T. Molnár Zsuzsanna: Őszi kert

november 12th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

A kertet felástuk
fölfelé fordítottuk
ami alul volt
lekerült a fönti világ
gaz és virág
az ásó temet nem válogat
helyére teszi a dolgokat
ami élt virult
hasznosat szépet elvadult
élősdit száraz levelet
– egalité – ez a természet
demokratikus rendje –
nem számít hírnév és a kincs
a van a volt és a nincs
az ásó már mindent tudott,
mikor a mag sarjadozott.
Szomorú világ!
de a drót mellett
egy kenyérbél virág
ragyog napsárgán
és a késő őszben
dacol bimbóval sötétzöld levéllel
az omladozó rögök felett.

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Végre!

november 12th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Aznap rémes éjszakája volt. Megint a régi álom, amely egész öregségét megkeserítette, ami elől végül is ide menekült öt évvel ezelőtt Norvégiába. Nem, nem a lelkiismerete hajtotta. Ha volt is valaha, kiszáradt lelkéből az utolsó cseppje is, ahogy kiszikkadtak Afrika tavai az égető hőségben, és elefántcsordák taposták a megkérgesedett meder felszínét. Kiszáradt, mint a villámsújtott fa. Persze az öregség is teszi a dolgát, érzi minden ízében az idő keze munkáját. Félelem gyengíti testi erejét, és a visszakúszó emlékek egyre gyakrabban megjelennek, éjszakáiban és nappalaiban. Félelem fogja el, mert álmában németül beszél, és ijedten veri ki magát az álomból, hátha valaki meghallja. Johann Goldenbach (goldenbak) SS tábororvos egyre gyakrabban mondja ki magában múltba veszett nevét, és felesége, Hannelore, meg kislányai ködbe tűnt képe is egyre többször dereng fel előtte. Ilyenkor megerősödik benne a félelem.
Augusztus végén már hűvösek a reggelek, a Sogne – fjordok (szozsn) felől csípős szél érkezik. Minden jel arra vall, hogy korábban köszönt be a tél. Vajon megéri-e az új tavaszt? Vagy már a késő őszt sem? Nem értette, miért is kezdte foglalkoztatatni a múlt. Mindig képes volt arra, hogy gondolatait megfegyelmezze, hagyja, ami megtörtént, csak arra gondoljon, hogy vadászai utol ne érjék. Ez kitöltötte napjait, amelyek nagy magányban teltek, csak Ditte asszony jelent meg nála kétnaponként, hogy környezetében rendet tartson, étkezéseit előkészítse. Csendes, halk szavú nő volt, szociális gondozó. Soha nem kérdezősködött feleslegesen, és kitűnően beszélt angolul. Most is felfele lépdelt a fenyők között, és Johann Goldenbach fogta botját, vállára terítette steppelt kabátját. Sétára indult, hogy ne zavarja Ditte ténykedését. A köszönést persze nem tudta elkerülni. – Good moning, Ditte (gud moning) – szólt előzékenyen. – Good moning, mister Rives – viszonozta az asszony.
Másnaponként, amíg Ditte dolgozott, körbejárta az apró falut, amelyben húsz-harminc háznál nem volt több. A helyet egy ingatlanügynökség választotta ki kérése szerint, amikor úgy döntött, hogy elhagyja Kanadát, és közelebb húzódik Európához. Magának sem akarta bevallani, hogy hazájához akart közelebb kerülni. Szentimentális lettem? – tűnődött, vagy csak öregkori szenilitás? Otthon a neve talán múltba veszett, talán véglegesen eltűntnek nyilvánították. Az apró falucska Myrdaltól keletre feküdt, közel egy kis festői tóhoz. Lakói favágók voltak. Jól ismerte ezt a világot Kanadából. Nemcsak a levegő volt tiszta, hanem az emberek is. Átlátható törvények szerint éltek. Nem becsülték le a jövevényt, ha nem adott rá okot, nem kutatgattak múltja után sem. Gondoskodtak róla, ha idős lett. Feleslegesen nem fecsegtek, tőle sem várták el. Pénztartaléka még jócskán volt, számláit rendben kiegyenlítette, így nem ütközött a törvénnyel.
Vizsgálgatta a felhőtlen, tiszta eget, a tört fények finom vibrálását a fák ágai között, és olyan érzése támadt, hogy valamiért más lesz ez a nap, mint azok, amelyeket itt megélt. Elgyengült, mire a nappaliba ért. Meghalok, talán? Vagy valami más, valami végzetes jön? Tulajdonképpen megértem mindenre! Karszékéből mereven bámult ki az ablakon. Magáról először mondott ítéletet:- Gyáva disznó! Gyáva! Gyáva disznó vagyok! – lovallta bele magát a felismerésbe. Meglógtam, mindent és mindenkit elhagytam!
Akkor, 1945. áprilisában, amikor már katasztrofális lett a hadi helyzet, de a rádió még mindig a győzelemről üvöltött, egy konyaktól fűtött éjszakán, feltette magának a kérdést, mi lesz vele, ha mégsem. Mi lesz a családjával? Kiirtják őket vele együtt. A szökés terve élesen kirajzolódott a képzeletében. Másnap, lement a tábor iratgyűjteményébe, ahol dobozokban álltak a rabok útlevelei és személyigazolványai. A megsemmisítettek anyagából rövid keresgélés után kiválasztotta két 1911-es születésű férfi igazolványát és útlevelét: a belga Yves Bruges-ét (iv brüzs) és a francia Roger Rives-ét (rodzser riv) A belga geológus, a francia erdőmérnök volt. Tökéletes mind a kettő – gondolta. A táborparancsnokságtól kétnapi eltávozást kért családja meglátogatására. Nehezen, de megkapta. Feleségének táviratot küldött, hogy várja meg Lipcsében. Aztán Ausztrián át Svájcba szökött.
A szökés részleteire már nem is emlékezett. Az Európából menekülők tömege egyre nőtt. Lazább lett az ellenőrzés, simábban átcsúszott. Jónak bizonyult a belga igazolvány és a geológus felszerelés. Elért vele Belga – Kongóba. A francia és angol tudása mindig átsegítette. Afrika rettenetes! A hőséget rosszul viselte. A primitív, koszos szállodák megőrjítették, a négereket gyűlölte, a fehéreket messze elkerülte. Ha német szót hallott, szedte a batyuját, és odébb állt. A család nagyon messze innen. Talán eljutottak apósa birtokára. Nekik is így lesz jobb! Szégyenükre lett volna az elfogása, kivégzése. Menteni a bőrét! Minden éber percét ez kötötte le. Elhitte a vezér minden szavát. Mint más is, vakon hitt a győzelemben. Orvosi kísérletek! A nagy Mengele elképzelése és tanítása szerint. – Rettenetes! – felzaklató képek jelentek meg szeme előtt, és nehezen szedte a levegőt. – Ma valami történik velem! – hajtogatta, és rettegés fogta el az ismeretlentől.
Hány éve is? – Ötvenhárom éve menekül! Rendszeresen olvasott újságot. Tudott a nünbergi perről, minden hazatoloncolt náciról, Simon Wiesenthal Központ (szájmon vizentál) tevékenységéről. Csak a családjáról nem volt híre. Talán elfeledték. Talán beletörődtek abba, hogy eltűntté nyilvánították. A pénze fogyott, a magával hozott ékszerekhez is hozzá kellett nyúlnia. Úgy döntött, elhagyja Afrikát.
Kanadát találta alkalmas helyszínnek további életéhez. Tudta, hogy kétkezi munkából fog a továbbiakban élni. Montreálba már Roger Rivesként érkezett. Beszélt angolul és franciául. Jó ideig tanulmányozta ezt a nagy, változatos országot. Úgy érezte, hogy itt megpihenhet. Váratlanul érte, amikor egy napon az egyik bank lépcsőjén megpillantotta Gerhard Stollt, aki elegánsan, kezében aktatáskával nézegette az utca forgatagát. Fejvesztve menekült a városból, mert nem akart találkozni egykori tiszttársával. – Amiről már ketten tudnak, az már nem titok – mondogatta magában a régi bölcsességet. Északra, a préri felé vette útját. Ranchról ranchra vándorolt. Elvállalt minden munkát. Különcnek, mogorvának tartották. Kemény, szikár életet élt. Egyszer mégis felszikrázott benne a szerelem a szőke, kék szemű trafikos nő iránt. Hannelore, majdnem! Elmenekült érzései és annak következményei elől még északabbra, az erdős vidékre.
– Nem ebédeltem még – nézett az órára. Nem érzett éhséget, csak erős sürgetést, hogy nagy vonalakban áttekintse élete történéseit. Azt állítják, hogy mindenkinek lepereg élete filmje a végleges távozás előtt, vagy sokkoló változásokkor. Johann Goldenbach testi és szellemi állapotát korának megfelelőnek tartotta. Testében most nem volt fájdalom. Akkor, mi történhet vele? Az erdei életére gondolt a favágók között. Biztonságos, de nehéz élet volt. Lassan pergő napok, évek, évtizedek, öregedés. Mégis izgalmas regényt írhatna róla, ha meg merné tenni.
Kint szürkülni kezdett az ég. Felállt a karszékből, hogy végtagjait megmozgassa. Kilépett az ajtó elé a friss levegőre. Lent az úton egy sötét Volvo állt meg. Öten szálltak ki belőle, és elindultak a házhoz vezető úton. – Különös- gondolta. Elől egy nő haladt, hatvan évhez közeledőnek nézte. Mellette aktatáskás férfi szürke öltönyben, olyan ügyvédféle. Mögöttük még két fekete ruhás alak. Rossz érzése támadt. A nőt figyelte. Hanne vonásai derengtek fel előtte. Képtelenség! Ő nem lehet! Ilse, a kisebbik lánya! Teljesen anyjára hasonlított. Előtte állt. A nő szemében fájdalom és gyűlölet. – Johann Goldenbach! Endlich zum Schlus! (endlik cum slusz) Végre!

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Azok a nagy havas telek

február 24th, 2013 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Az idei január és február itt az Alpokalján, visszahozott képeket a régi időkből, valamit az emlékekkel terhes gyermekkorból, a nagy havas telekről. Abból az időből, a mikor a nyár, nyár volt, széna, kalász, gyümölcsillattal terhes forró ragyogás, a tél pedig tél, hatalmas szelekkel, hófúvásokkal, nagy mínusz fokokkal, de ezt nem mérte senki, nem mondta be a rádió, mert a falvakban nem volt; később is legfeljebb a tanítónak és a jegyzőnek. Az emberek mindössze annyit tettek szóvá, hogy „Kutya hideg van odakinn”, vagy akkor volt ekkora hó, és ilyen hideg, amikor János fiam született, vagy öregapámat temették.

Az este felhívott telefonon a nővérem, aki nem messze a kilencedik X-hez, és azt kérdezte tőlem: – Mit gondolsz, mit ettem vacsorára? Hallgattam a vonal végén. – Kukorica kását főztem! Világos barnára pirított hagymát tettem a tetejére. Kinéztem a térre, az utcára a második emeletről, és láttam a hófalakat az utak szélén, az üzletekhez vezető járdákon. Beugrott az emlék, hogy Zalában, gyerekkorunkban, egy estén, amikor csak egy szűk vágaton, magasra szórt, havak között lehetett közlekedni, Anyuka kukoricakását főzött vacsorára. Tetejére hagymát pirított.

Csendben maradtam továbbra is, mert elért hozzám a régi otthon melege, és szinte éreztem az illatokat, a hagyma kesernyés – csípős szagát, az olvasztott zsír gyöngyözését, ahogy kicsorgott a hagyma alól, és körbefolyt a tányérra tett sárga kásahalmon. Ott ültünk a lámpa gyér világa alatt, várakozva, kanállal a kezünkben. Gyerekek voltunk, a tizenhárom és a három év között.

Nővérem is így érezhette, élénken mondta emlékeit. Anyánkról, ahogy a tűzhely és a vacsoraasztal körül osztotta a vacsorát, csinálta a gusztust. Feltehetően őt is a régi otthona volt élményei mozgatták, és egy kemény vasi telet hozott elő a képzelete, amikor mostohaanyja ugyanezt főzte nekik. Számára is visszatért annak az estének a nyugalma, melege. Így kúsztak az emlékek és a tradíciók folyondárként generációról generációra, és mélyben lakó gyökerei időnként felszínre törtek.  Teszik ezt ma is, mert a korosztályunknak még őrző lelke van. Belőlem is kihozta a főtt aszalt gyümölcs jellegzetes illatát, az alma, a szilva, a tüskéskörte esszenciájából összeállt szagérzetet. Bárhol laktunk, követett bennünket, mert a peresztegi Molnár nagyanyánk, fehérre mosott vászonzacskóban küldte utánunk Feri nagybátyánkkal, Vasból Zalába, a kerékpár csomagtartójában, az egész évi szárított gyümölcsadagot.

Nem mérjük a T Mobil- perceket. Az aszalt gyümölcsről nagyapánk hegye jut eszünkbe. Még most is, a sokfelé osztott gyümölcs – és szőlőtábla a leszármazottak tulajdonában vannak. Forog sírjában a nagypapa, mert a messze került utódok ugyancsak magára hagyták birtokát. Szél dönti ki az elszáradt gyümölcsfákat, amelyeket, még ő oltott be. Elképzelem, a tábla értékét. Három dűlőút érintette határait. Egy nyolctagú család élt belőle. Mesélték gyermekkoromban, hogy hosszú szekereken vitték a cseresznyét, barackot, szilvát, aszalni való körtét a jánosházai piacra. Jó áron kelt el. Milyen különös, két hete sincs, hogy Hévízről hazajövet, megkértem a lányomat, menjünk be Jánosházára, mert látni szeretném, hova szekereztek felmenőim a piacra. Titkon látni szerettem volna, azt a régi vendéglőt is, ahol a múlt század fordulója körül nemes Kardos János dédapám elkártyázta, és tükrökre költötte vagyonát, merthogy lovon vágtatott be esténként a nagyterembe, és a gyakorlott paripa csörömpölve szétrúgta a fogadó díszét.  Község szegényeként halt meg. Lányát, Mártát, egy szegény parasztfiú vette feleségül, Kercza József nagyapám, szerelemből. Ők adták nekünk az édesanyánkat. Milyen a sors, s milyen különös módon fonja a száz évnél is öregebb szálakat! A napokban vették meg tőlünk azt a fél hektárt szántót, telekegyesítés okán, amelyet fiatalon elhunyt anyja után kapott örökségként. Sohasem látta hasznát. Kavarognak a gondolataink. Az érzelmek nem keresik a logikát, értetlen módon váltogatják a teret és az időt.

– Már nem emlékszem annak a lakásnak a berendezésére – tér vissza nővérem a kukoricakásához.

– Én viszont igen.

– Kicsi voltál! – figyelmeztet. – Azt sem tudom, hol állt a kanapé.

– Akkor is emlékszem! – és mondom a berendezést. A kanapé a ház büszkesége, hat fotellal.

– Negyvenhatban elvitték.

– El – igazolom szorgalmasan.

– Te, abban a házban sokat káromkodtál. – Nevetünk. – Hátra tett kézzel járkáltál az udvaron, és mondtad a legcifrábbakat.  Kitől tanultad?

– A „szamaras komától”- próbálok emlékezni. Valójában a falu férfijaitól, akiket kellemetlenség ért, és így vezették le a feszültséget. Valamiért nagyon megtetszettek a kacskaringós elszólások.

Nem tudjuk abbahagyni az emlékezést. Jön elő egy kutya, Apué. A kert alatt folyó ásott csatorna, amiben fürödtünk, a bátyám muzsikus cigány, fél árva barátja, és az anyja, Ágnes néni. Ő Anyunak segített a nehezebb munkában. Hozta mindig Sanyit is.

Már velünk a táj, a zalai dombok: havasan és napsütésben. A gyerekkorunk. A központban anyánk. Ő a fény. Még elidőzünk vele, míg el nem fáradunk. Azt hiszem, én is főzök kukoricakását az enyémeknek: hagymával, lecsorduló olívaolajjal, határoztam el, amikor letettem a telefont.

 

Share

T. Molnár Zsuzsanna: A matematika és a poézis korrelációja dr. Bognár Stefánia műveiben

február 24th, 2013 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Ritkán fordul elő a neve a vasi tájakon, pedig Szombathelyen él. Születésének helye Rábahídvég. Végzettsége: matematika, fizika, ábrázoló geometria szakos tanár. Pályájának állomásai: a vasvári gimnázium, a körmendi főiskola, majd a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola, ahol a matematika tanszék adjunktusa, majd docense. 1979-ben természettudományi doktori címet szerzett matematikából (klasszikus analízis). Tanítványai, kollégái csak matematika tanárként ismerték. Lakhelyén az óta is aránylag szűk körű, de értő közönség tud munkásságának az eredetitől eltérő szegmenséről, a költészet műveléséről. Már 15 éve, hogy énjének másik fele eljegyezte magát az érzelmek, a gondolatok, a hangulatok művészi megnyilvánulásával, a lírával.

„Mindig tudtam, hogy van érzékem a szavak ritmusához, a mondanivaló megfogalmazásához. Az utóbbi hét évben intenzíven, talán kicsit megszállottan írok verseket. Most jelent meg első kötetem, Emberé az álmodás (2004). Remélem, a nyilvánosság, vállalása, amelyhez nagyon nehezen jutottam el, néhány olvasónak pozitív élményt nyújt.” – emlékezik vissza.

A megszállottság szó mögött őszinte önjellemzés van. Az elmúlt két évtized hihetetlen termékenységet jelez. Valóban megszállottsággal egyenértékű az a költői igyekezet, hogy a benne megfogant gondolatok papírra kerüljenek, kitörjenek lénye mélyéről. A késztetés mindig is benne élt, de a tanári kötelesség, a tudományos munkálkodás nem engedte felszínre a költői ént. Eljött végre az idő. 1999-től rangos költői versenyek első helyes díjazottja.

 

A matematikatanári múltat a második helyre tette, de a matematikát soha. Benne van lírájában, meghatározza a versformát, a gondolat logikáját. Ahogy olvasom verseit, és keresem költészete visszafordulásának okát a messze múltba, mindenütt matematikára, matematikusokra, a tiszta logikát ismerő költő-filozófusokra bukkanok.  Sokan nem találják meg őket. Korunkban nem divat ez az érzékeny, tökéletesen szerkesztett, de mára avultnak tekintett költői világ, az elfelejtett műformák, a régmúlt századok irodalmi megnyilvánulásai. Dacolva a feledéssel, Bognár Stefánia ezekhez az időben távoli formákhoz tért vissza. Olyan vállalkozás volt, mintha egy mai festő da Vinci modorában kezdene napjainkról szólni.

Nem érdemes Bognár Stefánia költői mívességének időrendjét keresni, mert évek múlva is felbukkanhatnak a régi költői formációk a későbbi köteteiben. Általuk szól a mához, gondolkodtatni akarja olvasóját.

Az antikvitás világából merített talán elsőként. A matematika precizitásával fűzi a verslábakat sorokká a múltról és a jelenről gondolkodva.  Az antik sorformákkal többen élnek a jelenünk költői közül is, kilépve a szabad versek unalmából.

 

Bognár Stefánia a középkorból három lírai műfajt tett költészete részévé. Keletre indult Európából, vissza a 11-12. századi arab-perzsa gyökerekhez, a rubáihoz és Omár Khajjam titokzatos személyiségéhez. Khajjamot különleges tudása emelte ki a sátorkészítő apa családjából, és tette a tudomány és a költészet egyik legrejtélyesebb szereplőjévé. A kor kiemelkedő alakjai mind polihisztorok voltak, a föld, az ég, a lélek, a gondolkodás titkait kutatták. Omár Khajjam is egyszemélyben volt csillagász, filozófus, matematikus és költő. A harmadfokú egyenlet megoldásáról ő írta az első tudományos ismertetést. Csak sejtem, hogy Dr. Bognár Stefániának az útja, ebből az adatból kiindulva vezetett el a költő Omár Khajjamhoz. Száz évet kellett az arab költőnek pihennie a föld alatt, hogy költészetének nagyszerűségét felismerjék. Papíron egyetlen sora sem maradt, mégis neki tulajdonítják ennek

a különös versformának magas szintű művelését.

 

 

Eredetileg óda volt, amelynek első két összerímelő sorát 4 sorban írták le úgy, hogy az első sort összerímeltették a 2. és a 4. sorral. A 10 szótagból álló négy verssor rímképlete: AABA. A matematikus fegyelme rendezi el a formát. Minden négy sornak számot adtak. A khajjámokkal 293 sorszámig jutottak el. E költői forma tartalmi jellemzője: a létfilozófiai mélység, az erkölcsi tartás, az illúziókkal való leszámolás, legfőbb érték az élet, dolgunk az öröm, legféltettebb kincs a függetlenség. (Wikipédia) Hogyan valósul meg mindez Bognár Stefánia költészetében? Kiloptam a Semper vireó kötetéből két rubáit:

 

„Szavak mögött, ha él a gondolat,

Csillag-uszályban fényesen halad

Ezüst örömök útján a drága Hold,

S titkon leejti földre a nyarat.

– – –

Egymás karjában szó és gondolat:

Sodorja őket színezüst patak,

Gömb végtelenjén önmagába tér,

Vagy végtelent üldözve elszalad.”

(Rubáiban)

A tartalom és forma klasszikus hagyományai újabb lehetőséget adtak Bognár Stefániának, hogy a jelent, általuk mutassa meg. A trubadureszkek verskultúrájához kellett visszatérnie mindazoknak, akik a műfaj jellemzőit kutatták. Petrarca Daloskönyvében lehet keresni a megoldás kulcsát. (Hoffmann Béla: Francesco Petrarca első sestinája). A számmisztikában találtak rá. A 6-os szám a versforma építő eleme. A sestina 6 srófából, egyenként 6 sorból épül fel. Egy sestinához 36 ismétlődő rímszó tartozik. A verssorokat nem a rímek tartják össze, hanem rímszavak, más nevén, szó-rímek. Bognár Stefánia Spirál című sestinájának szó-rímei: legyen, falak, marad, köröz, cserél, élettelen. A spirál más-más szintjein térnek vissza a strófákba. Hozzátold a kötelező 6 strófához még egy felet, amelyeket a rímszavakból épített fel. Valójában a mondanivaló filozófiai összegezése:

 

„Visszatér minden, csak helyet cserél,

Lényeg marad, és ledönt sok falat,

Bár élettelen, vagy élő legyen.”

Bognár Stefánia sestinái nem andalítják el az olvasót, komoly odafigyelést várnak el. Az átlagember sem kapkod utánuk. Művelt, tájékozott olvasót követelnek társul. A költészet magasabb szintje logikus gondolkodást kíván, poézisben matematikát, filozófiát. Talán azért írnak oly kevesen sestinát.

Petrarca óta, még napjainkban is, alapos kutatómunkával vizsgálják a verstípus lényegét, amelyet hosszú századok alatt sem tudtak megfejteni, csak araszolva közelebb jutni hozzá, napjainkban már felhasználva nemcsak az ábrázoló geometria, hanem a kibernetika lehetőségeit is. (Jaques Roubaud, Hoffmann Béla, Horváth Viktor, Szigeti Csaba, Erdély Viktor)

A költőnő Petrarcához tér vissza a szonettekkel is.  A versforma a nagy reneszánsz alkotóhoz kötődik. Kis dalt jelent a neve, és a Daloskönyvben maradtak fenn. Az óta is kedvelt forma. A mindenkori költő érzelmeit a 19. századig kordában tartotta a matematikai rend: két négysoros versszakból (quartina) és 2 tercinára tagolt versszakból áll. Mindössze 14 sor.

Bognár Stefánia nagy elkötelezettséggel fordult a versforma felé. Megszállottan teremtette meg szonettkoszorúit, amelyek 14 szonettből és egy mesterszonettből fonódnak verskoszorúvá. Mindig a szonettek utolsó sorával indul a következő 14 sor. A mesterszonett, a 15.  A megelőző 14 szonett első sorait illeszti gondolatgazdag befejező költeménnyé.  Koszorúinak száma: ötvenegy.

2008-ban még egyszer visszatért a reneszánsz világába, a Szerelem királyi korban, című verses dráma kötetével. Kiadója szerint: „Titkon a királynők, a hercegnők, az udvari hölgyek is vezettek lírai naplót, nem csak a trubadúrok, kobzosok. Az sem véletlen, hogy a királyi korok irodalmi-művészeti szalonjainak fényét az ő szellemük ragyogta be.” Időutazásra hív a történet.

Szólni kell aforizmáiról is. Jó alkalom, meglátásaim lezárásához a kiadó-recenzens, Balázs Tibor (PhD) szavait idéznem: „Bognár Stefánia aforizmáiban sajátosan ötvöződnek a matematika és a poézis erényei. Létképletei pontosak, mélyértelműek; ha a gondolatfutam úgy kívánja, akkor metszően ironikusak, ha másként, akkor finoman árnyaltak, lírai rajzolatúak. … Bognár Stefánia megtanulta, e komoly, frappáns műfaj remekíróitól – antik auktorok, középkori bölcselők, modernkori filozopterek – az „ismerd meg önmagad!” imperatívuszát.”

 

A 2010 utáni években alkotói irányvonal váltása figyelhető meg Bognár Stefánia munkásságában. Kiadója, költőtársai, szakmabeliek kérték arra, hogy forduljon a kortársköltészet felé. Ebben sokan segítették Budapesten, Miskolcon az Irodalmi Rádiónál és másutt is rendezvényi meghívásokkal, ahol először hallgatóként, majd cselekvő résztvevőként érdeklődése sokat tágult, több aspektusból látja a magyar kortárs irodalom világát, elvárásait. Ennek a változásnak köszönhette szerkesztői megbízatásait, más alkotók műveinek sajtó alá rendezését.  Műfordítóként is megjelenhetett, Bernard le Calloc’h: Költemények Katalinhoz, drága hitvesemhez franciából magyarra átültetéséért (Accordia Kiadó 1912).

Következő verskötete már a kortársköltészethez igazodását bizonyítja. Érdeklődéssel várjuk.

 

Megjelent munkái:

 

Emberé az álmodás, (Accordia, 2004)

Tűz-tükrök, (Accordia, 2005)

Szabálytalan szivárvány, (Littera Nova, 2007)

Létképletek, 365 aforizma (Littera Nova 2007)

Szerelem királyi korban, versdráma (Littera Nova 2008)

Semper vireo, (Littera Nova, 2009)

Párhuzamos görbék, 365 aforizma Balázs Tiborral (Littera Nova 2010)

Szappanopera, net-kötet (Irodalmi Rádió Miskolc 2011)

Antológiák, folyóiratok: folyamatos megjelenés

 

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Téli reggelen

február 24th, 2013 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Napok óta esik az eső, a plusz 10 Celsius-fok januári langymelegében élünk. Talán jó is. Nem kell havat lapátolni. Olcsóbb a fűtés. Ilyen hétköznapi vigaszokkal áltatjuk magunkat. Reggel, a kávé illata kidob az ágyból. Nyitom a szemem. Nagy pelyhekben, mint a gyermekdalban írva van, hull a hó.

Mire eszméltem, már betakarta a kert pázsitját, az utcánk betonját, finom érzékkel vonta be a fák csupasz ágait. A kerítésen a borostyán, és a tujasor zöldje még kivillan a hó selyme alól. Nincs fagy, nincs szél. Semmi zavaró körülmény. A lepke-puha pihék szakadatlanul jönnek-jönnek a föld felé. Tiszta takaróval terítenek be mindent.

Gondolataim szanaszét táncolnak, mint a fehér pelyhek. Állva iszom a kávémat az ablak előtt, nem tudok elszakadni a látványtól. Fehér hóba a tavasz és a nyár bokrainak színét képzelem: sárgáját, liláját, a trombitavirág narancs-pirosát. Kárba veszett idő.

Kiveszek egy narancsot a kosárból. Honnan jött ez a gyümölcs?  Hispánia napsütötte tájairól, ahol római centuriák léptei dübörögtek el századokon át; ahol spanyol és portugál kóbor lovagok meséit hallgatta később szájtátva a nép?  Talán Itália narancsmezőiről, ahol régen a mezítlábas szentek Naphimnuszt zengtek az ég felé, és trubadúrok és reneszánsz költők szonettjei és ódái dicsérték a tájat? Mint Pannóniai János hazai földre térve, de csak egy fázós mandulafára talált és hideg télvizekre.

Otthonunk-házunk, amelyben élek a téli világra tekintgetve, Pannónia földjén áll, ahova dühvel, néha szelídebben, átiramlik az Alpokból a nyugati szél. Mindig visszatekintésre ösztönöz. Most is egy valahai pannon költőlány, D. T. Judit életébe próbálok betekinteni, kétszáz év távolából.

Rendületlenül esik a hó, de az olvadás fekete foltjait majd elhozza az idő.  A jeges kéreg alá zöld füvet remélek a szürke pocsolya és a dagadó sár helyett.

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Feljegyzések Bősze Éva költői világáról

február 24th, 2013 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

„Megértem, mi dolgunk ebben a világban”

                                                                                              (Bősze Éva)

 

A folyton változó, értékveszejtő napjainkban nehéz költőnek lenni. Még nehezebb, ha a költészetet nő műveli. Bősze Évában, az emberben és költőben nagy a lélek ereje: a szeretet, az örökké élő a remény. Életörömmel tud újra kezdeni, folyton tágítva költői világképét, mindig vállalva a kimondott szó súlyát. Születésétől kezdve itt van köztünk Vas megyében. Vidéken él, mégsem provinciális. Gondolati tere sokkal kiterjedtebb. Gyermekhez és felnőtthöz ugyanazzal a tisztelettel szól a tizenkét verses és három prózai kötetében. Több mint 176 antológiában, számtalan folyóiratban találhatóak alkotásai. Első versét az Életünk közölte. Cserhát – Nívódíjas.

/„Magamat költőnek vallom, s hiszem./Múltat virrasztok, holdas éjszakát, / a kelő nappal a mába érkezem, / nyílt szívvel élem, búját, baját./”mondja magáról. Szóljanak azok is, akiket művei megérintettek, vagy akik társai voltak a költői életúton!

 „Bősze Éváról még, annak idején, a hatvanas-hetvenes években is tudni lehetett, hogy íme, egy vasi lány, aki jó verseket ír! S ezeket a recenzens olvashatta is a megjelent folyóiratokban, lapokban, s hallhatta egykori tanárától, Káldi János költőtől, aki már megszavazta Bősze Évának a költői címet.” (Bornemisza Attila folyóirat szerkesztő Bp.)

 

Gyakran kérdezik tőle szerzői találkozókon, könyvbemutatók alkalmával, van – e múzsája? Válasza egyszerű: múzsája a szó, az alkotás teremtő, verset szülő perceiben. Lírája sokszínű, témákban gazdag, Nyitott a látható világra: a természet változó képeire, a pillanatok fájdalmaira és örömeire, a szárnyaló zene hatalmára, a városra, ahol él, és ősei is éltek, a tágabb világra és azon is túlra.” (Főtér, 2010 t. m. zs.)

 

Első nyomdába került versfüzete. A gyermekkor gyönyörű kora, az ősök emberformáló ereje, a család, akiktől sejtjeiben hozta a tehetséget, lelkében a lírához nélkülözhetetlen érzékenységet, a költői úthoz muníciót. „Mint dörömböl a szüntelen éhség, /lelkemet gyötrő szomjúság, / – gyermekéveim zárt kapuin át, /sóvár szememben kísértet-uzsonnák,/ újhagyma illattal zaklatott világ. /Szomjam a szép-szó hiány, /tűnt mesék pipafüstön át, Kenyérpótló szavú nagyapám./ Alakjuk beleépült további emlékképeibe. Ők határozták meg a szülővároshoz fűződő érzelmeit is.

 

„Úgy érzem, Bősze Éva Kedvesünk, Anyánk, Városunk c. kötetében Phőnix madárként kel újra életre az elcsépelt, lejáratott műfaj, amely a szülőföldről, a szűkebb pátriáról, Kőszegről énekel. Az anyaföld szeretete és érzékeny költői lélek találkozása nem himnuszokat, nagy ódákat csihol ki a művész tollából, de kiegyensúlyozott személyes vallomásokat, szerelmes verseket, amelynek tárgya a város, a történeti múlt, az egykori és a jelenlegi ember.”

(Tatár Etelka irodalomtörténész, Chicagó)

 

„Bősze Évának ez az ötödik kötete, köztük igen jó gyermekvers-kötetet is találunk. Ez a kötete azonban a természetet, az életet és az alkotást szerető és tisztelő felnőttekhez szól. Miután, ciklusok nem tagolják – helyette Markovics Ágota találó és míves illusztrációi törik meg a versek látszat-egyhangúságát, talán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy szemezgetek egy-egy szívemnek kedves verséből. „Jaj, bennem tűz van!/Perzsel, éget…/…/ Éjszakába lopom a napokat, /tollamra szúrom az álmokat./ Oltanám írások kút-mély vízével, a tiszta források tiszta nedűjével/…/ Jaj, ez a tűz perzsel, éget! /Én e világban alig élek.” Aki alkotott már életében, feltehetően jól ismeri ezt az érzést, ezt a feszültséget, ezt a vibrálást!

(dr. Györgypál Katalin Uránusz Kiadó)

 

Izzó parázs hamu alatt Bősze Éva tizenegyedik önálló kötete. Sokszínű, tág költői tér az, ami lírájában láthatóvá, érzékelhetővé válik. Mikrovilágunk apró részletei éppen úgy, mint nagy és felelősségteljes gondjaink, verssé formálódnak e kötetben. A szeretetet és a reményt filozófiai alapnak tekinti költeményeinek mondandójához. Így szelídülnek a veszteségek a halál miatti fájdalmak csendes elégiává. … Ebben a kötetben benne van a Haza, és a távoli földrészekből is egy csipetnyi darab, mégis elsősorban Kőszegről szól. Nemcsak azért, mert az alkotó Faludi Ferenc és Otlik lábnyomában lépked, hanem azért is, mert ebben az alpokaljai városkában kapta lírája élményanyagát a gyermeki eszméléstől napjainkig. Itt izzott mindig az a költői tűz, akarat, ami idővel parázzsá csendesült, s ha kell, lobbot vet újra. Bősze Éva sokat ad olvasóinak új versgyűjteményével. Látni tanítja azokat is, akik még csak nézelődnek.”  (Lián, 2006 t. m.zs.)

 

Akkor sem …

     

Bősze Éva költőről szólok, és visszaidézem szépséges verseit, aminőket mindig szívesen olvas az ember. … Tulajdonképpen elmondhatom, hogy Bősze Évával szinte egyszerre, egy időben indultunk a szép, de végtelen rögös úton, hogy valahol, messze láthassuk, felfénylenek a biztos út lámpái, s ha már elkezdtük és tudatunk mélyén ott él a vágy, valósítsuk meg és érjünk a célba.”

A fenti sorok már része annak az Ajánlásnak, amelyet Ihász Kovács Éva Quasimodó-díjas költő és esztéta, a Cserhát Művészkör főtitkára írt Bősze Éva Net – verseskötete elé. Ötven vers az utóbbi évek alkotásaiból. Ötven szenvedéllyel megírt költemény, amely helyet ad a csendes szemlélődésnek, de az elmélyült gondolatiságnak is. Egy életszakasz lenyomatai.

Az ablaknak jelképalkotó szerepe van a címlapon. Mindennapok kötet borítóján is ablakot látunk, de nem tudjuk, hogy a boltív mélyén félig bezárt-e, vagy félig kinyitott-e az ablak. E kötet címlapján az ablakszárnyak teljesen kitártak, és benne áll teljes önátadással a költő maga. Az Irodalmi Rádió kiadása.

Szeretettel ajánlom olvasásra.

 

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Végre!

február 24th, 2013 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Aznap rémes éjszakája volt.  Megint a régi álom, amely egész öregségét megkeserítette, ami elől végül is ide menekült öt évvel ezelőtt Norvégiába. Nem, nem a lelkiismerete hajtotta. Ha volt is valaha, kiszáradt lelkéből az utolsó cseppje is, ahogy kiszikkadtak Afrika tavai az égető hőségben, és elefántcsordák taposták a megkérgesedett meder felszínét. Kiszáradt, mint a villámsújtott fa. Persze az öregség is teszi a dolgát, érzi minden ízében az idő keze munkáját. Félelem gyengíti testi erejét, és a visszakúszó emlékek egyre gyakrabban megjelennek, éjszakáiban és nappalaiban. Félelem fogja el, mert álmában németül beszél, és ijedten veri ki magát az álomból, hátha valaki meghallja. Johann Goldenbach SS tábororvos egyre gyakrabban mondja ki magában múltba veszett nevét, és felesége, Hannelore, meg kislányai ködbe tűnt képe is egyre többször dereng fel előtte. Ilyenkor megerősödik benne a félelem.
Augusztus végén már hűvösek a reggelek, a Sogne – fjordok felől csípős szél érkezik. Minden jel arra vall, hogy korábban köszönt be a tél. Vajon megéri-e az új tavaszt?  Vagy már a késő őszt sem?  Nem értette, miért is kezdte foglalkoztatatni a múlt. Mindig képes volt arra, hogy gondolatait megfegyelmezze, hagyja, ami megtörtént, csak arra gondoljon, hogy vadászai utol ne érjék. Ez kitöltötte napjait, amelyek nagy magányban teltek, csak Ditte asszony jelent meg nála kétnaponként, hogy környezetében rendet tartson, étkezéseit előkészítse. Csendes, halk szavú nő volt, szociális gondozó. Soha nem kérdezősködött feleslegesen, és kitűnően beszélt angolul. Most is felfele lépdelt a fenyők között, és Johann Goldenbach fogta botját, vállára terítette steppelt kabátját. Sétára indult, hogy ne zavarja Ditte ténykedését. A köszönést persze nem tudta elkerülni. – Good moning, Ditte – szólt előzékenyen.  – Good moning, mister Rives – viszonozta az asszony.

Másnaponként, amíg Ditte dolgozott, körbejárta az apró falut, amelyben húsz-harminc háznál nem volt több. A helyet egy ingatlanügynökség választotta ki kérése szerint, amikor úgy döntött, hogy elhagyja Kanadát, és közelebb húzódik Európához. Magának sem akarta bevallani, hogy hazájához akart közelebb kerülni. Szentimentális lettem? – tűnődött, vagy csak öregkori szenilitás? Otthon a neve talán múltba veszett, talán véglegesen eltűntnek nyilvánították. Az apró falucska Myrdaltól keletre feküdt, közel egy kis festői tóhoz. Lakói favágók voltak. Jól ismerte ezt a világot Kanadából. Nemcsak a levegő volt tiszta, hanem az emberek is. Átlátható törvények szerint éltek. Nem becsülték le a jövevényt, ha nem adott rá okot, nem kutatgattak múltja után sem. Gondoskodtak róla, ha idős lett. Feleslegesen nem fecsegtek, tőle sem várták el. Pénztartaléka még jócskán volt, számláit rendben kiegyenlítette, így nem ütközött a törvénnyel.

Vizsgálgatta a felhőtlen, tiszta eget, a tört fények finom vibrálását a fák ágai között, és olyan érzése támadt, hogy valamiért más lesz ez a nap, mint azok, amelyeket itt megélt. Elgyengült, mire a nappaliba ért. Meghalok, talán? Vagy valami más, valami végzetes jön? Tulajdonképpen megértem mindenre! Karszékéből mereven bámult ki az ablakon.  Magáról először mondott ítéletet:- Gyáva disznó! Gyáva! Gyáva disznó vagyok! – lovallta bele magát a felismerésbe. Meglógtam, mindent és mindenkit elhagytam!

Akkor, 1945. áprilisában, amikor már katasztrofális lett a hadi helyzet, de a rádió még mindig a győzelemről üvöltött, egy konyaktól fűtött éjszakán, feltette magának a kérdést, mi lesz vele, ha mégsem. Mi lesz a családjával? Kiirtják őket vele együtt. A szökés terve élesen kirajzolódott a képzeletében. Másnap, lement a tábor iratgyűjteményébe, ahol dobozokban álltak a rabok útlevelei és személyigazolványai. A megsemmisítettek anyagából rövid keresgélés után kiválasztotta két 1911-es születésű férfi igazolványát és útlevelét: a belga Yves Bruges-ét és a francia Roger Rives-ét.  A belga geológus, a francia erdőmérnök volt. Tökéletes mind a kettő – gondolta. A táborparancsnokságtól kétnapi eltávozást kért családja meglátogatására. Nehezen, de megkapta. Feleségének táviratot küldött, hogy várja meg Lipcsében. Aztán Ausztrián át Svájcba szökött.

A szökés részleteire már nem is emlékezett. Az Európából menekülők tömege egyre nőtt. Lazább lett az ellenőrzés, simábban átcsúszott. Jónak bizonyult a belga igazolvány és a geológus felszerelés. Elért vele Belga – Kongóba. A francia és angol tudása mindig átsegítette. Afrika rettenetes!  A hőséget rosszul viselte. A primitív, koszos szállodák megőrjítették, a négereket gyűlölte, a fehéreket messze elkerülte. Ha német szót hallott, szedte a batyuját, és odébb állt. A család nagyon messze innen. Talán eljutottak apósa birtokára. Nekik is így lesz jobb! Szégyenükre lett volna az elfogása, kivégzése. Menteni a bőrét! Minden éber percét ez kötötte le. Elhitte a vezér minden szavát. Mint más is, vakon hitt a győzelemben. Orvosi kísérletek!  A nagy Mengele elképzelése és tanítása szerint. – Rettenetes! – felzaklató képek jelentek meg szeme előtt, és nehezen szedte a levegőt. – Ma valami történik velem! – hajtogatta, és rettegés fogta el az ismeretlentől.

Hány éve is? – Ötvenhárom éve menekül!  Rendszeresen olvasott újságot. Tudott a nünbergi perről, minden hazatoloncolt náciról, Simon Wiesenthal Központ tevékenységéről. Csak a családjáról nem volt híre. Talán elfeledték. Talán beletörődtek abba, hogy eltűntté nyilvánították. A pénze fogyott, a magával hozott ékszerekhez is hozzá kellett nyúlnia. Úgy döntött, elhagyja Afrikát.

Kanadát találta alkalmas helyszínnek további életéhez. Tudta, hogy kétkezi munkából fog a továbbiakban élni. Montreálba már Roger Rivesként érkezett. Beszélt angolul és franciául. Jó ideig tanulmányozta ezt a nagy, változatos országot. Úgy érezte, hogy itt megpihenhet. Váratlanul érte, amikor egy napon az egyik bank lépcsőjén megpillantotta Gerhard Stollt, aki elegánsan, kezében aktatáskával nézegette az utca forgatagát.  Fejvesztve menekült a városból, mert nem akart találkozni egykori tiszttársával. – Amiről már ketten tudnak, az már nem titok – mondogatta magában a régi bölcsességet. Északra, a préri felé vette útját. Ranchról ranchra vándorolt. Elvállalt minden munkát. Különcnek, mogorvának tartották. Kemény, szikár életet élt. Egyszer mégis felszikrázott benne a szerelem a szőke, kék szemű trafikos nő iránt. Hannelore, majdnem!  Elmenekült érzései és annak következményei elől még északabbra, az erdős vidékre.

– Nem ebédeltem még – nézett az órára. Nem érzett éhséget, csak erős sürgetést, hogy nagy vonalakban áttekintse élete történéseit. Azt állítják, hogy mindenkinek lepereg élete filmje a végleges távozás előtt, vagy sokkoló változásokkor. Johann Goldenbach testi és szellemi állapotát korának megfelelőnek tartotta. Testében most nem volt fájdalom. Akkor, mi történhet vele? Az erdei életére gondolt a favágók között. Biztonságos, de nehéz élet volt. Lassan pergő napok, évek, évtizedek, öregedés. Mégis izgalmas regényt írhatna róla, ha meg merné tenni.

Kint szürkülni kezdett az ég. Felállt a karszékből, hogy végtagjait megmozgassa. Kilépett az ajtó elé a friss levegőre. Lent az úton egy sötét Volvo állt meg. Öten szálltak ki belőle, és elindultak a házhoz vezető úton. – Különös- gondolta. Elől egy nő haladt, hatvan évhez közeledőnek nézte. Mellette aktatáskás férfi szürke öltönyben, olyan ügyvédféle. Mögöttük még két fekete ruhás alak. Rossz érzése támadt. A nőt figyelte. Hanne vonásai derengtek fel előtte. Képtelenség! Ő nem lehet! Ilse, a kisebbik lánya! Teljesen anyjára hasonlított. Előtte állt. A nő szemében fájdalom és gyűlölet.  – Johann Goldenbach! Endlich zum Schlus! Végre!

 

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Ellesett pillanatok

augusztus 12th, 2012 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Az asszony a szanatórium kertjében, a hatalmas fák árnyékában olvasott. Oda kellett figyelnie a regény szövegére, mert az író a legigényesebb magyar szerző jóval a halála után is. Akiről írt, különösen szeretett alakja volt írásainak, egy régi világ látója és hallója, s ő belebújt a bőrébe átvette alakját, gondolatait, lelkét. Az asszony figyelmesen olvasott, néha vissza-visszatért egy-egy mondathoz, szövegrészhez, hogy értelmezze, vagy egyszerűen gyönyörködjön benne: „Hangokat hallott Szinbád, mintha a láthatatlan mélyhegedű hangadása megszólaltatta lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísérő zenéje volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint felhallatszik a szavuk a hegytetőn roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyelű bor mellett oly messze látni el Somogyba, Zalába a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország.”

Az asszony e soroknál emelte fel hirtelen a fejét, és a tenyerét becsúsztatta a könyv lapjai közé, hogy be ne csukódjon, ott folytathassa az olvasást, ahol abbahagyta. A hang, ami elért hozzá, és miatta megszakította az olvasást, egy tolókocsiból érkezett, nagyon mélyről gurgulázott felfele, de elakadt a hangszálak rétegeiben, ahogy a vödör is nekiütődik a mohos téglafalnak, s különös hangok tolulnak a fenti világosság felé, a férfi hangja is úgy küzdött a torok, az ínycsap, a ki – és beáramló levegő akadályaival. Erőlködése nem teremtett érthető szavakat a távolabb ülők és sétálók számára, de a vele szemben lévők talán ki tudtak hallani belőle valami közlést is.   Az asszony nem látta a férfi arcát, korára sem tudott következtetni a világosbarna hajszínéből. Azonban a három nőt, akik a tolókocsival szemben ültek, jól látta. Mindhárom kellemes külsejű, a család három nemzedékének tagja: a fiatalos, de kissé molett nagyanya, a lánya és az unoka.

Az asszony röstellni kezdte a leskelődését, próbált visszatérni könyve alakjaihoz, de nem tudott. Biztonság kedvéért kezét a lapok között hagyta, hogy olvasni tudjon, ha az érdeklődése lankad. Nézte a három nőt, akik a késő délutáni fényben ültek, mögöttük egy óriás platán hajtotta növendék leveleit; a fák között galambbúgás, és a sötétzöld fenyők csúcsán fészket verő varjak rekedt károgása hangzott.  A padon könnyed, vidám csevegés, amelybe időnként belegurgulázott a kerekes székből jövő hang. Azon a hangon is nevettek, és örömet váltott ki belőlük a férfi igyekezete. – Nézzétek, milyen ügyes! – mondta a középső, akiről az asszony nem tudta eldönteni, hogy felesége, lánya-e a kocsiban ülőnek. A kislány is teljesen beolvadt a vidám csevegésbe, nevetett, vidáman fecsegett, hogy a magyar írásbelije nehéz volt, talán azért sikerült, de a matekot valószínű, sőt biztos, hogy elrontotta. Egy kis szünet után a középső asszony megjegyezte, hogy a lány új cipőt kapott. Feltörte a lábát, mégis abban jött el, hogy megmutassa. Erre a hang újra bugyborékolt, szellemeset véltek ki a hangokból, mert az öröm nevetése kísérte.

Először az idősebb asszony hallgatott el, mintha elege lenne az egészből, mintha elfáradt volna. Merev arccal ült a padon, hátát a támlához szorította. A másik két nő még nagy igyekezettel vidáman fecsegett. Egy idő után a középső tárgyilagosan megjegyezte, hogy hamarosan vacsora lesz. Felállt, ruganyos léptekkel a tolókocsi mögé lépett, és az olvasgató látta, ahogy izmos, mégis puha léptekkel a kocsi mögött megy, és osztogatja mosolyát. A másik két nő közre fogja. Az asszony nem tudta eldönteni, hogy egy reményosztó színjátékot látott-e, vagy valóban ekkora a remény, a lelkierő ebben a három nőben.

Minden nyelven szólnak legendák, regények az erős nőkről, az övéiért küzdő, megalkudni nem tudó asszonyokról. Most ennek a küzdelemnek, erőnek lett a kéretlen tanúja. Kezét kihúzta a könyvből, és a lapok hirtelen becsukódtak. Nem bánta, mert egy régi világot idéznek, amelyben már Szinbád sem tudott élni. – A múltat száraz tényeivel ismerni kell, néha-néha bele is lapozhatunk üres óráinkban, de elsősorban a jelen bajaira, hibáira és nagyszerűségeire kell figyelemmel lenni – gondolta, és elindult az épület felé.

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Legyek

augusztus 12th, 2012 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Az idős asszony egész délelőtt az udvaron és a nyári konyhában matatott. A kertből összeszedte a leveshez való zöldséget. Megtisztította, kifejtette a borsót. Nyáron itt szeretett főzni. Csak, ha muszáj volt valamiért felmenni az új házba, akkor szánta rá magát, hogy felkapaszkodjon a lépcsőn. A ház nem új, húsz éve épült, csak szavuk járásában így maradt meg, hogy új ház. A régi házából maradt meg a nyári konyha, benne a régi bútoraival. Egy szobája neki is volt fenn, zuhanyozóval. Az estét már fenn töltötte.

Várta az unokáját, a legkisebbet.  Elment biciklizni. Ilyen kis faluban nincs sok lehetőség. A kultúrház hetente csak kétszer nyit ki nyáron. Spórolnak. Ma is zárva van. Zolika unatkozik, hát elengedte biciklizni. Várta, hogy csengessen. Lánya, veje meghagyták, hogy a kaput rendesen zárja. Soha nem lehet tudni, kiben mi lakik, ki téved erre. Ilyen a világ ma.

– Brrr! – jelzett a csengő. Nyitotta a kaput.  Zolika tolta be a kerékpárt. – Jó ez a bicikli – mondja, hogy megszólaljon a gyerek – Nem bicikli, monten bájk.  Ide van írva. Nagyanyja nézi a fémvázat, betűzi. – Nem úgy van itt, ahogy mondod – értetlenkedik. – Mert angolul van! – így a gyerek. Legyint, nem vitatkozik. Kitárja a szúnyoghálós ajtót. – Igyekezz, mert beröpülnek a legyek.

Kettejüknek terített a konyhaasztalon. Merít magának, aztán Zolika is. Kavargatják, mert forró. Gyönyörködik a leves színeiben: a borsó zöldjében, a répa sárgájában, fehérjében, a tányér peremén megcsillanó zsír aranyában. A gyerek csendben eszik. Ő is belemeríti kanalát a levesbe. Ekkor váratlanul tányérja közepébe esik egy légy. Zolika vigyorog. Kárörvendőn villannak elő nagy fehér metszőfogai. Nagyanyja kiveszi a kanalával, viszi a szemetesbe.

– Megeszi?- kérdezi, és a levesre mutat. – Mindig megettük – mondja csodálkozva. – Ha hangya, bogár ment a mezőn a fazékba, kidobtuk, aztán ettünk. Így csinálták a szüleim, a nagyszüleim is. Nem szabadott kiönteni. Az ételnek értéke volt.
A gyerek hallgat, nem tud megszólalni, kavargatja a levest.  Váratlanul tányérja szélére repül egy légy, ahogy a tenyerével hajtja, a bogár belecsúszik a lébe, de ázott szárnnyal még feltornázza magát, s mint egy meghibásodott helikopter, imbolyog a levegőben. A konyhaszekrény szélére leszáll. Az öregasszony felkap egy konyharuhát, hogy agyoncsapja vele. Fűti az indulat, a szégyen. Odavág, de elveszíti egyensúlyát, és a konyhaszekrénynek esik. Fáj a homloka, a könyöke. Unokája ugrik, a székre ülteteti, és kapja a ruhát, utoléri a legyet. Egyet csap, és a bogár a kőre hull.

Kevergetik a kanállal a levest. Az öregasszony teljesen elbizonytalanodott. Ki kellene önteni, Zolikáét is. Küzd a régi szokással. A gyerek leolvassa az arcáról a tétovázást, aztán bemeríti a kanalát a levesbe és eszik. – Megeszed?- kérdezi döbbenten a nagyanyja. – Meg. Egyen maga is! – Kivillannak nagy, fehér fogai, és az orrán aranylanak a szeplők.

Share

T. Molnár Zsuzsanna: Jegyzeteimből 4.

augusztus 12th, 2012 Posted in T. Molnár Zsuzsanna | No Comments »

Hétvégeken a szanatóriumból GYESEV- járattal utaztam haza. Saját választásom volt az értem jövő családi autóval szemben. Nemcsak a benzin ijesztő ára miatt. Újdonságot kerestem. A felfedező kíváncsiságával tekintgettem az utasokra, a kocsi belsőre, az elém gördülő tájra. Örültem, mint egy kisgyerek hajdan, aki először ülhetett vonatra. Ízlelgetem a különös állomásneveket, próbálom elhelyezni nyelvünk jelentéstani rendszerében.

A cég szépen rendbe tette a vasútvonalat. A legkisebb megállókban is pirosodnak a térkövek a vonatlépcsőhöz igazított peronokon. Csak a bakterházak tűntek el. Gyermekként soha ne értettem, hogy minek a kis ház, a piros zászlós bakter, ha a vonat soha nem áll meg neki. Eltűntek a kicsi, de takaros épületek. Miért is? Alapjuk még kifehérlik a fűből, még a kasza odébb gördít egy-egy málló tégladarabot. Mit talál itt a jövő régésze, ha egyszer kutatóárok lesz majd belőle? A bakter bugylibicskáját? A bakterné tejesfazekának a fülét?  Százegynehány évet, ha megértek. Nem volt idejük a történelem kincses tárházává válni.  Néhány perccel később ismét egy lebontott bakterlakás. A fűből kivöröslik még egy kupac tégla, odébb ól, tyúkház imbolyog, tűnődik, összeroppanjon-e. Amott egy kút léces váza. Ez adta az élet lehetőségét mindahhoz, ami a portán történt. A cseréptető is rajta van még, csak a vaskerék tűnt el az oldaláról. Bizony, bizony, a fémnek értéke van!

*
Unokám Petőfi Tisza című versét kapta memoriternek. Kínlódik a szöveggel. Valaha nagyon szerettem a költeményt, tanítani is. Nem emlékszem, hogy nem szerették, vagy nem értették volna tanítványaim. Talán nem is kellett mind a tizenöt versszakot kívülről megtanulniuk. Ma veszkődnek a szöveggel, pedig cél, hogy a táj, a haza megismeréséhez és megszeretéséhez közelebb jussanak a vers által. Valójában a szöveg a gond: a mai szókészletünkből kikerült, vagy csak ritka szövegkörnyezetben előforduló szavak, toldalékok. A gyerek ideges, könny a szeme sarkában. Faggatom, mi a gondja a verssel.  – Mi az, hogy megállék? Mi az, hogy pórmenyecske? Mi az, hogy fut anyja kebelére? A kis Túr földrajzi jelentése is hiányos, illetve homályos.

Közel százhetven év telt el azóta, hogy a fiatal költő tele a táj, a haza, a nép iránti szeretetével láttatta meg az Alföld világát. Érezte, értette, rajongott érte. Eltűnt a róna régi világa, maga a szó is, csak a régi irodalmunkat ismerő romantikus lelkek használják elvétve. Egy felső szinten jegyzett mai magyar költő bele nem tenné a versébe. Így tűnik el a régi irodalmi nyelv íze, zamata. Új ízek, „zamatok” jelennek meg helyettük, sokszor durvák, illetlenek, de hát a jelent, az emberi érintkezést ezzel a módszerrel lehet ma valósághűen visszaadni. A XIX. század íróira, költőire egyre ritkábban nyitunk ajtót, legfeljebb az egyetemen. Az alsó tagozatban ma Varró Dániel az etalon.

Share