraj tánca. Mintha egy titokzatos vezényszóra mozdulnának a halak, fordultak újra meg újra. Felszikrázott a nap az apró testükön. Szép volt. Határozottan tetszett.

Nem mert megmozdulni. Ehhez hasonlót sem látott. Leszámítva persze az állatkertben és a bevásárló központban a kölyökkel látott óriás akváriumokat. Hát ez szebb volt, mint a Spectrumon, pedig a nagyképernyős plazma baromi éles képet ad, de ez mégis más. Ez most valamiért más, zavarba ejtően más. Valahogy a bőrén érezte, hogy szinte feloldódott a vízben.

Néhány éve, valahol kezébe akadt egy könyv, ott olvasta, hogy a könyvbeli pasi „feloldódott”. Akkor milyen baromságnak gondolta s olvasatlanul le is dobta a hülye könyvet. Most mégis ez a szó jutott eszébe, pontosabban nem is a szó. Ha nem lenne röhejes azt mondaná az érzés öntötte el, sőt inkább letaglózta.

Teljesen zavarba jött. Állt, a nyakig érő vízben, feje tetején a narancssárga-fekete búvárszemüveggel.  Körülvette a tenger és olyan tobzódó életet látott maga körül, hogy legszívesebben lemerült volna, hogy az ujjnyi nagyságú kicsi halakkal együtt úszkáljon a csipkés part mentén.

- Marhaság, alig tudok úszni, – lábával kalimpálva keresett támaszt a víz alatt, hogy megkapaszkodjon. Végre sikerült. Szúrta a kezét az éles kő. Mély levegőt vett, ellökte magát. Lebegett.  Hunyorogva próbált jobban a víz alá látni.

Eszébe jutott a szemüveg, görcsösen taposva, fogta, próbálta arcára igazítani a maszkot. Gondosan ráköpött az üvegre, hallotta valahol, hogy a profik így csinálják, állítólag úgy jobban lehet látni az „ablakon”. Elszánta magát s nagy lendülettel lemerült.  Teleszívott tüdővel marha nehéz volt, de sikerült.

Füle, és az egész feje megtelt az ismeretlen vízi-világ zajaival. Minden bugyborékolt, visszhangosan, de tompán hallotta a vizet. Egy tűvékony acélkék hal úszott a látómezejébe, egészen közel. Úszott mellette, inkább vele, a búvármaszktól néhány biztonságos centiméterre. Ha úszott, ő is mozdult, ha megállt, a kis vacak is megállt. Majd ok nélkül, rebbenve arrább siklott. A hullámokkal sodródtak, bámulták egymást. A hosszú, hegyes orrú halacska szemlélődött, látszott, ahogy finoman megmozdul a szeme. Figyelmesen tanulmányozta a tarfejűt, majd egyetlen gyors mozdulattal, mint egy villanás, eltűnt.

A férfi megijedt, hirtelen mozdulattal fordult el. Pezsgett a bőrén a langyos víz. Minden puha volt és simogató, balról sárgacsíkos, halványkéktestű halrajon csillogott a zöldes fény. Lebegett. Nem, inkább hullámzott a vízzel, de mintha az egész teste hullámzott volna. Egy helyben álltak, tényleg olyan mintha az ürességben állnának. Próbált feléjük nyúlni. Furcsa érzés vett erőt rajta, nem érezte a távolságot.

A hirtelen mozdulattól teste megbillent, egyszerre nem tudta, hol a lent és hol a fent. Kezére nézve elképedve látta, hogy puha mozdulatai a halak irányába lelassulnak, mintha kocsonyás anyagból lenne a keze. Csonttalan izmai mégis könnyebb, akaratlan úszómozdulatokat tennének. Nagy testével kecsesen fordult, cikkanva változtatott irányt s a rebbenő szikrát vető csapat magával ragadta.

Egyszerre minden kék és zöld lett, színes kavalkád. Lenn a fenéken a mozdulatlanság, fönn a tompa napfény csillogása, és körben, mindenhol kék, sárga és ezüst. A halak mindenhol.

A határtalanság, az időtlenség, a korlátlan szabadság érintette a bőrét, a súlytalan fesztelenség. Hirtelen villant az agyába, boldoggá tette. Igen, tényleg van ilyen. Ez a boldogság. Tudta, hogy ez az. Nem a feje, az egész teste tudta. Most eszébe jutott, ezt a szót soha nem mondta ki. Soha nem is gondolt rá.

Pördülve siklott a testét körül ölelő halrajban. Dobolt a homlokán egy ér, pattogott a füle. Nem is furcsállotta, hogy pánik nélkül, lassú, takarékos mozdulatokkal, nagyokat húzva öblösre kerekített tenyerével gyorsan ért a felszínre.

- Psssiiaaa, – mint egy bálna, gondolta.

Óriásit lélegzett és azonnal fordult vissza a víz alá. Félig nyitott szájából aprón gyöngyöző légbuborékok törtek fölfelé, ő azonban gyorsan siklott a kékség felé. Lassan forgott, kinyújtott kézzel, mint egy óriási fóka. Nem ijedtek meg a közelségétől, sőt mintha rá várták volna, mozdulatlanul lebegett a halraj. Ahogy közeledett a férfi, lassan szétváltak s ő a nagy testével szinte súrolta a mögötte újra összezáródó milliónyi apró, kis csillogó halacskát.

A férfi nevetett. Teli-szájjal nevetett. A hang, a víz alatti artikulálatlan áóóóó-jával megriasztotta a rajt. Nagy buborékok szálltak a nyitott szájából. A hirtelen elfogyó levegő, szorító fájdalommal hasított a mellkasába.

Kapkodva lökte magát a felszínre. Ereje maradékával, utolsó pillanatban felért. Zihált. Hanyatt feküdt a vízen, pihent. Észre sem vette, milyen magabiztos lazasággal, ernyedten lebegett a csillogó, apró hullámokon. Mélyeket lélegzett. Kopasz fején és a lassan szikkadó hasán érezte a forró nap erejét.

Oda a varázslat. Eszébe jutott, hogy elfelejtette bekenni magát. Majd jól leég. Még az kéne. Azért vették otthon a baromi drága sokfaktorú napozókrémet, hogy védjen s most tessék, fönnfelejtette.

Kicsit ellökte magát az éles, de biztos kapaszkodótól.

Újra lebegett. Elégedetten érezte, hogy a sósvízben tényleg könnyebb úszni. Lassan elfordult a parttól, néhány tempónyit siklott. Jól érezte magát. Leszámítva, hogy feszített a hólyagja.

A sör, amit reggel ivott a teraszon. Még otthoni. Finom, hideg dobozos Dréher.  Legalább két napra való van még benn a hűtőben. Jó is az, hazai!

- Tényleg szép a víz. Nem is rossz – gondolta. A part is klassz. Innen olyan romantikus, vagy mi. Ahogy mozgatta a lábát érezte, hogy ki kellene menni…

- A rohadékok ezt is elvették. Az egész part, meg a tenger is a mienk volt. Tanulta, vagy olvasta valahol.

- Föl egészen az olaszokig. A rohadékok! – Milyen jó lenne, ha újra a mienk lenne, lehetne lejönni mindig.

Érezte, fokozódik a feszítés. A francokat megyek ki!

Kalimpáló lábai körül alaktalan sárga folt jelent meg s lassan terebélyesedett.

- Legalább a prosztatámnak semmi baja, – gondolta elégedetten.

A sárgás folt lassan halványodva tűnt el a tinta-kék vízben. Az apró hullámokon szikrázva tükröződött az áldott isztriai napfény…

Pula – 2010.  augusztus

A modern bútorzatú kórteremben négy ágy volt, a bejárattól jobbra WC, balra a zuhany ajtaja. Tisztítószer és vizeletszag keringett a levegőben, ami az urológiai sebészeti osztályon természetesnek mondható. Csütörtök délelőtt, műtéti csúcsidőben, minden ágy foglalt volt. Estére sem változott a helyzet, minden ágyon feküdt valaki. Az első nap a legnehezebb, meg a műtét utáni. Amikor az altató, a fájdalomcsillapító hatása elmúlik és lecsap a szörnyű, éles fájdalom, aludni nem lehet.

A plafonon tíz másodpercenként sárgás, fénypászma futott balról jobbra, az ajtó felé. A mozgó fénycsík, a késői órán a kórház előtti főúton elhaladó, autók lámpáiból vetődött a kórterem falára. Világítótorony, a remény irányfénye, menekülési útvonal..  Ez volt az egyetlen kapcsolat a külső, az egészségesek világával.

Az egyik beteg, az ajtótól jobbra az egyesen, még műtét előtt, valamilyen puhakötésű cifraborítójú könyvet olvasott. A többiek aludtak.

Rossz éjszakájuk volt, ketten műtétre vártak, az éjszakás nővértől kért altatóval sem tudtak rendesen aludni. Forgolódtak, néha felnyögtek. A baloldali kettes ágyon az ablak alatti Laci bácsinak komoly fájdalmai voltak a friss műtét után. Az infúziós állványon lévő tasakból lassú cseppekkel folyt a fájdalomcsillapítóval dúsított fiziológiás sóoldat.

Az öreg halkan nyöszörgött. Néhány töredékes szó jelezte a hosszú műtét altatásának maradványait. Gyűrte magán a lepedőt, lábával nagyokat kaszált a levegőben, öregesen ápolatlan talpán a bőrkeményedések körvonalait megvilágította a folyosóról beszivárgó fény. A narkotikum felszívódásával már ritkultak Laci bácsi lelkéből feltörő zavart mondatok.  Fájt a seb, nagyon fájt.

A doktor részletesen elmondta Laci bácsinak is a családnak is az operáció menetét és a gyógyulás esélyeit. Mondta, hogy a műtét utáni napokon nagy fájdalom várható. A közel nyolcvan éves férfi péniszére nőtt csúnya daganat leszedése, komoly feladatot jelent a gyakorlott sebész számára is. Pedig ahogy a műtét előtt az öreg mondta: a főorvos úrnak arany keze van. Ahogy mesélt látszott, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonít, annak, hogy a nagy presztízsnek örvendő Varga főorvos, az osztály vezetője operálja.

Köztiszteletnek örvendett a betegek körében is a figyelmességével, és a szikét biztosan fogó kezével. A hírek szerint évente több mint száz embert is meggyógyít…

Laci bácsi nem tulajdonított jelentőséget az évekkel ezelőtt jelentkező fájdalmaknak, sem az egyre feltűnőbb, látványos kinövésnek. Úgy mondta a családjának nevetve: Édeseim én már csak pisilésre használom, arra meg még jó lesz, egy darabig. Ha meg majd kell, meggyógyítanak az orvosok, ha meg nem… Itt mindig abbahagyta.

Most aludt. Tegnap a műtétről beszélt, ahogy itt ilyenkor mindenki: Tudják, én nagyon bízom a főorvos úrban. Hosszan hallgatott. Meg aztán mi mást is tehetek.

- Jön a karácsony is, – ezt nem fejezte be. Majd csak lesz valahogy. Kisebb lesz. Nevetett, nekem már elég. Most álmában halkan, de fájdalmasan nyöszörgött.

Errefelé nagy szükség van a bizalomra. Mondják, az urológiai rákok irgalmatlanok, lassú, de biztos gyilkos, meg, hogy magas a mortalitás.

A szoba közepén szinte mértani pontossággal, minden ágytól azonos távolságra egy széken ült a férfi. Igazából azon kívül, hogy ilyen későn is ott ült, semmi különös nem volt rajta. A ruhája, arca, haja hétköznapi. Annyira az, hogy az ilyen emberre mondják, megjegyezhetetlen, annyira átlagos. Az biztosan látszott, hogy nem beteg.

Az arca ennek ellenére nem egészséges ember benyomását keltette. Az orra tövétől két feltűnően mély barázda, kerítette színtelen éles, vékony száját. Ettől keserű, valahogy szomorú kifejezést kapott az arca. Egyenesen ült, kezét lazán az ölébe ejtve, mégis feszes volt a tartása.

Egyik betegre sem nézett, mégis úgy látszott, hogy semmi másra, csak a négy betegre figyel. Mintha csak ez lenne a dolga. Ez is furcsa volt, olyannak látszott, mintha hallana, látna valamit, amit itt a kórteremben rajta kívül senki.

A baloldali egyes ágyon fekvő, hatvanat nem rég elhagyó Gyuri horkanva ébredt Laci bácsi nyöszörgésére. Átszólt a másik oldalon fekvőknek.

- Szegény! Nagyon szenvedhet. Szólok a nővérnek, segítsen.

Az olvasgató és a másik, szintén a zajra ébredő, beteg bólogatott. A köpcös, főváros közeli kisvárosban élő cukrász mester, hólyag daganatától remél szabadulást, a főorvos úr segítségében reménykedve. Kedves segítőkész ember. A sokadik műtét már alaposan lelohasztotta eleinte kimeríthetetlennek hitt reményeit és lassan ledarálta bátorságát is.

Elhízott pocakjával nehezen mozog, de lassan kikászálódik s odamegy Laci bácsihoz. Fölé hajol, és aggódva keres papírzsebkendőt, a divatos sötétkék frottír-köntös zsebében. Lassan, nagyon óvatosan megtörli az öreg verítékes homlokát.

- Hívom a kislányt! Alig kerüli el a szoba közepén álló széket, s a rajta ülő férfit. Megy a félig nyitott ajtóhoz s kiszól.

- Nővérke!

A szalmiákra hasonlító, minden vegyszeres takarítás ellenére fojtogató vizeletszag, mely a télesti ködhöz hasonlóan telepedett a szobára, most újult erővel kavarodott fel Gyuri mozgásától. Talán a megszokhatatlan fájdalomhoz hasonlóan ez volt, ami legjobban kínozta a betegeket.

A résnyire nyitva hagyott ajtó kinyílt, a lopott percek álmától gyűrött arcú Éva nővér tapintatos csendben lépett a terembe. Szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy a folyosó éjszakai lámpájából jusson némi fény a szobába.

A kórterem közepén ülő idegen, nem mozdult a széken, csak a lábát húzta egy pillanatra maga alá, hogy a fehér nadrágos, fáradtan is csinos nő zavartalanul léphessen az ablak alatti ágyhoz.

- Elég lesz ez a fény, – nyugtázta Éva hátra pillantva a folyosó felé, – a fájdalomcsillapító injekcióhoz. A fecskendőt a balkezében hozta, gondolkodott és gyorsan döntött, nem szúrja meg az öreget, már úgyis olyan szegény karja, mint a szita.

Lepattintotta a fecskendőről a tűt és úgy illesztette az infúziós kanülbe, azon keresztül nyomta az alig néhány cseppnyi opálos gyógyszert a beteg karjába. A széken ülő férfi közömbös arccal nézte a szakszerű beavatkozást.

A fájdalomtól feszült arcú félálomban lévő öreg ajkán és az egész testén észrevehető borzongás futott végig. A „mennyország könnyei”, egyszer így mondta egy napok óta jajgató, az elviselhetetlen fájdalomtól eszét vesztő beteg a morfin származékra.

A nővér, azóta mindig így gondolt, a nagyútra készülők számára készített gyógyszerre. Közben ujjai automata pontosságával pattintották le az üvegcse karcsú nyakát..  sietve hatnak a cseppecskék, hála érte.. Figyelmesen nézte az öreg szenvedő arcát, ahogy a másodpercig tartó remegés elmúlt. Izmai ellazultak, gyorsan mélyülő, most már nyugodt álomba merült.

A remegést mosollyal nyugtázta a nővér, ismerte a hatást, az éber betegek ilyenkor szokták mondani, hogy olyan, minta a Jóisten tenyerével simítaná el a fájdalmat.

Az idegen is megváltozott a széken, az eddigi feszes hátú ülőtartásán lazított s egy pillanatra minta el is mosolyodott volna.

A nővér, állt a szoba közepén lassan újra szakszerű érdeklődés vette vissza a helyét az arcán, a szánalomtól ellágyult mosolytól. Álmosan, hunyorogva nézett körbe az ágyakon, az ülő férfire pillantást sem vetett. Zárt szájjal ásított. Intett a még éberen figyelő segítőkész betegnek.

- Köszönöm, hogy szólt, de most már maguk is aludjanak, – az olvasgató beteg felé fordulva, menet közben folytatta, – hogy hamar mehessenek haza. Mindjárt itt a karácsony! Addigra már otthon lehessenek.

Halkan csukta az ajtót, most is egy kis rést hagyva, hogy a felriadó szenvedő ne a rémekkel teli sötétben forgolódjon. Már a folyosón, csak maga elé, zárt szájjal mondta:

- Legalább még egy kicsit…

Egy pillanatra visszafordult, mintha az idegent nézné, aztán grimaszolt, rántott a vállán és elment.

A széken ülő férfi, mint az imádkozók, az ujjhegyeit gondosan összeérintette és begörbítette. Maga elé nézett. Az arcán nem látszott unalom, sőt, mintha figyelne valamire…

Furcsa volt a keze. Nem látszottak, talán nem is voltak erek a finom hosszú ujjú, kézen. A vékony bőrön márványosan játszott az ablakon beverődő éjszakai fény.

2010-08-11. Pula

Belép a templomba. Nagyon örül, hogy a szokásokkal ellentétben a sekrestyés nem zárta még be a reggeli mise után a – a templom méreteihez képest – robosztus kaput. Ujjhegyeit gépiesen meríti a szenteltvíztartóba. Keresztet vet, s alig hallhatóan mormolja: az Atyának és Fiúnak…

Egy pillanatra rossz érzése támad. úgy látszik, soha nem fogja elfelejteni ahogy egyszer ugyanígy jobb keze ujjait éppen csak belemártotta a szenteltvíztartóba,  jobbrafordult, és finom mozdulattal keresztet vetett a mellette álló lány homlokára. Amikor érintette, érezte a gesztus, örökre szól.

Félt, hogy a láthatóan megilletődött lány megérez valamit ebből a furcsa, lebegő érzésből, annak véglegességéből. De nem, ő a számára furcsa szertartástól csak átszellemültebb lett. Vallástalansága ellenére őt is megérintette a szertartásosság, a férfi arcán látható különös mosoly. Mindketten érezték, valami visszavonhatatlan történik.

A férfi arcán még átfut egy keserű grimasz, ahogy a régi, öröknek hitt élményre gondol. A szent tér levegője nyugalmat sugároz, és tudva – ha valahol, hát itt – a templomban van értelme a mindörökkének. A kinti világban, ahol emberi léptékben mérnek, a visszavonhatatlan, alig egy évig tartott… Térdet hajt az oltárnak, és ahogy leül a jobboldali padsorba, felidézi egy pillanatra a csalódás múlhatatlan, soha nem enyhülő keserűségét.

Leül, kezét – a gyerekkori, rendszeres ministrálás közben tanult módon – önkéntelenül imára kulcsolja. Lehunyt szemmel, lassan, mélyeket lélegzik. Lassan, nagyon lassan fordítja fejét a templom falára, a képek felé. Nem reméli, de tudja, meg kell győződnie róla, hogy ott vannak-e a Krisztus szenvedéseit ábrázoló képek, amelyek gyakran, egyre gyakrabban jutnak eszébe.

Hagyja, hogy az emlékek, erősen és élesen jelenjenek meg lehunyt szeme retináján.

A templom tele volt. A ministránsok lengették a rézből készült, láncon függő füstölőket, a frissen szított parázsdarabokra, kis ezüstkanállal hintett tömjénpor, bodor, kékesszürke füstöt eregetve izzott fel.

A padokban ülők közül többen ereszkedtek térdre, s lehajtott fejjel mondták a bűnbánat latin szövegét – „Mea culpa, mea maxima culpa”.

A padsor középső részén kisiskolás fiú próbálta másolni a körülötte térdepelő felnőttek mozdulatait. Közben szorongva lesett a jobboldali falon látható kálvária stációinak egyik képére.

Mindig ugyanarra.

A három félelmetes katonára.. Krisztus, vérző homlokán már ott a töviskoszorú. A képen térdre esve próbál felállni, vállán a hatalmas kereszttel. Két római katona mintha segíteni próbálná a szenvedő Bűntelent, a Megváltót. A kezükben lévő korbács nem ütésre lendül, hanem mintha támasztékul szolgálna, talán a festő ügyetlensége miatt látszik csak úgy, soha nem fog kiderülni. A légionáriusok arcán zavar. Talán szorongó félelem. Talán bűntudat.

A templomban halkan zsongott, a Mea culpa… A kisfiú azonban nem tudott elfordulni a félelmetes képtől. Mindig rettegett, ha jött a nagyszüleivel, de nem merte megmondani, hogy fél, nagyon fél a virágos ruhás katonától.

Retteg, amikor hallja Mea culpa, (már tudja – azt jelenti: én vétkem, én igen nagy vétkem) merev tekintettel bámulja a képen a katonát. Szeretné elfordítani az arcát, de nem tudja. Sírni fog, érzi, mindjárt sírni fog.

Mindhárom római légionáriust vörös, barnás-tónusú virágmintás tógaszerű ruhában ábrázolta a közepes festő.

A harmadik katona, a virágos ruhától eltekintve, mindenben eltér a másik kettőtől.

Arca merev, vicsorgó fogai kilátszanak. És a szeme… A kisfiú nézi és remegő kis öklével, meg-megérinti a mellét és mondja: Mea culpa, mea culpa…

A férfi lassan megtörli, a szemét, nézi a képet, nézi a katonákat, s már tudja, ezért kellett eljönnie, hogy lássa, hogy megbizonyosodjék róla, van csoda. Ha van szíve az embernek, jut belőle. Jut belőle mindenkinek.

Hiszen nem lehet más oka, hogy Gion regényében, „A virágos katonában” ugyanez, a kép, ugyanez a katona bűvöli a regénybeli fiút… Százszor is olvasta a részletet. Újra és újra.

Feláll és lassan, nagyon lassan kilép a padból. Megtámaszkodik a padsort díszítő faragott támla csúcsában. Fél térdre ereszkedik. Elindul a kijárat felé, de oldalazva. Szeme a képen. Visszhangosan koppan a lépte. Ahogy távolodik tőle, egyre inkább hátrálva tud csak menni.

Megáll, mély levegőt vesz és már nyugodt lélekkel megy a kapu felé. Újra megnedvesíti az ujjait, visszafordul, és nagyon lassan keresztet vet.

Kilép a templom kapuján.

Körülnézve látja, itt kinn minden megváltozott. A betonból épített sokemeletes házak közt besüt a nap, és jó átnézni a nagy fák lombjain a szűrt, de mégis vakító napfénybe.

2009-11-08

A júliusi poros szélben lassan imbolygott – a gyerek-magas bokrokon – sok ezer finom kicsi sárga virág. Csak egészen közelről látszott, hogy sok virág lakik a szárakon. Ezt a virágot a nagymama előszeretettel hívta mimózának. Tudta, hogy nem igazi, csak amolyan falusias kerti virág, de a napsárga virágot nagyon szerette, és következetesen mimózának nevezte.

Ugyanezt a szót használta nagypapa, de ő, rosszallóan és csak akkor, ha a fiú, – őt utánozva – a vasárnapi ebédnél, a húslevesébe, ahogy ő is szokta, a lángolóan erős cseresznyepaprikából kért, legalább egy kicsi karikát…

Azután sziszegett, és fuldokolva nyelte a tányér mellé készített jó hideg, fájdalomcsillapító vizet, persze csak, ha nem látta a nagyapja. Ilyenkor nagymama, – aki nem is volt nagy, sőt nagyon is kicsi volt, soha nem mulasztotta el szigorúan magázva, – mindig magázták egymást, ha valami nem tetszett, szemrehányást tenni a „bolond öregnek”:

– Nincs magának elég esze, az is elhullott a hajával! Képes tönkretenni az unokája gyomrát, minek ad neki abból a méregből?

Most, a nyári szünet derekán ott hasalt a tíz-tizenkét év körüli szőkésbarna fiú, a már elszáradófélben lévő fűben.

A két léckerítés között, tizenöt méteres terület szolgált bejáratul a ház két – külön kerttel is rendelkező – lakásába. Ezek a saját, kicsi kertek, ez az önállóság volt az egyik varázsa a MÁV-telepi házaknak. Szeretett is itt lakni mindenki.

A két utcára nyíló házak lakásaiban soha nem fordult elő, hogy ne lett volna egy-két fiú-, vagy lánygyerek, de legalább egy-egy vendégunoka. Hol itt, hol ott hallatszott gyerekzsivaj. A kis kerítéssel övezett kertek, összekötötték a szomszédokat. Át lehetett kiabálni, s ha jött a hívott szomszéd, rákönyökölni a léckerítésre. Ha asszonyok kerültek össze, órányit is tartott a fontos téma megbeszélése. Ha férfiember – nagypapa mindig így mondta – szólította meg a szomszédját, praktikusan kinyitották kiskaput is.

Télen is kiválóan szolgált a kiskapu. A kertekben kötelezően ott várt malacra, a téglából épített disznóól. Különösen a nehéz időkben, mindenki hizlalt egy-két malacot. Amikor már ropogósra fagyott a világ, sor került a disznóvágásra is. Házról-házra, kertről-kertre, hajnali malacvisítástól lett hangos a környék.

Egyszóval felnőttnek, gyereknek egyaránt paradicsomi körülményeket jelentett a MÁV telepi szolgálati lakás.

A bejárati utak, a telepi fiúnak utcákká, ha kellett harci ösvényekké magasztosultak, éppen azzá, amivé a játék igényelte. Ezek a védett utcácskák házanként változó minőségben, ápoltságban bokrosak, virágosak voltak, így nyárközepére azonban inkább már csak gazosak.

Itt, a gazban feküdt a fiú, teljesen beleolvadva a tájba, mások számára láthatatlanul, elmélyülten bámult egy termetes szöcskét. Jobb-tenyeréből kúpot formált és milliméterenként közelített a rovarhoz, kinyújtotta a kezét egyre közelebb. Hirtelen mozdulattal megtörölni kényszerült a bal szemébe csorgó izzadságot, melynek maró fájdalmát nem bírta tovább. A rövid törlő mozdulat után, mint egy szobor merevedett újra a vadász pózába.

Várt, de csak rövid ideig, nehogy elijessze a prédát.

Mindketten, a szöcske is, a gyerek is, szoborrá változtak a mozdulatlanságban. Aztán a fiú villámgyorsan, gyakorlott mozdulattal csapott a szöcskére. Várt. Tudta, hogy ilyenkor nem szabad mozdulni. Meg kell várni a csiklandós mocorgást a tenyér alatt. Nem elég gyorsnak lenni, vigyázni kell, hogy életben maradjon a zsákmány.

Sok ragacsos maszattá vált szöcske, tücsök és lepke élete árán tanulta az eredményes mozdulatot. Begyakorolt befejező mozdulatok következtek. A rövidnadrág zsebéből kikotorja a gyufásdobozt, amelybe már a támadás előtt gondosan bekészítette a szöcske hátralévő életének megkönnyítéséhez szükséges néhány szál füvet.

A fiú a százhatvan centis jelölést, – amelyet nagypapa a colstokkal, körülményesen megrajzolt az ajtófélfán, – csak alulról közelítette. A kötelező és naponta titkosan végrehajtott mérési művelet láthatólag nem segített a növésben. Ezt jól tudta, de azért minden nap megmérte magát. Nem volt szomorú e miatt, mert életének elég sok olyan része volt, ahol a jó dolgokat tarthatta számon.

Jó volt például, hogy hétvégén mindig itt lehetett a nagymamáéknál, jó volt hogy közel laktak, hogy karácsonykor soha nem kellett felülniük az egyvágányos villamosra, hanem fagytól gémberedett kézzel gyalog vitték haza a szenteste délutánján sütött, nagymama-féle csodálatos, házi sóskiflit.

Ez a legjobbak közé tartozott. De jó volt, hogy minden tanár dicsérte, milyen okos; bár ez zavarta is néha, de azért nem bánta. Jó volt, hogy a felsős lányok egyre gyakrabban tettek, nem pontosan érthető célzást: – Kár, hogy nem vagy legalább három évvel idősebb – a hadarva mondott pár szó után zajosan és hangosan nevetve mindig elrohantak –, de mégis, így is, valahogy olyan titokzatos melegséget okozott. A különös érzést fokozta, hogy a mórikálás, a „nagylányoknál” és nála is elkerülhetetlen arcpirulással, is együtt járt. Ezek a rövid, pillanatokig tartó beszélgetések nála a különösen jó kategóriába tartoztak.

A legjobbak közé sorolta a Beke bácsitól kapott kardját és a csillag-sárkányt. Beke bácsi a ház keleti oldalán lévő lakásban élt feleségével, Lili nénivel. Nekik nem volt gyerekük. Szerencsére… Ezt a fiú, némi bűntudattal mondogatta magában, mert tudta, hogy a titokban, házilag készített babák, amelyeket Lili néni Beke bácsira várva, napközben készítgetett számolatlanul, egy várt, de soha meg nem született kislánynak készültek.

Beke bácsi mérnök volt a vasútnál, ahol a „Kereszt” és a nagypapa is dolgozott. Könnyen el tudott készíteni egy „méretre szabott” acél kardot, mely a Szellő utcában igen nagy tetszés váltott ki a szomszéd gyerekek körében.

Nagy lett az ő becsülete is tőle. Még azt is elnézték, hogy nem is állandó telepi lakos, csak vendég.

A kertben az utcai kerítéstől csak az uborka ágyás és néhány túlérett tök határolta, nagymama huszonhárom tő, glédában álló kukoricáját. A szeptember végi elszáradás után az érett csövek Pucika (a mindenkori malacot hívta így nagymama) gyarapodását szolgálták.

Nyáron azonban a kukoricaszárak békésen és különösebb károsodás nélkül viselték a fiúk indián nyílgyakorlatait

Nagyobb becsben kellett tartani nagypapa „szőlőjét”. Az ültetvény harmincöt szőlőtövet jelentett. Ősszel, szertartásosan és nagy odaadással szüretelte nagypapa a termést. November végén már tudni lehetett, hogy negyven vagy ötven liter kiváló bor lesz. Bár a minősítést inkább csak nagypapa múlhatatlan és szenvedélyes borszeretete hitelesítette. Nagypapa szőlőtőkéihez az indiánok soha semmilyen körülmények között sem merészkedtek. Ahogy telt az idő, a gyermekes indiánosdit új szenvedély váltotta.

Egyre megszállottabban olvasta a házban föllelhető könyveket. A kedvence eleinte az „Univerzum” című tudományos ismeretterjesztő folyóirat volt. Ismeretlen tájakról tanult belőle, izgalmas – néha rossz álmokat gerjesztő – tűzhányókról és egyéb természeti katasztrófákról. Szeretett olvasni, mindenről, de főként a repülésről… Fokozódó örömmel olvasta nagymama könyvtári kölcsönkönyveit is.

Elmaradhatatlan szertartásuk volt, amikor hetente kétszer, szerdán és pénteken gondosan felöltöztek. Nagymama a hajsütő vasat is megforrósította, és a hajába két csinos hullámot is készített ilyenkor magának.

Lassan és nagy élvezettel gyalogoltak el a „Kaszinó” könyvtárába. A Vasút üzemi könyvtár kimeríthetetlen aranybányaként várta őket. Nagymama köszönés után kis pirulással az arcán leadta a rendelést: – Matildka kedves, valami szépet, lehet egy kicsit szerelmes is…

A könyvtárosnő, mosolygós, kedves asszony már vette is elő a pult alól az előre válogatott könyvkupacot. Szép kezével rámutatott ilyenkor egy-egy könyvre: – Az ott a tiéd, neked kerestem, Kisokos.

Olyan hangon mondta, amitől a fiú nem bántódhatott meg, sőt indokolt büszkeséggel nézve nagymamára, megköszönte s a hálószatyorba került csomaggal az ajtó felé indult.

Nem tudni, hogy ilyenkor gyorsabban szedték-e a lábukat, – a pici nagymama nagyon tudta apró lépéseit szaporázni,– mindenesetre az út hazafelé valahogy mindig rövidebbnek tűnt.

Először egy ilyen hazafelé úton tűnt fel a különös képessége, ahogy ment nagymama mellett. Olyan furcsa érzése volt, mintha nem érne le, minden lépésnél a lába… Ez lehetetlen! – vetette el a fura gondolatot – nagymama biztosan észrevette volna. Aztán, mint mindig, hazaértek, s a két „könyvmoly” – ez nagypapa szava volt,– olvasni kezdett.

A fiú, nagyapja sajátkészítésű, nagyon kényelmetlen, de tekintélyes karosszékében foglalt helyet, nagymama, pedig a konyhaajtónak s a fénynek is háttal állva a kredencre könyökölve kezdett olvasni. Órákig, évekig volt képes ebben a kényelmetlen, álló helyzetben, teljesen kikapcsolódva átadni magát a könyvben lévő cselekménynek. Némán olvastak ilyenkor néha két órát is, egyikük sem szólalt meg, nagypapa hazaérkezéséig.

Ezután, a különös élmény után, azonban nem volt képes belefeledkezni a könyvtáros nénitől kapott „friss” könyvbe. Azon járt az esze, el kellene menni kipróbálni, mi is történt vele. Eszébe jutott, hogy hazafelé nem mentek be a kis élelmiszerboltba, elfelejtettek kenyeret venni.

Amikor szólt a nagymamának, ő elfogadta az ajánlatát, igen, hozzon a közeli piac sarkán lévő péküzletből egy kiló kenyeret. A fiú a pénzt a markába szorította, és már szaladt is ki, a konyhaajtón s egyre gyorsulva a kettős kiskapun, ki a burkolatlan kis utcára.  Nem a főútvonal felé fordult, hanem arra gondolt, milyen csodálatos dolog lenne, ha igaz lenne, amit az előbb érzett. Körülnézett. Látta, hogy a kis utca teljesen üres. Hunyorított és gyorsítani kezdett. Furcsa; egyre apróbbakat lép, mégis tovább gyorsul. Ismét érzi, hogy nem minden lépéskor éri a lába a földet…

Már tudta, valami csodás dolog történik vele. Kicsit felfelé húzódzkodni kellett, kicsit előre dőlni és máris lebegve száguldott.

Hazaérkezésekor nem szólt a titokról.

Három nappal később az iskolában elérkezettnek látta az időt.

Szünetben a ricsaj fülsértő volt. Mindenki az udvarra igyekezett kijutni. Ekkor látta meg a lányt, akitől – ha a közelébe került, vagy valamiért meg kellett szólítania – remegni kezdett, s zavarában soha nem tudta képes-e értelmes mondatokat mondani. A lépcső baloldalára húzódott. Amennyire csak tudott lábujjhegyre emelkedett, hogy lásson a lökdösődő, rohanó, nevetgélő tömeg fölött. Villámgyorsan, apró lépésekkel emelte magát, éppen csak annyira, hogy beérje a barátnőjével elmélyülten fecsegő lányt. Érezte, hogy, ahogy kerülgeti az előtte nyomulókat, ide-oda billentette magát, lábfejét váltogatva a lépcsőre feszítette, ezzel fékezett, került, s újra fékeznie kellett. Már tudta, hogyan kell csinálni.

A fékezéstől, ellenkező irányba váltva, és újra vissza nemhogy lassult volna, hanem még inkább gyorsult. Bárcsak látná a lány, hogy nem ér a lába a kőre. Már felemelkedett, könnyedén száll. Tud repülni. Vigyázva, épp csak a lépcsőfokok fölött, hogy ne lássák. Odaért.

- Szia! Szép vagy! – mondta tiszta hangon, mindenfajta zavartól és megerőltetéstől mentes tiszta hangon. És mint a villám, már tovább is cikázott. Csodálatos volt, hogy ki merte mondani!

Lebegett! A lelke, a teste, és csak szedte a lábait. Már az utcán volt, bekanyarodott az első sarkon és kicsit tovább gyorsult. Sikerült! Tudta, már biztosan tudta, hogy repülni tud. Tud repülni. Az utca másik oldalán és mellette haladóknak fel sem tűnt, ahogy elsuhant mellettük.  Már csak néhány méterre volt a következő saroktól, ajkán mosollyal emelkedett fel a járda széléről.

Csak egy villanás volt.

Még a fékcsikorgás is elmaradt. Mint egy kis rongybaba feküdt a nagy teherautó kereke előtt. Rettenetes csend lett. A sofőr és az odaérkező járókelők hajoltak a most nagyon kicsi fiú fölé. Még hallották, ahogy ezt mondja:

– Pedig repültem! Tudok repülni…

Arcát az autó kerekéről fröccsent olajos sár és egy vékony, nagyon piros csík keretezte. Mindenki hallgatott.

Csak egy idős nő motyogta, olyan halkan, hogy a mellette álló sem hallhatta.

­- Én láttam. Repült, igen repült, tudott repülni!

2009-11-08.

Grizly méretű termetétől és a vastag fekete bundájától biztosan sokat szenvedett nyáridőben. Most mégis elégedetten lihegett. Hosszan kilógó, élénk rózsaszínű bársonyos nyelvével és szorgalmas lihegéssel hűtötte magát.

- Egy igazi újfullandi! A kutyaszerető többség helyeselt. Volt, azonban aki ezt vitatta:

- Berni pásztor, mondta, – de a többiek, máskor nem tapasztalható megingathatatlan határozottsággal torkolták le. Igenis Újfullandi, vitathatatlanul az.

Sajnálkozva sopánkodtak, hogy, hogy lehet valaki ennyire tájékozatlan, hogy a kutyafajták e királyi példányát sem képes tévedhetetlenül felismerni!? Nem gyakori ezen a vidéken. A környező kertekben, házőrzői dühvel tomboló korcsok mérete, szépségükről nem is beszélve, meg sem közelítették a váratlanul érkezett vendég arisztokratikus pompáját.

Most mégis itt volt. Ült az ápolt, füves kert közepén. Otthonosan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő ott van. Úgy feküdt ott, mintha mindig is ott lett volna, de legalábbis ez a kert lenne az első otthona. Odakerülése azonban örök rejtély maradt.

A kisvárosi kultúrház munkatársai nehezen összerakható zavaros történetekkel és valószerűtlen mese részletekkel szolgáltak az ügyről.

Az előcsarnoknak nevezett, ám alig szobányi méretű, – a szűk bejáratával szemközti információs pult felelőse, az ötvenes éveinek elején járó Ildikó állítása szerint a kutya maga nyitotta ki a vörösbarnára pácolt, üveges bejárati ajtót.

- Benyitott és magabiztos határozottsággal vonult a kert felé, az ajtóhoz – mesélte az idő múlásával, egyre nagyobb meggyőződéssel. Ildikó örökös darabja volt a háznak s városka egyik legtermékenyebb hírforrása. Néhány rosszindulatú vendég szerint nem csak a helyi hírek önzetlen és lelkes terjesztője, de gyakran kitalálója, is volt.

Újra és újra mesélt, lankadatlanul. Amikor a kertre nyíló ajtó kinyitását mesélte, balkezével határozott mozdulatot tett, megigazította a ritkás, vékony szálú, fekete haját. Ezzel a látványos gesztussal megerősítette az aktuális történet vitathatatlanságát.

- Akár hiszik, akár nem, kinyitotta az ajtót és kiment a kertbe.

– Tudom, röhejesen hangzik, de így volt. Nagyot nyelt és sok évtizedes munkával, tükör előtt begyakorolt módon, utánozhatatlan sebességgel ötöt pislogott. Erős kontúrral megrajzolt szemei a szokásosnál is jobban csillogtak. Ez a mutatvány mindenkire, elsősorban persze a férfi hallgatóságra letaglózóan hatott.

- Egyébként is mit számít. Most is ott van. Tessék, nézzék meg! – mondta és nyelve hegyével izgató ajkát megnedvesítve elhallgatott.

A felszólítás a méltóság, a jogos önbizalom hangján szólt, s ezzel el is vágott és értelmetlenné tett minden további vitát.

A különféle okból a házba betérők között futótűzként terjedt a hír. Egy óriási kutya jött a kultúrba. A hírt mindenki vérmérsékletének megfelelően fogadta.

Feltűnő volt azonban, hogy népes törzsvendégkörben senki nem furcsállotta a termetes lény érkezésének módját, és ami normális esetben nem fordulhatott elő, a máskor igen aktív intrikusok, jól értesült „véleményformálók” most passzívan hallgattak.

Sőt, ami a kisváros életében évtizedek óta nem történt, nem történhetett volna meg, senki nem tett feljelentést. Még bejelentést sem tettek a polgármesternél városi hivatalban. Ez rendkívül figyelemre méltó, szokatlan, mondhatni példátlan dolog volt. A városka egészére kiható változások előjele is lehetett.

Máté kutya azonban mindezekről semmit nem vett tudomásul. A gyermek balett tanfolyam kezdő csoportjába járó középső csoportos, göndören aranyló hajú kislány már az első napon, – meglátva a kutyát- odasétált, a fejére tette a kezét, miközben anyukája és a többi bűbájos, kicsinyét váró édesanya rémülettől bénult csendjében teljes határozottsággal szólt a kutyához ezen a néven nevezve őt. Máté.

A kutya békésen feküdt a füvön s hagyta, hogy a kislány simogassa a borjú nagyságú fejét. Attól a pillanattól kezdve mindenki e néven szólította. Senkinek sem jutott eszébe firtatni, vajon miért pont ezt a nevet mondta a kutyára Lilike. Valamiért elfogadták. Máté és kész.

A kutya nagyszerűen érezte magát. A nyárvégi hajnalok harmatcsepp-gyöngyökkel hintették teli a kert bokrait, reggelente előttük ült ünnepélyes pózban, a vízcseppektől csillogó fekete bundájában, a nagy fekete kutya. Úgy ült mintha vendéget várna.

Az első napokban kis csoportokban tárgyalták az érkező vendégek a kutya történetét. A hatodik napon azonban már teljesen elfogadott hagyományként kialakult Máté látogatásának és kollektív etetésének szertartása. Mert vitathatatlanul valódi szertartás rítus született.

Az érkező magányos vendégek és az izgatott gyerekekkel betérő családok furcsamód átszellemült arccal közölték, a pultnál trónoló Ildikóval, hogy csak Mátéhoz jöttek.

- Csak egy pillanatra – mondták zavartan. A felnőttekkel érkező gyerekek kezében ott volt az illendően, a célra rendszeresített szatyor, melyben Máté vacsoráját és kisebb nagyobb csemege csontokat hoztak.

Volt, már olyan vendég is, aki a kizárólag Máté számára vásárolt edényben hozta az ebédre, vacsorára szánt finomságokat.

A ház munkatársai örömmel nyugtázták a vendégkör áldásos növekedését. Az örömteli jelenséget egyébként önérzetesen, nem a kutya megjelenésével, hanem a hagyományosan változatos programkínálattal magyarázták.

Máté érkezését követő első hét végén furcsamódon megtelt a kert összes ülőhelye. Az érkezőknek feltett zavart kérdésre, hogy mi okból jöttek s, hogy segíthet-e nekik az ügyeletes munkatárs, csak zavart „ugyan dehogy..” „csak beugrottunk egy kicsit pihenni” s ehhez hasonló sohasem hallott válaszok érkeztek.

Az „Újvendégek”, – hétfőn már így nevezték a rendkívüli jelenségről beszélgető munkatársak az ismeretlen s eleddig a házban soha nem látott jövevényeket. Szerdán vetődött föl először, hogy a növekvő számú látogatások valódi oka nem lehet más, mint Máté.

A máskor napközben üres előcsarnok és az udvar megtelt beszélgető emberekkel. A néhány kényelmetlen padon a helyszűke miatt egymáshoz egyre közelebb kényszerülve foglaltak helyet. Az érkezés utáni első percekben zavartan ejtették ölükbe vagy fonták zárkózottan mellükön keresztbe a kezüket.  Ücsörögtek kicsit, majd látszólag ok nélkül, szinte varázsütésre fordultak oda a közelükben ülő ismeretlenekhez és a leg oktalanabb témákról kezdtek beszélgetni.

A csütörtöki ügyeletes munkatárs állítása szerint, saját fülével hallotta, amint az egymástól több mint két méterre ülő ismeretlen „újvendég” hölgyek egyike a Föld túlnépesedése okán rohamosan terjedő szegénység ellen teendő összefogás mikéntjéről és az átérzett felelősségről kérdezte a mellette ülőt, a meglepetéstől zavartan mosolygó, miteszeres arcú, harmadnapja mosatlan hajú negyvenes asszonyt.

A megszólított letette az éppen lapozgatott Story magazint és elgondolkodva, kipirult arccal, átszellemült mosollyal kezdett mesélni az éhezés határán lévő otthoni házszomszéd bajairól és, hogy milyen nehéz megfelelő és kellően tapintatos módot találnia, hogy úgy segítsen a szegény asszonyon, hogy ne legyen megalázó és sértő számára.

A szomszéd padon a környék rettegett, mindeni által megvetett nagyhangú és vitathatatlanul buta szolgálaton kívüli rendőre tartotta szolgálatkészen, derékszögben meghajlított karját a pad másik végén ülő néninek nyújtotta, hogy a kötéshez szükséges, gombolyításra váró rózsaszínű mohair motringot ráhúzva, feszes és csinos gombolyagot tekerhessen általa.

Egyszóval látványosan felfordult a világ, látszólag ok nélkül, varázsütésre megváltoztak az emberek a városban. Galambok ültek a verebekhez… Ami a legérdekesebb volt, hogy senki nem vette észre magán változást, reggelente a borotválkozó, sminkelő tükörből ugyanaz az arc nézett vissza, senki számára nem volt észrevehető a mosoly sem, mely a kultúr környékén járók arcára költözött.

A harmadik hét csütörtökjén őszülő hajú férfi nyitotta sarkig a bejárati ajtót, biccentett a pult felé de hangot nem adott, határozott léptekkel ment a kert felé. Az információs pultnál beszélgetők elhallgattak s magas férfi után néztek.

A férfi combközépig érő kézzel kötött szürke pulóverének ujját könyékig felhúzva félrekopott barna cipőjével gyorsan ért a kerti ajtóhoz, kilépett. Kinn és benn nagyon nagy csend lett. A férfi megállt. Mosolygott. Hunyorogva nézett a kert vége felé, ahol a bokrok között szokott tanyázni a kutya.

A felhúzott ujjú pulóveres kezét felemelte két ujját a szájához érintve nagyot, éleset fütyült.

- Máté – mondta halkan, de határozottan. Na, gyere, menjünk! – lassan a padokon ülők felé fordult, résnyire húzott szeme alig látszott.

- Hazamegyünk – mondta. – Mindig el keremaringózik, aztán mehetek érte. A kutya felé fordult Máté aranyló szeme és a férfi résnyire zárt szeme találkozott.

- Ne haragudjanak rá. És köszönöm! – mondta. A kutya lassan követte a kinyitott ajtón át. Nem néztek vissza.

2010. október 23.

A hajnali köd maradékán és az autók füstjén készült áttörni a januárban kétszeresen áldott gyenge napsugár. Alig múlt kilenc. Akinek munkája van, ilyenkor már dolgozik, a szerencsések, akiknek nem kell dolgozniuk, miért is lennének utcán. Különben sem a Király utcán sétálnának, ha sétálnának. Dolguk meg végképp nincsen erre. Kivételes alkalmakkor, egy-egy híres szólistát jönnek meghallgatni a Zeneakadémiára, de az meg általában este fél nyolckor kezdődik.

A körút kereszteződésénél, ahol más időben hullámzik a siető tömeg, ilyenkor itt sincs igazán gyalogos forgalom.

Néhány, – nyugdíjas öregasszony állt a trolimegállóban, elégedetten számolgatva, hogy mennyit sikerült megtakarítani az ügyes vásárlással.

A férfi, kezében gőzölgő, nagy papírpohárral a Kentucky üzlet ajtaján lépett ki. Nagyon forró volt a tea, s a férfi cserélgette, hol a jobb, hol a bal kezében. Magabiztosan lépett az úttestre, átlósan indult el, meg sem próbálta rövidíteni az átkelést, csak a körúti villamos sínnél lassított s nézett óvatosan körül. Talán nem is a villamostól félt, hanem a teáját óvta.

Céltudatosan ment a Zeneakadémia oldala felé. Menet közben a főbejárat ajtajára vetett sietős pillantást, kicsit gyorsított a tempón, jobbra fordult, spórolósan, szinte a falhoz érve kanyarodott a kis térre. A parkoló autók előtt egy pillanatra megállt, élvezettel beleszippantott a gőzölgő papírpohárba. Kezet váltott s belépett a kocsik közé majd a szecessziós homlokzatra néző padok felé. Lassított. Bal válla fölött hátranézett, kicsit jobbra fordult és a Király utcától távolabbi, padra tette a reklámpoharat.

Elegáns, határozott, széles mozdulatokkal, nyitott tenyérrel söpörte le az éjszakai hó maradékát. Egy, a párától lefagyott platánlevelet is gondosan ledörzsölt. Olyan elégedetten foglalt helyet, mintha nem is a téli nyálkás-kormos Liszt Ferenc tér galambpiszkos padján ülne, hanem az Opera vörös bársony zsöllye székében.

Bal kezébe vette a poharat és lassan, nagy élvezettel kortyolt a „mennyei italból”. A harmadosztályú filteres tea a szájában a legfinomabb, válogatott tealevelek aromáját idézte.

A borostás, ráncos arcon elömlött az elégedettség.

Sokáig, tartotta a szájában a még mindig kellemesen meleg italt, hogy a nyelve mindkét oldalán és a foghiányos ínyén is sokáig érezze a cukor nélkül, három kis ügyesen ellopott kávé tejszínnel ízesítetve fogyasztott tea aromáját.

Miután lenyelte körülnézett, biccentéssel nyugtázta a szomszéd padon ülő két toprongyos, negyvenes hajléktalan férfi és a baloldali egyszemélyes vasszéken gubbasztó középkorú nő tiszteletteljes köszönését.

- Jó reggelt, Imre bácsi!

- Jó reggelt, kedveskéim! – válaszolta, kicsit rekedtes, de kellemes bariton hangján. Hallgattak. Az arra járók azt hihették, hogy a szürke felhőkön gyengén átsütő téli napsugár melegét élvezték mosdatlan, fagytól, széltől sápadt, szürkés arcukon. Pedig csak szertartásosan vártak.

A teázó öreg, kiitta az utolsó kortyot is a pohárból, az üres papírt letette a lábához. Már nem olyan határozott mozdulatokkal, mint az érkezésekor. Szemével – az új nevén Zeneművészeti Egyetem, – ezt a névváltozást sokszor elmondta a mellette ülő társainak,- első emeleti sarokablakát figyelte, amely, – ahogy minden kedd délelőtt – most is, hál’ Istennek a professzor kedvéért résnyire nyitva volt.

- Kedveskéim – szólalt meg az öreg, de nem nézett a mellette ülőkre. A program szerint, ma délelőtt ismét, a szép és káprázatosan tehetséges, negyedéves Ildikó Chopin-próbáját élvezhetjük. A Nocturne-öket fogja játszani. Ahogy közeledik a vizsgakoncertje egyre csodálatosabban játszik, figyeljék az egyszerűségét, szinte lebeg a keze a billentyűkön. Azt mondom rendkívüli…

- Nos, csendet, hallgassák!

Az öreg finoman, alig láthatóan lassan ingatta a fejét. Minden porcikája figyelt. Foltos, koszlott, vastag és túl-méretes tollkabátjában s a ritkás seszínű, őszes haját alig takaró széles karimájú, valaha szürke nyúlszőrkalapban ült, olyan átszellemült arckifejezéssel, mintha ő maga készítené fel a vizsgára a fiatal pianista lányt. Ekkor halkan megszólalt az ablak mögül a Steinway-zongora.

A résnyire nyitott ablakon a melankolikus hangok, – a troli villanymotorjának alt-mélyről induló, a gyorsuló kocsival kellemetlen magasságokba törő hangja és a Teréz-körúttól nagygázzal gyorsuló autóktól – torzultan, tompultan, mégis szentimentálisan csordogáltak a hó-sáros járda felé. A három csöves férfi s a nő mozdulatlanul ült a tér sarkán.

Egyikük félig szívott cigarettát vett elő a szakadt gallérú, töredezett irhabunda zsebéből. Nagyon lassan, szemét Imre bácsira szögezve szinte nesztelenül gyújtotta meg, gondosan félig zárt öklével óvta az öngyújtó lángját, piszkos repedezett bőrű kezével, tompította a sercenő tűzkő hangját is. Mélyet slukkolt, sokáig benntartotta és lassan fújta ki a füstöt.

A hullámzó zongorahang, a lüktető szenvedélyes Chopin-dallam az átszellemült hallgatóságra, – ahogy hetente háromszor mindig – most is andalítóan hatott. Ellepte őket a zene, a lágy futamok kizártak minden piszkot és zajt. Némán ültek egész délelőtt. Csak olyankor mozdultak, mikor a próba-teremben csönd lett, ilyenkor, tudták a professzor elmondta a véleményét, vagy csak új darabot kezdett az ismeretlen, de gyönyörűnek képzelt Ildikó.

Egyszerre az öreg megmozdult, elégedetten balra, majd jobbra is nézett, ellenőrizte a hatást, mintha ő maga zongorázott volna. Nem várta, hogy társai megszólaljanak.

- Megint csodálatos volt a kislány, ugye?! – Választ nem várva felállt, néhányszor  összeütötte a tenyerét. A többiek szorgalmasan utánozták. Valaki becsukta a második emeleti zongoraterem ablakát.

Újra fázósan tapodtak a lábukkal. Vége a mai koncertnek. Hideg van. Az öreg lassan elindult a BÉTEX szőnyegboltja felé. Lassan elüti a delet a Terézvárosi templom. Időre kell odaérni a „Frici papa kifőzdéjéhez”. Otthonosan, de szaporán lépnek be a vendégváró bejárat melletti kapun, itt lehet megközelíteni diszkréten – ez a szabály – a konyhát. Hetente háromszor „koncert után” Frici bácsi az estéről maradt, tegnapi húslevest, finom reszelt tésztával kiméri egy-egy nagy tálba, a fantasztikus orjával, amin mindig marad némi karajhús is. A második pedig mindig más, valami főzelék, vagy csodás édes tésztaféle.

- Hát így teljes az élvezet! A művészet és a kulináris örömök, együtt adják az élet értelmét! – szokta mondani Imre bácsi. Az utolsó falatig kimeregetett tálakat, az elfogyasztott csodás ebédet hálásan köszönve szertartásosan távoznak. Elsőként a rongyos nő, utána Imre bácsi, végül a két fiatalabb csöves. Köszönés nélkül fordulnak kétfelé, mintha nem is ismernék egymást. Lassan indulnak a körút, a Klauzál tér és a Madách tér felé. Fázósan és céltalanul, ahogy a hét többi napján, amikor nincs „koncert”.

Az öreg a Nagymező utca felé indul. Lassan megy. Az ingkészítő üzletének kirakatánál egy pillanatra megáll, megvető arccal legyint, lépteit meggyorsítva, a könyvesbolt ajtaján befordul. Köszön, s úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy az eladónő ronda grimaszt vágott. Őszintén szólva, nem is bánta…

Bolond liba, próbáljon az utcán élni, de évekig, majd megtudná… Élvezettel lapozgat az „újdonságok” feliratú kupacban. Újra és újra belelapoz, a sokadszorra, újraszerkesztett Márai kötetetekbe, de élvezettel olvas bele a kortársakba is. Régóta figyeli már a Latzkovitsot, felnevet, amikor olvassa a szegedi professzor – ezt is tudja róla – „Laboda” kötetének fülszövegét:

”Én, kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék, függetlenül attól, hogy akár csak egy olvasót is találok-e magamnak.”

- Én néha egy paprikás krumpliért is odaadnám a karom te gyerek, morogja, de nem haraggal.

Olvasgatott egy órát s aztán az ajtó felé indulva szólt hátra az eladók felé:

- Köszönöm! Viszontlátásra és maguknak is minden jót! Nem várta meg a választ, kilépett és elindult a sötétedő fagyos főúton. Most kapcsolták fel a világítást. Ványadt fény pászmák maszatolták be az ékszerboltokból, bankfiókok kirakatából a járdára vetülő élesen vakító fényt. A városi világítás takarékosnak nevezett, de szegényesen alultervezett volt. Az öreg kotorászni kezdett a kabátzsebében, vigyázva húzott ki egy hosszú vékony gumírozott drótot.

Megállt, az Oktogon világosságát kihasználva gondosan kitekerte a vezetéket, melynek kétágú végén a két kis fülhallgató dugót megtörölgette és vigyázva a fülébe rakta. A vezeték másik végét, nagy hozzáértéssel illesztette a jó minőségű rádiós Sony Mp-3 lejátszóba. A kapcsolókat megérintve, hosszasan hangolt, közben magában morogott:

-         Egy fenét Klubrádió, még az kéne. Hol vagy már Bartók!?

Megtalálta. Elmosolyodott, felerősítette, egy kicsit már ki is hallatszott: „Kedves hallgatóink, operarészletek következnek…” Igazított még valamit, és határozott léptekkel indult kedvenc „otthona” felé. Megunhatatlan szenvedéllyel szerette a Városligetet. Nézni esti fényben elalvásig, s hajnali pírban a Vajdahunyad várát. Tudta, sokan mondják, mekkora giccs, de mit tudják ezek, milyen ránézni az első hajnalban eszmélő pillantással, amikor az ember rájön, még mindig él. Új napot kapott az Úrtól, amely ajándék, mint egy koncert, ami csak neki szól. Aki nem próbálta nem is tudja milyen ez.

Nyolc körül már megérkezett a tópartra, hallotta a rádióban, éjjel nagyon hideg lesz. Vigyázni kell, egész nap csak ezt mondogatták. Ha végighallgatta a kilenckor kezdődő Debussy-koncertet, eldöntötte, ma ő is bemegy a kisföldalattihoz aludni. De addig itt ücsörög, kedvenc karosszékében a tó partján. Jó, hogy nincs már itt ilyenkor senki. Legalább nem zavarják.

Jól bevackolódott az óriási utcabútor karosszékbe, még egy kicsit erősített a hangon, itt nem zavar senkit. Nevetett. Kékesen vibrált a fény a hófoltokon, mesebeli szépségű volt a vár. A gótikus kaputornyok mintha lebegtek volna a sűrű hóesésben. Az öreg összekucorodva ült, hallgatta a zenét, nagyon szerette Debussyt! Kéjes élvezettel hallgatta a zenét. Kicsit zsibbadós volt a keze, meg a lába, de olyan jófélén, olyan melegesen, mint ahogy szalonnasütéskor érzi az ember az arcán a láng melegét.

- Ítéletnapig ellennék így.. – motyogta s összébb kucorodott.

Éjfél körül nagy pelyhekben, sűrűn kezdett esni a hó. Szakadatlanul esett egész éjszaka.

Hajnali öt óra körül egy-egy taxi, egy rendőrautó haladt át csak a ligeti úton. Az első reggeli futó, a kutyájával érkezett. Vastag jégeralsó és gyapjú térdzokni melegítette, fegyelmezetten fújtatott, gyakorlott ritmusban. Nem kapkodva futott a ropogós szűz hóban. Kopaszodó homlokát védte a meleg sísapka, rögzítette az Mp3 lejátszó vezetékét is a fülében, nehogy elveszítse futás közben…

Amikor a tó partján az embermagasságú érintetlen hókupac mellett elfutott, nem hallhatta, a bemondó halk beszédét a hó alól: „Kedves hallgatóink, öt óra van. Megismételjük tegnapi esti Debussy-koncertünket.”

2010-02-06

 

 

 

Baleset

 

 

 

A bőröndüzem az első emeleten, egy folyosóból lett kialakítva. A falra feltolták a nagyméretű munkaasztalokat, a hosszanti két oldalon két-két nő dolgozik. A világosság jobbról érkezik, már ami marad a nagy távolság miatt. Az ablakok észak-keletiek, így a munkavégző kéz takar, árnyékot vet a munkadarabra. Jó ez így…! Itt minden ilyen! Ez „magyarország”,.. ahogy mondani szokták, lemondó legyintéssel. Ezt a mondatot gyakran ismételgetik, ha valami nem jó, újra és újra. Az első szabályok között mindenki megtanulja.

Az asszonyok keze automatikusan végzi a mozdulatokat, egyet hajt a vastag bordó műbőrön a mutatóujj, nem többet, mint fél centimétert, ettől ragad a gumicement, aztán piszkosul fog.

– A méret fontos, hölgyeim! – mondta a francia, vagy a fene tudja honnan való megrendelő, pontosabban a tolmács.

– Ettől lesz szép a bőrönd, a táska, értik?

A betanítás itt aztán be is fejeződött.

– Úgyis tudják, hogy kell, ha elmondjuk gyakorlat közben – mondta a brigádvezetőnek a mérnök.

Együtt nézte a „táskás szocialista brigád”, a harminc fáradt asszony, hogy a megrendelő rohadt „kapitalista”, a hülye, fekete kutyájával a hóna alatt, azon a szép francia hangon sápítozva rohan a vécé felé. Már délelőtt kihirdették, hogy az egyetlen emeletit tilos használni, mert kitakarították. Azt használhassa a külföldi, ha jön, és oda akarna menni.

A rohadékok, neki persze fényesre nyalták. Most még rendes papír is került bele, nem „népszava”, mint máskor.

A szép-öltönyös, illatos ürge szedte a lábait. Mögötte az üzemvezető, a fésült Jávor-bajuszával, a hullámzó, mindig izzadtságszagú testével. Még nyakkendőt is vett a marha, a tisztelet miatt. Majd nem győzi levenni, mert délután megy a munkásőrökhöz, ott jól kiröhögnék, ha magán felejtené. Megy jól berúgni a pártház udvarán lévő klubhelyiségbe! Mindig odajár. Hetenként jól bepiál, aztán másnap előadja a bennfentes dumát a géppisztolyos, vagy milyen gyakorlatról…

A veresi cigánylány, a Mari, mindig tátott szájjal hallgatja. Látszik, már le is fog vele feküdni. Odatartja neki úgyis. Itt így, trágár mozdulattal kísérve mondják a nők is. Aztán a könnyű munkát most már majd ő kapja, a Zsuzsika helyett, mert az meg dobva lesz, persze.

A nők lassan újra felveszik a ritmust. A jobb mutatóujj, keményen végighúz, leélez. Ragasztja a gumicementtel a „szélt”, hogy passzoljon. Megfordítják az egész táska vázat, még lifeg rajta az anyag másik fele. Azt, az asztal másik felén – a hokedlin ülő, mitteszeres orrú Edit és az új lány nyomja rá együttes erővel, aztán két-két cső-szegecs sarkonként. Ennyi az egész. Már fogja is a „bőrt”.

Éva jön vissza, hasán egy gomb hiányzik a köpenyén s így kilátszik – a megereszkedő bőr, a terhesség után maradt csíkokkal, – a kicsinek már most sem mondható hasa. Nem bírta ki, a slepp után settenkedett.

– Vajon mi a francot lehet csinálni csapatostul a klotyón – mondja és nevet…

– Lányok nem fogjátok elhinni, a faszi előtt berohant a titkár-Józsi az előtérbe és körbefújt valami kölnis üveggel, ó, hogy be ne csináljak…

A meglepett csendet hangos röhögés váltja, a veresi lány sikít és a többiek is vele nevetnek. Mert nekik még így is büdös van, basszák meg!…

– Ezután bement az idegen ürge és képzeljétek vele a tolmács meg a hülye üzemvezető.

Hangosan röhögve hallgatják, de a kezük tovább végzi a mozdulatokat. A norma nem enged lazítást, mert nem lesz fizetés.

– Komolyan mondom, nem fogjátok elhinni, nem a francia pisált, hanem a bolhás kutyája, spániel vagy mi. A mi klotyónkba! A rohadék kutyájával hugyoztat a vécénkbe.

– Kissnééé, Kati, – kiabál a résnyire nyitott üzemiroda ajtajából a normás Karcsi. A nyomaték kedvéért hozzáteszi, – siessen már, az Isten áldja meg, nem magukért van ez a telefon.

Magának morogja, – állandóan hívogattatják magukat.

A harmadik asztal fal felöli oldalánál leteszi a ragacsos ecsetet egy hullámos hajú, negyvenet közelítő, csinos arcú szemüveges asszony, arcán meglepetés. Nem túl gyakran hívják telefonhoz. Kikászálódik a munkaasztal mögül.

Lassan mozog, látszik, hogy azon gondolkodik, ki keresheti őt. Ahogy az iroda felé indul, idegesen ránt egyet a köpenyén. Kicsit imbolyogva megy, az itteniek tudják miért, a paralízis, kislánykorában – ahogy ő meséli, beszorult a bokájába, így rövidebb lett az a lába, innen az enyhe billegés. Behallatszik, ahogy a többiek még Éva történetén nevetnek teli szájjal. Az íróasztalnál ülőt nézi, bizonytalan hangon mondja a nevét, és hogy tessék.

A határozott férfihang enyhe tájszólással kérdezi:

– Van-e magának egy Németh Jánosné nevű húga?

– Igen, – feleli az asszony – a Márti, a mostohatestvérem, édesapám meghalt, ezért.

– Miért kérdezi?

– Gémes hadnagy vagyok, a határőrségtől.

Az asszony lába megbicsaklik, kérdezés nélkül, lassan leül az íróasztal sarkához állított székre. Bepárásodó szemüvegéhez önkéntelen mozdulattal nyúl, belülről, a lencséhez, és törlő mozdulatot tesz.

– Mi van Ferikével? Baj van? Az íróasztalnál ülő férfi nem is álcázza, hogy figyel, leteszi a golyóstollat, szemével az asszony tekintetét keresi.

– A fiú, Németh határőr… sajnálom… Baleset, elvtársnő, igazán sajnálom. Elhallgat, várja, mit mond az asszony, hagyja, hogy meg tudjon szólalni.

– A maga húga, úgy tudjuk nagyon beteg, megkérem, menjen haza, és hívja ki az SZTK-ból az orvost, mert este a parancsnokommal ki kell mennünk hozzá. Ki tudja hívni? Maguk egy házban laknak, ugye?

Alig hallhatóan szólal meg az asszony: – Meghalt, ugye?

– Igen. Este hétre kimegyünk megmondani. Akkor már a férje, a gyerek apja is otthon van?

– Igen, Jancsi, az apja hatig mindig hazaér.

– Akkor kérem, hívjon orvost, ha szükséges, segíteni tudjon. Mondja meg a doktornak, hogy mi kérjük. A határőrség, érti?

Hosszan hallgat…

– Akkor én elköszönnék, erőt, egészséget! Sajnálom, higgye el!

A vidám brigád zavart csendre vált, amikor néhány perc után megjelenik az ajtóban Kati. A bepárásodott szemüveg a kezében, furcsán torz az arca. Sír.  Bizonytalanul teszi meg az alig öt-hat métert, közben sírva mondogatja: – Ferike meghalt.

Mindenki hallgat, senki nem mer kérdezősködni. A becsukott irodaajtó mögött a normás hangja hallatszik, ahogy telefonál.

– Marton elvtárs, haza kéne engedni Kissnét, valami nagy baj van a nővére fiával, aki most katona vagy határőr. Igen, a legrosszabb, meghalt.

Ketten is segítenek, elrámolják a szerszámokat, nyugtatni próbálják. Menj csak, majd mi megcsináljuk, a tiédet is, ne izgulj, ha pofázni mer a főnök, kikaparjuk a szemét.

Az asszony sír, leveszi a köpenyét, átöltözik, a kézzel kötött kardigánt, szoknyát és a fűzős, magasszárú cipőt. Remegő kézzel lapozza a portásfülkében a telefonkönyvet, nem könnyen, de megtalálja és felírja – egy, a portástól kapott cédulára – az SZTK számát. Köszön és kilép az üzem kapuján. Vajon, most hol talál útközben működő telefonfülkét?

Hazafelé kiszámolja, mennyi idő múlva ér haza a bölcsödéből Márta. Dadaként dolgozik, nagyon szereti, de mindig siet, mert János hatra várható. A nyitott, körgangos proli-házban egymás mellett lévő két szobakonyhás lakás bérlője a két testvér. Ez a szomszédság most szörnyű, elbújni sem lehet.

Kati a közben hazaérő férjének néhány sírós szóval elmondja, hogy mi történt a gyerekkel, és hogy mindjárt jön az orvos és a katonák.

– A parancsnok, vagy mi, talán így mondta a hadnagy.

– Rohadjanak meg, – morogja kabátba bújva a férfi, és a vizesvödröt megragadva indul a kapu felé, a sarokra, ahol az utcai nyomós csapból lehet csak vizet hozni. Legyen víz, mire a két gyerek, hazaér. Lehessen inni a vödör mellé tett közös bögréből, meg kell estére is, a mosakodáshoz…

Mindketten keresik a tennivalót, csak beszélni ne kelljen. Az asszony fél szeme a konyhaajtó üvegén, látni akarja, amikor hazaérnek. Csak soha ne is jönnének, s ha jönnek, csak ma ne jöjjön át szegény Márti, mielőtt..

De egyszer csak jönnek. Jól hallják, ahogy csapódik a kapu, a zárt kapualjból kilépnek a lakás ajtaja elé. Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy együtt jönnek, fáradtan, de nem rosszkedvűen. A testvére valamit mesél, megállnak, Jancsi nyitja a kulccsal a zárat.

Spórolósan, szegényes fény vetődik a gyönge erejű villanykörtéből a gangra.

Hat előtt pár perccel ott volt a doktor. Mindenki szerette, ahogy megérkezett a biciklijével, ahogy szakszerűen lekapcsolta a nadrágszáráról a csipeszt, ami védte a nadrágot a becsípődéstől.

Jól látszott az utcai ablakon át, ahogy zavartan igazgatta a hajtókát. Mély levegőt vett, aztán lassan betolta a biciklit a sötét kapu alá, vigyázva átemelte a lelépő csorba lépcsőfokon. Eltökélten lépett Katiék konyhaajtajához, kopogott és benyitott. A köszönésen kívül szót sem ejtettek, le sem ült. Vártak. Hosszú időnek tűnt, pedig csak tíz perc telt el, autó fékezett a poros utca gödrös, régen javított járdaszélénél, a sárgásra festett vályogház előtt. Katonai zöld Volga. Hárman ültek benne, egy arany váll-lapos főtiszt, egy zöld parolis hadnagy és egy sorállományú katona, a sofőr.

Egy percig még ültek, nézték a térképre hasonlító, repedezett vakolatot s a félhomályos utcát.

Aztán az idősebbik megmozdult, mire a sofőr pattant, nyitotta az autó ajtaját és a kaput is a tiszteknek. Ő visszaült a kocsiba, a tisztek pedig beléptek a házba. Kifejezéstelen arccal fordultak a Németh lakás ajtaja elé, kopogtak és hosszan vártak. Az orvos a szomszédos konyhaajtó üvegén át látta őket. Nagyot sóhajtott, megfogta az orvosi táskát, kilépett, biccentett a katonáknak.

Nyílt az ajtó. Jancsi, a kövérkés, nagydarab, pirospozsgás arcú falusi ember, csak állt a szűk nyílásban.

– Tessék. Minket keresnek? – kérdezte, de a hangja furcsán megbicsaklott, amikor meglátta a körzeti orvost. Hátralépett, helyet adva a férfiaknak.

A konyha kicsi és zsúfolt volt, de nagyon tiszta. A kredencen hímzett kis terítők alatt poharak s tányérok, a szekrény tetején cserépben virág, az ablakon mintás függöny. A két középkorú tiszt zavarában a szokásos formulát használva köszönt.

– Erőt, egészséget! A hadnagy – ő volt a telefonáló, beharapta a száját, – Bocsánat, jó estét! A felesége is itthon van?

Nyílt a szoba ajtaja és Márti holt fehéren állt ott. Meglátta a tiszteket, s már sírt.

-         Ferkó? – kérdezte, szinte hangtalanul. Ugye baj van?

Jancsi hozzálépett és az egyik hokedlira ültette, átölelte. A két tiszttel és az orvossal megtelt a konyha. Zavartan álltak. Az orvos a táskáját a kredenc peremére támasztva nyitotta s injekciós fecskendőt és gyógyszeres fiolát vett elő.

– Elvtársnő, Némethék! – mondta az arany váll-lapos, a fiuk, Németh Ferenc, szolgálatteljesítés közben balesetet szenvedett és…. Elhallgatott.

Hosszú csönd után a hadnagy rekedten megszólalt… – Meghalt. Nem lehetett segíteni. Fogadják a Határőrség Országos Parancsnokságának részvétét.

Az orvos a félájult nő karján felhúzta a pulóvert, és beadta az előkészített nyugtató injekciót. Utána mérni kezdte az asszony vérnyomását. Akkor már az apa nagy teste is rázkódott a sírástól.

Márta merev, könnytől nedves arccal ülve hallgatott. Az arany váll-lapos láthatólag erőt gyűjtött, nagy nehezen megszólalt.

– Némethék, kérem, értsenek meg, fel kell tennem egy fontos kérdést. Kérem, gondolkodjanak, és válaszoljanak. Hogy akarják eltemettetni? Pappal? Látom a szentképről, hogy vallásosak. Akkor maguknak kell hazahozatni Nagykanizsáról. A maguk költségén és a temetés is…

Nagy csönd lett.

– Hát igen – mondta zavartan, érezte, hogy ezt elrontotta.

– Ha viszont engedik, hogy katonai módra, méltó szertartással, akkor hősi halottként, alhadnagy rendfokozattal a Belügyminisztérium temeti el. Kérem, választhatnak!

A csönd már fájt. Az orvos foga megkoccant, amikor kiszáradt száját kinyitotta és megnyalta az ajkát.

– Jobb, ha én most kimegyek, – mondta, és lépett az ajtóhoz.

– Maguk is menjenek el, szólalt meg nagyon száraz hangon János. Holnap választ adunk.

A két katonatiszt halkan köszönt és leszegett vállal, mintha úgy kisebbek lehetnének mentek a kapu felé. Nem mentek. Menekültek.

Odakint már szürkült. A konyhaajtó becsukódott.

A ház előtt, ahogy a kocsiajtót nyitották, hallották az ablakon kiszűrődő női sírást. A Volga elindult, az utcában csend volt.

A távolból idehallatszott az egy-pályás öreg villamos kerekének sikoltó hangja, ahogy megkerülte a nagytemplomot.

 

2009.10.19.