Gida szánkója

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

 

 

Gida már hosszú idők óta egy vitrinben élt. Hogy mi a vitrin? Szekrény ékessége, általában üvegpolc, amit minden oldalról tükör vesz körbe. Ezért csupa fény, ragyogás. Egyes helyeken horgolt csipketerítőt, bársonyt helyeznek a vitrinlakók talpa alá. Merthogy Gida nem egyedül tartózkodott itt, szó sincs erről. Népes társasága volt. Porcelán kutyák, nemes szarvasok, tűzről pattant cicák, madarak őrizték a titkokat. Nappal mozdulatlanságba merevedtek, némán figyeltek. Éjszaka, a sötétség leple alatt keltek életre. Ilyenkor beszélgettek, kitárták lelküket. Átlátszó üvegfal határolta el őket a külvilágtól, amit néha a szobalány széthúzott, hogy leporolhassa őket.

 

Gida nagyon csendes őzike volt, hangját alig hallatta. Üvegből készült. De milyen finoman megmunkált, törékeny üvegből! Négy áttetsző lábon állt, farka, nyaka és feje sima üveg, farkára sárga csíkot dobott a felkelő napsugár. Teste, tompora, háta és hasa azonban sűrűn szövött, üvegszálakból kötött, szemmel áthatolhatatlan üvegruhába burkolózott. Maga volt a törékeny elegancia! Gida egy téglalap alakú tükrön állt, ami megfordított szimmetriában verte vissza az őz testének kristályos fehérségét. De ez még nem elég! Háta mögött négyszögletes tükör emelkedett felfelé, felső vonala nem volt párhuzamos, inkább trapézformára hasonlított. Ez a tükör teljes nagyságásban láttatta visszfényében Gidát, igazából két szakasztott egyforma Gida tündökölt az üvegfények fókuszában. Az egyiket meg lehetett érinteni, ám a másik a szemsugár csalóka fényjátéka volt. Gida hátsó lábai mögött két üveg szántalp árválkodott, ám a szán eltűnt, nem lehetett látni sehol. Hát bizony, Gida nagy bánata éppen ez volt!

Valaha Tibor keze hozta a házhoz. Ó, akkor még ott csillogott tükör talpazatán az üvegszán is. Az egész látvány maga volt a szépség, a lélek gyönge tisztasága. Gidát mindenki megcsodálta. Fénye ontotta a szépséget, a jámbor szelídséget, az áldott békességet. Ő szerényen állta a csillogó csodában fürdőző tekinteteket. Gida nagyon fiatal volt még és tapasztalatlan, nem sok fogalma volt a sarat fröcskölő világról.

Egy nagyon szép, zöld, tűselymes fa alá helyezték. A fenyő faragott talpban állt, abból magasodott ki, csúcsa majdnem a csillárig ért. Kint pelyhekben hullt a hó, mindent befedett a tejfehér égi ajándék. Bent lehelte a meleget a sarokból egy cserepes, tüzes ablakú házikó, és a fának csodás, friss illata áradt mindenfelé. Gidát a zöld erdő illatára emlékeztette, amiről oly érdekes és izgalmas meséket hallott a nagy őzektől. Gida tökéletesen beilleszkedhetett volna a Hókirálynő palotájának vakító birodalmába, ám soha nem hallott a meséről. Akkora volt körülötte a sürgés-forgás, hogy kénytelen volt a lármás élet és az út fáradalmait kipihenni. Elszunyókált kicsit. Nem bírta az izgalmakat és a megerőltetést. Mikor felébredt, csuda szépeket látott maga körül. Pontosabban inkább tükrei visszaverő sziporkáin érzékelte a pompás szépséget, mert ő szilárdan, egyenes tartással állt négy patáján. Nem messze tőle gyertya lángja lobogott, egy ezüstös pálcika a szobában csillagokat szórt, és a zöld fa közben felöltözött. Gida horgolt, csipkés ruhát vélt felfedezni. A zöld tűlevelek jóságos angyalkákat, varázsos manókat, díszes gömböket és szalagokat rejtegettek, s a ruha ékességeit finom, ezüstös suhintások kötötték össze. Gida még azt is látta az alsó tükrében, hogy a fa – szokatlan módon – csúcsos koronát visel, így éppen hogy össze nem koccant a plafonról lógó, pompakedvelő csillárral. Aztán sötétebb lett, csak halványabb mécsesek pislákoltak a csöndben. A fiatal őz meséiben élő zöld fa szokatlan díszei beszélgetni kezdtek. Pontosan úgy, mint a vitrin lakói. Jókedvükben derűs mulatságot akartak, s az egyik manó tekintete Gida szánkóján állapodott meg. A manó puha, zöld színű posztóruhát viselt, bozontos szakálla beleveszett a fenyő tűleveleibe.

  • Gyertek, menjünk ki a szabadba! Ott az igazi! Itt van egy szánkó! Lovagoljuk meg a havas dombokat! – kiáltotta.

Az ötletre nagy éljenzés tört ki, egyedül Gida nem szólt semmit. Ő egyáltalán nem akart szánkózni. Törékeny lényét féltette ettől a harsányságtól. Meg sem kérdezték. Az ablakon hagyott kis résen át – hirtelen a hó borította utca végén, egy nagy hóbucka tetején találta magát. Elsőként a szaloncukor ült a szánkóba, édes izgalommal csúszott le a hólepte magasból. Fel sem tűnt neki, hogy verejtékében csokoládémáza majdnem elolvadt. Következtek a gömbök, kik mindent elsöprő bátorsággal gömbölyödtek, görögtek lefelé, eszükbe sem jutott, hogy összetörhetnek. Az angyalkák legalább vigyázták az utat, Gida legalább is úgy gondolta. Csúszkált, tombolt a fenyőfa ruhájának minden éke. A szalagok összeölelkezve hemperegtek a kemény jégpaplanon, a koronacsúcs fejre állt a vastag hóban.

  • Elég lesz már! – sóhajtották a fehér karú nyírfák, s maga a Hold is mérgesen nézett lefelé, miközben egyetértő pillantást váltott a meg-megvillanó csillagokkal.

Gida szenvedett. Érezte, hogy ebből a nagy féktelenségből csak baj lehet. Soha nem volt még része ekkora kavargásban. Most a szakállas manó huppant a szánkóra, s Gida ebben a pillanatban, egész testében egy nagy roppanást, majd lüktető fájdalmat érzett. Elsötétült előtte minden.

Már világos volt, amikor észhez tért. Ugyanott állt, ahol este, mindenki vigyázta helyét. Először azt hitte, álmodott, sajgó emlékét elhessentette, majd egy nagyot sóhajtott. Ám a megkönnyebbülés még egy rendes sóhajtásnyi ideig sem tartott. Most látta meg oldalsó tükrében, hogy szánja nincs, már elveszett. Emlékeiben gyorsan a felszínre tört a fájdalmas pillanatot, s mindjárt megértett mindent. A szán letört, ott maradhatott a hódombon.

  • Azért ne aggódj annyira! – szólalt meg a szakállas manó a szokatlan időben, hiszen nappal tilos volt a szó.

Lehet, hogy lelkifurdalása volt.

  • Igaz, szánod letört, de talpa itt maradt. Semmi sérülés nem látszik rajtad, vigyázva hoztunk vissza – suttogta gyorsan.

Az egyik gömb nesztelen mozdulattal mutatta Gidának, bizony ő ezt nem mondhatja el. Gömbtestén nagy lyuk tátongott, amit a fenyő tűlevelei palástoltak. Aztán mások is kiderültek még, miszerint a manó zöld ruhája megrepedt, a szaloncukor fényes papír köntöse örökre összegyűrődött. Mindez Gidát nem vigasztalta. Mérges volt magára, amiért nem tudott elég határozott lenni. Azt is tudta, hogy örökre megrokkant, sérültté változott. Olyan mély bánatba esett, hogy nem szólt senkihez, még egy szót sem. Szilárdan állt ugyan a négy lábán, de megszűnt számára a körülötte zajló élet.

Egy délután vendégek érkeztek, és egy kisfiú egyenest Gida felé szaladt.

  • De szép! – emelte fel tenyerébe.

Mert Gidán tényleg nem látszott sérülés, nagyon alapos szem kellett ahhoz, hogy valaki a részletekbe beleláthasson.

  • Ő a legszebb! – tartotta maga elé a kisfiú, és odaszaladtak a többiek is. – Nézzétek! Hát ez nem is egy őzike! Látjátok, hogy megsokszorozza a tükör visszfénye?
  • Ilyet még nem is láttam! – ámuldoztak.

Gida alig várta, hogy helyére visszategyék, ám mégis jól estek neki a dicsérő szavak. Tudjátok, oly jól tud esni egy szó néha. Vigasztalta magát. Elvégre tényleg alig látszik, nem feltűnő a baleset. Sokkal jobb lett a kedve, már kezdett megbocsátani a többieknek.

Pontosan két nap múlva a ház kicsi úrnőjének megfájdult a szeme. Csendesen sírdogált, ami egyáltalán nem tett jót neki. Hozta a dadus a kamillateát, borogatást, nem használt semmi.

  • Szerintem hajszál lopakodhatott a szemedbe, attól fáj. Kellene egy tükör, és ki kellene venni – adta meg a jó tanácsot egy idősebb hölgy, miközben ondolált hajfürtjeit igazgatta.

Aki csak mozgott, mind elindult tükröt keresni, Csodák csodájára, az összes tükör elbújt ezen a délután. Nem találtak egyet sem. Még most sem tudni, hová és miért tűnhettek el, mert a kislány észrevette az őzikét. Felkiáltott:

  • Nem kell, ne keressétek őket! Van itt tükör, éppen előttem!

Azzal tenyerébe vette Gidát, s hátsó tükrében megkereste a pajkos hajszálat, ami bántotta szép kék szemét.

  • Ugye, megmondtam! – szólott a manó, pedig most sem lett volna szabad beszélni. – Nemhogy szép maradtál, de még hasznodat is vehetik.
  • Ki szólt? – nézett fel a kicsiny úrnő a fára, de ott akkorra mozdulatlan, néma csend honolt.

Mintha egy gömb és egy szaloncukor bólogatott volna, de az is csak a pillanat tört része lehetett.

 

Hát így történt.  Ha beengeditek a kopogtatót, ha kibontjátok meseszalagokkal átkötött ajándékomat, őrizzétek meg szavainkat. Mert nektek meséltük, fenyőágon hoztuk. Gida és én.

Share

Edit néni  

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

 

Rögtön látom, hogy nem hétköznapi személyiség. Később tudom meg, hogy gyémántdiplomás. A legszebb foglalkozást választotta.

  • Kiket tetszett tanítani?
  • Alsót.
  • Az a legszebb. Megtanítani írni-olvasni, számolni – gondolom én.

Erről tovább nem beszélünk, nem dicsekszik. Csak annyit mond, amit én is tudok, hogy a szülői értekezleten régen is a jó tanulók szülei voltak jelen. Tudott fegyelmezni, ám ma már

nem tanítana. Én sem. Sokan.

Haja kedves ősz, arca és műfogsora még mindig szép. Merthogy még így is lehet valaki szép, ha rendelkezik kisugárzással, akár nyolcvan felett is. És milyen lehetett régen! Magam előtt látom a gyönyörű, okos tanító nénit, a csinos nőt, anyát. Bal karján régi típusú karóra, ujján csillog az arany jegygyűrű. Férje meghalt, ejti el a szót véletlenül. Vajon hogy viselte? Egyáltalán milyen lehetett a házassága? Sosem fogom megtudni. Hálóinge, köntöse egyszerű, tisztát vesz naponta, ha van rá erő. Csontsovány. Az egyik vese hiányzik, jelzi a véres váladék, a másik is beteg. Ő is tudja, tényszerűen rögzíti egy mondatban a helyzetet. Ha valaki ránéz, szinte azt hiheti, órái vannak hátra. És mégsem. Szép barna szemeivel rámered a plafonra, és nyugodtan tűr. Vár. Mintha pontosan szembe gyalogolna a kikerülhetetlennel, de mindezt oly méltósággal teszi, hogy nem lehet rá nem figyelni. Menet ez. Lassú, erőltetett menet. És most veszem csak észre, hogy éjjeli szekrényén egy Radnóti kötet fekszik. Radnóti Erőltetett menet című verse jut eszembe. Vajon hányszor olvasta már el? Három forint, áll a kicsi méretű, megsárgult borítón. Régi világ, rég feledett, az élet örömteli vagy drámai pillanatai, mik nem kellenek már, sajnos nem hevernek az ágyszekrényeken.  Mégis hatalmas értékek. Reggel hétkor a Kossuth rádió híre ébreszt. Ez már elemes. Pillanatnyi pontossággal kapcsolja be, figyel, s a szoba halkan megtelik az ország-világ híreivel.

Éjjel hányt, olyan rosszul volt, hogy nem aludt szinte senki sem.

  • Minden kijön, bármit eszek…..elnézést – motyogja szerényen.

Majd belép a takarítónő.

  • Blikket, Hócipőt…..- állapodnak meg, s már csúsztatja is a pénzt a zsebébe, amiért átsétál a büfébe.

Nem az a fajta, aki honorárium nélkül elfogad bármit is. Még az utolsó pillanatban sem.

  • Minek veszi már meg? – mondja valaki.
  • Elég lenne, ha más megmutatná neki! – értetlenkedik a másik.

Hát persze, hogy nem fogadja el. Tartása van. Olyan, mint keveseknek. Nem értik meg, hogy dacol az idővel? Hogy szembe megy? Hogy nem engedi? Életritmusából a közelgő halál sem tudja kibillenteni. És valóban. Fájdalmát elnyelve felteszi régi, keretes szemüvegét, és úgy olvassa el a híreket, mint akinek élete függ holnap tőle. Majd felnevet elszörnyülködve.

  • Egy tanárnő még este szex bemutatókon is pénzt keres!

Ő még elítéli, pedig neki már igazán mindegy. Gondolják sokan, pedig nem így van. Aki értéket képviselt, még az utolsó leheletben is a méltóságot üzeni. Az ő világa nem eladó, nem megvehető, még a halál is tudja talán, azért késlekedik ennyire. Megtántorodhatott e nemes keménység láttán.

Most már érdeklődve nézek szét a holmik között, persze nem szemérmetlenül. Csupa természetes kórházi dolgok, de a fehér táska, amiben mindezt tartja, egyedi. Ő.

Az éjjel megint hány, szinte mindenhol vérzik. És fázik is. Lyukas pokróc kerül rá, mint egy koldusra.

  • Kérem, ki lehetne cserélni? – kérdezi reggel, és csak mereven a plafont nézi.

Majd délelőtt telefonál.

  • Ilike! Megvette a heti lottómat? – tudakolja a takarítónőtől, feltehetően, mert életviteléről nem beszél.
  • Fontos lenne….
  • Hozna egy kávét? – kérdezi tőlem később.
  • Hát persze….mozdulok sajgón, szolgálatkészen.
  • De cukor ne legyen benne, kérem….

Megkeresem, baktatok az automaták között. Ha így szereti, akkor így legyen.

  • Köszönöm – hallom az elmaradhatatlan szót, mit naponta oly sokat ismétel.

Hirtelen szólal meg mobiltelefonján a figyelemfelhívó zene naponta többször is. Csak bámulom, amilyen ügyesen kezeli. Én például egyáltalán nem szeretem a mobilt, szerencse, hogy ügyetlenségemmel nem tudom elrontani. Beszélget.

  • Jól – hallom a választ, feltehetően a hogy van kérdésre.
  • Az rendben van, hogy meg kell halni, csak ne fájna ennyire – mondja máskor, mikor már a suttogó jajgatás elfojtja az önuralmat.

Éjszaka két kezét összekulcsolta, szemeit lehunyta, a fájdalmat hangtalanul viselte. Reggelre lábai kivéreztek.

  • Érvizsgálat…. – kezdett bele az orvos hosszú szünetekkel, majd elhalkult, a folytatásnak nem volt értelme.
  • Értem….- foglalta össze a szavak mögötti hideget Edit néni tömören.

Aztán elővette kis fehér táskájából a krémeket, s fáradt bőrét a kéz és arc csontjain a puha krémmel átnedvesítette.

Délelőtt kényszerű vizsgálatra vitték. Két ápoló egy vászon lepedőben könnyedén elbírta a vézna testet, úgy tették az ágyra, mint könnyű csomagot. Kis idő múlva elővette a rejtvényeit, régi márkás tollával gyorsan végzett is velük.

 

Szombat reggelén az illetékes megkérdezte, hogy kimegy-e fürödni.

  • Szeretnék.

Már napok óta éppen csak szivaccsal áttörölték, kívánta a tisztát, a vizet.

Egyedül, a hideg kövön találták meg. Mikor elesett, senki nem volt mellette.

 

Share

Karácsony

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

 

 

Már megint itt van? Az idő így elment? Istenem, de sok karácsonyt ér meg általában az ember. Lassan a gyermeki fény halványodik, tudom, hogy nincs csoda. Inkább az idő múlását érzem, s a sok tennivalót, amit sosem tettem meg. Elvégezte helyettem Sára. Hányszor néztem a hétköznapokba és ünnepekbe hajlott hátát, ahogy összegörnyedve húzgálja le lábairól a kis széken ülve fáradt harisnyáit. Mégsem segítettem neki. Megvártam, míg az utolsó szalvétát is díszbe hajtogatja, s az asztalra teszi. Ajándékot ritkán tudtam venni. A gyönyörbe csomagolt szappanokat, férfi zoknikat meg már utáltam kibontani. De mindig mosolyogtam, fegyelmezetten ültem a vendégsorban. Most talán életem legnehezebb karácsonya kopogtatott. Hosszú idő után hazaengedtek a kórházból. Ez olyan szép volt, mégis féltem nagyon. A karácsonytól. Az előző nap még eltelt valahogy. Sára készülődött, láttam rajta, boldog, hogy itthon vagyok.

  • Jól vagy? – kérdezte meg naponta százszor.
  • Jól….- hazudtam, s próbáltam egészen kicsire zsugorodni fürkésző tekintete elől.
  • A gyógyszert bevetted?
  • Hát persze hogy be…- hebegtem, ha tudnák, hogy mennyivel többet.

Elvégre karácsony van. Fel kell öltöznöm, jól kell kinéznem. Nem számít semmi, csak átesnék már rajta végre.

  • Feküdj le…- oldott fel Sára, valahogy mindig őt érintette meg, amit én éreztem.

Az események csúcspontja mindig a szenteste napjára esett. Sára már délelőtt túlhajszolta magát, kapkodott, sietett.

  • Nem segítenél krumplit pucolni? – kérdezte ingerülten.
  • Azt ülve is lehet, nem nehéz munka. Különben meg összeszedhetnéd már magad.
  • Össze is fogom! – csaptam le a kosarat az asztalra.

A krumpli akkora hegynek tűnt benne, hogy úgy éreztem, életem se lesz elég a kiskanállal elhordanom. Mégis megfogtam a kést. Hámoztam, s csak arra figyeltem, legalább a kezem ne vérezzen. Minden hajszálam remegett, pizsamám reszketett, homlokom a verejtéktől csurom víz. Jól gondoltam én, hogy így lesz ez. A formátlan krumpli darabokat csakazértis módjára dobáltam a vízbe, az nagyot loccsant a nagy fehér tálban.

– Kész! – néztem diadalmasan Sárára, s miután megláttam a döbbenettől sápadt arcát, meg próbáltam bemenekülni az ágyamba.

Délután tudtam, hogy újból szerepelnem kell. Persze megvették a fát, állítólag kisebbet, ezért most máshol kellene felállítanom, de én csak a nagy ködöt láttam a szobában. Sára egyre keservesebben mérte fel a helyzetet, miszerint nekem végem van. Ráparancsolt a fiára.

  • Akkor te! Állítsd fel te! – tántorgott be a fájdalom súlya alatt valahogy a szekrényhez, és kivett onnan valamit.
  • Selyem abrosz, a fa alá tesszük – tájékoztatott, mint egy hülyét.

Az is voltam. Bekaptam még egy nyugtatót, tudtam, hogy a fa gyorsan elkészül, és az ajándékozás következik. Szerencsére Sára most nem kapcsolta be a karácsonyi dallamokat, azokat mindig is utáltam, ám sosem akartam megsérteni szertartásait. Láttam, hogy minden kis mozzanat örömmel töltötte el, ő tényleg ünneplőbe tudta a lelkét öltöztetni. Most minden más lett – miattam. Nem vett fel ünneplő ruhát és magas sarkú cipőt. Már lemondta a karácsonyt. Gépiesen jött felém. Én az ajtóban kapaszkodtam, minden ízemben remegtem. Megint csurgott rólam a veríték, az állandó szorongás csupa füstbe vont. Távolról, bizonytalanul érzékeltem, hogy kezembe nyomott egy ajándéktasakot. Valamit mondott, de azt nem is hallottam, arca merő fájdalmat árasztott. Kibontotta a zacskót helyettem.

  • Pizsama – kommentálta, majd ernyedten a fa alá helyezte a szőnyegpadlóra.

Máskor lázadoztam volna – persze magamban -, hogy már megint. Most csak annyit érzékeltem, hogy a szó beleillik jelenlegi világomba, dehogy mi is az, a füstben pontosan nem láttam. Szerettem volna, ha minden lángra kap, a fa legfőképpen, s elégek benne én is. Akkor megszűnne a fájdalom. Erőm mégsem volt semmihez. A fiam egy könyvet adott a kezembe, de én nem láttam.

  • Apa csak egy van – tájékoztatott a címéről némi éllel ismét Sára, de én nem hallottam.

Végre hátrálhattam az ágyamba. Beburkolóztam a betegségbe, de tudtam, hogy a második felvonás még ezután következik.

  • A lányod – szólt be Sára, hangja maga volt a rekedt összeomlás.

És minden kezdődött elölről. Most leültem a franciaágy zöld bársonyos terítőjére, abba kapaszkodtam. Persze arra is gondoltam, hogy ez azért is jobb, mert nem tudok elájulni. Már valósággal megfagyott körülöttem a levegő. Végignéztem a lányom hervadó arcát is. Ő gazdag ajándékkal érkezett. Valahogy mindenki arra várt, hogy azért, mert Jézus megszületett, én meg fogok gyógyulni. Sajnos nem tudtam az elvárásoknak megfelelni. Valami zöldes pulóver még rémlett, de csak azért, mert később nagyon nehezen többször is felvettem. És rémlett a lányom vádló arca is. Elrontottam a karácsonyát. Sára most is felfogott, mint mindig. Nagyon kevés ajándékot vett, és be sem csomagolta. Ilyen még nem fordult elő. Innentől már kényszeredetten lepergett a vacsora, mindenki azt várta, hogy vége legyen. Főleg én. Ilyenkor tisztán lehet hallani, amint a kés a tányérhoz koccan. A pezsgőt kidöntöttem, már az üveget sem tudtam felbontani. A pulykáért most nem tudott Sára leszidni, mert én nem bírtam megsütni, következésképp elrontani. A tortákból már nem ettem, még a gyomrom is reszketett, valósággal ökölbe szorult. A kapunyitás hallatán valamivel megkönnyebbülve menekültem a szobába, túl voltam a nehezén. Éjszaka megint nem aludtam, pedig vettem be elég altatót. Az áldott karácsony utáni reggelen kíméletlenül közöltem Sárával:

  • Vissza akarok menni a kórházba. Ott a helyem.
  • Menj….- válaszolta kimerülten.

És a csoda ezúttal is elmaradt, akárcsak gyermekkoromban. Megérem a következő karácsonyt? És van egyáltalán csoda?

 

 

Share

A fény

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

 

 

Gergő már nagyon várta a vasárnapot. Jolánka és ő egy titkos szerelemnek hódoltak, a színháznak. Most nem a délutáni előadásra kapott jegyet a Manci, este tapogatták a félelmes sarkokat, a macskaköves utakat a sötétben. Gergő szorosan dugta bele kicsi öklét Jolánka markába, fekete kesztyűjébe. Mert tudta az a söprűt is forgatni, de az ujjak elegáns érintéséhez is értett. Mikor mire vitte a szükség, mit kívánt tőle a világ.

  • Nem leszel álmos? – turbékolt Gergőnek könnyedén, olyan felhőtlen skálahangon, mintha nem is ő, a folyton aggodalmaskodó Jolánka szólalt volna meg.
  • Ugyan! – húzódott egy fordulónál Gergő egy centinyit közelebb, mint akit még a feltételezés is sért, de azért várta, hogy a kivilágított térre érjenek.

A velük szemközt közeledő gyalogos egy kissé hajlott hátú, kalapot viselő nénikét és egy mellette igyekvő, topogó kisfiút láthatott, akik lassan haladtak a színház épülete, a fény felé.

– Ez az! – kiáltott fel Gergő. – De szép!

– Nono! Az utcán nem kiabálunk, egyébként is vissza tudjuk tartani indulatainkat- hallatszott Jolánka megszokott perelése, de most nem volt annak se mélye, se súlya.

Igazából mindketten alig várták már, hogy a színház épületét meglássák. Nappal is megcsodálták, de így este, kivilágítva – muszáj volt megállni, megtisztelni néhány párás leheletű tekintettel.

  • Nem késtünk el? – igyekezett okos lenni Gergő.
  • Dehogy, kicsim, honnan szoktunk mi elkésni … – kezdte volna Jolánka, de most inkább akaratlanul az épületről kezdett mesélni.

Mint mindig, most is elmagyarázta a Szentháromság szoborcsoport jelentését, a parkot, a felsétálót, a bejáratot. Gergő mosolyogva figyelte a halvány angyalkákat, figyelmesen bólogatott, mint aki mindent most hall először. Közben alig várta már, hogy a felsétálót koptathassa lakkcipőjével, amit Jolánka otthon legalább fél óráig puha ruhával fényesített. Végre Jolánka szoros pálcákkal horgolt, csipkekesztyűs ujjai lenyitották azt az aranyozott, a lámpák fényében halványan csillogó kilincset.

  • Igazítsd meg a gallérodat! – súgta Gergőnek, s belépett a színház szentélyébe.

 

A hatalmas csillár ezerfele szórta kápráztató fényeit, miközben néhány oldali falilámpa lentebbről további ezrekre törte a szökőkútként aláhulló fénysugarakat. Gergő csakúgy szívta magába a mindenhonnan érkező fehér kristályt, végül tekintete a fényes parkettán csillogó lakkcipőjén állapodott meg. A ruhatár és az erkélyre vivő lépcsők oldaltükrei még jobban fokozták, sokszorozták a fehér fény pompáját. Mögötte a barna  oroszlánok békés pofáinak leheletei ontották a meleget. Gergő még azt is tudta, hogy a büfé tüköroszlopaiban teljes biztonsággal ellenőrizheti a fehér inge gallérjához igazított bársony masnijának tökéletességét, hiszen Manci mindig adott némi zsebpénzt is a felvonások közötti szünetre. Most azonban már a páholyban ültek. A vörös bársony könyöklő, a székek hasonló kárpitozata elegánsan úszott a fény halványabb árnyalatában – harmonizálva a kis szeparé falának aranyozott szegélyeivel.

– Ne bámészkodjál ám illetlenül!– vetette oda Jolánka, miközben selyem sálát igazgatta a fogason, s igazán nem is figyelt most Gergőre.

Gergő tudta, hogy illik már Jolánkának végre valamit mondania, szokatlanul sokáig fogta vissza intelmeit. Aztán óvatosan mégis lenézett. A vörös bársonyos nézőtér összefolyt a falak aranyos mintáival, a suhogó szoknyák, parfümök illatával, a piros rúzsos szájszélek elegáns mosolyával. Gergő szédült, Jolánka azt sajnálta, a legyező már miért nem divat.

– Hány égő éghet egy ilyen hatalmas csillárban? – akarta kérdezni Gergő, de nem volt rá ideje, mert a vörös árban úszó fény egyre sárgább lett, majd hirtelen kihunyt, s a hosszú fodrokban lógó vörös bársony függönyre siklatta a tekintetet. A két fényes félkör tengelye éppen ott, középen állapodott meg, ahol a függöny szétnyílt, de nem lett sötét, nem ám! Feltárult a színpad világa. Fényes, titokzatos világ szívta most magába Gergő szomjas tekintetét, ahogy egy kivilágított varázsdoboz vonzza a bátortalan, szerény kíváncsiságot. És a várt csoda elindult útjára. Bűvölt, ámított, kényeztetett és simogatott- kiemelt a szürkéből, az ismertből, megszokottból. Gergő nehezen kötötte össze a történet szálait, de a szálak szépségét külön szét tudta válogatni. A karmestert, a táncot, a dalt, a színes sokaság parányi részleteit. A színpadi csókok cuppanásakor pirosodó izgatottságát a sötét szerencsére eltakarta, olyankor csendesen megtapogatta, jól áll-e a cipőfűzője. A szünetben Jolánka megelégedetten szemlélte az ingnyakat összefogó bársony szalag két egyforma hosszát unokáján. Krémest kértek a színházi büfében, mint mindig. Gergő szerint ez a krémes volt a városban a legfinomabb. A csillárok ontották a fényt és a boldogságot, arra meg sose jött rá, hogy a tengernyi szép ember hogyan duplázódhatott meg a folyosó hatalmas tükreinek üvegszemében. A páholyban két tenyerét szépen egymáshoz illesztette, ösztönösen megsúgták érzékei, mikor kell tapsolnia. Azt különösen szerette, mikor a vastaps már az ujjait pirosította. Jolánka púdernyomait rég elmosta a pír, ami még szép arcán ilyenkor megjelent, s a söprűtől jó messzire, egy fényes világba repítette. A színpad fényei megelégelték a sok tapsot, hirtelen kihunytak. Ám a nagy csillár ismét sok ezer ágra bontotta fényes koronáját, hogy a kifelé vezető utat mindenkinek megmutassa. Gergő a sarkon vetett egy búcsúzó tekintetet a távolról fénylő épületre, aztán megállapította, hogy a lakkcipő megint milyen sötét lett. Jolánka szótlanul haladt, a csendet egyikük sem törte meg. Mindketten érezték, hogy a sok fény lelküket magasabbra emelte.

 

 

  • Hol voltál a hétvégén? – kérdezte másnap Öcsi, a szomszéd.

Gergő sokára válaszolt. Aki még nem volt színházban, annak nem sokat jelent e szó.

  • A … a fényben – szólalt meg végre, s tekintetét sokatmondóan az égre emelte.

 

 

 

Share

Extrém

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

 

 

 

Alföldiné csuda fényesre vágyott.

Csillogó, tükrös, fodros. Csipkézett, pikézett, hímzett, rojtos, cafrangos szavak cikáztak a bodor hajtincsek alatt. A helyzethez illően megkereste csipkekesztyűjét, selyemkendővel bebugyolálta fejecskéjét, és hozzáfogott a vágy megvalósításához. Porolgatott, lakkozgatott, szidolozott, ecsetelt, pepecselt. Kefélt. Aztán még csiszolt, vixelt, törölte, dörzsölte, fújta, ami csak a keze ügyébe került. Egészen megvadulva. Időnként csillámporokat szórt a sarkokba,  édes, fehér habfodrokat kacskaringózott a tárgyakra. Megkereste horgolótűjét, és a lágy láncszemekből hatalmas hurkokat horgolt a csillártól egészen a parkettáig. A nap kristálysugara elegáns üvegdarabokra hullt a tükörsima ablaküvegen, Alföldiné pedig még mindig nem érezte a teljességet. Most szétszakította gyöngysorát, gyöngyszemek, újabb kristályok, drága porcelánok, finom bársonyok, rojtok és különös drapériák kerültek elő valahonnan valahova, s elleptek minden zugot. Végül vékony, finom selyemszálak lengedeztek a maradék levegőben. Sejtelmes zene szólalt meg halkan. Alföldiné érezte, hogy most jó.

Ekkor lépett volna be Alföldi, de már a küszöbön úgy hasra esett, hogy meg sem állt a szekrényig. Közben végignyalta a bokszot és a lakkot, haja egyadta manccsá ragadt a csillámporoktól, egy gyöngyszem pedig nadrágjában erősen zsenírozta, illetve a selyemszalag torkát puhán fojtogatta.

  • Te némber! Mit műveltél már megint? – hörögte fuldokolva Alföldiné felé.
  • Hol a villanyóra? – köpte ki az egyik porcelándarabkát – válaszra sem várva.

Alföldiné rémülten tekintett a falra. Tudta, hogy a villanyóra – érdekes módon- náluk nem a kinti falon, hanem a lakásban volt látható, de ez most is elkerülte a figyelmét. Jól szemügyre vette. Csupa por, pókháló, piszokszag csapta meg, s akkora fájdalmat érzett, hogy legszívesebben elájult volna.

  • Minek az neked? – esett neki Alföldinek.
  • Jön a villanyórás, le akarja olvasni, te bolond asszony!– próbálta levakarni magáról Alföldi a habos fodrokat, s a horgolt láncszemekbe kapaszkodva megpróbált talpra állni.

Alföldiné tudta, hogy nagy hibát vétett. Most, hogy szétnézett, a pókhálós, piszkos doboz csúfosan tátongott a nagy csillogásban. Tökéletesen kimerítette a másság fogalmát.

  • Miért? Azt mondd meg, miért kellett ezt neked ide tervezned, miért nem rohad kinn az udvaron, ahogy az normális?
  • Azért, pontosan azért, hogy valami normális maradjon – csúszkált Alföldi keze a szidolozott kilincsen, s nagyon igyekezett térdelő helyzetéből felmagasodni, majd feltehetően szilárd talpán megállni. – Még szerencse, hogy megint elfelejtetted, ugyanis nekem a villanyórám a talajom, mércém … józanságom, normalitásom … az otthonom – erősítette meg guggoló helyzetét, miközben egy csipkeszegéllyel egyensúlyozott.

Alföldiné először elsápadt, aztán elpirult, majd belecsuklott  az Alföldi két térde közötti üres helyre. Ezt követően Alföldi a súlytól most hanyatt esett, fejét jól bevágta egy kristálydarabba. Alföldiné vízszintesen vonta be saját testével testét, szájába nyelvével egy gyöngyöt dugott, és már alig lélegzett. Alföldi két horkantás között rásandított a poros villanyórára, s tökéletes nyugalom próbálta elönteni. Azért nem volt könnyű.

Közben a leolvasó megérkezett, neki nem volt nehéz megtalálnia a környezet és szituáció egyetlen reális, megemészthető és leolvasható pontját. Meg is tette gyorsan, majd eliszkolt szó nélkül.

A pók pedig a villanyórában fonta tovább fonalát, mintha mi sem történt volna. Egy pillanatig arra gondolt, hogy esetleg a horgolt láncszemeket össze kellene fonnia saját hálójával, azaz imígyen meg kellene örökíteni az esetet. Nem derült ki, megcselekedte-e.

Share

Még a nyulat sem lőtte, a fazekat már tűzhöz tette…

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

 

 

Nyúlfogó gazda kipattant reggel az ágyából.

  • Szép nap ez a mai! – üdvözölte Nyúlfogó asszonyságot.
  • Aztán miért szép? – kérdezte az asszony, s kinézett az ablakon, hátha ott keresendő a szépség oka.
  • Ma nyulat eszünk ebédre! Nyúlpaprikást. Hozzá is foghat a krumpli hámozásához.
  • Nocsak! Ilyen biztos benne?
  • Biztos vagyok benne! Azt adná a jóisten, hogy ne tudnék egy nyulat azonnal lelőni! Elvégre ez a mesterségem. Különben is, az éjjel gyáva nyúllal álmodtam.

Nyúlfogó választ sem várt, már fogta is a fazekat. A kútról friss vizet húzott fel a vödörben, beleöntette a fazékba. Venyigét tördelt, tüzet gyújtott. Amint a láng egyenletesen lobogott, a tűzhelyre helyezte a fazekat. Az asszony csak nézett. Nem volt ő meggyőződve az ura kifogástalan vadászösztöneiről, az eddigi tapasztalatok egész mást mutattak. Másrészt nagyon csodálkozott, hogy a fazekat már a tűzre rakta. Hogy ennyire biztos a dolgában.

  • Nem korai ez még? – mutatott a fazékra. – Én különben sárgarépát akartam főzni ebédre, az a bizonyos, itt zöldell előttem a kertemben.

De ezt már Nyúlfogó nem is hallotta. Leakasztotta vadászpuskáját a szögről, már csak a kertkapu nyikorgott utána.

 

Indult a mezőre. Kitűnő időt választott a vadászathoz. A nap fénylően sütött, langyos meleg érlelődött. Elvégre még a reggeli früstök előtt jártak. A fű még nem volt magas, nemrég kaszáltak. Néhol pipacs piroslott, kék mezei virág kúszott alatta. Egy-egy magányos fa, alacsony bokorcsokor foltozta a tájat. Nyúlfogó egy terebélyes bokor mögé húzódott. Távcsövét kikészítette, leellenőrizte a puskagolyókat. Ujját a ravaszon tartotta. Várt.

Nyulas, a környék legvidámabb nyuszija, egy távoli bokor alatt figyelte a vadászt. Ma neki is jó napja volt, elhatározta hát, jól megvicceli Nyúlfogót. Hallomásból ismerték nevét. Arról volt híres, hogy életében még egy nyulat sem tudott puskavégre kapni. Egy kicsit bugyuta volt, jól rá lehetett szedni. Nevét is azért kapta, legalább abban fogja meg a nyulat. Nyulas csendben jelzett a többieknek. Lehettek vagy húszan. Ügyesen közelítették meg, ő pedig előadta nekik a tervet. A nyusziknak úgy tetszett az ötlet, hogy igen nehéz volt megállniuk, ne hemperegjenek kacajuk közepette a fűben. Azt még talán Nyúlfogó is észrevette volna. Szóval, a feladat az volt, hogy egyszerre fussanak a nyílt réten, szorosan egymás mögött egy másik kiszemelt bokorba. Úgy, hogy a vadásznak csorogjon a nyála!

Nyúlfogó alig hitt a szemének. Egész nyúltenyészetet vélt felfedezni, valósággal tobzódott a bőségben.

  • Hát ennyi nyúl közül csak akad egy nekem is! – kiáltotta.

Szerencsésnek hitte magát, hiszen máskor órákig várt egy nyavalyás tapsira. Ropogtatta is a puskát, ahogy csak tudta. Zengett az ég, itt-ott mezei állatok villantották meg félelmükben magukat. Hirtelen csend lett. Egy pocok még éppen beért a mezei lyukba. Nyúlfogó elégedetten dörzsölte tenyerét. A lőszer ugyan elfogyott, de kizártnak tartotta, hogy ne ejtett volna el ennyi gyáva közül néhány nyulat. Hogy miért volt ilyen bátor a nyúlsereg? Hát azért, mert mindenki tudta, hogy a vadász kancsal, soha nem találja el a célpontot. Még vásárkor sem, a céllövölde sátorában. Nyúlfogó határozott léptekkel haladt a helyesnek vélt irányba. Vidáman lóbálta kezében kenderzsákját. Azt számolgatta, hány nyúl fog majd beleférni abba, s még arra is gondolt, hogy több vizet kellett volna a tűzre feltennie.

Kár volt ennyire előre sietni, mert most még Nyulas második vicce következett. A nyuszik belefeküdtek a fűbe, mint akikben már nincs élet. Abban is biztosak voltak, hogy Nyúlfogó már kilőtte az egész tárat. Így szokta. Elkapja a hév, nem gondolkozik, nem tud magán uralkodni. Jól gondolták. Hahaha! Nyúlfogó határtalanul büszke volt magára, amint felfedezte a sok nyúltetemet. Lehajolt, szépen bele akarta helyezni őket az üres zsákba. Ám amint hozzáért volna a nyuszik lábához, a tetem felpattant, s uzsgyi, elrohant. Előtte még mintha mókásan nevetett volna Nyúlfogó elképedt ábrázatába. Úgy a tízedik nyúltalp körül lett neki gyanús a dolog.

  • Becsaptak volna? – mélázott magában.

Mivel választ nem kapott, megkereste a kecskebőrből készült, üres tarisznya alján a pálinkás butykost. Meghúzta, hanyatt feküdt a fűben, elaludt.

 

Nyulas és társai a közeli dombon azt játszották, hogy „fut, mint a nyúl”. Amikor Nyulas elharsogta az ismert mondatot, egyszerre iramodtak lefele a lankás dombtetőről. Aki legtöbbször elsőnek ugrotta át az odaállított vakondot, estére Nyúlfogó asszonyság konyhakertjéből lopott répát meg káposztát kapott. A nyereményt a legügyetlenebb nyuszinak kellett beszereznie. Ő általában Nyúlbéla volt. A nyuszik a „gyáva, mint a nyúl” játékot is kipróbálták. A mezőn egy múzeumba való tűzoltókocsi árválkodott. A múzeumban most éppen tejfehérre meszelték a falakat. Kis óvodásokat hoztak ki az óvó nénik a mező szélére, hogy megismerjék a hősi járgányt. Egy sisakos bácsi is jött velük mindig, aki csak beszélt, mutogatott. Mindig kétszer kiáltotta bele a mezőbe, hogy mit kell mondani a távbeszélőben a tűzoltóknak.

  • Tűz van! Tűz van!

No, ilyenkor kezdtek el futni a nyuszik, mert még mindig megijedtek, vagy csak úgy tettek. De most nemcsak ők futottak el, hanem Nyúlfogó is felébredt. Már dél fele járt az idő, pontosan mutatta azt a nap állása. Nyúlfogó azonnal szaladt hazafele.

  • Tűz van! Tűz van! – ordibálta fülébe Nyúlfogó asszonyságnak.
  • A maga fejében biztosan! – perelt vele az asszony mérgesen. – Aztán a nyúl hol van?
  • Ja! – törte eszét Nyúlfogó, hogy is történt, szedegette össze magában, ami megmaradt. – Legalább húsz nyulat elejtettem. Nyílván két életük lehetett, mert amikor zsákba akartam rakni őket, feléledtek – emlékezett. – Még jó, hogy a tarisznyámban a pálinka nem párolgott el – tette hozzá halkan. – Aztán tűz ütött ki, megsült a mezőn az összes! – zárta le elégedetten.
  • Látja, látja! – korholta urát Nyúlfogó asszonyság. – Ezért nem kellett volna a fazekat a tűzre idő előtt feltenni. Nem jó a tűzzel játszani! Hát aztán legalább egy sült nyulat hozott-e ebédre? – kérdezte kajánul.
  • Hát… ugyan hozhattam volna – vakarta meg feje búbját az ember -, de hát maga is mondta, hogy a tűzzel nem jó játszani. Pucoltunk onnan, én is meg a nyulak is. Inkább örüljön, hogy nem sültem meg én is! – adta a sértődöttet. – Aztán mi jót főzött? – korogta a gyomra.
  • Megmondtam már reggel! – csapkodott a födővel Nyúlfogó asszonyság. – Répát! Nálunk csak az a biztos. Inkább vitt volna magával, hátha szerencsésebben jár! Ha már megfogni nem tudja, legalább magához tudná édesgetni a nyulakat!

 

Nyúlfogó csöndben volt. Olyan tisztának és egyszerűnek indult a nap. Most meg zavaros lett minden. Lehet, hogy az asszonynak van igaza. Korán rakta a fazekat a tűzre. Ott rontott el mindent. Elvégre nagy vadász ő, de ennyire magabiztosnak nem szabad lennie, még egy Nyúlfogónak sem!

Share

A csacsi piros álma

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

A csacsi piros álma

 

Pironka és Pernyepill két ellentétes irányból érkezett. Két kék tónak két partjáról jöttek.

  • Jössz velem? – kérdezte Pernyepill, mikor szemben álltak egymással.
  • Megyek – válaszolta Pironka.

 

Elindultak a harmadik égtáj felé. A falu magas templomtornya mutatta az irányt. Kitaposott földúton jártak, mikor találkoztak szemből egy csacsival. A falu felől jött, annak illatát hozta magával. Hogy milyen a falu illata? Baromfitoll, széna, virágpor keveredik a tehén meleg párájával, az izzadt lovak és a korcskutya csapzott szőrének szagával. A szél mindezt megforgatja, fellebbenti meg összegyúrja, hát így készül a falu illata.

  • Akartok kocsikázni? – szólította meg Pironkát és Pernyepillt a nagy szemű, kedves tekintetű csacsi.

Merthogy egy kordét is húzott maga után, hiszen szívós volt ő, nem is gondolnátok, milyen nagy munkabírást kapott a szamarak istenétől. A kordé két kereken gurult, deszkából eszkábálta azt a csacsi gazdája. Legtöbbször szénát vittek abban, de köziben a kicsiny gyerekek is megbújtak.

  • Akarunk! – kiáltotta Pernyepill.

Pironka szeme úgy felragyogott, hogy meg sem kellett kérdezni. Mindketten azonnal a kordéban termettek, egyből a puha szőrzetű csacsi farát bámulták.  Jó volt ám a csacsi húzta fogaton utazni! Azt mesélik, valaha a király is kipróbálta, természetesen álruhában. Most nem ők rótták az utat, a fák szaladtak. Nemsokára a csacsi elfordult jobbra. Foltos, kiégett gyepen haladt. Igénytelen természeténél fogva, neki az is elegendő volt, amit a lovak a zöld fűből meghagytak. Egy tanya felé igyekezett, oda vitte a dolga. Lassan poroszkált, elvégre nem volt ő paripa! Dús cseresznyefák közé érkeztek. Pironka csak kinyújtotta a kezét, Pernyepill tenyerébe pakolta a pirospozsgás bogyókat. Majd Pironka két páros fülbevalót biggyesztett a csacsi hosszú fülére, piros cseresznye volt az ékköve annak. A csacsi füle folyton mozgott, felállt, birizgálta a szokatlan. Aztán elfogadta.

  • Jó tett helyébe jót várj! – iákolta a csacsi. – Titkot mondok. Éjszaka álmomban nagy, vörös tüzet láttam. Két huncut okozta. Jobb félni, mint megijedni! Hát vigyázzatok magatokra! – búcsúzott.

 

De Pironka és Pernyepill már alig hallotta. A rétre szaladtak, ahol egy nagy kosár integetett nekik. A kosarat vesszőből fonták, körülötte a rét zöldjében kicsi, fehér virágok virítottak.

  • Akartok világot látni?
  • Akarunk! – kiáltotta most Pironka.
  • Ha felfújjátok a gömbömet, akár indulhatunk.

Így is lett. A huncutkák, mármint Pironka és Pernyepill felpumpálták levegővel a gömböt azonnal. A gömb egyből emelkedett, hívta felfelé a bárányfelhő, az égen a nap. Magával vitte a kosarat meg a két utast.

  • Egyébként légballonnak hívnak! – mutatkozott be. – Legyetek az úton üdvözölve.

Olyan szép út volt ez a magasban, amilyet legfeljebb a repülő madár láthat. Találkoztak is jó néhány rigóval, vadgalambbal, pacsirtával. És látták a földet, a falut, a rétet egészen magasról. Még a szürke csacsit is megismerték a tanyaudvaron, aztán egyre összébb zsugorodott a világ. Már csak kicsiny pontok látszottak. Egyre jobban érezték a nap melegét, simogatta őket a szél tánca. Most egy égig érő fa mellett haladtak, jaj! A kardként kinyúló ág beleszúrt a ballonba. A lyuk csak nőtt, növekedett. A levegő fütyült, a társaság pedig lassan ereszkedni kezdett lefele, a földi világ fele.

 

Épp két vascsík előtt ért a kosár földet. A csíkok láthatatlan messzeségbe kanyarogtak. Majd Pironka és Pernyepill két vörös szemet vett észre, ami feléjük közeledett, méghozzá eszeveszett gyorsasággal.

  • Én vagyok a vonat! – állt meg a vascsíkokon egy hosszú vaskígyó. – Jöttök velem?
  • Jövünk! – kiáltotta Pironka és Pernyepill egyszerre.
  • Aztán vigyázzatok ám! – integetett a kiszúrt légballon. – A buta csacsi álmát én is ismerem, mert mindenkinek elmondta. Lehet, hogy igazat beszél.

De Pironka és Pernyepill már megint alig hallotta. Ültek bent szépen a vonatban, nagyon jól érezték magukat. Ez volt ám az igazi utazás! A vonat hol megállt, hol szuszogva, pöfékelve megindult, majd vágtatott. A két huncut kidugta fejét az ablakon, felborzolta a szél a hajukat. Most aztán minden igazán futott! Házak, fák, rétek és dombok versenyeztek, lihegtek egymás után a nagy rohanásban.

  • Mi futunk? Vagy ők? – ámuldozott Pironka.
  • Inkább… a vonat… ha nevét jól hallottam – válaszolt Pernyepill, aki alig kapott levegőt a szeles vágtában az ablakban.
  • Szédülök! – állapította meg Pironka.
  • Szédülök! – állapította meg Pernyepill.
  • Kiugrunk? – kérdezték egyszerre.
  • Kiugrunk! – válaszolták egyöntetűen.

Egy nagy dombról bukfenceztek, hemperegtek lefele. Mit ad isten! Hát a domb aljában, a faluban, egyenesen a csacsi tanyáján találták magukat. Már alkonyodott, viharlámpa pislákolt a tanyaudvaron. Pironka és Pernyepill nem tudták lefékezni magukat. Fellökték a lámpát, de ők a lendülettől csak gurultak, gurultak. Mintha két fűbe, levélbe öltözött fatuskó gurult volna valami mélységes mély völgykatlanba. Hogy végül hol álltak meg? Ha hiszitek, ha nem, fogalmam sincsen. Lehet, hogy még most is gurulnak.

 

Bizony, ha a csökönyös csacsi nem áll lesben, nagy tűz üt ki a faluban. A pislákoló láng belekapott az illatos szénába, az égő széna a kordéba, a kordé környékezte a pajtát, a pajta a kamrát, nem is folytatom. Nagy tűz mégsem lett. A csacsi addig dörgölőzött az ajtóhoz, hogy a zajra kijött a gazda. Ekkor már minden állat a maga nyelvén segítségért kiáltozott, nagy volt a hangzavar. No, nem kellett több a gazdának se! A nagy dézsa vizet ráöntötte a lángokra. A tűz kialudt, már csak a füst szivárgott, s pernyét fújdogált a sötét szél. Éjfélt ütött a kakukkos óra, mire átvette uralmát a csend, csak az égett szag furakodott be mindenhova. A csacsi ekkor tért a karámban nyugovóra. Nem véletlen ám a mondás! Minden jó, ha a vége jó! Reggelig aludt nyugodtan.

 

 

 

 

Share

A szél tánca

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

A szél tánca

 

A hatalom embere árnyékként húzódott meg a ház sarkának tövében. Arca szürke színben játszott, még a fakó, meszelt falnál is halványabbnak tűnt. Sápadt volt. Kabátja gallérját nyakába húzta, mintha attól várna oltalmat. Hideg táncot járt az októberi szél. Feje búbja világított ki csupán a reszkető gallér tányérjából, sapkáját elhagyta valahol. Várt.

 

Kissé távolabb emberek tülekedtek, sőt öblös hangon kiabáltak is. Kezüket az ég felé emelték, mintha szidalmaztak volna valakit. Mások öklüket összeszorították, mondták nyelvükön a magukét, s ujjaikkal a szemközti mellkast bökdösték. Cédulák és plakátok röpködtek körülöttük, ontotta azokat a föld és az ég. Néhányan kinyomkodták az élettelen papírarc szemét, egy asszony kicsi tenyerébe gyűrte, morzsolgatta, s a papírgalacsinokat tovahordta táncában a szél. Akadt, aki lábával megtaposta, míg a másik egyszerűen szembeköpte azt. Az emberek haragja fortyogott, füstcsóvákat eresztett felfele, talán egyenest az Úristen elé. Hajszál hiányzott, hogy a katlan szikrája belobbanjon, s vörös, pusztító lángot okádjon szanaszét. Az emberek tomboltak, erejük inaikban feszült, s a húr pattanni készült.

 

A hatalom embere egy lépéssel hátrébb húzódott. Ő még nem félt. Keze fázott, miként ajka is kékesen vonaglott a kihűlő tájban, hol senki nem láthatta őt. Kesztyűjét a fiókjában hagyta, tegnap este még minden oly fényesnek ígérkezett. Vacogott. Kabátján még két gombot begombolt, majd zsebébe rejtette hideg kezeit. Nyakát nem védte sál, mert nem hozott. Vagy csak hitte, s rég elfeledte, hogy a feltámadó szél vadul tépte le, s elnyargalt vele messzire. Lesben állt, miként a vadállat szokott. Vicsorgó elméjével már friss húst marcangolt. Várt.

 

Amott egy hórihorgas alak az emberbolyban egy hordó tetejére állt. Terpeszbe helyezte csizmás lábait, hevesen gesztikulált. A tömeghez kívánt szólani. Többen löktek egyet a másik lógó kabátujján, a csend hangját akarták most hallani. A hórihorgas elégedetten tömködte tele az emberi füleket, szakadás nélkül artikulált. A tömeg először csak kéjesen nyöszörgött, majd az erő fölényesen szállingózott fel és fel, már a hórihorgas kalapszalagját feszegette erőnek erejével. A szél most kánkánba csapott. Kacagva lebbentette fel a fátylakat, redőit a szoknyáknak, meglazította a férfisálak szorosra kötött csomóit.

 

A hatalom embere feszülten figyelt a ház sarkában. Az emberek most hátat fordítottak neki. Sóvárogva bámult az egyenes, feszes, púpos és hajladozó hátak után. Még szerette volna őket megfordítani. A hátakhoz tartozó pirospozsgás arcokat mily jó lett volna megpaskolni, majd orruk előtt az ostort megcsattogtatni. Most megmozgatta cipőjében dermedő lábujjait. Még nem adta fel. Csendben arra várt, hátha a hórihorgas alatt beszakad a hordó, vagy lelövi onnan valaki.

 

A hórihorgas habzó szája hirtelen csukódott be, majd ismét szétnyílt, megmutatta sárga fogait. Egy köpcös elégedetten veregette meg hátát, lába alá zsámolyt rakott a bódult, mámoros tömeg. Majd amaz a köpcös a vállára lelépett, s akkorát csattant a földdel, hogy a hordó nagyot kongott bele. A taps most tört ki. A kezek lapátként ütköztek, csapódtak egymásnak, pirosra duzzadt a bőr a bütykök mentén. A szél lassú taktusba váltott, gyógyírt permetezett. Most nem pörkölt. Heveket hűsített. Közben füttyök sípoltak, fogakhoz szorított nyelvek sziszegtek, az emberi hangok gurguláztak, kurjongattak a torokból felfele. Az erő győzelmeskedett. Az összefogás szíven döfte a fojtogató félelmet. A szél örömtáncba kezdett, fent felcsendültek az óda akkordjai.

 

A hatalom embere megkövülten állt ugyanott, sarkán az utcának. Amit látott, még mindig nem hitte el. Ujjait egyre mélyebbre tuszkolta a kabát zsebébe, legszívesebben átszakította volna a bélés vastag cérnával varrt öltéseit. Hegyes tűvé növesztette volna lerágott körmeit. Már nem érzett semmit. Sértődötten fordult meg, az utcasarki ház végre elengedte árnyékát. Vékony cipőtalpa szabálytalan ütemben kopogott a járdán, már nem várt semmire. Távolodott. Hátulról, észrevétlen akart visszasettenkedni a tömegbe.

 

A szél tánca végéhez érkezett. Felkapott egy plakátot, a hatalom emberének orra elé repítette. Az élettelen papírarc őt ábrázolta, találkoztak a tekintetek. Árnyjáték volt ez.

 

Csak most vettem észre, hogy az emberek hatalma csak legyőzte a hatalom emberét megint.

Share

Jégvirágok éneke

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

Jégvirágok éneke

 

 

Nem, nem mindennap, nem akárhol találod meg őket. Évszakuk a tél, annak is a legzúzmarásabb napjain szoktak megjelenni. Ekkor kemény fagy szikrájának fénye vezet el otthonunkba.  Fel-fellobbanó szalmaláng heve langyosít. A jégcsapok birodalmában kevés oltalom. Mert itt minden aprófa kevés, amit az éhes kályha üres gyomrába hasogatunk. Közeledünk. A ház párás szemei, ködös ablakai kitartóan figyelik a jeges, hófödte járdákat, a jégpáncéltól púpos, csúszós utat. Az emberi lábnyomok csak botladoznak itt, ám az agancsos szarvasok húzta szánok észrevétlen siklanak. Főleg éjjel, álmainkban.  A ház szemeinek üvegei beengedik fényét a fenséges napnak. Távoli, északi, hideg fény az. És talán az egyik legszívósabb, fagyos napon új vendégek érkeznek az ablakok üvegére. A jégvirágok ők. Így hívják őket.

 

A legkiválóbb, égi horgolótű csipketerítői. A természet maga formázta meg törékeny lényüket. A vékony karcok, csigaíves vonalak, az emberi szemmel láthatatlan levélerezetek, a fehér, büszke sziromfejek bókolva hajlanak egymásba. Hidegek, nem beszélnek. Hűvös leheletük, acélos tartásuk csak messziről engedi az ablakhoz az őket csodálni szándékozókat. Mögöttük a fehér függöny hullámai még jobban kiemelik fenségüket. Tündökölnek, akár egy jégszínház függönye előtt a büszkén bólintó primadonna, kinek vékony darázsdereka, egyenes tartása az idők végezetéig kecses, elegáns marad. Távolságtartóak. S hogy az idők végezete meddig tart? Azt soha senki, egyetlen tünékeny balerina sem tudja a jégszínház függönye előtt megmondani.

A hideg csendet egy melegszívű, élő árvácska törte meg. Ő télre az ablakpárkányon maradt. Hogy miért, arra nem ismerjük a választ. Nem tudhatjuk, egyáltalán hogyan maradt életben. Vékony gyökereivel a cserép földjébe kapaszkodott. Sárga, leheletfinom virágai sápadtan hajoltak zöld leveleire. Ő bizony fázott. Idegenként, reszketve nézte a hatalmas télnek csikorgó fogait, újabb és újabb meglepetéseit. Amikor a jégvirágok megjelentek az ablakon, olyan hideget érzett, hogy már-már vacogott. Mégis halvány melegség öntötte el szívét. Egy pillanatra megérezte a nyarat, meleg fénysugarat látott átsuhanni a szürke égbolton. Elvégre virágok érkeztek ide, talán az ő rokonai. Egyre hidegebb lett. A titokzatos jégvirágok szótlanul bámulták a sűrű hópelyheket az ablaküvegen, talán észre sem vették az árvácskát. Ám az árvácska mégis megszólította őket félénken.

–  Karácsony lesz! Tudjátok? – nézett hihetetlen bátran a szépséges lényekre. –Ugye, ti is virágok vagytok? Ugye, a rokonságomhoz tartoztok? – folytatta rekedt hangon, miközben éles fájdalom szúrt a hidegtől virágtestébe.

A jégvirágok meg sem mozdultak, egy tekintetet sem vetettek a sárga szirmú árvácska felé. Hogy egyáltalán észrevették-e, nem tudni. Árvácska talán soha nem volt még ilyen árva, nem hiába kapta meg nevét. Elvégre mindig tudott valakihez szólani. A fák zöld levelei, a fűszálak, mind-mind beszélgetőtársai voltak. Ó, a többi virág! S ha más nem, hát mindig kéznél volt a tekergő szél. A nap melege most is átjárta egy-egy pillanatig, de lehet, hogy csak képzeletének játéka volt. A hideg játszott vele.

 

Az árvácska most hosszú beszédbe kezdett. A karácsonyról mesélt az ablak új jövevényeinek, a jégvirágoknak. Nem, nem zavarta, hogy meséje válasz nélkül marad, sőt még az sem bántotta, ha senki nem hallgatja. Csak mondta, mondta, mintha melegítették volna a szavak. Egyre hangosabban szólt a mese, a mindenséghez szólt ő, pedig azt hitte, csak ő hallja. Újabb és újabb rőzselángok költöztek a szóba, miközben az egyre nagyobb kévék hangosan ropogtak. Közben átjárta megint az enyhe meleg, s úgy képzelte, kisütött a nap, már nem is fázik annyira.

  • Ezen az éjszakán megszületett Jézus, a Megváltó. Egy istállóban, jászolban pihent, ahol megszoptatta anyja, Mária. Állatok lehelete adott a fázóknak enyhelyet, egy kis meleget. Úgy mondják, pásztorok is voltak ott, s megérkeztek a betlehemi királyok. Csillag mutatta nekik az utat. Mária férje József, kivel felnevelték a kisdedet – sorolta az ősidők ősi történetét árvácska, maga is a kertben hallotta. – Azt mondják, ilyenkor a lelkek felmelegszenek, s szétárad az élőlények közt a szeretet – nézett fel a gyönyörű, fenséges jégvirágokra.

Közben a nap korongja lecsúszott az ég aljára, sötétség borult az utcára. A függöny mögött egy gyertya lángja pislákolt az emberi kuckóban, s friss gyantaillat áradt szét a kuckó minden sarkába. Az asztalra egy szépséges, zöld fenyő érkezett. Egy-két toboz, dió és makk díszítette zöld ruháját. Így is szerényen álldogált a gyertya fényében. A szobába hihetetlen nyugalom költözött. Árvácska halk hangján a jégvirágokhoz énekelt, majd egyre bátrabban zengte be a kis szoba minden zugát éneke.

  • Mennyből az angyal

Lejött hozzátok.

Pásztorok! Pásztorok!

Hogy Betlehembe

Sietve menvén

Lássátok. Lássátok.

Más is történt ekkor. A hópelyhek egyre sűrűbben hullottak, átláthatatlan függönybe burkolták a tájat. Észrevétlen lágyították meg a fagyot, engedett csípős szorításából.  Kavargó, szédítő táncuk elkápráztatta a jégpáncélt és a jégcsapokat, a hideg erő fogyatkozott. A jégvirágok mintha puhább, lágyabb ívekben pompáztak volna az ablakon, a kuckó vaskályhájának belseje pedig a vörös lángok tajtékzó táncába hívta a fahasábokat. Egyre melegebb lett. A jégvirágok már kezdték elveszíteni szilárd karcvonásaikat, alakjuk összefolyt, olvadozott. Láthatóan rövid ideig tartott látogatásuk. A melegtől először verejtékeztek, majd megjelentek az üvegen a víz szétfolyni készülő cseppjei. És most! Most megint valami nagyon különös történt! Nem véletlenül, hiszen a naptár szép karácsony estéjét írja. Az alakjukat elveszítő, távozó jégvirágok énekszóval búcsúztak. Azt énekelték, amit jeges szívükkel az árvácskától tanultak.

  • Mennyből az angyal

Lejött hozzátok.

Pásztorok! Pásztorok!

Hogy Betlehembe

Sietve menvén

Lássátok. Lássátok.

 

  • Hallottunk ám mindent! Tudunk a karácsonyról, a kis Jézusról. Mi is szeretünk, Árvácska! – suttogta még az utolsó jégvirág, mielőtt végleg eltűnt a sima, nedves ablaküvegről.

 

Árvácska azonban mindezt már nem hallotta. A rideg tél tovább nem oltalmazta. A melegszívű kisvirág nem bírta tovább elviselni a jeges hideget, ami testének minden melegét kioltotta. Vagy mégis együtt énekel valahol fent a jégvirágokkal? Ti mit gondoltok?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share

Zuhany alatt

december 29th, 2014 Posted in Toldi Zsuzsanna | No Comments »

Zuhany alatt

 

Tudod, minden reggel nehézkesen kelek ki a takaró alól. Szinte odázom a mozdulatsort. Ott úgy átjár a meleg, mint máshol soha. Még fehér zoknit is húzok a lábamra, élvezem a puha,  fehér csendességet. Elképzelem, hogy megérkeztem oda. Ó, máshonnan nem jő már fiatal, mámoros ifjonca a hévnek, a hőforrások csapjai nekem befagytanak. Tudod, hogy legszívesebben ágyban maradnék? Ne, ne mondd el senkinek! Azok, kik éveken át befordulva a fallal néznek farkasszemet, megértik ezt. Ők, akik disznótort kiáltanak… nem, inkább üvöltenek a sápadt szeretethez, az elmaradt érintéshez.

 

  • Milyen jó, hogy kitalálta valaki a fürdést! – jegyzi meg okosan Róza az onkológián.

 

Igazat mond. Hogy kik találták ki? Pontosan nem jut eszembe, mostanában fogócskázok a szavakkal. A fogó én vagyok. De hogy az ókorban már ismerték a vízvezetéket, bizonyos. Én mindig szerettem fürödni. Amikor langyosnak éreztem otthon a vizet, képes voltam a fürdőbe elsétálni. Ma már fullaszt a gőz, sőt talán a fürdő sem működik. Az otthon meg… azóta annyi jelentéssel bővült… pedig én egy jelentését ismertem csak. Várhatnál haza, hogy megdicsérnéd fürdőruhám, a csomagolást. És azt, ami alatta volt, amit eltakart. Tudod, hogy még mindig hiú vagyok? Nevetséges. Kevesebb annak száma, mi nem változott.

 

Különben a Rózának tökéletesen igaza van.

 

Itt jó. Még akkor is, ha a zuhany töredezett rózsájának létezik már csak illata. Mielőtt megkérdeznéd, nincs. Nincs azóta… ama nap óta…nincs bennem helye a vágynak, pontosabban ennek a zuhanynak a vize ont forróságot belém. Hát ezért jó. Ha süt, azt is kiállom. Sőt! Tudod, mit mondok? Legszívesebben egész nap a zuhany alatt állnék! Mert ennél jobb hely számomra nem létezik. Hajam feltűzöm, bőrömön sok-sok vízcsepp púposodik. Fejem hátrahajtom, mély levegőt veszek. Végre a rózsasugár beburkol, a páraködből álmosan pislogok ki a semmibe. Tudod, léteznek a valót egészen megközelítő virágok is. Olyanok, mint ez a zuhanyrózsa. Mondanám, hogy becsüld, ami megmaradt. Most egyáltalán nem érdekel a gázszámla, ellazulok. Testemről folyik a víz. Nézem, ahogy bugyborékolva távozik a lefolyón. Eszem ágában sincs abbahagyni.

Agyam lassan kezdi meg reggeli működését. Nehéz dolga nincs. Már megint ugyanaz, legfeljebb a diéta sorrendje változik. Majd egyszer, ha képes leszek innen megmozdulni, ha lesz erőm a hidegre kilépni, ha el fogom zárni a csapot. Majd. Akkor fogok gyorsan bebújni kikészített törölközőmbe, a reggeli eseménybe. És közben vacogok, ami nem lesz meglepő.  De nem, még nem! Jó! Nagyon jó ez a forró zuhatag! Később átkenem testem valami finomolajjal, ahogy tették az ókorban az emberek. A fésülködésen és fogmosáson már túl vagyok. Egyszer valakivel egyforma fogkefét és fésűt használtam, vagy csak az idő játszadozik emlékezetemmel. Mindegy. Most hajam jól felfogatom a csattal, nem akarom, hogy vizes legyen. Különben már régóta magam festem, magam szárítom azt. Arra is rájöttem, hogy a legszebb szín az ősz maga. Most láttam meg, mennyi árnyalata van. Szemeim lecsukom, hallom a zuhanyt. Egy figyelmes tekintet mered felém, szemtükre csücske mosolyog, akár bele is veszhetnék. Vagy talán belevesztem én? Belevesztem egészen? Képzeld, azt nézi, tudok-e még úszni. Csak nem félt? ….Nem. Ezt el kell hessegetni. Engem már alig félt valaki. A víz kitartóan bugyborékol, minden mást kizáróan csorog lábszáramon.  Még mindig nem elég!

 

Róza, Róza! Jól mondod te, még nem vette el a mellrák az eszed eléggé.

 

Majd ha egyszer kimegyek innen, cseppenként belendülök. Beszedegetem a sok gyógyszert, reggeliznem muszáj valamit. Ja, és persze fel kell öltöznöm. Nem maradhatnék egy, csak egy egész napig fekve az ágyban? Én megesküszöm, hogy egyfolytában aludnék, aludnék. Átaludnám mindazt, ami hiányzik, ami nincs. Nem lehet. Nem biztos, hogy valaha is felkelnék. Már olyan gőz ez a kis fürdőszoba, nézd, a tükör párás megint. Nem baj. Legalább nem tudom magam megnézni benne. Nem tudom ellenőrizni, összeszivárogtak-e a rózsafej vízsugarai meg a könnyeim. Ma főznöm kell magamnak ismét valamit. Két tányér, két szalvéta. Csak el ne tévesszem megint! Hogy már egy is sok, elég. És aztán még nincs meg a napi cél. Ó, de kellemes meleg ez a víz! Minek ide cél? A legtökéletesebb helyzet, hogy kitaláljam, mi fog ma történni. Esetleg veszek egy lottót. A zöldségest feltétlen útba kell ejteni. Séta. Séta, hogy ne dagadjanak fel lábaim. Fontos megnéznem a postát, ha jól láttam, fogytán a kölnim. Nem nagy eset, a legolcsóbbat kell kiválasztani. Az újságvásárlásnak nem ma van a napja, ezt nem szabad elfelejtenem. Fontos a kommunikáció, egy-két siető ismerős. A hogy vagy és kösz, megvagyok. De… program azért lesz, majd mondogatom magamban, hogy kölni, kölni.

 

Róza, Róza, sokáig zuhanyoztál te is. Már azt hittem, rosszul lettél. Nem. Mire végeztél, megszólalt a telefon. Jeleztek. Elindulhattál a gyorsító felé. Sugár várt ott rád, de mintha nem a nap sugara lett volna az.

 

Már abba kéne hagynom, pedig kit érdekel, hogy sok lesz a vízszámlám. Érzem, hogy a  testem  átforrósodott, bőröm süt, úgy, ahogy akartam. Nem. Nem ég. Nagy különbség. Itt, a zuhany alatt. Tudod, magam vagyok. Most megszólalt a mobil. Ide pofátlankodott a tenyeremben, pedig utálom, nincs helye itt. Csakhogy… hátha felhív valaki. Na, elég lesz, most már tényleg. Valaki telefonál. Azt mondja, kint áll a kapuban, nyissam ki.

És még eszembe jutott valami más is, ami fontos. Azonnal gyertyát kell gyújtanom, ma van a NÉVNAPOD!

 

 

Share