A fényes csillagok alatt
az idő szekere halad.
Gyeplőt nem fogja senki,
kergeti talán valaki?
Ám mennek a lovak vakon,
pedig nincs senki a bakon.
Idő utazik magában,
csendes holdas éjszakában.
No lám, mily hosszú a szekér,
egyszer mindenkihez elér.
A fényes csillagok alatt
az idő szekere szalad.
A szavam elakad,
ha látom szép szemed.
Torkom,mint fagyos föld
nem mozdul csak remeg.
Ó, hogyha legalább
csak néhány gyenge hang
feltörhetne belőlem,
mint égi harang,
megkondulna szívemnek
boldog zenéje,
hirdetve rajongást
egész életemre.
Állok, lábam dermedt,
fejemben kavarog
a szó és érzelem,
mondani nem merem,
s míg gondolkodom,
hogy mit is tegyek,
a szerelem tőlem
máris messze megy.
Hazám! E szó az mely remegteti testem,
ilyen csak egy van, és ismételhetetlen,
a szív közepébe ” Ő ” örökre benne,
és ez több, több mintha az otthonom lenne.
Szépséges erdeid, bokros ligeteid,
a rétek és mezők, virágos kertjeid
illatát a szellő lágyan hozza felém,
mámorítón mindig újra élvezem én.
Agyagos, fekete, zsíros földnek szagát,
a vihar előtti sárga homok porát,
hideg, fagyos télnek a csikorgó fogát,
kedvelem a nyárnak oly barnító javát.
Kék eget szeretem, és Göncölszekeret,
Fiastyúkot, fényes Esthajnal- csillagot,
és az esőt hozó mély sötét felhőket,
meleg napsugarat, mi süti a földet.
Szeretem a meder tiszta levegőjét,
kiapadhatatlan folyam édes vizét,
patak csobogását, a folyók meglétét,
hullám verte medrét, mely szorítja testét.
A vérző szívünket újra égre tartjuk,
de máshol élni, azt mi nem, nem akarjuk!
Idővel dacolva, itt élünk, itt halunk,
és örök időkre mi itt is maradunk.
Ki vagyok én itt a Földön,
vendég, ki régen érkezett.
terhet sokat cipelhetett,
életéért alig fizetett.
Ki vagyok én itt a Földön,
anya, ki gyermekének él,
nagyobb csoda nincs e világon,
mikor a gyermek testünkből él.
Ki vagyok én itt a Földön,
koldus, ki kérni nem tudott,
megalázkodni nem volt benne
kiadott keresztlevelembe.
Mi vagyok én itt a Földön,
porszem, melyet felkap a szél,
forgatja, fújja- fújja odébb,
s betakarja majd egy falevél.