Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Hűség mindhalálig

Lassított a vonat. Abbahagytam az olvasást és kinéztem az ablakon. Ismerős állomás. Eszembe jutott, hogy egy évvel ezelőtt, gyakran hetente kétszer utaztam erre, és két héten keresztül, minden alkalommal, amikor kinéztem az ablakon egy drótszőrű fokszit láttam ácsorogni egyedül a peronon. Olyan közel volt, hogy mindig attól féltem, hogy a vonat alá esik. Olyan volt mintha várt volna valakire. Egyszer meg is említettem egy felszállónak, hogy mindig itt látom ezt a kutyát. Mintha várna valakit. – Igaza van. A gazdája egy öreg néni.
Itt lakik nem messze az állomástól. A múlt héten vitte el a mentő. Ez a szerencsétlen, azóta mindig kijön az állomásra. – És ki ad neki enni? Kérdeztem? – Nem fogad el senkitől semmit!
Elhatároztam, hogy a következő alkalommal, ha jövök visszafelé, leszállok a vonatról és megpróbálom, hátha tőlem elfogad egy kis ennivalót. Majd a következő vonattal tovább megyek. Nagyon sajnáltam szegényt. De mikor a következő alkalommal erre jöttem, már nem volt ott a kutyus. Ennek már egy éve. Vajon mi történt vele?
Hiába akartam olvasni tovább, nem ment ki a fejemből az a szomorú tekintete.
Mintha csak most láttam volna. Ahogy ezen, töprengtem, egy idősebb hölgy jött be a kocsiba és leült a szemközti ülésre. Kedvesen megkérdezte – a Déliig utazik? Ránéztem és igennel válaszoltam. – Én is mondta. Hirtelen eszembe jutott, hogy ha itt lakik, biztosan tud valamit arról a kutyáról? Meg is kérdeztem. – Itt tetszik lakni? – Igen. Miért tetszik kérdezni?
– Mert, egy évvel ezelőtt, elég gyakran utaztam erre, és mindig itt láttam egy kutyust ácsorogni az állomáson. Mintha várt volna valakit? – Jaj a Buksit tetszik mondani? Arról egész legendák szólnak. Van, aki azt mondja, hogy minden vonathoz kijött. Nem messze laktak az állomástól. Volt, aki azt mondta, hogy jobban ismeri a menetrendet, mint bárki más. Egy biztos, hogy akik reggel indultak munkába, azok már itt találták. És mikor visszafelé jöttek akkor is itt volt. Mintha el sem ment volna. Szomorú volt, mert a gazdáját, egy öreg nénit, elvitte a mentő. Nem volt neki senkije csak ez a szerencsétlen kis kutyája.
Hiába kérte az orvost, hogy engedje haza, mert a kis kutyájának, nincs aki, enni adjon.
Az orvos nem engedte haza. Tudja a szívével volt baj! A néni ahelyett, hogy javult volna, egyre rosszabbul lett. Hiába kérte az orvost, az nem engedte haza. A nénike a korházban szomorkodott, a kutyus meg otthon.
Aztán egy reggel, a munkások holtan találták Buksit az állomáson. Később tudtuk meg, hogy a nénike is akkor halt meg, amikor a Buksi. Őt is reggel találták meg holtan az ágyában. Mintha csak megbeszélték volna! Egyik sem akart élni a másik nélkül.
Buksi a szeretetével, mely elkísérte szeretett gazdáját a sírig, a hűség példaképe lett.
Azt hiszem, aki itt lakik az még él, nem felejti el! A legendája pedig, örökké élni fog.
A SZERETETRŐL és a SÍRIG tartó HŰSÉGRŐL!

Erdő alján, dús lombok közt
Elhalkul a szél,
Arra járó sündisznónak szép
Mesét mesél.
Volt egyszer, hol nem volt,
Egy gyönyörű táj
Szépen virult, illatozott
A gyönyörű határ.
Tavasszal már hírül hozta,
A tavaszi szél,
Mindenki, ki itt fog lakni
Az boldogan él.
Erdő népe, mezőlakó itt
Otthonra talál,
Munkájuktól szebbé válik
E gyönyörű határ.
Együtt él itt bogár, mókus
S az erdei pók,
Róka mama kölykeivel s az
Üregi nyúl.
Tavasszal, a kikelettel
Kivirul a táj,
Víg-táncot lejt boldogan,
A pici sellőlány.
Napkeltével ébred minden,
Itt élő lakó,
Feledve zord, hideg télt,
Szelet és fagyot.
Mint erdei kürt, munkába hív
A kis harangvirág,
Napsugárka kerek arccal,
Jó napot kíván.
Versenyt futnak kora reggel,
Nyuszi, róka, őz,
Vaddisznó majd eldönti,
Közülük, ki győz!
Igaz, hogy ő nem azért jött,
Hogy bíró legyen,
Makkért indult az erdőbe, hogy
Ott sokat egyen.
Hogy sok evéstől a kicsiknek,
Sok tejük legyen.
Tópartján már útját járja.
Hosszú lábú csőr,
Megbízták az erdő lakói, mint
Mezei őrt.
Kakukk madár vígan dalol,
Kakukk, kakukk,
Remélem, mindenki ma
Nagyon jól aludt.
Fa odvában bágyadtan néz a
Nagy szemű kuvik,
Ő volt az éjjeli őr s most
Aludni búvik.
Úgy repdes a fecske mama,
Mint ki eltévedt,
Keresi, hogy hová rakja fészkét,
A kis fecskéknek.
Milyen szép a náderdő, ha ily
Lágyan ringó,
Gyönyörködik a most ébredő,
Kicsi sárgarigó.
Kibújik az odújából, a
Mezei ürge,
Nyújtózkodik, lustálkodik,
Nem nagyon fürge.
Két lábra áll, pici mancsa, a
Mellén hever,
Nyújtott füllel, egyenesen,
Vigyázva figyel.
Ott kering a magasban, az
Erdei sas,
S ha nem vigyáz a kicsi ürge,
Rögtön reá csap.
Őz suta, az erdő szélén,
Gidájára lelt,
Ki a hajnali futóverseny,
Győztese lett.
Nyuszi, róka, őz között, azért
Nincs harag,
Megbeszélték, ki ma a győztes,
Holnap lemarad.
Ezt tanítja a barnamedve, az
Erdei iskolában,
Ma lemaradtál, holnap újra kezd.
Míg bírja a lábad.
Én is tudom, hogy győzni jó, de
Nem az a fontos,
Hanem, hogy szeress élni, és
Légy mindig pontos!
Tanuljátok meg gyerekek, a legnagyobb
Kincs a szeretet,
Tízszer kell szeretni, hogy egyszer,
Visszaszeressenek!

Mint Mesemanó tavasszal,
ha színezi a tájat,
úgy fest a Te két kezed,
szép képeket, csodákat.

Napraforgót, amit ha,
az ember soká nézeget,
azt várná, hogy a napsugár,
megérlelje a szemet!

Te nem csak festesz. Te
életet adsz a képnek.
Megnyitod az ember szívét,
Minden jóra szépre.

A Föld pedig tovább forog,
egyre, egyre hajthatatlan,
Te pedig, képeidben élsz,
mint örök halhatatlan!

Helyszín: A részeg nő lakása.
Slamposan, koszosan, elterpeszkedve ül a megszokott foteljában, előtte az asztalon borosüveg, egy pohárral. A TV pedig megy, csak nem tudja, hogy miről szól a műsor.

Csengetnek:

I g e n, megyek. Felkászálódik, tántorogva az ajtóhoz megy és kinyitja az ajtót.
Szia, Te vagy az, jaj de jó, hogy jöttél! Úgy örülök neked.
Úgy szeretlek téged. – Jól van, tudom. Mindig azt mondod, hogy ne mondjam ezt.
De Te vagy az egyetlen, aki törődik velem. – Én olyan szerencsétlen vagyok.
Most jöttem a lányoméktól, de utálok menni hozzájuk, mindig veszekednek
Hogy ittam? Tényleg ittam. De nem sokat. Csak fél liter bort.
Te is ittál volna a helyemben! Képzeld, láttam a volt pasim kocsiját a tízemeletes sarkánál.
Biztos a K bocs előtted nem szabad csúnyán beszélni. De akkor is az! Ő meg rohadt szemét.
Jobb lenne megdögleni! Ne haragudj, hogy nem mentem el az irodalmi estre. Elfelejtettem. Pedig én is szerettem szavalni nem csak Te! Nem hiszed el?
Hirtelen felugrott: Jobb kezét a szívére tette, bal kezét a magasba emelte, és artikulátlanul elkezdte szavalni a Talpra Magyart.
Jó abbahagyom. Igazad van. Nem ettem. Négynapos ünnep van, ilyenkor nem főznek.
Nekem meg tudod nincs hűtőm, és nem főzök magamnak.
Jó átmegyek veled és elfogadom, ha megkínálsz. Te olyan rendes vagy.
Elkezdett sírni: Én olyan szerencsétlen vagyok! Mért nem tudok megdögleni?
Ne mond, hogy nem vagyok szerencsétlen. Nem is akarok élni. Elegem van mindenből.
Milyen finom ez a kaja! Te olyan jó vagy hozzám. Jó tudom, elmondtam már sokszor.
De Te olyan rendes vagy mindig meghallgatsz. Jó tudom, igazad van.
De mit tegyek? Adjál tanácsot! Ne mond, hogy hiába adsz tanácsot, nem hallgatok rád. Dehogynem csak mond meg, hogy mit tegyek! Kérlek, mond meg!
Nem igaz, hogy sajnálom magamat. Csak nem tudom megérteni a lányomat.
Többet nem megyek hozzájuk! Jó ezt is mondtam már sokszor, igazad van.
De Te mit tennél a helyemben? Elvesztették a lakásukat, és most tudtam meg, hogy albérletben laknak. Azzal a hülye férjével. Nem is tudom, hogy tudott hozzá menni?
Ide nem jöhetnek, ha nem lesz munkája a lányomnak. Most is elbocsátottak négy nőt.
Jól van. Nem mondom el annyiszor. Tudom, eleged van már belőlem.
Képzeld, találkoztam egy gyerekkori osztálytársammal. Azt mondta, hogy lesz egy
szavalóverseny, a művelődési házban idősebb embereknek.
Mondtam már? Én is szavaltam az iskolában nagyon szépen.
Hirtelen felugrott és elkezdte az Anyám tyúkját énekelni és közben kotkodált és röhögött.
Jó abbahagyom igazad van én nem tudom olyan szépen, mint Te!
De Te olyan vagy mintha az anyám lennél. Bár az anyám lett volna ilyen, mint Te?
Sírva mondja: Az én anyám Isten nyugossza, rosszabb volt hozzám, mint a mostoha apám.
De Te olyan jó vagy mindig meghallgatsz. Igazad van. A végén bedilizek.
De a fiamék kint vannak Németországban, és olyan ritkán látom őket.
Csak kéthetente egyszer jönnek haza. Jó nem sírok. Ők olyan rendesek. Most is vettek egy cipőt. Nézd csak? És vettek egy liter bort is. Jól van, igazad van. Tényleg ittam most is.
De akkor legalább nem fáj úgy minden. Segíts nekem! Mit tegyek? Úgy fogok tenni mindent, ahogy mondod, csak mond meg, hogy mit tegyek? Igazad van. Valami elfoglaltságot kellene találnom. De mit? Tudom, hogy a múltkor is megígértem, hogy átjövök majd, és segítek Igazad van. Elfelejtettem. Most mit csináljak? Ilyen vagyok. Tudom mondtad, hogy lefelé megy az értelmi szintem, ha így folytatom. Nem iszom többet. Jó nem ígérgetek! Csak segíts!
Mért mondod, hogy hiába próbálkozol velem, nincs értelme?
Csak, mint a verkli, úgy ismétlek mindent és sajnáltatom magamat. Nem igaz!
Én nem sajnáltatom magamat.
Tudod mit, elegem van, haza megyek és megiszom még a maradék piát. Szia.

Szalianna

Hétvége volt. Ilyenkor mindig sokkal több vevő vásárol, mint, máskor. Főleg így ünnepek előtt. Nemsokára itt a karácsony. A legszebb ajándékot szeretné vásárolni mindenki annak, akit szeret.
Anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák válogatnak gyermekeiknek, unokáiknak a csodálatosnál, csodálatosabb játékok között. Ki-ki a pénztárcájához mérten.
Egy idős anyóka is kis unokájának éppen most választott egy aranyos kiscsizmát.
Ő úgy gondolta, hogy játékja már sok van a kis apróságnak. Biztosan úgyis kap karácsonyra még. Ő valami hasznos ajándékot akart. Ezért választotta ezt az aranyos, piros kis csizmát. Biztosan szeretettel fogja viselni! – Legalább mindig eszébe jutok, amikor felveszi.
Anyóka elindult a pénztár felé, amikor a hangosbemondó felszólította a vásárlókat, hogy igyekezzenek, mert záróra van.
Nagyanyó boldogan tette a kis csizmát táskájába. A nagydoboz alig fért el a táskában. Fele kilógott. Mikor kilépett az áruházból alig hitt a szemének. Nagy pelyhekben hullt a hó.
– Pedig azt mondták, hogy az idén fekete karácsony lesz.
Hihetetlen, hogy ilyen sok hó esett ilyen rövid idő alatt! Legalább a kis unokám hamar kipróbálhatja a kis csizmát.
Olyan soká voltam a boltban? Bizony, ennyi sok látnivaló között, nagyon repül az idő!
Óvatosan lépkedett, nehogy elcsússzon. Már nagyon elfáradt. Szeretett volna még sötétedés előtt hazaérni. Nem is figyelt a dobozra. Pedig jó lett volna!
– Jaj Istenem, most jut eszembe, hogy el sem búcsúztam a társaimtól!
De hát nem gondoltam, hogy engem kiválaszt valaki, hiszen én nem vagyok játék!
És most mindenki csak ajándékot vásárol. Vajon hová visznek engem? Remélem, jó helyre fogok kerülni! Igaz, hogy nem sokat tudok az emberekről. Még az a jó, hogy a raktárban az öreg csizma, akit már kétszer is visszahoztak, mert levált a talpa, sokat mesélt arról, hogy az embereknek gyerekei vannak és minket, kiscsizmákat a gyerekeiknek vásárolnak.
Szeretnék egy aranyos kislánynak a lábára kerülni!
Amíg azon törte fejecskéjét, hogy még miket is mesélt az öreg csizma, a nagy izgalomban nem vette észre, hogy a doboz teteje félrecsúszott. Kikukucskált és a lélekzete is elállt.
– Istenem de szép! Igaza volt az öreg csizmának, mikor a hóról mesélt. Csak hát el sem tudtam képzelni, hogy mi is az a hó, és milyen szép. De hogy ilyen gyönyörű, azt nem hittem volna!
A kíváncsiság egyre jobban hajtotta, hogy minél többet lásson ebből a csodából.
Addig-addig ficánkolt, amíg egyszer csak kipottyant a dobozból.
Éppen abban a pillanatban kapcsolták fel a villanylámpákat. Csak úgy tündökölt minden!
A kis csizma csak ámult – bámult. Mintha a mesék birodalmában lenne. Minden tündökölt és nagy pelyhekben hullott a hó. A kis csizma nem is vette észre, hogy a járdaszéli bokor tövébe pottyant. Ezért nem taposták össze a járókelők, akik most árasztották el az utcákat, hogy a boltok bezártak.
Lassan elcsendesedett minden. Csak itt-ott lehetett még az utcán valakit látni.
A kis csizma is betelt a gyönyörködéssel és rádöbbent, hogy nagyon magára maradt.
Nem tudta elképzelni, hogy most mi lesz vele? Nagy keserűségében, ahogy sajnálta saját magát, észre sem vette, hogy valaki lehajol, és felveszi őt!
– Jé, ez a nénike, hogy hasonlít arra az anyókára, aki engem megvásárolt!
– Talán még soha életében nem örült így semminek.
– Te kis ártatlan, hát téged meg elvesztettek? Vagy olyan kíváncsi voltál, hogy kiestél a dobozból? És hol van a párod? A kis csizma csak most döbbent rá, hogy ő egyedül mit sem ér! Most kezdte csak hiányolni testvérkéjét. Annyira elbűvölte őt a sok csoda, hogy elfelejtkezett a párjáról. Nagyon szégyellte magát!
Az anyóka bele tette őt a szatyrába és hazavitte. Másnap reggel az anyóka, elvitte a kis csizmát az újság szerkesztőségébe. Kérte legyenek szívesek beletenni az újságba, hogy még karácsony előtt a kis gazdájához kerülhessen. Ki tudja, hátha olyan szegények, hogy nem tudnának helyette másikat venni.
A másnapi újságban, meg is jelent a cikk a kis csizmáról.
„Télanyó” járt a városban címmel. Így nevezték azt a kedves nénit, aki behozta a csizmát. Még aznap jelentkezett a nagymama és nagyon köszönte mindenkinek, hogy ilyen rendesek voltak! Boldogan vitte haza a kis csizmát.
Karácsonykor a kis unoka, mindjárt felhúzta a lábára és le sem akarta venni.
Alig várta a másnapot, hogy sétálni mehessen benne! A kis csizma is nagyon örült testvérkéjének, aki engedelmesen a dobozban maradt, míg ő világot látott.
Boldogan lépkedtek egymás után, a hó pedig, frissen csikorgott alattuk, a napfényben.

Közeledett a Karácsony. Éppen azon töprengtem, hogy a hat unokámnak, mit tudok majd karácsonyra vásárolni, amikor csengettek. Amint kinyitottam az ajtót, Nikolett az egyik kis tanítványom, állt az ajtómban, mögötte még két kis lány. Niki kezében egy cipős doboz volt, amiben valami, rongyokba csomagolva. – Csókolom Julika néni! – -Szervusztok gyerekek.Hát ti mit cipeltek ebben a dobozban? – Julika néni…….. maga olyan jó! Ugye nem dobja ki ezt a kiscicát? Azzal kitakarta a dobozba csomagolt kiscicát. Tessék megnézni?…………..
Ugye milyen aranyos? Megnéztem, tényleg nagyon aranyos volt. Olyan ártatlanul nézett rám, hogy nem lett volna szívem kidobni. – De tulajdonképpen, honnan hoztátok ezt a kis csöppséget? – Kidobta valaki. Ott sírt a bokor alatt, a házunk előtt. Az anyukám azt mondta, hogy ha hazaviszem, kidob vele együtt. Ugye feltetszik nevelni? Minden nap eljövünk meglátogatni és játszani vele!
Nagyon szerettem Nikit, de az állatokat is. Így beleegyeztem, hogy tavaszig felnevelem és majd tavasszal, leszoktatom a parkba. Majd megismerkedik más cicákkal. Nem szobába való.
Niki és a kis barátai, valóban állandó látogatók lettek. Mindig hoztak valamit a kiscicának.
Simogatták, dédelgették. Tavaszra szép kis süldő cica lett belőle.
Naponta levittem a házunk előtti parkba. Vittem magammal egy kis edényben tejet is. Letettem a pad elé a tejet én meg leültem a padra és vártam, hogy a kiscica, hogy viselkedik? Egy darabig járkált körülöttem, aztán mindig távolabb merészkedett a bokrok között.
Egyszer csak, a szemközti ház pincéjének ablakából, előjött egy cicamama, három kiscicával. Egy kis kendermagossal, egy feketével, és egy fehérrel, nagy fekete pettyel az oldalán.
Figyeltem a következményeket. Kíváncsi voltam, hogy mi fog történni?
A cicamama észrevette a bokrok között járkáló Micókát, mert így neveztük el közösen Nikivel a kis cicát, amit hoztak. Micóka is észrevette a cicákat. Farkasszemet néztek a cicamamával. Aztán mintha félne, vagy a tejecskéjét féltette volna, odaszaladt a padhoz és kortyolt egyet a tejből. Aztán felemelte a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy lássátok nekem, tejecském van. Én némán ültem és figyeltem. A cicamama közelebb jött.
Nyújtott lábakkal, óvatosan, mint egy lassított felvételben. Két kiscica követte. A fekete cica egy kicsit hátra maradt. Már egész közel voltak a padhoz, amikor a cicamama rám nézett, mintha csak kérdezni akarná, hogy mi is ehetünk a tejecskéből? Halkan megszólaltam, hogy gyertek csak, ehettek ti is. Nem mozdultam, csak rájuk mosolyogtam.
A cicamama jobb első lábát előre nyújtva, a tejes edényhez nyúlt és belekortyolt a tejbe!
Aztán hátrafordult és elnyervogta magát. Erre a két kiscica is oda jött az edényhez és ők is belekortyoltak a tejbe. Micóka csak nézte őket! Nem irigykedett. Aztán ő is oda ment az edényhez és picit arrább tolta az egyik cicát és ő is velük együtt szürcsölte a tejet, ami hamar elfogyott! Olyan szívesen hoztam volna nekik még tejet, de nem mertem felállni, nehogy elriasszam őket. Aztán a cicamama rám nézett, nyervogott egyet, aztán tovább mentek.
Sajnáltam a kis feketét, hogy olyan gyáva volt és így nem kapott a tejből.
Lassan mi is felmentünk a parkból. Egy héten keresztül, minden nap ezt megismételtem, csak több tejet vittem magammal. Cicamama mindjárt ott volt a kicsikkel, néha nem is tudtam, hogy honnan kerültek elő? Micóka velük együtt evett, mintha csak hozzájuk tartozott volna?
Egyre több időt töltöttünk lenn a parkban. Micóka a hét végére már játszadozott a kicsikkel.
A következő héten, valami furcsa dolog történt! Mikor jól laktak, a cicamama kiválasztott egy olyan helyet ahová jól besütött a nap a bokrok közé és ott lefeküdt. A kiscicák, körülötte játszottak. Hol a lábával, hol a farkával.

Micóka csak nézte, nézte őket. Neki ilyenben nem volt része. Vele nem játszott a mama.
De nem irigykedett, hanem ő is odament, és lefeküdt úgy, mint a cicamama.
Pár perc múlva a kicsik az ő farkával is elkezdtek játszani. Micóka a boldogságtól hempergett, tekergett, mint egy kígyó. A kicsik meg boldogan játszottak vele, elfelejtve a mamát!
A mama mintha erre várt volna, otthagyta a kicsiket. Megbízott bennem.
Fogalmam sem volt, hogy hová ment, csak elment. Már esteledett, amikor visszajött.
Nyervogott egyet és elindult a szemközti ház, pincéjének ablaka felé. A kicsik követték.
Micóka minden gondolkodás nélkül, ment utánuk. Én döbbenten vártam, hogy most mi lesz?
Semmi sem történt. Micóka nem jött vissza!
Másnap reggel lestem a pinceablakot, hogy mikor jönnek ki a parkba? Egyszer csak megjelentek, libasorban. Vittem nekik tejet, de a kis fekete addig, amíg én lent voltam, addig nem ment oda a tejhez. Mikor felmentem a lakásba, az ablakból néztem őket, ahogy mindnyájan szürcsölik a tejet. Gyönyörködtem bennük! Egyszer csak a mama eltűnt!
Micóka, mint egy pótmama, vagy egy bébiszitter, vigyázott a kicsikre. Hanyattfeküdt, a kicsik meg nyúzták, jobbról, balról. Húzták a farkát. De ő nem bánta. Boldog volt. Egész nap nem láttam a cicamamát. Mintha próbára tette volna Micókát, hogy, hogy bír a kicsikkel?
Attól kezdve Micóka már hozzájuk tartozott. Néha még feljött velem a lakásba, körülnézett, aztán kikéredzkedett. Már nem kellett várakoznom arra, hogy mi fog történni! Csak vittem nekik minden nap ennivalót. Örültem, hogy nem neveltem szobacicának! Neki ott a helye!
Azt mondják sokan, hogy az állatoknak nincs esze! Lehet! Nem annyi, mint az embernek!
De néha meghökkentő, az anyai szeretetük. Azt hiszem, sokan tanulhatnának tőlük!

Fújj szél, fújj, józaníts engemet.
Ébressz fel álmomból,
hogy az éveket,
feledni nem lehet!

Húszéves szívvel szeretni?
Ötvenéves fejjel, kihinné?
De megtörtént velem.
Kicsit későn kopogott,
ajtómon a szelem.

Megtaláltam azt,
kire mindig vártam.
Kire álmaimban,
szeretettel vágytam.

Nem hófehér paripán,
és nem királyfi Ő.
De nekem pontosan
Ő a megfelelő!

Táncos lábú, vidám,
mélyen érző ember.
Ki nehézségekkel,
is szembenézni mer!

És ó Istenem,
hogy tud Ő szeretni!
Ahogy még engem,
nem szerettek soha.

Azóta az életem,
többé nem mostoha.

S hogy mért mondom el
mindezt, tinektek?
Ti is az életből.
már kifelé mentek.

Élni akarjatok!
Ne menni készüljetek.
Kopoghat nálatok
kérőn a szerelem.

Nem számít a kor,
merjetek szeretni!
S ha kell, vidám szívvel,
boldogan nevetni.

Engedjétek, ha jő,
had szeressenek!
Későn jött szerelmet,
feledni nem lehet.

Nem mondanám mindezt,
ha nem történik velem.
De idős korban is
mézédes a szerelem.

S ha majd egyszer, örök
vadászmezőkön jártok,

S előjönnek emlékként
szép, szerelmes álmok,
izzó parázsként kell
világítania,

hogy mit mondott nektek
egyszer, egy örök,
Júlia

Azóta

Meghalt a múzsa.
Elnémult a dal.
Emléke bennem,
mindörökké tart.

Fogadjuk meg
jó tanácsát.
Hisz oly gonosz
ez a világ.

Őrizzük meg
helyette is,
a szerelmet,
romantikát!

Hidegre fordult már az idő, csípős szelek fújdogáltak, itt-ott, egy- egy hópehely
köszönt rám, megcsiklandozva orromat, hogy ébredjek fel gondolataimból.
Huszonnégy év emlékei, fájdalmai kínoztak. Alig vettem észre, hogy a holdsugár gúnyosan, ridegen, mint egy röntgen, szinte átvilágítja testemet.
Árnyképnek tűntem az éjszakában. Bolyongtam hangtalanul.
Mennyivel jobb lenne, ha szép nagy pelyhekben hullana a hó, és édes, lágy
zizegésével, zeneként hatna emlékeim kottáján.
Talán nem fájna úgy minden. Talán könnyebb lenne a válás.
Tulajdonképpen, furcsa egy pár vagyunk! Te mondtad, hogy, most amikor tudod, hogy elveszítettél, most jöttél rá, hogy nagyszerű ember vagyok.
Ezzel bevallottad, hogy eddig csak magadat ismerted el! Én mellékes voltam a számodra! Aki ha van, nem veszik észre! Csak akkor hiányzik, ha nincs!
Drága árat fizettünk mindketten! Te, azért mert elvesztettél, én pedig azért,
hogy új életet kezdjek addig, amíg nem késő?
Milyen furcsa magamban beszélek. Ha valaki hallaná, azt hinné, hogy bolond vagyok. Pedig csak azt akartam, hogy ne Te, mond meg más helyett, hogy mit érez. Azt mindenki, önmaga tudja! Te nem tudhatod! Ne kényszerítsd rá akaratodat senkire!
Hiszen azért nagyszerű az „EMBER, ” a világmindenségben, mert egyedi.
Nincs két egyforma. Ha rá kényszerítsük akaratunkat másra, elveszíti egyéniségét.
Inkább segíteni kell mindenkit, hogy megvalósíthassa Önmagát!
Hogy ki tudja hozni önmagából, mind azt, ami benne van.
Ahogy a virágnak szüksége van a Nap melegére, az embernek is szüksége van az elismerésre! Te valahogy ezt mindig elfelejtetted.
Emlékszel, mindig azt mondtad: egy asszony soha ne várjon köszönetet, ha bár mit is tesz. Örüljön, ha elfogy minden, amit készített!
Furcsa, de erről a hegedű jut az eszembe. Ha soká húzogatják rajta a vonót, meglazulnak a húrjai és hamisan játszik. Pedig a neve, továbbra is hegedű!
Csak így már nem élvezhető a dallam!
Megpróbáltuk nem megy. Az élet pedig halad tovább, óriási léptekkel előre!
Ismétlés nincs! Ahogy alakítjuk, úgy éljük le!
Ó kedves szél! Te segítesz, hogy végig gondoljak mindent. Egyszer felerősödsz, aztán elcsitulsz, mint lelkemben a húr! Pedig most jön még a neheze. Búcsúzás a kisebbik fiamtól. Igaz nagyfiú már, 17- éves. A bátyja már megnősült, új életet kezdett. Csak erős tudjak maradni? Halkan benyitom az ajtót, csendben az ágyához lépek, alszik. Szeretném megsimogatni. Megmozdul, rám néz. Anyukám, megjöttél? Elkapja a kezemet, megsimogatja, aztán végig csókolja a karomat. Úgy bújik hozzám, mint egy kiscica. Halkan suttogja, nagyon rossz lesz, ha elmész, de már belátom, hogy ez így nem mehet tovább.
Jó lenne veled menni, de csak nyűg lennék a nyakadon. Egyedül is nagyon nehéz lesz neked! Ha majd apu ad nekem pénzt, nagyon fogok spórolni, és ami marad, mind neked adom, hogy könnyebben élj! Átöleltük egymást úgy sírtunk.
Ő is nemsokára felnő, megnősül, családja lesz, mint a nagyobbik fiamnak.
Önállóak lesznek mindketten. És Én? És még nagyon sokan mások, akik, neveltük gyermekeinket, míg a férjünk tanult. Mind ezt köszönet és hála nélkül.
Elérték, amit elértek és rájöttek, hogy a feleség már nem hozzájuk való.
Elszürkült, unalmassá vált. Úgy tesznek, mintha féltékenyek lennének, ha valaki a feleségükre mer nézni. Pedig valójában csak a birtokukat védik.

%
2

Csínos a titkárnő, szép a gépíró lány, értelmes a kolléganő. És a feleség?
Arról azt is elfelejtették, hogy még „Nő”!
Van, aki ebbe beletörődik, elszürkül, megfakul. Van, aki nem bírja idegekkel s állandó orvosi kezelésre, szorul. Ezeket, a feleségeket azért nem viszik magukkal a férjek, mert szégyenlik őket. De vannak, akik, kitörnek, igaz egy kicsit későn, de nem haszontalan ok miatt. A gyermekeik miatt, akiket eddig neveltek, de már felnőttek.
Most én következem! Mondják és „startolnak” tízszer, százszor nehezebb körülmények között. Kissé öregen, de hajtja őket valami! Erő? Önbizalom? Öntudat? Nem tudni, hogy mi.
Választanak, és döntenek! Mindenhogy búcsúzni kell, vagy a feleség szerepétől, vagy önmaguk egyéniségétől.
De miért? Nem tudom, hogy miért, de dicsérem „ŐKET” mert versenyre kelnek a kegyetlen, de múló idővel!

Nagyon kellemetlen volt számomra írónak, hogy a saját írásaimat sem merem felolvasni. Sokszor meg is kérdezték, hogy miért nem, de én mindig kitértem a válasz elől. Nem mertem bevallani, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a nők bátrabbak, mint a férfiak! Tudtam, hogy már régen rendbe kellett volna tetetnem a fogaimat.
Szégyen, nem szégyen? Én gyáva vagyok! Legalább is a múlt hónapig. Akkor történt, hogy az egyik írónő, bemutatta a lányát, aki fogorvos. Nagyon színpatikus volt. Kedves, mosolygó, és rögtön észrevette foghíjas számat! Sokat beszélgettünk hármasban. Jól éreztük magunkat.
Azóta már tudom, hogy nem véletlenül, elmesélt egy történetet egy „barátjáról” aki mint én már régóta egedül élt. Óriási szívénél, csak a kisebbségi érzése volt nagyobb! Kiderült, hogy azért mert, gyáva volt rendbe tetetni a fogait. Inkább szenvedett! A nőket elkerülte. Szerinte, úgysem kellene senkinek. Aztán ismerősöm lánya, vagyis a mesélőm, rábeszélte, hogy menjen el hozzá. Megígérte, hogy nem fog fájni. De egy ilyen jóképű férfinek nem szabad így elhanyagolnia magát. Szégyellte bevallani, hogy fél. Így történt, hogy elment.
Azóta az önbizalma visszatért. Mer bárkivel beszélgetni.
Sőt két évvel ezelőtt történt, hogy megismerkedett egy csinos kis hölggyel, és még abban az évben megnősült. Most született kisbabájuk.
Ez után a történet után megkérdezte, hogy én is gyáva vagyok?
Én tiltakoztam. – Én nem vagyok gyáva! Időpontot egyeztettünk, és elmentem. Három nappal ezelőtt elkészült a protézisem. Nagyon furcsa volt, de tetszettem magamnak. Mondta, hogy kicsit nehéz lesz megszoknom, de megéri, hogy visszanyerjem az önbizalmamat. Egész nap nem vettem ki a számból, bár milyen kellemetlen volt.
Este az éjjeliszekrényemre tettem. Elkezdtem olvasni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy blöki a kutyám, hirtelen felugrik, és lekapja a protézist. Ráüvöltöttem, erre bekapta. Elkezdtem neki könyörögni, hogy köpje ki. De minden hiába volt. Így volt fogam, nincs fogam. Mindössze egy napig. Azt sem tudtam, hogy mit tegyek? Tegnap visszamentem a doktornőhöz. Elmeséltem neki, hogy, hogy jártam. Láttam rajta, hogy sajnál, de uralkodnia kell önmagán, hogy el ne nevesse magát. – Most mit tegyünk? Kérdezte. -. Én ezt nem tudom figyelembe venni, bármennyire sajnálom. Tudom, hogy nem olcsó, annyit tudok tenni, hogy majd részletben megadja az árát. Ha így megfelel, akkor el is kezdhetjük. Veszünk egy új mintát. Rendben van? Kérdezte. – Igen. Válaszoltam. Elkészítette a mintát, és kiszólt az asszisztensnőnek a másik szobába. Aki azonnal bejött, de nem egyedül. A doktornő vőlegénye is vele jött. – Nem lett jó a fogsor? Kérdezte. A doktornő elmesélte, hogy, hogy jártam. És közben átnyújtotta a mintát az asszisztensnőnek, hogy tegye be a szárítóba.
Így ő is hallotta, amit a doktornő mondott. Kitört belőle a nevetés, ami átragadt a vőlegényre is, végül a doktornőből is kitört az egész idő alatt visszafojtott nevetés. Csak én nem tudtam nevetni.
Egyszer csak egy csattanás. Az asszisztensnő, a nagy nevetéstől elejtette a mintát, ami lapityára törött!
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Felálljak a székből és elmenjek, és soha többé ne csináltassak protézist? Vagy mit tegyek? Nem tudtam.
De ekkor csoda történt! A doktornő vőlegénye megszólalt.
– Azért jöttem ilyen váratlanul, mert nem tudtam várni estig. Képzeld nyertem hárommillió forintot. Öntől pedig bocsánatot kérek.
Nem önt nevettem ki! Ez az egész történet volt vicces.
Nekem pedig nagyon jó kedvem van. Ugye megérti?
Tudja mit? Állom a cekket!

Mi van veled Jutka? Még ilyennek nem láttalak. Pedig már egy pár éve ismerlek. Mi történt? – Ismered a férjemet ugye? Tudod, hogy soha nincs itthon csak addig, míg eszik. Aztán öltözik és irány a kocsma. Igaz, hogy nem iszik sokat. Inkább a játékszenvedély, ami hajtja. És tudod a sok bunkó között ő a favorit. Okos, intelligens. Mindig elmeséli a kocsmában, amiről olvasott. A sok bunkó meg hallgatja. Szájtátva.
- Már tizenöt éve házasok vagyunk. Soha nem vitt engem sehová. Olyan voltam mellette, mint egy cseléd. Pedig én is dolgozom.
Az a lényeg neki, hogy szépen járjon, finomat egyen.
De, hogy én ezért mennyit dolgozom, az nem érdekelte soha. Igaz, hogy az utóbbi időben, már ha hívott volna se, mentem volna el vele sehová. Az utóbbi időben nem sokat adtam magamra.
Én már lemondtam mindenről és akkor, ugye tudod, hogy nem rég volt bányásznap? Képzeld azzal jött haza a férjem, hogy most több pénzt kapott, és itt az ideje, hogy menjek el a fogorvoshoz és tetessem rendbe a fogamat, mert így sehová sem vihet el! Úgy nézek ki, mint, egy banya. Azt hittem, hogy rosszul hallok.
- Ilyen nagy fordulat történt a férjednél? Ez hihetetlen!
És, elmentél a fogorvoshoz? – El! – És? Mikorra lesz kész?
Ekkor tört ki Jutkából a zokogás. – Miért sírsz? – Mert nálam szerencsétlenebb ember nincs! Mikor elkészült a fogam, azt mondta a férjem, hogy olyan szép vagyok, hogy elvisz szórakozni. Tudod mikor udvarolt, nagyon sokat jártunk táncolni. Egy kicsit visszavarázsoltuk a múltat. Nagyon jól éreztük magunkat. A férjem nagyon boldognak látszott. Rengeteget táncoltunk. Tudod, hogy nem szoktam inni!
Így a meggylikőr, amit a férjem hozatott egymás után, nagyon megártott. Hazaérve már nagyon éreztem, hogy nem kellett volna ennyit inni. Nem mertem lefeküdni. Aztán rohantam a vécébe.
Minden kijött belőlem. Gyorsan lehúztam a vécét, és akkor? Akkor vettem észre, hogy lehúztam a fogsoromat is. Nem vettem észre.
Egy napig volt fogsorom. Mire bementem a szobába, a férjem megunta a várakozást, és elaludt. Reggel nem mertem megmondani, hogy mi történt. Mikor észrevette, mindennek elmondott engem.
Ugyanolyan banya maradtam számára, mint azelőtt. Ő nem változik.
A nagy fordulat nem következett be!

-