Szabó Julianna (Szalianna): szágoldó gondolatok

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Száguld a vonat,
száguld a táj.
Száguldanak a bokrok,
száguldanak a fák.

Száguldanak a gondolataim,
ahogy az agyam jár!

Távolban fenyőerdő.
Előtte rekettyés.
Oly szép minden,
hogy a szívemig ér.

Sínek mellett buja növényzet.
Itt, ott leégették. Ez már az enyészet.

Most tavasz van.
Virul a határ.
Az ember lelke is,
boldogságra vár!

De tudni kell mindig,
hogy emberek vagyunk.
Ha elmegyünk örökre,
mi is nyomot hagyunk!

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Az élet vonatán

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Száguld az élet, akár a gyorsvonat.
Szorgalmasan viszi, az elmúló sorsokat.
Van, kinek könnyebb, van kinek nehezebb.
Néha úgy érzed, nem törődik teveled.

Mindenki útja, váltókon halad.
Néha rosszul, néha jól érzed magad.
Állomások jönnek, az utazás során.
Vannak, akik maradnak, s van, aki leszáll.

Van, akit senki sem vár, s van, akit várnak.
Lehetsz boldog is, vagy boldogtalan árva.
Tervezhetsz utakat, bárhová mehetsz.
Lehetsz szomorú, de boldog is lehetsz.

Jegyet az útra, mindig váltani kell!
Mindennek ára van, ezt ne feledjük el!
Mindent megtehetsz életed során.
Utazhatsz bárhová, az élet vonatán.

Utazhatsz bárhogy, akár gyorsvonaton.
Hogy hol szállsz ki, azt nem tudhatod!
Életünk során, oly sok az állomás.
De senki sem tudja, hol a végállomás?

Bérletet nem válthatsz, bárhogy érzed magad.
Hogy miért van ez így? Örök rejtély marad!

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Az utolsó borzalom

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Az utolsó borzalom,
mit életben megértél,
amikor a halál
mezsgyéjére léptél!
Mikor úgy érezted,
mindennek vége már.
Nem vár rád semmi más,
csak a kegyetlen zord,
örök hideg halál!
Mikor szeretteidet,
többé nem látod már.
Elválaszt már tőlük,
az oly gonosz halál.
Amikor az orvos
kiált, hogy vége már.
A lusta szív leállt.

– Próbáljuk kiütni-!

Kétszázötven vigyázz!
Most sem indul a szív
háromszáznál is áll!
Abbahagyjuk! Vége már.

És Te mindezt hallod.
Úgy érzed, kiáltasz.
Nincs rá semmi válasz!
Te csak üvöltözöl.
Tested mégsem mozdul.
Mindennek vége lett.
Lejárt az életed.
Érzed, hogy kiáltod,
ne hagyják, még élek!
De a számodra már,
mindörökre vége!
Hiába már minden!
Mert itt van már a vég!
És hallasz egy hangot,
Hogy próbáljuk meg még!

Aztán csend.
Minden ködbe veszett.
Nincs élet, nincs szeretet.
Minden odaveszett!

Sötét alagúton száguldasz súlytalan.
Jönnek az emlékek unós és untalan.
Lepereg gyorsan eddigi életed.
Holtak feléd nyúlnak, megfogják kezed.
Rád mosolyognak, nyugtatgatnak.
Árad belőlük a szeretet.
Ahogy suttogják a nevedet.

Aztán másnap az ágyadon,
ott ül a főorvos.
Jó reggelt! Ébresztő!

Ezt nem fogja fel az elme!

– Tudja, hogy maga a sors kegyeltje -?

S belőled kitör a sírás,
nem tudod abbahagyni,
csak ráz a zokogás.
Még sincs itt a végállomás?
– Ennyit kell szenvedni
nekem a kegyelemért-?
Hallom a főorvost.
– Milliókat adnának önnek,
cserébe a kegyelemért-!

Akkor még nem tudtam,
De most már tudom!
Elindult az életem
egy egész más úton.
Járom az országot.
Írom a verseket.
Nincs bennem gyűlölet,
csak megértés, szeretet.
Nevelni az embereket,
minden szépre, jóra.
Elneveztek engem,
léleknyitogatónak.

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Ketté tört élet

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Zoli

Május elseje volt. Csodálatos napra virradt a város. A rádió egész napra jó időt jósolt.
Ragyogott minden a napsütésben. Az emberek boldogan ébredtek, és készülődtek az ünnepre.
A „Munka ünnepére!” Akkor még, volt becsülete a munkásnak!
Azóta eltelt sok, sok év. Nem felejtettem el Zolit! Gyakran eszembe jut, amikor látom a TV- benn a sok fiatalt, a vetélkedők alkalmával, akik hatalmas önbizalommal rendelkeznek.
Mindenki „SZTÁR” akar lenni. Ő csak boldog akart lenni! Nem sikerült!

Tíz óra lehetett, amikor kimentem az erkélyünkre, hogy integessek a gyerekeimnek, akik indultak az iskolába, hogy felvonuljanak. Pár perc múlva a szomszédasszony, szintén kijött az erkélyükre. Ő is a fiának, Zolinak integetett. Csak egy fal választott el bennünket egymástól.
Többször előfordult, hogy így beszélgettünk egymással. Általában a gyerekekről beszélgettünk. Most is. – Nem tudom mi lesz ebből a gyerekből? – Mondta a szomszéd asszony. – Tudod rosszabb, mint egy nő! Állandóan a tükör előtt van, és minden kölnimet elhasználja – Mikor rászólok, és megkérdezem, hogy kisfiam, mi lesz így belőled?
Tudod mit válaszol? Hogy semmi anyukám, semmi! Igaz, hogy nem szólhatok rá különben, mert nagyon jó tanuló. Tisztelettudó, udvarias mindenkivel. Egész más, mint a másik fiam! Vele nagyon sok bajunk van. Se tanulni, se dolgozni nem akar, pedig már tizenhét éves. Zoli még csak tizenöt-.
Főzés közben néha ki, ki mentünk, megnézni, hogy jönnek-e már a gyerekek.
Délután folytattuk a beszélgetést. Mindketten nyugtalankodtunk, hogy miért nem jönnek már. Félöt lehetett, amikor egy rendőrautó ált meg a házunk előtt.
– Na a te férjed már megjött- mondta. Mivel az én férjem rendőr volt. De nem a férjem jött, és nem is a mi lépcsőházunkba jött az a két rendőr, aki kiszállt az autóból.
– Vajon kihez jönnek?- kérdezte. Egyszer csak éles csengőszó hallatszott. – Te Úristen!
Ezek hozzánk jöttek. Nálunk csengetnek-. Berohant a lakásba. Pár perc múlva, valami furcsa
artikulátlan, állati üvöltéshez hasonló ordítás hallatszott. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történt? Este, amikor haza jött a férjem, ő mondta, hogy Zolit elütötte egy autó, és szörnyet halt! A kislány, akivel volt, ő életben maradt. De úgy szétzúzta a medencéjét az autó, hogy soha nem lehet gyereke. Az is nagy csoda, hogy meg tudták menteni az életét!
Egy olasz férfi száguldott az autójával. Ő oltotta ki Zoli életét.
Addig csak filmeken láttam, és hallottam, ahogy a sirató asszonyok, megállás nélkül csak sírnak, és sírnak. Most az életben is megtapasztaltam.
A szomszédasszonyom, két héten keresztül, éjjel, nappal, csak sírt és jajgatott.
A szomszédok nem tudtak aludni. Mi sem. De nem tudtunk rá haragudni. Mindenki nagyon sajnálta szegényt. A Zoli volt a szeme fénye. Nagyon büszke volt rá. És szép is volt.
Többé nem láttam, mert hónapokon keresztül altatták. Mi pedig elköltöztünk.
Azóta sok, sok év telt el. Nem tudom mi történt a szomszédasszonyommal?
Most, hogy a TV-benn láttam a fiatalokat, újra felidéztem a történteket. Láttam magam előtt
Zoli szép arcát, okos tekintetét. Vajon ha élne, ő is jelentkezne? Lenne-e önbizalma, hogy az élet színpadán szerencsét próbáljon? Vagy csak neki a halál színpadán lehetett fellépni?
Igaz, ha az anyukája kérdésre, hogy mi lesz belőle? Mindig azt válaszolta, hogy SEMMI!

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Ámulat

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Nagy tudású elméd,
ámulatba ejtett.
Ahogy beszélsz hozzám,
és én csak figyellek.

Figyelem a szádat,
melyet a szó, elhagyja.
S hallgatom, mint erdő,
ha szellő ringatja.

Iszom minden szavad,
mely lelkem meghatja,
mint a virágos rét,
ha eső itatja.

Okos éles elméd,
ami, oly gyorsan jár,
mint fürge lábú gyík,
amikor lesre vár.

Értékes minden szó,
mely ajkadról fakad.
Megered tőle tán,
a kis hegyi patak.

Oly tisztán csengenek,
mint tisztán csengő érc.
Megborzongok tőle,
mint a széltől a bérc.

Észjárásod olykór,
hengerlő erejű.
S amikor kimondod,
mint virtuóz hegedű.

Úgy zenél húrjain,
táncolva a vonó,
örömet, bánatot
is, felszabadítón.

Te ébresztesz engem,
ha a hajnal virrad,
úgy szólítasz engem,
Te kis hajnalcsillag.

Ilyen szép szavakat,
Nem mondtak még nekem.
S nem fogták szorítón,
féltőn sem a kezem.

Oly szép szavak tőrnek,
néha ki belőled.
Elneveztél engem,
Síva istennőnek.

Hogy földivé válok-e,
vagy égi istennőnek,
az még a rejtélye,
bizony a jövőnek!

Te mondtad, hogy ez már,
több mint egy szerelem.
Hogy plátói marad-e?
Ez maga a rejtelem!

Az bebizonyosodott,
lélekben egyek vagyunk.
S egyformán forog a mi,
gyorsan járó agyunk!

Ha a sorstól ennyi járt,
azt is megköszönöm.
Te voltál vidámság,
s Te voltál az öröm.

S ha a Te szerelmed,
mégis megmaradna?
Megörökítem én,
s legyen halhatatlan!

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Reagálás egy cikkre

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Ismeretlenül is üdvözlöm „kedves Fülöp L”
Az OÁZIS ÉTTEREM-ben

Életem során számtalan problémát kellett megoldanom. Huszonkét műtétem során, sok szenvedést kellett kibírnom. Háromszor hoztak vissza az életbe. Tatabányán, Budapesten, és Győrben. Két évig nem tudtam, járni, majd két bottal jártam. A győri négy műtétem után,
/ pajzsmirigy / Újra tanultam összefüggően beszélni. Akkor az orvosok azt mondták, hogy
ne sajnáljak magamtól semmit / erre a kis időre / amit csak megkívánok, és meg tudom venni, vegyem meg magamnak. Ez 1991-ben történt. Tizenhárom éves koromtól én tartom el magamat. Nyolc éves koromtól, írtam, rajzoltam, festettem. Tíz éves koromban, aranyérmes énekes voltam, és a háború után az első országos versenyen, aranyérmesek, vagyis ELSŐK lettünk mi, „TATABÁNYAI GYEREKEK”. A VIT – en, de ha esetleg nem tudná ez a VILÁG IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ! A sok műtétem miatt sokszor le kellett számolnom, de amikor jobban voltam újra elmentem dolgozni. Ahová sikerült! Így sok mindent megtanultam,
más, más, munkahelyen. Voltam kertész, lakatos, a Tatabányai Cementgyárban. Gépészmérnök szerettem volna lenni. Akkor még, először lakatosnak, majd technikusnak kellett lenni ahhoz, hogy egyetemre mehessen az ember! Az élet közbe szólt!
Nevelő apámat Pápára helyezték ütegparancsnoknak. Pápán szövő lettem. Majd Miskolcra helyezték a lovas tüzér laktanyába. Miskolcon, a VÖRÖS METEORBAN kézilabdáztam.
A kereskedelemben kaptam munkát. De nem óhajtom Önnek az életem minden részét elmondani, de ha mégis teszem, az azért van, hogy tanuljon belőle!
A férjhezmenetelem után, újra Tatabányára költöztünk férjemmel, akit kineveztek Komáromi Járási, és Városi Rendőrkapitánynak. Újra kereskedelemben dolgoztam, és közben tanultam.
Érettségit Komáromban szereztem. Kereskedelmit Tatán. Közben két fiam született.
Hol tudtam dolgozni, hol nem. Az állami gazdaságnál voltam bérelszámoló. A tanácsnál előadó. Majd a gyerekvárosban, gyermekfelügyelő. Aztán a férjemet kinevezték a Komárom Megyei Főkapitány helyettesének. Tatabányán képzelje a Dolgozók Lapjához mentem dolgozni, mint korrektor! Később a Szénbányászati Tröszt, szociálpolitikai előadója lettem.
A vezérigazgató halála után, a TBSC, szervezője lettem. Az egyetlen Tatabányán szervezett
Súlyemelő Európa Bajnokság, szervező munkájáért, külön elismerésben részesültem, és az oklevelet, Dr. Aján Tamás, személyesen adta át.
Munkáim során állandóan tanultam, és tanítottam. Nőtanácsnál, Hazafias Népfrontnál, Vöröskeresztnél. Rutai Évával egy időben kaptam az ÉRDEMES kitüntetést, csak én TÁRSADALMI MUNKÁÉRT. Nagyon sok oklevelem és díjam van, amiből egy ötvenezer forint-értékű első díjamat, már elajándékoztam a rákbetegek javára árverezésre.
Járom az országot, író, költő, és előadóként. Az Erzsébet ligeti Színház állandó tagjának választott. De amióta az IRODALMI KÁVÉHÁZAT vezetem, nincs időm másra.
Majdnem elfelejtettem, pedig ez „ÖNNEK” igen fontos! Időközönként felkérnek, mint LÁTÓT hol a TV 2, hol az ATV, hol az RTL. És olykor együtt helyszínelünk.
A Petőfi Rádiónál is egész éjszakát voltam egyenes adásban.
Most felteheti a kérdést, hogy mért nem tudtak eddig rólam? A következőkért!
Eszembe juttatja a művésztársaimat, akik azt mondják, hogy az én szerénységem, már ártalmas számomra! Úgy látszik igazuk volt. Ön beigazolta. S hogy most mégis írok magamról? Azért, hogy tanuljon belőle!
1 soha nem voltam büszke. Ön igen! Anélkül, hogy ismerne valakit, LENÉZI!
2 mindig türelmes voltam. Ön nem! Még ahhoz sem volt, hogy meghallgassa.
3 boldognak érzem magam. Ön nem boldog, mert nincs áldás a munkáján.

4 fájdalmaktól megvilágosodtam. Ön nem fog, hacsak ebből a leckéből nem tanul!
5 lelki fejlődés Önnek ez a lecke! Vagy tanul belőle, vagy nem!
6 mások szeretete Önben nincs! Önimádat elhagyása= fejlődés!
7 lelki erő Önt is a megpróbáltatások teszik azzá!
8 bölcsesség Önt, ha megoldja a problémáit, amiket okoz!
9 bátorság Lesz-e Önben bátorság a bocsánatkéréshez?
10 szeretet Képes lesz-e másoknak segíteni és nem ártani?
11 kegyelem Ön is csak lehetőséget kap, de nem kegyelmet!!!

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Ahól a szeretet árad

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Ma ebben a rohanó világban, amikor minden a „pénz”! Vannak még emberek és nem is
kevesen, akik embertársaikkal is sokat törődnek. Odafigyelnek problémáikra, gondjaikra.
Egy ilyen csoport összejövetelére hívott meg egy ismerősöm, mondván – te is közénk tartozol, bár téged nem itt műtöttek és nem itt vagy nyilvántartva! De majd meglátod, milyen rendes kis társaság és milyen jó közöttük lenni!
Nem csalódtam. Bár a vezetőjük nem volt ott, csak a neve hangzott el és mondták, hogy ő csak ritkán tud eljönni az összejövetelekre, amit havonta egyszer tartanak.
Szeretettel fogadtak és kérték, hogy mondjak magamról valamit! Így került szóba, hogy nem rég tartottam előadást, Budapesten a REVITÁL – mál, paranormális dolgokról és halál közeli élményeimről, mivel engem már háromszor hoztak vissza az életbe!
Nagyon érdekelte őket a téma. És szeretnék, ha a következő összejövetelükön nekik is
tartanék, előadást. Így fogadtam el a meghívást!
Tudom nincsenek véletlenek! Csak véletlennek tűnő dolgok. Legalább is a mi számunkra.
De, hogy a „sors” mit akar ezekkel a véletlennek tűnő találkozásokkal azok általában, csak később derülnek ki, vagy soha!
Mikor megérkeztem, már egy páran ott voltak. Margitka, aki engem meghívott, azt mondta, hogy lassan szállingóznak, de általában mindig eljönnek a találkozóra.
Kérte, hogy nyugodtan foglaljak helyet az asztalnál, ahol két szék volt. Azt hittem, hogy Margitka majd oda ül mellém? De Ő csak, az érkezőkkel foglalkozott.
Lassan körülülték az asztalt, ami az előadói asztallal szemben volt. Margitka még mindig várt. Ahogy egymásután érkeztek, mindenkit szeretettel fogadtak. Mint régi ismerősök üdvözölték egymást és ki, ki, amit hozott, az asztalra tette. Volt, aki süteményt hozott és volt, aki a kis kertjében az éppen akkor érő gyümölcsből hozott kóstolót és szeretettel kínálták egymást!
Egyszer csak belibbent egy fiatalember, farmerban, pólóban. Köszönt mindenkinek és megkerülte az asztalt ahol ültem és oda ment ahova a Margitka előzőleg leült.
Meg is lepődtem, amikor láttam, hogy nem mellém ült! De még nagyobb volt a meglepetésem azon, ami ezután történt!
A fiatalember megperdült és nevetve azt mondta,- bocs én tartozom egy vallomással. Elfelejtettem bemutatkozni!
Hirtelen agyamba villant a felismerés. Ő az csak mi még nem találkoztunk. Nem ismerjük egymást. Margitka nagy zavarában volt és bocsánatot kért!
Szinte egyszerre szólaltunk meg mindhárman!
– Dombi vagyok, mondta a fiatalember. Én is bemutatkoztam és elnézést kértem, de mivel
még nem találkoztunk, így nem ismerhettem.
Margitka szabadkozott – úgy szégyellem magam főorvos úr! Bocsásson meg?
– Semmi baj Margitka. Aztán felém fordult, – megengedi, hogy ide üljek maga mellé?
Nagy zavaromban alig tudtam kimondani, hogy – persze. Ez csak természetes.
– Egyébként én csak ritkán tudok eljönni, de nagyon kíváncsi voltam magára, természetesen
az előadására is. És bevallom, nagyon rossz hallgatóság vagyok, mert ha engem érdekel a téma én, közbepofázok nem baj?
– Dehogy baj csak nyugodtan! Mondtam. Előadásaimra, soha sem készítek jegyzetet, mert mindent szeretek úgy elmesélni, ahogy történt. Nem pózolva nem hókusz – pókuszólva, mint ahogy ez manapság divat! Valóban sokat kérdezett. Közbe, közbe szólt, hogy ezt ő is így gondolja. Ez, vagy az tetszik neki, és a stílusom is. Úgy lekötötte őket az előadás, hogy észre sem vettük, hogy lejárt az idő, amíg a teremben lehetünk.
A főorvos úr izgatottan mondta, hogy – remélem, eljön közénk máskor is, mert én nagyon sokat akarok még beszélgetni ezekről, a dolgokról! – Nem rég költöztünk vidékre.
Nemsokára itt a tavasz. Remélem, legközelebb, nálam piknikezünk. És sokat dumcsizunk! Jó?
Természetesen beleegyeztem. Meglepett a főorvos úr természetessége és az emberekhez való viszonya! Azóta még egy alkalommal találkoztam a kis társasággal, az évzáró találkozójukon ahová szintén meghívtak.
A találkozó, a Tölgyfa étteremben volt. Mindenkinek a vacsoráját, a főorvos úr állta!
Sőt ami a legjobban meglepett, hogy az egyik beteg, aki egy kicsit később jött, mikor belépett az ajtón, a főorvos úr, rögtön felpattant és oda ment hozzá. Kiderült, hogy most telt le az infúziós kezelése, azért késett. Nem is marad sokáig, mert nem érzi jól magát.
Vacsora után mikor készülődött, már ugrott is a főorvos úr és csomagoltatott részére egy kis
repetát! Megveregette a vállát. – Vigyázz magadra pajtás!
Neki természetes volt. Számomra csoda és egyben öröm, hogy még egy nagy E”betűs, EMBER. Akiről, példát vehetnének a „nagyok”akik azt hiszik, hogy a nagyságot a hangoskodás fejezi ki! Mekkorát tévednek! Tiszteletet csak kivívni lehet, aminek itt jó példáját láttam! Boldogsággal töltött el és ismét meggyőződtem arról, hogy a példaképek
köztünk járnak, nem hangoskodnak, nem kérkednek csak, csendben cselekednek, embertársaikért! Észre kell tudni venni és megbecsülni őket! Megérdemlik!

EMBERSÉG és SZERETET!

Ez a két szó mindent kifejez. Mindenki tudta, hogy kinek mi a baja, de betegségről, ritkán esett szó! Nem nyögtek, nem jajgattak, csak együtt voltak csendben, békességben!
Drukkoltak egymásnak, hogy a következő kemoterápiát is állják, mint szikla a hullámtörést!
Örülök, hogy megismerhettem őket! A főorvos úrról pedig, az a véleményem, hogy

Embersége ritkaság, mi manapság erény,
Kísérje munkáját szerencse, s legyen mindig,

ILYEN SZERÉNY!

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Angyal járt Tatabányán

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Csókolom Gizike! Sziasztok! – Ez nem igaz! Már azt hittük, hogy valami történt veled. Ilyenkor már Te is itt szoktál lenni. Évek óta megszoktuk, hogy meló után itt találkozunk, mielőtt haza megyünk. Egy – két pohár sör a napi fáradtság után nekünk is kijár! Vagy nem így van Karesz? – De, pontosan így van. Már az asszonyok is megszokták ennyi év alatt. – De miért jöttél ilyen későn, már éppen azon voltunk, hogy elmegyünk. Olyan furcsa vagy! Történt veled valami?
Ismertek nem, tudjátok, hogy nem járok templomba. Nem imádkozok. Nem hiszek az ilyesmiben. – És, mit akarsz ezzel mondani? – Nagyon furcsa dolog történt ma velem. Nem tudok napirendre térni felette. Teljesen megzavarodtam.
– Mi a fenéről beszélsz? – Tudjátok néha a gyerekekkel láttam egy két részletet a TV- benn, mikor vissza nézték az Angyali érintés című sorozatot. Mondtam is nekik, hogy ilyen hülyeséget miért néznek? De mikor jobban odafigyeltem, nekem is tetszett. Mindig egyszerű emberekről szolt. Hétköznapi dolgokról.
Attól függetlenül azt mondtam nekik, hogy ez csak mese!
De ma történt velem valami, amiről tudom, hogy képtelenség, de megtörtént.
Ha valaki ezt mesélné nekem, nem hinném el! – Mond már, mi a fene történt veled? – Reggel, amikor elindultam kocsival, tiszta jeges volt az út. A Halász-kert előtt akartam a dombon felmenni, hogy jobbra kanyarodva lejöjjek újvárosba, nem tudtam bekanyarodni, mert mindig jött valami. Egyszer csak leállt a kocsim, és elkezdett csúszni visszafele. Többször is megpróbáltam indítani. A kerekek pörögtek, de nem tudtam előre menni. Csak kínlódtam és dühöngtem. Akkor ért oda a járdán egy öreg néni. Lehetett hetven- hetvenöt éves. Összenéztünk. Azt hittem át akar menni előttem. De nem így történt. Kitárta kezeit, mutatva, hogy van ilyen, és elindult az autóm hátulja felé, és intett, hogy indítsak újra. Kínomban majdnem elröhögtem magam, hogy ugyan mit akar ez a szerencsétlen néni? Mikor még sima úton is nehéz megtolni egy kocsit, nem egy ilyen dombon felfelé! Megfogta hátul a kocsit, én indítottam, és mint egy pelyhet, olyan könnyen megtolta minden erőfeszítés nélkül. Mint egy varázsütésre, elindult a kocsim felfelé. Ahogy kikanyarodtam, visszafordultam és intettem, hogy köszönöm! Ő visszaintett. Én meg, tök hülye lettem! Ilyen nincs! Ez képtelenség! Ekkor eszembe jutott a film, amit a gyerekekkel néztem. Az angyali érintésről. Ott is mindig egyszerű embereken, egyszerű, emberi ruhában segítettek az angyalok. Szárnyak nélkül! Zavaromban elfelejtettem, hogy ide jöjjek. Előbb haza mentem melóból. Elbambultam kaja közben, és a feleségem megkérdezte, hogy mi bajom van, hogy ilyen korán hazajöttem? Elmeséltem neki, hogy mi történt velem, hát kiröhögött. Hiába állítottam neki, hogy így történt minden. Elhiszi, csak azt ne lódítsam, hogy öreg néni tolta meg felfelé a kocsit. Vegyek fel szemüveget, vagy ne lódítsak! – Hát öregem, elhiszem, hogy ez történt veled, de azt én sem, hogy egy öreg néni tolta meg felfelé a kocsit. Igyál még egy fröccsöt, vagy sört, aztán felejtsd el az egészet, vagy képzelj oda egy badis csinibabát! Talán az megtolná a kocsidat! – Rendbe, Ti is hülyének néztek. Pedig minden szó igaz. Ezután figyelem az utcán, és ha találkozom vele, meg is kérdezem tőle, hogy ugye ő is egy angyal? Mert én ezek után hiszek a mesékben!

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Nehéz a búcsúzás

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

Hidegre fordult már az idő, csípős szelek fújdogáltak, néha egy- egy hópehely köszöntött rám, megcsiklandozva orromat, hogy ébredjek fel gondolataimból.
Huszonnégy év emlékei, fájdalmai kínoztak. Alig vettem észre, hogy a holdsugár gúnyosan, ridegen, mint egy röntgen, szinte átvilágítja testemet. Árnyképnek tűntem az éjszakában. Bolyongtam hangtalanul. Mennyivel jobb lenne, ha nagy pelyhekben hullana a hó, és édes, lágy zizegésével, zeneként hatna emlékeim kottáján. Talán nem fájna úgy minden, talán könnyebb lenne a válás.
Tulajdonképpen, furcsa pár vagyunk! Te mondtad, hogy most amikor tudod, hogy elveszítettél, most jöttél rá, milyen nagyszerű ember vagyok.
Ezzel bevallottad, hogy eddig csak magadat ismerted el. Én mellékes voltam a számodra!
Aki ha van, nem veszik észre: csak akkor hiányzik, ha nincs!
Drága árat fizettünk mindketten! Te, azért mert elvesztettél, én pedig azért, mert új életet kell kezdenem, addig, amíg nem késő!
… Milyen furcsa magamban beszélek. Ha valaki hallaná, azt hinné, bolond vagyok.
Pedig csak azt akartam, hogy ne Te, mondd meg más helyett, hogy mit érez.
Azt mindenki, önmaga tudja. Te nem tudhatod! Ne kényszerítsd rá akaratodat senkire!
Hiszen azért nagyszerű az EMBER, a világmindenségben, mert egyedi,
nincs belőle két egyforma. Ha valakire rá kényszerítsük akaratunkat, elveszíti egyéniségét. Inkább segíteni kell mindenkit, hogy megvalósíthassa önmagát! Hogy kihozza önmagából, mindazt, ami benne van.
Ahogy a virágnak szüksége van a Nap melegére, az embernek is szüksége van az elismerésre. Te valahogy ezt mindig elfelejtetted. Emlékszel, mindig azt mondtad: egy asszony soha ne várjon köszönetet, bár mit is tesz. Örüljön, ha elfogy minden, amit készített!
Furcsa, de erről a hegedű jut eszembe. Ha soká húzogatják rajta a vonót, meglazulnak húrjai, és hamissá válik. Pedig a neve, továbbra is hegedű, csak így már nem élvezhető a dallam: amelyet megszólaltat.
Megpróbáltuk, nem megy. Az élet pedig halad tovább, óriási léptekkel előre.
Ismétlés nincs! Ahogy alakítjuk, úgy kell végig élnünk…
Ó kedves szél! Te segítesz, hogy végiggondoljak mindent. Egyszer felerősödsz, aztán elcsitulsz, mint lelkemben dúló vihar. Pedig most jön még a neheze!
Búcsúzás a kisebbik fiamtól. Igaz csaknem felnőtt 17- éves.
A bátyja már megnősült, új életet kezdett. Csak erős tudjak maradni!
Halkan nyitom az ajtót, csendben az ágyához lépek, alszik. Szeretném megsimogatni. Megmozdul, rámnéz. – Anyucikám! Megjöttél? Elkapja a kezemet, megsimogatja, aztán végig csókolja a karomat. Úgy bújik hozzám, mint egy kismacska. Halkan suttogja,- nagyon rossz lesz, ha elmész, de már belátom, hogy ez így nem mehet tovább.
Jó lenne veled menni, de csak nyűg lennék a nyakadon. Egyedül is nagyon nehéz lesz neked! Ha majd Apu ad nekem pénzt, nagyon fogok spórolni, és ami marad, mind neked adom, hogy könnyebben élj! Átöleltük egymást úgy sírtunk.
Ő is nemsokára felnő, megnősül, családja lesz, mint a nagyobbik fiamnak.
Önállóak lesznek mindketten. És én? És még nagyon sokan mások, akik, neveltük gyermekeinket, míg a férjünk tanult. Mindezt köszönet és hála nélkül.
Elérték, amire törekedtek, és rájöttek, hogy ez a feleség már nem hozzájuk való.
Elszürkült, unalmassá vált. Úgy tesznek, mintha féltékenyek lennének, ha valaki a feleségükre mer nézni. Pedig valójában csak a tulajdonukat védik.
Csinos a titkárnő, szép a gépíró lány, értelmes a kolléganő. De a feleség?
Arról azt is elfelejtették már, hogy nő…
Van, aki ebbe beletörődik, elfásul, megfakul. Van, aki nem bírja idegekkel, s állandó orvosi kezelésre szorul. Ezeket, a feleségeket azért nem viszik magukkal a férjek, mert szégyellik őket. De vannak, akik kitörnek, igaz kicsit későn, de nem ok nélkül.
A gyermekeik miatt, akiket eddig neveltek, de már felnőttek.
– Most én következem! Mondják. Bármelyik utat választják, mindegyik szakítás.
A férjtől, családtól, vagy önmaguk egyéniségétől! De indulnak, tízszer, százszor nehezebb körülmények között. Kissé öregen, de hajtja őket valami! Erő? Önbizalom? Nem tudom mi, de dicsérem őket, mert versenyre kelnek a kegyetlen múló idővel.

Share

Szabó Julianna (Szalianna): Az utolsó tánc

július 3rd, 2012 Posted in Szabó Julianna | No Comments »

A csalfa ősz már rálehelte csókját a tájra. Fáradt falevelek zizegve szálltak színpompás színeikkel, tarka szőttest szőttek a tájra… Ősz volt. Színpompás, gyönyörű ősz.
A nyár még néha-néha tündöklő napsugarával megmutatta erejét. Mintha nem akarná átadni helyét az ősznek, de a természet órája szüntelenül járt, mutatva az időt, ami ellen nincs mit tenni. Kérlelhetetlenül jelzi amikor az élet órája lejár. Nincs visszaút, ez az élet örök körforgása.
Csendesen ültünk a presszóban, s néztük, s hallgattuk az ablakon át a lehulló falevelek jajszavát. Ez volt az utolsó táncuk, mielőtt átadták életüket az enyészetnek.
Megfeledkeztünk mindenről. S talán egy picit mi is meghaltunk egy pillanatra egy-egy falevéllel. Mi is már az ötvenen túl, akarva-akaratlanul néha az elmúlásra gondolunk.
Hallgattuk a régi slágereket, amit a rádió közvetített – gondolva az idősebbekre is, néha-néha becsempészve a modernnek mondott melódiák közé.
Jó, hogy eljöttünk. Hiszen sehová nem járok. Hetek telnek el, mire kimozdulok a lakásból. Jó lenne ezután többször is megismételnünk, máskor is eljöhetnénk. És ha valami nekünk valót játszik a zenekar, még táncolni is bemehetnénk. Itt nincs korhatár, ez a Közművelődés Háza. S talán még a fiatalok is tanulhatnának tőlünk tánc közben egy-egy szép mozdulatot, nemcsak lötyögnének.
Emlékszem, amikor bemondta a mikrofon, hogy a következő számot a „táncparkett ördögének” küldik, és valaki hátulról megfogta a vállamat, „Hölgyem, ez Önnek szól!”. Istenem, de rég volt, talán már nem is tudok táncolni.
Gondolataimból hirtelen visszazökkentem a jelenbe és felfigyeltem a kiabálásra. Nem tudtuk elképzelni, vajon mi történt. Felálltunk és bementünk a táncterembe. Odabent egy furcsa kép tárult a szemünk elé. A fiatalok az igazgatónak magyarázták, hogy ez a krapek nem fér a bőrébe, zaklatja a lányokat. Mikor közelebb értünk, akkor vettük észre, hogy a tömegben egy nagyon ráncos képű, hajléktalannak tűnő férfi, megbillenve a lökdösődéstől, majdnem elesett. Tántorogva ment ki a teremből és a büfénél egy üveg sört kért. Majd újra visszatért a terembe, sörét letette az asztalra és újra elindult a fiatalok felé.
Annyira ismerős nekem ez a férfi. De nem tudom, kicsoda. Figyeltük a fejleményeket. Féltem, hogy a fiatalok még durvábbak lesznek a férfihez. Így is történt. Az igazgató már nem volt sehol sem, és így nem láthatta, hogy a férfi a zene hallatára ismét az általa kiválasztott lány felé közeledik. – Szabad? Kérdezte halkan.
– Na, kopj le öregem! Nem megmondtam már egyszer, maradj nyugiban! – elkapta a lány kezét és már járták tovább a többiekkel együtt.
A férfi leült, iszogatta a sörét, aztán mint aki nem normális, újra felállt, és ismét elindult ugyanahhoz a lányhoz. – Szabad? – kérdezte ismét halkan.
Erre a fiú durván meglökte, a férfi elveszítve egyensúlyát, elesett. – A jó édesanyádat, te vén hülye, nem férsz a bőrödben. A többiek is csatlakoztak hozzá és rugdosni kezdték az öreget. Ő próbált felállni, de mindig visszaesett.
Mindez pillanatok alatt történt, a zene is elhallgatott. A lány, akit fel akart kérni, csak némán nézte a férfit és talán sajnálta is egy kicsit, csak nem értette, mit akar tőle ez a vén bolond. Hirtelen, mint a villám, nyílalt az agyamba a felismerés. Tudom már. Ő a Musztáng. Valaha a legjobb táncos volt. Ő volt a táncparkett másik ördöge. Hogy megöregedett szegény! Húsz-huszonöt évvel ezelőtt milyen más volt. És ez a lány, akár csak Csilla volt. Talán ő is azt hitte. Az ital már elvette az eszét, és azt gondolja, hogy még mindig fiatal és az a lány, az ő szerelme, Csilla.
Akár a nyár, ami nem akarja tudomásul venni, hogy lejárt az ideje és át kell adnia helyét az ősznek, ő sem tudja felfogni, hogy számára is elmúlt a nyár.
Hirtelen elhatározással felugrottam és odarohantam. Félrelökve a fiatalokat, a férfihez hajoltam és a zsebkendőmmel megtöröltem a vérző arcát, és közben szidtam a fiatalokat, hogy tehetnek ilyent. Ők is megöregszenek egyszer, és biztosan nem szeretnének így járni.
Az igazgató közben megérkezett és megköszönte a segítséget és intett a zenekarnak, hogy játszanak tovább. Mintha csak tudták volna, mi a kedvenc száma a férfinek, elkezdték játszani a „Meseautó”-t.
Félretéve női büszkeségemet, szabad, kérdeztem. – Mi ismerjük egymást? – hangzott a mély bariton és összeszedve minden erejét, felállt. A zene lágy ritmusára táncolni kezdtünk.
A fiatalok tömege lassan szétnyílt, utat engedtek nekünk. Elfeledve, hogy a zene nekik is szól, csak nézték, hogy táncolunk.
Már nem is mi voltunk. Mindkettőnket a zene- és a táncszeretete varázsolt el negyedszázaddal előbbi énünkbe és röpültünk a zene szárnyán. Szálltunk, mint a pillangók. Csak miénk volt a táncparkett. A párom arcán kisimultak a ráncok. Szép volt, mint régen és boldog mosollyal dúdolta a dallamot. Megszűnt az idő.

Ahogy néztem az arcát, a boldog mosolyát, felidéztem újra a szerelmük történetét, amikor még 18 évesen, mint véradó, sürgős esethez hívták, azonnali véradásra. Aznap este hiába várta szerelmét, Csillát, akivel minden nap találkozott, ő a munkából jövet kísérte az állomásra az iskolából jövő Csillát. Nagyon szerelmesek voltak. Úgy érezték, övék a világ, Csilla 16 éves volt, együtt tervezgették a jövőt. Csodálatosan táncoltak. Ha valahol megjelentek, mindenki gyönyörködött bennük és azt mondták, az Isten is egymáshoz teremtette őket.
A férfi, mivel kórházban dolgozott, véletlenül tudta meg, hogy Csilla bent fekszik a kórházban. Az iskolából vitte el a mentő. Meg volt az oka annak, hogy miért nem találkoztak az állomáson előző nap. Csilla leukémiás, neki kellett sürgősen a vér. Utolsó pillanatig nem mozdult el az ágyától, kezét fogva fogadalmat tett neki, hogy soha többet nem fog így senkit sem szeretni és nem mondja senkinek sem, hogy szeretlek. S Csilla kezei között halt meg.
Betartotta ígéretét. Végigzüllötte az életét. Mindenki azt mondta róla, hogy szélhámos, züllött alak. Volt, amikor egyszerre négy nő is felkérte és ő egy ötödikkel ment el. Komolyan senkivel sem foglalkozott, bár belé szerelmesek voltak a nők. Szép volt, fekete, hullámos hajú, nagy barna szemekkel, akár egy őzike. Csak éppen senki nem tudta őt megfogni. Titokzatos volt és hallgatag. Én megfejtettem a titkát.
A zenészek, ki tudja, hányadszor játszották már ugyanazt a dallamot. Mintha, nem tudták volna abbahagyni. Vártak valamire és bekövetkezett.
A párom hirtelen megbicsaklott és összecsuklott. Én ismét a jelenben voltam, próbáltam utánakapni, de ő a parkettra zuhant. Mindenki hozzánk rohant és meghatottan, mint akik nem értettek semmit, csak kérdezgettek. – Mi történt? Meghalt?
Igen, számára ez az utolsó tánc volt. Végigtáncolta az életét, s mosolygott az utolsó pillanatban is mielőtt a halál csókot lehelt rá. Talán a „Meseautó” dallamára szállt a túlvilágba Csillához, mint Orfeusz Euridikéhez!

Share