Szakáli Anna: Üzenet a Mennyországból

december 1st, 2014 Posted in Szakáli Anna | No Comments »

(Kun Klaudia emlékére)

Aláhulló fénysugár emelt, ledobva földi
báb-testem éreztem a változást,
és tudtam, most angyalnak születtem.
Kinyílt a kapu, mögötte út,
s felfedve titkát, megnyílt
egy hófehér alagút.
Mosolyom a kulcsa, nem a vádló zokogás.
Még egy röpke perc, még egy pillantás,
mit nektek küldhetek.
Ne sírjatok! Élek! Rám ragyognak a fények
s emelnek, visznek, hova mindig is vágytam.
Ne higgyetek az elmúlásban,
mert az csak földi bánat!
Itt rám már vártak, s most mérlegre kerül
minden, amit tettem.
Nincs bennem düh, csak alázat és hála,
hogy akinek voltam földi-lánya,
Istenhez közel vezetett.
Tollpihe könnyű a lelkem.
Köszönöm a segítő imát.
Most boldog dalra fakad angyal-létem,
mert munkám után visszatértem.
Hozzátok rendelt és elhívott az Úr!
Ne sírjatok! Megtisztultok e fájdalomban,
mely porig sújt ugyan, de majd felemel.
Megfeleltem, megfeleltetek. Vége.
Hogy nálatok eddig laktam, ajándék volt,
és sok öröm. A szeretetet is köszönöm.
És ne őrizzetek rólam hamis képet!
Voltam, aki voltam!
Ne őrizzetek kényszerből tárgyat,
mert a szívetekben élek!
S ha majd áldást ontva megnyílik az ég,
ott leszek minden szivárványban,
virágzó ágban, a szellő simogatta tájban,
ott leszek álomban, gondolatban,
az esti homályban és a hajnali fényben.
Anya! Ott leszek a mosolyodban.
Apa! Ott leszek a mozdulatodban,
mert ti ketten, én vagyok!
S ne feledjétek, vagyok, aki vagyok!
Zárul a kapu, már becsukják a sóhajok…

Share

Szakáli Anna: Mesével altató

január 10th, 2014 Posted in Szakáli Anna | No Comments »

Mesével altató,
dallal vigasztaló,
szerelem jármába,
örökös igába,
hosszú dajkaságra,
jaj, drága,
jaj, drága,
vetettek rabságra.

Ütésre emelő,
zordhangú szerető,
ki lelked megveti,
csak tested kell neki,
hitedet gyalázza,
tested megalázza,
hét kicsi gyermeknek,
hétfájdalmú anyja,
ki hitét nem hagyja.

Hite a szeretet,
s a kicsi gyermeket
ápolja, dajkálja,
mesével altatja,
dallal vigasztalja.

Hogy nőnek, szépülnek,
madarak repülnek,
anyjukat nem hagyják,
szárnyukkal takarják,
mert nekik a hitet
ő adta,
ő adta
az érző szíveket.

Share

Szakáli Anna: Amikor én születtem

január 10th, 2014 Posted in Szakáli Anna | No Comments »

 

Jégvirágot ordított a tél az ablakra,
fűtetlen szobát talált újév első napja.
A hideg szobában, a vetetlen ágyra
görnyedve, velem vajúdott anyám.

Egyiket küldte az erdőre fáért,
a másikat gyorsan a bábáért.

Nem siettem, megvártam,
míg mindenki odaért.

Delet ütött fenn az óra,
a konduló harangszóra
végre megszülettem, Én.

Később mesélték el nekem,
szerencse, hogy ez így esett,
mert a harang szent szavára,
életért kiáltó hangra
az angyalok felfigyeltek,
Szűz Mária elé vittek,
ki pajkosan hátsómra vert,
kétszer vízben is megmártott,
s anyám gondjaira bízott.
Azóta nincs panaszszavam,
élek, ahogy tudok itt lent,
a folytatást várom – ott fent.

Share

Szakáli Anna: Sáska vállamon

november 17th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Szakáli Anna | No Comments »

azt hittem falevél
akadt ruhámra
imára kulcsolt
mellső lába
kecses mozdulat
két nagy szem vizslat
vajon ki lehet
ujjam begyét
nyújtom elé
nem mozdul
mintha arcom figyelné
rugózva előre dől
kóstolgat
ring le-föl
alányúlok
ott marad

kezemre mászik
megül
nézzük egymást
potroha szélesre dagadt
sorsukra tojások várnak
ezért nem ugrott el
szőlősorig viszem
menj isten hírével
élj e földi létben
te láncszem

Share

Szakáli Anna: Ősz ölelkezik a fákkal

november 17th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Szakáli Anna | No Comments »

Elcsendesült a Balaton,
távolban bóják ringanak,
most messzinek tűnik a part
Badacsony hegyei alatt.

Fák, bokrok, szegélyek,
gyöngykavics az úton,
élesen csikordul
lassú léptem alatt.

Vijjogó sirályidő,
szárcsák színes tollát
kunkori módra
borzolja a szél.

Fövenyre csap a hullám,
ősz ölelkezik a fákkal,
minden csók után
kevesebb a levél.

Csupaszra borzolt
tört kusza ágán,
gerle kuporog
ingadozó csúcsán.

Még mindig hányaveti
összedobált fészke,
nem tanult meg építkezni,
vagy tán elfeledte…

Kiürült a hang a parton,
magányosan áll a kő szív,
hátat fordítok a tónak,
az élet városi zajokhoz hív.

Share

Szakáli Anna: Magvető hava

október 10th, 2013 Posted in Szakáli Anna | No Comments »

Csivitel a sok kis fecske,
hosszú útra készül,
villanydróton ücsörögnek,
felrepülnek végül.
Térképét az útnak, háznak,
az eszükbe vésik,
körbe-körbe keringenek
s felcsapnak az égig.

 

Októberi csendes estén,
mikor a szél zörget,
kopogva hull le a dió,
must illata terjed.
Levél zörren, szőlőtőke
álmosan bámészkod,
csillagfényen, holdkaréján
csupasz ág álmélkod.

 

Magvető a kezdet és vég,
bő áldás hónapja,
telve góré, hombár, padlás,
méz csurran a kasba.
Hajnali köd csókja vízcsepp,
gyöngyöt rak a fákra,
csak a sugár, a napsugár
melengető fáklya.

 

Füstöt ereszt már a kémény,
bújunk házainkba,
szürke felhő telet jósol
fázós csontjainkba.
Hervadozó őszirózsa
búsul kint a kertben,
krizantémok üde zöldje
virágzásba szökken.

 

Földbe kerül most a búza,
jövőnknek kenyere,
testünk, lelkünk átjárhatja
akarat reménye.
Aztán jöhet a hideg tél,
hótakaró dunna,
áldást hozzon a Magvető
kedves otthonunkra!

2013. október

Share

Szakáli Anna: Sáska a vállamon

október 10th, 2013 Posted in Szakáli Anna | No Comments »

azt hittem falevél
akadt ruhámra
imára kulcsolt
mellső lába
kecses mozdulat
két nagy szem vizslat
vajon ki lehet
ujjam begyét
nyújtom elé
nem mozdul
mintha arcom figyelné
rugózva előre dől
kóstolgat
ring le-föl
ott marad
alányúlok
kezemre mászik megül
nézzük egymást
potroha szélesre dagadt
sorsukra tojások várnak
ezért nem ugrott sehova
szőlősorig viszem
menj isten hírével
élj e földi létben
te láncszem

2013. október

Share

Szakáli Anna: Szeretet fénye

szeptember 1st, 2013 Posted in Szakáli Anna | No Comments »

Mottó:

Szeretet fénye
suhan a lélek felett
fehér galamb száll…

 

A finomillatú olaj, és a kéz lágy érintése azonnal ellazította háta megfeszült izmait. Tudatát elfoglalta a zene dallama, talán fuvola hangja lehetett, nem tudta megállapítani, de nem is törte a fejét rajta, mert a hangok felemelték egy magasabb szférába.

 

Egy asszony ült a háta mögött. Nyugodtsága átragadt rá, és halk, kedves hangja nem zavarta a kezdődő révületben, inkább segítség volt, hogy egész lényét átadja egy új, ismeretlen valaminek. Nem tudja mikor lépett át a kapun, de fényt érzékelt maga körül, és gondolatai átcsaptak az imádság szavaival megfogalmazott teljes odaadásba.

Amint az ujjak ide-oda futkostak gerince mentén, mintha a gonosz távozott volna a testéből, érezte, hogy ő, fontos az Úrnak, és itt az ideje a kérésnek.

Nem rakta össze a szavakat, nem találta ki őket, hanem azok elindultak valahonnan nagyon mélyről, vagy távolról? Ezen sem gondolkodott, csak mondta, mondta, attól függően, hogy a gyógyító kezek éppen merre futottak a testén.

 

Engedd Uram, Mindenhatóm,
e nap legyen a gyógyítóm!
Vesém rosszat mind kiszűrje,
tüdőm legyen lélek lelke,
szívem ne fáradjon soha,
élet terhét nyakam tartsa,
gondolatom tiszta búza,
a sok dudva le ne húzza.
Döntéseim igaz legyen,
akaratom is vas legyen,
karjaimban gyermek ringjon,
szemem búra sose sírjon!
Te, Teremtőm, ideküldtél,
tűzön-vízen segítettél,
én malasztom, én vigaszom,
szívem, lelkem neked adom,
légy pártolóm, légy oltalmam.
Mint a madár a határban,
lélek szárnyal szabadságban,
szeretet-fény ölel engem,
engedd Uram, hozzád mennem!
Erőd, erőm, élted éltem,
köszönöm, hogy ezt megéltem!
legyél hozzám majd irgalmas,
Uram, kérlek, hogy meghallgass!

 

Nem érzékelte az időt, nem volt jelentősége. Valahol máshol járt, mint egyszer, egy régi álomban, amit nem felejt el soha, mert tudja, hogy mégsem álom volt, hanem küldetésének megerősítése. S hogy annyi rosszat megélt, az arra volt jó, hogy rávezetődve a helyes útra, beszélni tudjon arról, ami rossz, s érvelni tudjon a világ, a szeretet, a megértés, a türelem szépségeiről. Mert ő már tudja, hogy gyűlölettel a szívünkben nem léphetünk át azon a bizonyos kapun, mert nem nyílik meg előttünk.

Ő már tudja! S aki úgy érzi, hogy őt nem szeretik, netán gyűlölik, mit tesz azért, hogy ez ne így legyen?

Háromka:

Szeretet fénye
suhan egy fehér galamb
leszáll a térre

Share

Szakáli Anna: Ádám és Éva a Paradicsomból

június 14th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Szakáli Anna | No Comments »

Régen találkoztak. Az asszony egyre azon töprengett, hogy hiába minden igyekezet, nem tud többet tenni a kapcsolatért. A féltés pedig ott van a találkozás nélküli mindennapokban. Fél, hogy valami, ami mindennél fontosabb az életében, elmúlhat; mindeggyé vagy közönnyé válhat. Most még az emlékek, kedves történetek összekovácsolják, melegséggel veszik körül őket, még kiolvasható pillantásaikból a szerelem. De aztán? Mi lesz aztán?
Nem szóltak egymáshoz amióta elindultak. Sietősen lépkedtek az erdei úton, néha összemosolyogva. Amíg a kicsi házikó megvan és odahúzódhatnak a világ elől, addig nincs baj.
Az asszony úgy érezte, ők az a pár, akit Isten az Édenbe helyezve egymásnak teremtett. Ez a legfontosabb. Isten törvénye. Az ember törvényei nem hasonlítanak az Istenére. Agyonmagyarázott, agyonindokolt, olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Nem látszik az eleje és a vége, hiányzik belőle a nemes egyszerűség, az isteni tisztaság. Az emberek nem mindig akarják ezt az egyszerűséget, a dolgok kristálytiszta logikájú egymásutánját. Mégis bekövetkezik, néha olyan egyszerűen, mintha a fügefaleveles paradicsomból soha nem is távoztak volna el.
Nem először jártak ezen az úton. Az erdő kacskaringós ösvényein kedvesen zizegett lábuk alatt az avar. A szurdokban újra csobogott a forrás, az ágak között egy-egy elkésett falevél pergett alá. A Nap langyos, aranysárga sugarai bekukkantottak a fák közé, mesés fényeket villogtatva.

– Nincs meg a kisház! – rebbent fel a férfi hangja. Az asszony azt hitte egy pillanatig, hogy tréfálkozik. – Nem igaz! – suhant át gondolatán, és kínosan felnevetett. Borzasztó volt hallani ezt az ideges, szinte felnyikkanó nevetést. – Nincs ott?
– Leégett – mondta a férfi. – Ne nevess! Nézz oda! Látod? Leégett! Ez tragédia. Tudod te, hogy ez tragédia? Nincs hova menni…
Nem tudta. Nem akarta tudni. Ahogy közeledett a tisztáshoz, meglátta az üszkös, hamuval borított helyett. Az motoszkált a fejében: mi lesz most?
Nem lesz fedél a fejük felett. A kis pelék… Csak remélni lehetett, hogy megmenekültek. Gondolatok cikáztak össze-vissza a fejében. Milyen vandál dolog. Ki tehette? Csak most kezdett érezni valami szomorúságfélét, de felfogni a valóságot percekig nem tudta.
Csizmájával feltúrta a hamut, majd tovább lépett, mintha keresne valamit. Nem tudja mit keresett, de valamit szeretett volna találni, amit elvihetne. Minden elégett, meggörbült, elolvadt. A hamuban kirajzolódott a takaró szövetmintája. Nem talált semmi megmaradt tárgyat, amit emléknek eltehetett volna…
Dehogy! Ha becsukja a szemét, minden a helyére kerül. Milyen furcsa. Miért nem akarja elhinni, hogy ez történt?
– Van róla fényképünk… igaz? – szólt a férfihez.
– Igaz. De hol foglak szeretni téged ezután? – kérdezett vissza csendesen.
– Ne szomorkodj! Majd keresünk rá helyet. Kitalálunk valamit….
Vigasztalón összemosolyogtak. De ez a mosoly…
– Ne mosolyogj így! – mondta, miközben a férfi megfogta a kezét, és magához húzta.
– Szeretnék elbújni veled az erdőben… – súgta, és szorosan átölelte.
Úgy!- nézett az asszony a sűrű felé, miközben azt gondolta: Otthont kell, hogy adj, erdő! Mit szólsz ehhez?

Felpillantott az égre. Az ő színe, az ő kék ege. A fedél a fejük felett, ma ez a kék ég lesz. Egymás kezét fogva elindultak az erdő belsejébe. Az öreg fák az út mellett, ágaikat lengetve ismerősként köszöntötték őket. Mert melyik vén fa ne ismerné fel Ádámot és Évát a Paradicsomból?

Share

Szakáli Anna: Csandi

június 14th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Szakáli Anna | No Comments »

(Cserepes Andrea írónő emlékére)

A legutolsó kötet, amit ajándékba kaptam tőle, a Gomb Oli címet viselte. Már számos mesekönyvet tudhatott magáénak. A tárgyak megszemélyesítésével, jellemző, szójátékos névalkotásaival egyedi hangulatú meséket írt. Szereplői kalandos utat bejárva, mindig valamilyen tanulsággal szolgálnak az olvasó részére.
Legutóbbi tervei között szerepelt egy újabb mese, Molli címmel. Engem kért fel, hogy olvassam el, és tegyek észrevételt. A tervezetét átolvastam, véleményem és javaslataim, elektronikus levélen keresztül megtárgyaltuk. Szerettem volna találkozni vele, de féltem attól, hogy nehéz lesz kapcsolatot építenünk, így aztán mindig találtam magam előtt kifogást a találkozó elnapolására.
Váratlan találkozásunk egyben az utolsó alkalom is volt. Egyik vasárnap a délelőtti mise kezdete előtt láttam, amint a templomi padsorok között haladt előre. Amint az emberek látóterébe került, érezhetően megmerevedett a levegő. A csöndes várakozás, moccanatlanságba dermedt. Már hallottak erről a teremtésről. Ismerték a sorsát, de egészen másképpen értékeli az ember, ha a nyomorúság a szeme előtt jelenik meg.
Látják, de alig hiszik… néznek, de fel nem foghatják … és az első érzés mindig a sajnálat.
Elöl még üresek a padok, és Csandi arra tart, mert ma áldozni szeretne. Hátulról annyi látszik, hogy háta előre görbülten oldalra dől, vékony karjai, mint két hosszú pálca lendülnek előre és hátra, amint a haladást segítik. Vannak, akik alig halhatóan felsóhajtanak.
A szinte kézzel fogható megilletődöttségből a nagyot csattanó, első sorban álló kétszemélyes pad hangja rázza fel az embereket, amint hozzáérve nekiütközik, és végre megáll. Tudja, érzi, mindenki őt bámulja, de már megszokta, és most nem érdekli más, csak az, hogy úgy helyezkedjen el, hogy ne legyen másnak útjában. Kicsit még fészkelődik, hogy jobban láthassa az oltárt, aztán oldalra nyúl, és behúzza a féket a tolókocsi kerekén…

Share