Szabó Erzsébet: Békabánat

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Szabó Erzsébet | No Comments »

(gyermekvers)
Este a ház tövén ücsörgött egy béka,
nem volt nagy, kisebb, mint egy véka.
Szomorúan pislogott bele a világba,
s hogy boldogtalan – mindenki látta.
Látta, de ki hitte egy béka bánatát,
csak a szürkület ringatta fájdalmas dalát,
vigasztalón esti szél lágyan simogatta,
s a nap utolsó sugara puhán betakarta.
A békalány – merthogy lány volt ez a béka,
egy tó tükrén nézte magát – néha.
„Persze értem én, hogy senki sem szeret,
hisz oly csúf mindenem, hogy rútabb nem is lehet.”
Kesergett magában könnyeit hullajtva,
kitaszítva a világból az egyszerű kis béka.
Víz parton, ugrálva haladt előre,
kövér szúnyogok menekültek tőle,
azaz csak menekültek volna,
ha fürge nyelve őket el nem érte volna.
De utolérte, szúnyogot, s legyet,
utánuk bejárta a völgyet, s a hegyet.
Nem kímélte magát, dolgozott eleget,
a szorgos kis jószág fogott ezer legyet.
Aztán fáradtan megpihent egy árnyas fa tövén,
este vacsorázott egy ház mohos kövén,
szépséges virágok lassan ráhajoltak,
s a szorgos kis békának oltalmat adtak.

Share

Szabó Erzsébet: Kérdések

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Szabó Erzsébet | No Comments »

Ki írhatja meg a legszebb verset,
a Csodát, mely körbe lengedez,
mely ölbe vesz ritmust és világot,
s zümmögő rímet csörgedez.

Ki mondhatná meg, hogyan tovább,
hogy innen merre visz az út,
hogy a szép valóban szép-e
vagy őrült divat, mely tévútra húz.

Ki meri állítani, hogy a mérce örök,
hogy nincsenek új talányok,
s hittel vallani, hogy az Idő homokja
előre, s nem visszafelé pörög.

Ki látta Petőfit, Goethét kínban teremteni,
mámorban, szerelemben óriássá lenni,
kőbe vésni a haza dicsőségét,
megénekelni a szerelem szépségét.

Ki tudja bizton, ma mi a mérce,
a hiteles, mellyel a végtelent mérje,
a múltat és jövőt összekapcsolva,
szorítja a jelent egy kockadobozba.

Kockadobozban kockafejek,
egymásra dobálva hümmögnek, szörtyögnek,
bújnak a múlt sötét kapujába,
s fáznak a tavasz ragyogó napjában.

Ki tudja, hogy ki itt a kocka,
ki van a dobozban, s ki az, ki dobta.
Vannak-e új formák, törekvő remények,
vagy törtető szónokok egyre följebb lépnek?

Kik fentről hirdetik az ég kékségét,
közel a Naphoz a kockák szépségét.
Szivárványhintán ülve kémlelik a teret,
s nem hiszik, hogy ez másképp is lehet.

Hol a mérték, a mérce, mely hiteles,
mely szilárdan mutatja, hogy mi a nemes?
Nincs érték, nincs határ, nincs pontos mutató,
melyről az irány a kockáknak is leolvasható.

Ki mondhatná meg, hogyan tovább,
valóban merre visz az út, s hová,
Múlik az idő, versbe hull a szó,
mélyén a gondolat, mint tiszta vizű tó.

Share

Szabó Erzsébet: A szerelem

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Szabó Erzsébet | No Comments »

A szerelem a fátylak tánca. A patyolat fehéré, az áttetsző rózsaszíné, s az égszínkéké. Ők forognak, lebegnek ég és föld között, ölelik egymást, keringőznek, majd tovasiklanak, hogy aztán hirtelen újra találkozzanak. Közéjük libben időnként egy-egy zöld, lassan kígyózva a táncolók között, hol ezt, hol azt alig megérintve. Föl-föltűnik néhány piros is, mely tüzesebb a többinél, de azért a fátylak eleganciájával kavarog, észrevétlenül suhan tovább. A szférák zenéje az övék, melyre a tánc is egyszeri, megismételhetetlen. Varázsos dallamok különös keveredése. Mollok ívelése, egy oktáv felütése, szonáták kavargása alkot egyveleget a táncolók lélegzetével, mely egyre zihálóbb, egyre szenvedélyesebb, egyre szétválaszthatatlanabb.
A fehér már nem áttetsző, mert izzóan átfonja egy vörös. Együtt ropják, lebegnek tovább, szikrázik körülöttük a levegő. A rózsaszín egy zölddel ölelkezik, melyet egy dallam röppentett felé . A pillanat töredéke alatt összekapaszkodtak, izzadt szorításuk nyomán csupán gyűrött cafat maradt. Az égszínű lassan, méltósággal keringőzik tovább, kígyózó mozgással először közéjük vegyül, majd föléjük emelkedik . Tiszta, áttetsző kékje egyre ragyogóbb, aranyló fény sziporkázik szálai között.
Szinte a semmiből libben elő egy ezüst színű, mely néhány friss dallamot követve körbelengi a kékes tüneményt, körbe-körbe és megint körbe, egyre szűkítve a távolságot, egyre szorosabbra fonva a táncszerű ölelést. A kék csak leng, cikázik, siklik a dallamok szárnyán, oldalazva egyre közelebb húzódva az ezüst felé, mígnem hirtelen hozzácsapódik, az ráfonódik, s szűnni nem akaró öleléssel együtt szállnak tovább az ég felé.
Ekkor zúdulva törnek elő mindenfelől a különféle lilák és sárgák, a köznapi kockásak, a csíkosak és vegyes csiricsárék, s vadul tömeges magányban hajlonganak a szélben, észre sem véve, hogy a zenének vége. Táncuk zavarodott, vad és dallamtalan, nyomában nincs fény, lágyság és ölelés. Darabos rohanás, verseny a szürke monotóniával, mérkőzés az élményért, örök párbaj és vesztés az idővel szemben.
Közben az ütemes dübörgés betölti a teret, elfoglal minden kis zugot, s a csiricsáré forgatagban már nincsenek kékek, ezüstök, fehérek, pirosak, zöldek, csak tarkák vannak, akik kéknek, ezüstnek, fehérnek, pirosnak, zöldnek akarnak látszani .

Share