Szél M. Erzsébet: dobozos

szeptember 14th, 2013 Posted in Szél M. Erzsébet | No Comments »

ha az Isten dobozos tejet
kap már csak a sarki boltban
hát azt viszi haza
kötelességtudóan forralja
fel a tej
többségét
a dobozból előtolong
a habzó tömeg
aztán leül
kést vesz elő
felmetszi a papírdoboz
halott szervrendszerét
kisimítja a hasztalanság
halhatatlan ráncait
apró üvegpohárba csöpögnek
a veszendőnek szánt cseppek
szám szerint számba vett mind
a cseppek
egytől
egyig
észre sem veszi a ráboruló
sötétség
az éjszaka rendjét
ül
üvegpoharában a tejút
lassan erjedő
fénycseppjeivel

Share

Szél M. Erzsébet: estike

szeptember 14th, 2013 Posted in Szél M. Erzsébet | No Comments »

macskaidő csendpárnás talpakon átoson alvó
városom utcasarán házon a kert kapuját
tárja ki fára cseresznyés fülbevalót emel ékszert
illatod íze a fény zúg gyermeki-isteni nyár-

est köpönyeg ha leomlik hősi melegre a por hó-
enyhe szitál vakuló ég-szem ezüst-tükör én
illan a testből foszlik az árnyék útja kirajzolt
fény-szakadék fala dől s kívüli mind aki sár

estike est-mise nádszál bokra kigyúl a dal-illat-
láng ige harmata hull tűz-hamu izzik a szív

Share

Szél M. Erzsébet: X falu harangja

szeptember 14th, 2013 Posted in Szél M. Erzsébet | No Comments »

Rég vártunk arra a harangra.
Meg volt nekünk az ígérve, ki tudja, mióta.
A mienk, a régi megrepedt. Anyaga elöregedett. Gyártási hiba volt, vagy oda nem illő salak keveredett a nemes anyag közé egykoron? Ki tudja? Mintha zsíros földbe hullt volna a mag, az idő lassan ringató karjaiba; megérett mostanra, sorsa beteljesedett. Le kellett hozni a toronyból a halott, hangtalan harang-testet.
Csend volt azóta a faluban. Nagy csend. Elárvult lelkünk, akár óceánok méltóságos cetje, vizek mélyébe, sötétbe hullott, merült. Levegő, oxigén szikrázó fényébe, égbe nem emelte az elnehezült, vágyakozásban fulladozó test… Estente, reggel és délben hiába vártuk, hogy a harang megszólaljon. Hiába áhítottuk a fémtest szívének kimért dobbanásai nyomán szétáradó nyugalmat, az égit. Lelkünk vergődése, kínja nem enyhült, nem csitult. A harang ott feküdt a földön. Némán.
… Pedig az időpont már ki volt tűzve, az egyeztetések véget értek, megvolt a megegyezés. Október kilencedikére, egy pénteki napra vártunk.
És a maga módján mindenki készen is állt arra a napra.
Mariska néniék kacsát sütöttek, kettőt is. Lajos bátyáméknál nagy udvartakarítás kezdődött. Béla, Juliska ángyi egyetlen gyermeke is hazajött a városból, a kertet ásta éppen. Szabó néni pedig a járdára hullott szilvát szedegette, ne vesszen kárba egy se, meg aztán, hogy az arra járók bele ne tapossanak. Két takaros szemet pottyantott csak vissza a betonra, hátha az a nyavalyás szomszéd, Terka megint lopni jönne…
Csak Jani sógor ivott most is a kocsmában, rendületlenül, fittyet, s ki tudja még mi egyebet, hányva a nap szentségére. Nem is sejtette, hogy nem a „szokásos”-ba fojtja ő sem örömös-bánatát, Kocsis úrnak, a kocsmárosnak köszönhetően, aki a nagy napra való tekintettel jóval több vizet öntött a vegyes felesekbe, merthogy mégiscsak október 9-e volt, péntek.
A zászlós, nagy, kék teherautót délelőtt tízre vártuk. Az emelőszerkezet, a munkások, minden a helyén állt már fél kilenckor, minden eshetőségre készen. A tűzoltózenekar is ott izzadt kopottas ünneplőjében az októberi, hirtelen támadt nyárban, a templom előtti téren, amikor befutott a teherautó. Nem volt még háromnegyed kilenc sem.
Integettünk neki, meg is állt, de kiderült, hogy téglát szállít valami távoli nagyvárosba, csak letért a főútról, hogy rövidebb utat keressen, és eltévedt.
Még alig voltunk túl az első izgalmon, s enyhe csalódásunkon, amikor úgy negyed tíz tájban végre megérkezett a mi autónk. Legalábbis azt hittük, hogy az, mert nem kellett integetnünk neki, megállt az, kéretlenül. A sofőr kihajolt és valami barnevál felől érdeklődött. Néztük a lapos ketrecekben nyomorgó szerencsétlen szárnyasokat… Jó fele megy, mondtuk neki, a szomszéd város felé, nem ide kellett jönnie, hál’ istennek… Csak menjen tovább, előre!
Háromnegyed tízkor az egyre izgatottabb tömegből valaki felkiáltott:
– Ott a harang!
Mindenki a mutatott irányba fordult, s láthattuk, hogy valóban ott a harang! Végre! A mienk! A gyorsan közeledő teherautó platóján ott magasodik, ott ragyog!
A teherautó azonban nem kék volt, hanem zöld. És nagy, túlságosan nagy. Sofőrje rá sem hederített a hadonászó tömegre. Megállás nélkül hajtott tovább számunkra ismeretlen célja felé…
De akkor még mindig volt majdnem negyedóránk a megbeszélt időpontig, így hát igazán nem volt semmi okunk az aggodalomra.
Nem úgy fél tizenegykor, amikor tűzoltózenekarunk testes vezetője homlokát szürke zsebkendőjével törölgetve még félórás határidőt szabott, egyéb fellépésekre hivatkozva.
Nagy, kék, zászlós teherautók még számosan érkeztek a legkülönbözőbb árufajtákkal megpakolva. De a miénk nem. Ám az érkezők megállítása, a harang utáni kérdezősködés ürügyén, természetesen folyamatosan zajlott. S amikor az igazság – nem a harangot hozták – kiderült, hamar a valóban szállított áruk mivoltára terelődött a szó. Így kisvártatva jutányos áron alul megszerzett áruk terhe alatt görnyedező emberek kisebb-nagyobb csoportjai hagyták el a templom terét, mondván, muszáj hazavinniük a holmit, megtudni, mit szól a család, meg aztán különben sem illendő bevásárlószatyrokkal harangra várni…
Ez utóbbi kijelentés kétségtelen igazsága meggyőzte a fogyatkozó kitartókat. Megbocsátón néztek a távozók után. Ezen érzelmük hatókörebe még Szőke Mari is odatartozott, aki nem bírván ellenállni a birtokbavétel ősi ösztönének, azonnal magán akarta tudni féláron vett harisnyanadrágját. „Fel-próbá”-jának pediglen egyetlen akadálya volt csak. Mégpedig, hogy annak a gyönyörűszép nylon darabnak három lába volt! A mi Marink pedig, falusi libácska, szegény, az istennek el nem tudta dönteni, hogy abból a háromból most akkor melyik a „jobbláb”. Merthogy ő mindig a „jobbat” szokta felhúzni először…
Így telt az idő. A negyed tizenkettőkor elhaladó teherkocsi vezetője már a tűzoltózenekart sem láthatta a téren, a háromnegyed tizenkettesé pedig a felvonult munkások szedelőzködését nyugtázhatta, elvégre valóban ebédidő volt már, és hétvége. Persze, igaz, „azon a napon”, október 9-én, pénteken.
… A fél egykor történtek aztán ismét tűzbe-lázba hozták a létszámában sajnos jelentősen megcsappant, ám többségében futballszerető várakozók csapatát.
A dél után félórával befutó kék, nagy, zászlós teherautó ponyvájára egy nagy M és két nagy U volt felfestve. A betűk jelentésével kapcsolatos találgatások csak azután kaptak lábra, miután Balogh Rudi, a helyi X.T.C. ördöngös, cselkirály balszélsője eltűnt a hárombetűs felirat leple alatt, utolsó búcsúcsókjait lehelve lelkes, bár maroknyi szurkolóserege felé.
– Legalább neki sikerült! – mondogattuk az autó után még sokáig lobogtatva a hazai csapat kék-sárga színeiben pompázó sálakat. Már régóta rebesgették ugyanis, hogy a megye sztárcsapata, a Macói Unikum Unió felfigyelt fiatal ballábasunk bombáira, sőt jóval patinásabb klubnevek is felmerültek vele kapcsolatban. Az elvakult drukkerek egy-egy bravúros hazai döntetlen után pedig olykor még a Mencseszter Junited nevét is skandálták ütemes taps kíséretében, melyet a meccs időtartamára legelőjétől időlegesen megfosztott Mariska tehén egyszerre elkeseredett és lelkesült M-U-U-U-i is csak erősíteni látszottak…
Ám most, mi, várakozásban kissé megfáradt maradék, józan számvetéssel elismertük egyik-másikunk anglikus műveltségébe kapaszkodva, hogy a „mencseszter”-iek bizony nem két u-val írnák a „junited”-jüket…
Délután kettőig már csak néhány igazán végsőkig elszánt harangváró maradt, meg azok a nyugdíjasok, akiket úgy tájékoztattak „fél”-re, hogy valami politikus jön ide, akivel kezet kell fogni, és aki nyugdíjemelést ígér majd nekik…
Három után a megtévesztett nyugdíjasok is távoztak, a tévé majd bemondja, ha lesz valami, gondolták.
Öt óra után lassan kezdett sötétedni. Néhányan, akik még mindig kitartottunk, újra és újra végiggondoltuk. Jól tudjuk? Jól emlékszünk? Október 9-e? Nem 1o, esetleg 19, csak az egyes lemaradt? Lehet, hogy nem is reggel tíz óra volt a megbeszélt időpont, hanem este? Azt gondoltuk, addig mindenképpen várnunk kell. Mert akárhányszor is gondoltuk újra, bármennyiszer ellenőriztük önmagunkban és mások által is: október 9-e, péntek? Az volt. Október 9-e, péntek, ahogy megegyeztünk. Ahogy megbeszéltük. Ahogy ígérték.
… Az utcai, gyér világítás elégtelen fényében alig láttuk már egymást, mi ketten, két eszelős, eszeveszett, akik még maradtunk kicsit tíz óra után is… Mi ketten: az igen és a nem. A „csakazértis” és az „úgysem”. Fehér mellett fekete; remény fénye és hitetlenség sötétje. Égre tekintő tárulkozó lélek és szükségét végezni kívánó test. Én meg te! Ki-ki másra haragvó, de elérni, megütni csak egymást tudó két falusi „Kiss”-ember, név szerint legyen miondva, nekünk, majd, hogy össze nem verekedtünk. Emlékszel? Pedig még mindketten ugyanarra gondoltunk. Hátha mégis!… Mert mégiscsak lehetetlen, hogy ami bizonyos, ez az október 9-e, ez a tíz óra… Hogy ez tulajdonképpen, mint most bebizonyosodni látszik, lám, nem is az! Hogy nem is igaz! Nem és nem…
… A templom előtti tér üresen maradt. Jani sógor, aki a kocsmai záróra után, úgy fél tizenkettő felé épp errefelé ballagott haza, sötéthez szoktatott szemével jól látta ürességét. Kicsit furcsán érezte magát. Fejében különös zsibongás forgott körbe-körbe / Kovács úr, a kocsmáros, a faluban futótűzként terjedni kezdő sajnálatos hírek hatására a vizezés terén valószínűleg megbocsáthatatlan túlzásokba eshetett… /, de maga is csodálkozott, milyen egyenes járással halad a templom felé, mégis. Csak amikor észrevette az ide-oda imbolygó fénypontot, akkor nyugodott meg egy kicsit, lám, mégiscsak részeg.
A szekér elé, aminek ide-oda billenő viharlámpája volt a bolygó fény forrása, szamár volt fogva, az is a kisebbik, soványabb fajtából.
– Ez X falu? – kérdezte a kocsis a szekérderék pokrócai közt matatva.
Jani sógor józan részegségében kissé zavartan vakarta a fejét, egyik lábáról a másikra állt, hogy mozgásának oly megszokott bizonytalanságában keressen menedéket a nekiszegezett kérdés egyenesétől.
Hát, hogy ez-e az a falu? Amelyik október 9-én, 1o órára várta a harangot, ami a kocsis matatásának eredményeképpen lassan, a zord fényviszonyok ellenére is, de felfénylett, sőt előragyogott a durva pokróc alól?… Hogy most ez a falu, az a falu-e, vajon?…
… Jani sógort oly váratlanul érte a kérdés egyszerre együgyű, s mégis megválaszolhatatlanul bonyolult volta, hogy csuklani kezdett, ami némiképp azonban ismét megnyugtatta, s visszaadta önbizalmát. Mégiscsak részeg, hál’ istennek!… S mielőtt még végiggondolhatta volna, távol álljon tőle, isten ments, kiszaladt a száján:
– Naná, majd Y! Ez hát, melyik másik lenne!…
S még pakolni is segített, részeges, duhaj erőnek erejével, le az újat, fel a régi töröttet, le nem véve a szemét a feltámadó szélben hánykolódó viharlámpa fényéről, biztos, ami biztos…
Aztán, amikor eltűnt az a fény, viharlámpástul, régi harangostul, kocsistul, mindenestül, ő is úgy döntött, hazaindul. Csakhogy az imbolygó fénypont utáni kitartó bámulás igazi, részeg szédületet bocsátott szegény, megzavarodott fejére. Így aztán hazafelé igyekvő első mozdulatával éppen a harangba botlott, s egyensúlyát veszítve rázuhant a templomtér esőtől csatakos betonjára. Boldog, magyarázhatatlan jókedvvel vette tudomásul, arccal a sárban feküdve, hogy a dolgok rendje mégiscsak helyreállíttatott, oly sok különös kétség közepette ugyan, immáron mégis kétségtelenül. Részeg vagyok, gondolta részeg vigyorral sármocskos arcán, s a harang esőcseppektől fénylő, fémtüzes testét ölelve, meg-megcsúszva, kapaszkodva, lassan feltápászkodott.
– Te átkozott, te rohadt, te dög! – üvöltötte a tér-süket, éjszakai csendbe, részegségéhez ugyancsak illő stílusban, s vadul, eszeveszetten ütötte, rúgta, verte a harang tehetetlen testét, eső-bukó szerencsétlen testével, magával, rázuhanva, belekapaszkodva, hozzáverődve, ahol csak érte…
… Épp éjfélt ütött a toronyóra…
Mi, otthonainkban másik oldalunkra forduló szorongók, magunkba roskadtan, magányosan, a „nagy-nap” kétséges élményeiből magunkhoz sem térve, még mindig csak próbáltunk elaludni… Nyugtalan fél-alvásunk fél-álmában vergődve mégis valahányan azt fél-álmodtuk, hogy megjött a harang, a mi harangunk. Hogy meghozták, ahogy ígérték, mégis! Zúgását tompán, furcsa fájdalmasan, mintha tengermélyből, hallottuk is!…Zengett, zúgott, vert félelmesen, félreverve, hallgattuk egészen hajnalig!
… Azóta is a templom terén botladozunk benne, kerülgetjük, azt az átkozott, néma harangot ott a földön, a régit. Eltakarítani onnan senki nem akarja. Jani sógor meg csak sandít ránk örökös részeg-vigyorával – kocsmajáró útjai bolyongó végtelenjén, ha összetalálkozunk – fél-álmok korhely harangozója, boldogtalan, együgyű-mindentudó…

Share