Szabó Jolán: Bárányhimlő

május 30th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Feleségem angyali természetét számtalanszor megtapasztaltam, ahogyan jószívűségéről is meggyőződhettem nem is egyszer, ezért teljesen készületlenül ért, amikor elsőszülött kisfiunk, Lackó, kihozta belőle az anyatigrist, aki végtelenségig védi ivadékát, még a családtagokkal szemben is. Ha a családban bárki akár egyet is tüsszentett, lakásunk küszöbét legalább egy hónapig nem léphette át, mert Lackót nem szabad megfertőzni. Ennek eredményeként kisfiunk igazi vasgyúró lett, ellenben nem adták egymásnak a kilincset családunk tagjai, sőt, még akkor is ódzkodtak eljönni, ha mi hívtuk meg őket.

Többnyire mindenkihez mi mentünk, de a nagyszülőket kivéve, egy-két óránál többet nem töltöttünk senkinél.

Lackó óvodás nagyfiú lett és egy év múlva megszületett Linda lányunk, így kis feleségem úgy döntött, hogy nem változtat a rendszeren. Igaz, már hiába változtatott volna, mert a nagynénik, nagybácsik, keresztszülők és barátok, barátnők nem vettek fel bennünket a vizitálandók közé, úgy is mondhatnám, teljesen törölték kis családunkat a listájukról. Lassan senkihez sem tudtunk elmenni, mert annyira elfoglaltak lettek.
Hiába mondtam, nem lesz ez jó, visszaüt majd, mint a bumeráng, de válaszul azt kaptam, hogy felelőtlen apa vagyok.

Kialakult a mindennapi rutinunk. Lackót én szállítottam az óvodába és vissza, rendszerint kettesben vásároltuk be a háztartáshoz szükséges dolgokat, kettesben jártunk a piacra is. Ennek az volt az előnye, hogy a zöldségesek azt hitték, egyedül nevelem a kisfiamat, mindig szép árut adtak és számtalanszor megjegyezték, hogy milyen szépen és tisztán járatom Lackót, aki korosztályánál sokkal ügyesebb és okosabb. Ilyenkor kihúztam magam, és feszítettünk a gyerekkel, mint két cső kukorica egy zsákban.

Kedvenc hentesem rendszeresen félretette nekem a bélszínt, a tarját, a tanyasi csirkét, és soha nem mulasztotta el, hogy Lackónak leszeljen egy szelet nassolni valót a felvágottas pult kínálatából, melyet gyerekem csak úgy, kenyér nélkül azonnal megevett, és törölgethettem zsíros mancsait, a zsebembe e célja előre bekészített papír zsebkendőkkel.

A piaci bevásárlásunkat az emeleti kocsmában zártuk, én kávét ittam, Lackó pedig üdítőt. Ha nagyon éhesek lettünk, akkor ettünk sült kolbászt, meg hurkát, vagy sajtos, tejfeles lángost, esetleg szalagos, forró fánkot, melyen azonnal elolvadt a lekvár, és ahogyan beleharaptunk, ott ragadt egy része az arcunkon, melyen aztán jókat nevettünk.

Nekem ne mondja senki, hogy buták a gyerekek. Lackó pontosan tudta, hogy portyázásainkról mit mondhat meg az anyjának és mit nem.

Portyáztunk mi a bevásárlóközpontokban is. Mindegyikben volt egy kedvenc büfénk, melyben tökmagos pogácsát, lekváros-diós süteményt és köménymagos tallérokat lehetett kapni, nem beszélve arról, hogy forró kakaót és lattét is ihattunk utána.

Kis feleségem Lindát csak akkor vitte sétálni, amikor a felnőtteknek dologidő van, a gyerekek meg óvodában vagy iskolában múlatták az időt, nehogy elkapjon valamilyen nyavalyát a kislányunk. Ő maga csak akkor ment el otthonról, ha mi, a család férfi tagjai, vállaltuk, hogy vigyázunk Lindára, akinek persze, épp akkor volt az alvási ideje, így nekünk csak arra kellett figyelnünk, nehogy hangosak legyünk és felébresszük.

Március végén jártunk, és a tavaszi idő mindannyiunkat újabb kalandra csábított, amikor beütött a ménkű.

Mit sem tudtam, mi vár rám, csak élveztem a meleg tavaszi levegőt, és elterveztem, hogy leteszem a kocsit, és gyalog megyek Lackóért az óvodába, és onnan majd elsétálunk a közértbe, kenyeret, tejet és felvágottat venni, ez volt a hivatalos verzió, de tervem szerint, már bemerészkedtünk volna a játszótérre is, mintegy negyed órácskára.

Csakhogy fél négykor összehívott bennünket főnökünk, és sztentori hangon bejelentette, hogy ma mindenki benn marad nyolcig, vagy éppen addig, míg a pályázati anyagunk mellékletét, mind az ötvenet elkészítjük, mert reggel nyolckor ott kell lennie az anyagnak a közjegyző asztalán. Csak mosolyogtam, hogy ez rám nem vonatkozik, mire rám förmedt, hogy legyek végre férfi, nem csak egy papucs a feleségem lábán, és viseljek kalapot, ahogyan az egy férfihez illik. Alig tudtam elérni, hogy legalább Lackóért hadd menjek el az óvodába és máris jövök vissza, vele együtt.

Kisfiamat lekenyereztem három Túrórudival, és húsz perc múlva már ott rajzolgatott az íróasztalomnál. Ha elunta magát, átment a kollégáimhoz, és mindenkitől bezsebelt valamit, szendvicset, csokit, kekszet, üdítőt, piros tollat, kék filcet, kinek mi volt kéznél. Úgy elvoltunk, mint a befőtt, elfelejtettünk telefonálni kis feleségemnek, aki hétkor sírva hívott, hol vagyunk és mi történt velünk. Megnyugtattam, semmi baj, csak férfi módra dolgozunk. Mit dolgozunk, túlórázunk! Lackó is beszélt az anyjával, megnyugtatta, hogy nem éhes és érdekes apa dolgozója, mindenki szereti és eteti, majd nagyot harapott a szendvicséből.

Nem vettem észre, mikor kezdett vakarózni a gyerek, mert rohangált az irodák között, és ha kellett, segített is, vitte a titkárságra az elkészült mellékleteket. Olyan szép színes grafikonok voltak, és Pista lemosta Lackó kezét, nehogy bepiszkítsa a kemény munkával előállított dokumentumokat.

Tény az, mire végeztem a penzumommal, Lackó gyerek nyaka és pofikája már piros pöttyös lett, mint a labda, de ezek viszkettek is. Bárányhimlő, mondta Lujza, neki is van három gyereke, egészen pontosan ismeri a tüneteket.

Mire hazaértünk, Lackó már lázas volt. Kis feleségem kétségbeesett, azonnal hívta anyósomat, jöjjenek érte és Lindáért, mert kislányunk nem kaphatja el ezt a borzasztó betegséget. Éjfélre kettesben maradtunk, a két hímnemű családtag. Reggel felhívtam a főnökömet, hogy orvoshoz kell vinnem Lackót.

Valóban bárányhimlő, állapította meg az orvos, és kiírt, hogy legyen, aki vigyáz rá és ápolja, amíg kis feleségem nem jön haza. Márpedig erre nem számíthattam, kénytelen voltam magam kúrálni a gyereket, kenegetni az orvossággal a pöttyöket, lebeszélni arról, hogy vakarózzon és még az élelmezésről is gondoskodnom kellett. Nem vihettem ki az utcára, meg nem is vagyok nagy szakács, ezért pizzát rendeltem, abból baj nem lehet. Számtalan ízesítésű pizza rendelhető, így akár egy hétig sem kell ugyanazt az ízesítésűt rendelni.

Hanem ebéd után Lackó nem volt hajlandó elaludni, egyre csak Alma mamát kereste, mert ő az, aki minden délután betakarja az ebéd utáni alváskor, és nélküle nem tud elaludni.

Az én vagány kisfiam elsírta magát, hiába ígértem neki fűt, fát, narancsot, csokit, ordított, mint egy szamár. Alma mamát akarom, alma mamát akarom, hajtogatta.
Amikor másodszor is átdörömbölt a szomszéd nyugdíjas öregúr, hogy zavarja a sírás, ne zajongjunk, felhívtam az óvodát, hogy megkérdezzem, ki az Alma mama, és jöjjön, segítsen.

Kellett vagy húsz perc, mire a vonal túlsó végén meghallottam egy ismerős női hangot, aki készségesnek bizonyult, öt perc múlva már csengetett is.
Legnagyobb meglepetésemre a mosolygós szemű dadám állt az ajtóban, Dalma néni. Megismert és jót nevetett rajtam.
– Tudod, fiam, Lackónak semmit sem jelent a Dalma név, csak az Alma, így lettem Alma mama!

Az ötvenes évei második felében járó Dalma néni láttán Lackó azonnal elhallgatott, és egy perc múlva aludt, mint a tej.
– Csak meg kell simogatni a buksiját, meg pofiját és máris elalszik. No, megyek is, mert azt mondtam, kiszaladok a közértbe. Kevés a gyerek, sokan bárányhimlősök. Tudtam ám, hogy Lackó a te fiad! Azért jöttem segíteni!

Azt sem tudtam, hogy köszönjem meg neki. Elment és lerogytam a nappaliban, hogy elolvassam az újságot, amikor csengett a telefon.
A főnököm keresett.
– Ide figyelj, Jóska! Most mondta Lujza, hogy bárányhimlős a gyereked. Be ne gyere nekem, míg meg nem gyógyul! Még elkapjuk!

Egy hét múlva mentem dolgozni.
Három hét múlva a főnököm nem jött dolgozni. Bárányhimlős lett. Megérdemli, ha egy kispapát túlórára kényszerít!

Két hónap múlva Lackó mumpszos lett. Mindenképpen be akart jönni a munkahelyemre, de nem lehetett. Kis feleségem elvitte az anyósomékhoz, nehogy én is elkapjam. Ma sem tudom, hogy engem védett vagy a maga érdekeit. A lényeg, hogy nem kaptam el a betegséget.

Egy biztos, hogy Lindával is végig kell csinálnunk az összes gyerekbetegséget.

Share

Szabó Jolán: Nézz körül!

május 15th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Reggel négykor keltem, mert az orvos azt mondta, amikor átadta a kórházi beutalót a megyeszékhelyen lévő kórház szájsebészetére, ahová Anyukámat beutalta, engem meg kísérőnek tüntetett fel, hogy úgy készüljek, reggel ötkor itt lesznek a betegszállítók.

Akik nem tudják és még nem élvezték egyszer sem a betegszállító szolgáltatását, annak elmondom, hogy a területi és megyei kórházba, illetve szakrendelőkbe viszik a betegeket vagy hat-hét faluból, reggel hatkor indulnak, rosszul tudja az orvosunk, összeszedik az aznapi betegeket három-négy faluból, először elmennek a területi kórházba, ott leteszik azokat, akiknek oda szól a beutalójuk, felveszik az onnan a megyei kórházba tovább utaltakat, és visszafelé fordított sorrendben ugyanaz az útvonal. Tulajdonképpen egy orvos nélküli mentőszolgálat, maszek kézben, a tb fizeti.

Miután Anyukám hordágyon szállítható, gondoltam, kocsival követem a betegszállítót, de rendes volt a két fiatalember, menjek csak velük, ne fogyjon a benzin.

Még három faluból vettek fel beteget, mielőtt a területi kórház felé vettük az irányt. Tudtam, hogy azok a községek sem gazdagabbak a mi településünknél, de leesett az állam. Jó, hogy reggel hét és nyolc óra között szinte csak a diákok szaporázzák lépteiket az iskola felé, de alig láttunk néhány embert az úton, azok is közmunkások voltak, egy útjavításnál.

Hanem a mellékutcákban a házak háromnegyede lerobbant, arról tanúskodva, hogy tisztes szegény ember lakja, mert közülük jó néhányon ott a tulajdonos kezének nyoma, aki megpróbálta kijavítani, kifesteni, csakhogy szaktudás nélkül olyan lett, amilyen. Hőszigetelés gyanánt a nyitott verandákat beépítették, olyan anyagokkal, ami éppen olcsón volt kapható, vagy éppen bontottakból, és a célnak megfeleltek.

Miért nem ide járnak vendégségbe a politikusaink? Ezek rosszabb állapotúak, mint a városi panelek. Ja, persze, ezeket még politikus nem látta, azt sem tudja, hogy választóik egy része ilyen körülmények között él és lakik, ki nyugdíjból, ki segélyből, ki meg minimálbérből. Feltűnt az is, hogy a jótékony hótakaró mindenütt érintetlen, nem tapossa össze tyúk, liba, kacsa vagy pulyka, sőt, kutyát sem láttam csak két háznál. Nincs háztáji, a termény meg igen drága, s ha a gazda zsebében magányosan gubbaszt a forint, akkor nem telik sem kétlábú, sem négylábú jószág etetésére.

Utazásunkban az első hosszabb szünet a területi kórháznál volt, amikor a negyven év körüli sofőrrel loptunk magunkat öt percet a dohányzásra és közben beszélgettünk. Arról, milyen jó, hogy nem esik a hó, köd sincs, és viszonylag jól járhatók az utak, még azok is, amelyeket nem tisztítanak, mert jól letaposták már az előttünk arra járók.

A megyei kórháznál is várakoztunk, ott is megkerestük a dohányzóhelyet, míg a másik, harminc körüli fiatalember vigyázott Anyukámra, a nagy várakozásban. No, akkor kiderült, hogy a sofőrnek öt gyereke van és igen szerencsés, hogy hazahívták Pestről, mert ott dolgozott tizenöt évig, mert legalább a családdal lehet, csakhogy a fizetése nettó nyolcvanezer forint. Ezért heti négy napig reggel hattól este nyolcig, kilencig dolgozik, de a pénteki napja szabad. Akkor vásározik a barátjával, azon keres néhány forintot.

Belegondoltam, hogy egy héttagú családnak ebből a nyolcvanezerből mennyi jut rezsire, élelemre, ruházkodásra, a gyerekek taníttatására?

Nem vagyok gyáva, de nem mertem kérdezősködni.

Várakozás közben meghívtam őket egy kávéra, automatából ittuk, mert a közelben nem volt büfé.

A fiatalabbik egy könyvvel a kezében közlekedett, kiderült, hogy segédápoló és magasabb fokozatra is beiratkozott, arra tanul előre, csak akkor tud elmenni a tanfolyamra, ha kap hozzá támogatást, mert a tandíjat nem tudja kigazdálkodni, nem teszi lehetővé a családi költségvetés. Három tandíjmentes lehetőséget is felkutatott, mindegyikre jelentkezett, s abban reménykedik, valamelyik csak bejön.

Két beteg az onkológiára ment, egyiküket benntartották, másikuk pedig a kemoterápiára várt. Kevés az orvos, sok a beteg, akik reggel nyolctól várakoztak, azok kerültek sorra délután egykor. A folyosón pedig legalább ötven beteg várakozott.

Este van. Túl vagyunk az estebéden, Anyukám alszik, szegény nagyon elfáradt a hosszú úton, én meg leültem a laptop elé és közben megy a televízió. Politikusaink szépet, okosat, vagy éppen annak ellentétét mondják, mert imádnak gumicsontokon vitatkozni.

Legszívesebben beültetném őket kamaszkorú kocsimba és végigjárnám velük a mai utunkat, és felajánlanám nekik, válasszanak, melyik házban lakókkal cserélnének csupán egy hónapra? Istenuccse elintézném a háziakkal, legyenek azok fiatalok, vagy öregek, családosak vagy egyedülállók.

Nekem megérné.

Share

Szabó Jolán: Kell vagy nem?

május 15th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Megcsalt feleség,
felszarvazott férj,
ne csodálkozz,
e két fél egy egész.
Mindig az kiabál,
ki elsőnek csalt,
miért más az,
ha övé a falt?
Előbb gondolkodj,
csak utána lépj,
ismert a térkép,
mindenki azon lép.
Sakktábla világ,
kettő a király,
védi őt futár,
bástya és ló,
meg egy szakasz
paraszt,
mégis félrelép,
egy kockán bukik
a királyság.
Kell a nyugalom,
béke és a csend?
Á, dehogy!
Izgalom kell,
bújócska,
másik társ, ki
bár ócska ember,
lelke meg nincsen,
jót belé csak
képzelsz,
mígnem egyszer
könnyed ered,
záporozik,
s visszatérsz
a régihez, ha tudsz,
kit már nem is unsz,
jobbnak bizonyul,
mint a fényes új.
Csakhogy párod
mással látod,
sakktábla világ,
kettő a király,
nem kell már
királynő,
van elég új nő,
mindenki
pótolható,
mondja
pápua-pótapó.

Share

Szabó Jolán: Hógolyó

május 13th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Eldobsz egy hógolyót,

messze a légben,

hóba huppan,

majd tovagurul.

Nem is sejted,

ártatlan tetted

lavinát kelt,

hógolyóból

görgeteg lesz,

felgyorsul,

s mindent visz

mi útjába kerül,

menthetetlenül.

Hógolyó lehet

egy tett, egy szó,

mi politikus

szájából szól,

nem kell hozzá

a szűzfehér hó.

Share

Szabó Jolán: Bizsergető tavasz

május 13th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Két nap alatt virágba borul kertünkben a cseresznyefa, a többi gyümölcsfán is duzzadnak a rügyek és a folyó felől friss levegőt terel a szél. A házunk előtti virágoskertben illatoznak az ibolyák és nekem semmi kedvem az irodai munkához.
Útjára engedem a családot. Férjem a két gyereket alig tudja beterelni a kocsiba, hogy iskolába vigye őket, mintha számukra mindennél fontosabb lenne a tavaszai napsütés.

Pár percig ott állok a ház előtt, lehunyom a szemem és süttetem arcom a nappal. Öt perc múlva indulnom kell a takarékszövetkezetbe, ahol immár tizenöt éve robotolok, és szerencsésnek mondhatom magam, mert biztos az állásom és a fizetésem is elfogadható. Nincs okom panaszra, mert rendes a férjem, a gyerekeimmel sincs gond, csak hiányzik életemből a szín, amely tavasszal óhatatlanul belopakodik a természetbe, onnan a lelkembe férkőzik, figyelmeztetve, hogy én mellettük csak egy színtelen, szagtalan penészvirág vagyok.

Néha magam is úgy érzem, hogy elsősorban anya vagyok és feleség, bár mindkettőben közel járok az optimálishoz, mégis hiányérzetem van, mert évek óta kihunyt bennem a nőiesség. Hiába nyertem vissza leánykori alakomat, és ápolt vagyok, nem hanyagolom el magam, de már nincs férfi a környezetemben, aki nőnek tekintene. Persze, itt, falun, mindenki mindenkit ismer, és én vagyok a Tóth Feri felesége, Dorka és Péter édesanyja, a takarékszövetkezet oszlopos tisztviselője és ennyi.

Bizserget a tavaszi napfény, figyelj rám, több szín van benned, mintsem amennyit mutatsz, csúfolódik velem egész úton, míg két saroknyit gyalogolok a munkahelyemre.
Dezső, a főnököm, zabos és ideges, mert két órán belül el kell juttatni a városi kirendeltségünkhöz a negyedéves statisztikát, melyről elfeledkezett, ezért az éjjel állította össze, és most nyomtatja ki. Bevinné maga is, de nem mozdulhat ki, mert a héten várható az aktuális ellenőrzés, és mint tudjuk, Murphy törvénye szerint, biztosan akkor jönnek az ellenőrök, ha nincs helyén a főnök.
– Piroska, kérem – néz rám – bejönne az irodámba?

Átvillan fejemben, mit ronthattam el, mert csak úgy, ok nélkül, senkit sem hív szobára a főnök.
– Megkérem, hogy vigye el személyesen a negyedéves jelentést. Ott a kocsim a parkolóban, azzal menjen, és ráér visszajönni a munkaidő végére.

Erre mondják, hogy vak tyúk is talál szemet!

Dezső autója egy tinédzser korú Opel, mellyel kényelmesen gurulok a főútvonalon. Nem sietek, enyém az egész nap, és egy óra alatt úgyis odaérek.

A kolléganők eleinte ügyfélnek néznek, mert eddig csak telefonon tartottuk a kapcsolatot. Ahogyan elnézem, mindegyikük megjelenése az öntudatos nő képzetét kelti. Miután kiderül, hogy ki vagyok, azonnal hellyel és kávéval kínálnak. Gyorsan letudjuk a hivatalos ügyünket és óvatosan megkérdezem, hol találnék egy szépségszalont, ahol nem kell sokat várni és valóban olyan jó-e az új pláza, mint azt a megyei napilapban olvastam.

Pár perc alatt bejelentenek a szépségszalonba és elmagyarázzák, hogy a pláza melyik üzletében érdemes vásárolni, csak keressem Adélkát, aki rendszerint megoldja, hogy a kiválasztott áru bekerüljön az akciósok közé. Fel is hívják, hogy ne érje váratlanul a megjelenésem.

Szerencsére nálam van a bankkártyám, és még nem tudja a családom, hogy kivételesen nagy összegű jutalmat kaptam, melyből ez egyszer magamra is költök.
Délután háromra új frizurával, kisimult arccal, decens, mégis elegáns műkörmökkel és három szatyor ruhaneművel, két pár új cipővel, új parfümmel úgy érzem, megújultam tetőtől talpig.

Dezső rá sem pillant, amikor visszaadom a forgalmit és a slusszkulcsot, úgy kérdezi:
– Minden rendben volt?
– Természetesen! – vágom rá és megyek haza.

Útközben szerelmes fruskaként dudorászok. Nőnek érzem magam! Végre friss vagyok, és virágba borultam, mint a cseresznyefánk!
Elpakolászom a kincseimet és visszavedlek háziasszonnyá, aki meleg vacsorát készít a családjának, miközben beindítja a mosógépet és a gyerekek hazaérkezésig vasalással múlatja az időt.

Kizárólag a hetedikes kislányomnak tűnik fel a külső megújulásom, de nem teszi szóvá, csak cinkosan a fülembe súgja: szép vagy, anya!

Este, amikor behúzzuk magunk után a hálószobánk ajtaját, férjem végignéz rajtam:
– Tetszik az új hálóinged! – jegyzi meg, és máris húz az ágyba.

Magam sem tudom, hogy heves szeretkezésünket az új hálóingemnek, vagy a parfümömnek köszönhetem.

Share

Szabó Jolán: A menyasszonyi ruha titka

május 10th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Bérczi Domán ajka felett sötétednek a pihék, ám sima arca selymes, még nem csúfítják pattanások, és a szeme, hát, az bizony tengerzöld. Kár, hogy nem mer belenézni, mert elveszne benne. Tetszik neki ez a fiú, igaz, a párhuzamos osztályba jár, ezért csak a folyosón meg az udvaron találkoznak.

Domán kiválóan kosarazik, ezért Szironka három hónapja minden kosármeccsen ott drukkol a csapatnak, és viszi magával a barátnőjét is, hogy ne csak az ő hangja tűnjön ki a biztató szavakat hangosan kántáló tömegből. Időközben Ilonkának is megtetszik egy fiú, a Pataki Imi, aki a nyolcadik cébe jár és majdnem olyan tehetséges kosaras, mint Domán. Kiderült, hogy a két fiú között jó barátság szövődött és a mérkőzések után rendszerint megajándékozzák magukat egy-egy szelet Sacher tortával.

A két lány kifigyeli a fiúkat, de odáig nem merészkednek, hogy kövessék őket a cukrászdába és véletlenül találkozzanak, pedig minél hamarabb szeretnék felhívni magukra a fiúk figyelmét.

Szinte minden nap újabb taktikát dolgoztak ki, melyet rendszerint másnap el is vetnek. Együtt tanulnak este öttől hétig, hiszen mindketten ugyanazokba a középiskolákba jelentkeznek és mindössze öt nap van hátra a felvételi vizsgáig.

Mindketten jeles tanulók, előkészítőbe is járnak, azért kívánatos lenne Szidonkának történelemből, Ilonkának meg matematikából jobban felkészülni a megmérettetésre .
Legújabb tervük szerint az iskolai jelmezbálon, álarcaik jótékony takarásában veszik fel a kontaktust a fiúkkal. Kétség sem fér hozzá, hogy ők is ott lesznek, és felismerik a fiúkat, legyenek bármely jelmezben.

Szironka édesanyjának nincs ideje a jelmezbállal foglalkozni, így reá hárul, hogy magának és hatodikos öccsének is megfelelő jelmezt keressen. Ehhez persze segítségre is szüksége lenne, s kire számíthatna, ha nem a nagyira. Öccse hajóskapitány akar lenni, mert az olyan egyszerű. Persze, kigondolni! Neki legalább van elképzelése, ám Szironkának sejtelme sincs, minek öltözzön. Természetesen álarc is kell, egy fekete, meg egy fehér, mert abban bizonyossága van, hogy jelmezének fehér színe lesz, mert az kiemeli fekete haját, és karcsú alakját. Magassága is meg van hozzá, hiszen százhetvenhat centiméterével egyenesen manöken alkat.

Szombat reggel a nyolcórás vonattal elutaznak a nagyihoz, nem kell átszállni és az intercity gyors és pontos vonat.

Édesanyjuk hat szendvicset csomagol nekik az útra, melyből négyet az öccse azonnal eltüntet, bezzeg a csomagjaikat nem segít cipelni, azokat Szironkának kell kézben tartania, és ügyelni az öccsére, nehogy elkeveredjen a pályaudvaron, ahol a nagyi már vár rájuk.

Márta nagyi édesapjuk édesanyja, aki imádja őket. Családi vonás a Tombor családban a válás, mondogatta, amikor a szüleik elváltak, és apjuk azonnal kiment Angliába dolgozni, s nem is látták már vagy négy éve. Nagyi is elvált, a nagyapjukat sohasem emlegette, és a gyerekek sem érdeklődtek utána.

Márta nagyi húslevessel, rántott csirkével és palacsintával várja őket és amint elhelyezkednek, már tizenegy órakor megebédelnek, hogy minél több idejük legyen a szórakozásra. Így mondja nagyi, a szórakozásra, mert számára az unokáival folytatott kalandozás annak számít. Délben már moziban ülnek, utána sétálnak egy nagyot a parkerdőben, majd beülnek egy cukrászdába krémest enni, és hazamennek, ahol vacsora után pizsama partit tartanak.

Nagyi hatvanöt évesen is képes önfeledten táncolni, megtanítani az unokáit keringőzni, bár e tudást Egonka egyszerűen felesleges butaságnak tartja, nem úgy Szironka, aki tudja, hogy a keringő a táncok királya marad, míg világ a világ. Igyekszik megtanulni a lépéseket, és olyan könnyedén suhanni a parketten, mint nagyi.

Egonka kilenc órakor lefekszik aludni és végre megoszthatja nagyival a gondjait, ami a jelmezeket és az álarcokat illeti.
– Szironka, holnap reggel keresünk neked egy megfelelő ruhát, már tudom is, hogy melyiket. Egonkának meg apátok gyerekkori holmiijai közül választunk megfelelő szerelést. Holnap elkészítjük a hozzájuk való álarcokat is. Rendben?

Nagyon nehéz tizennégy évesnek lenni! Főleg akkor, ha a szerelem nem engedi aludni, csak ábrándozással telik a fél éjszaka és reggel nyűgösen ébred. Ráadásul a nagyanyja azonnal kiszúrja, és csak somolyog rajta, mert reggeli közben egyre csak ásítozik.
Bezzeg Egonka elkunyerálja a tányérjáról az egyik szendvicsét.
– Kislányom, menj fel a padlásra, neked könnyebb a meredek lépcsőn közlekedni, mint nekem. A sarokban találsz egy csatos ruhaládát, nyisd fel és vedd ki belőle a kék dobozt, hozd le. Abban van a leendő jelmezed.

Ujjnyi vastag por fedi a ládát, s majdnem ugyanannyi a benne lévő kék dobozt, melyet úgy fog meg, mintha az törékeny üvegből lenne és egy erősebb érintésre milliom darabra törne.

Először megtisztítja nagyi a portól és óvatosan nyitja fel, mintha attól félne, hogy kirepül belőle egy kismadár. Sokszoros selyempapír csomagolásban ott fekszik benne egy hófehér ruha, melynek por és a levendula illata van, mely gyorsan betölti a szobát, s mélyen beszippantva megköhögtet.

Nagyi óvatosan hámozza ki a ruhát selyempapír burkából, majd felemeli, és ablak elé tartja, hogy áttörjön a napfény a papírvékony anyagon, amely halvány sárgára színeződött az évtizedek alatt. Ez volt az édesanyjának, azaz Szironka dédanyjának az esküvői ruhája. A ruha alatt félarasznyi kis boríték árválkodik. Egonka kikapja a dobozból és máris nyitja fel, mert elsőként szeretné megnézni a tartalmát.
– Nincs is benne semmi, csak egy kisdarab üres papír! – mondja csalódottan, s leejti a földre. – Megyek tévét nézni, ez engem nem érdekel!

Szironka felveszi a papírt, s érzi az ujjain a rajta lévő írást.
– Ne lepődj meg, kislányom! Keress gyorsan egy grafitceruzát és óvatosan satírozd be, és megjelenik az írás!

„Ki ezt a ruhát viseli, és kedvese átöleli, az megtalálta az igaz szerelmet!”

– Jól van, Szironka, nem kell ezt olyan komolyan venni! Most pedig eredj, tedd be a sütőbe sülni a húst, már előkészítettem, és foglalkozz az öcséddel, mert nekem ki kell tisztítanom ezt a szép ruhát.

Márta nagyi egy órára eltűnik a fürdőszobában. A gyerekeket lefoglalja a televízió műsor, most kivételesen nem veszekszenek, melyik csatornát nézzék.
A darázsfészek díszítésű, mell alatt enyhén húzott, bokáig érő, hófehér, pillekönnyű ruhát még Egonka is megcsodálja.

Szironka felpróbálja, és olyan légies, kecses benne, amilyennek még soha sem érezte magát.
– Figyi, Szironka, – szólal meg nővérét látva a ruhában – úgy nézel ki, mint egy hercegnő!

Márta mama mindent megőriz, ezért nem csoda, hogy az egyik szekrény mélyén hosszú ujjú matrózblúzt talál, melynek mandzsettáján ugyanolyan csíkok vannak, mint a gallérján. Percek alatt összeáll a hajóskapitány jelmeze is.
Maradék anyagokból két igen tetszetős álarcot is varr, természetesen varrógéppel. Szironkáét maradék tüllel kombinálja, s ezzel a megoldással felismerhetetlenné teszi a kislányt.

Egy hét múlva a jelmezbálon csak az jelenhet meg, aki maga is jelmezt visel, az igazgatónő kivételével. A felső tagozatosok esetében a szülők és a tanárok sem kivételek ez alól a szabály alól, és ők a tornateremben báloznak délután négytől este nyolcig, míg a kicsik az aulában, délután egytől négyig.

Ilonka nem ismeri fel Szironkát és a kislány ezt egyáltalán nem bánja, talán egyedül még könnyebb is lesz feltérképezni, hol lehet Domán. Csak mosolyog, de nem szól egy szót sem, mert a hangjáról felismernék. Az igazgatónő cerebrálja az eseményeket. Lehet szavazni a jelmezekre, és az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja, és az, akit nem ismernek fel a többiek.

Hamarosan felhangzik a zene és lehet táncolni. A falak melletti asztalokon szendvicsek, sütemények és üdítők, melyekből mindenki annyit fogyaszthat, amennyit csak akar.
Szironka nem mer enni és inni sem, félti a ruháját. Szinte valamennyi osztálytársát és tanárát felismeri.

Nem igazán mernek táncolni, nehogy elfogyjanak a tánc alatt az ételek és az italok, ezért az igazgatónő a diszkóstól keringőt és kér és elkiáltja magát, hogy hölgyválasz! Ebben a pillanatban megpillantja Szironka a fiút, aki tetszik neki, egyenesen felé tart és egy biccentéssel felkéri táncolni.

Legnagyobb meglepetésére, a Zorrónak öltözött, magas, vékony fiú sem szól egy szót sem, alig látszik az arca az álarca miatt, de kitűnően táncol, csak úgy repülnek a teremben körbe, körbe. Megcsapja partnerének kellemes illata, s már maga sem tudja, a tánctól bódul vagy a fiú illatától.

Egészen hat óráig egymást követik a legkülönbözőbb zeneszámok, és ők el nem engednék egymás kezét, csak táncolnak, táncolnak, mintha életük függene tőle.
Zorró a lassú zeneszámnál magához öleli a lányt, oly szorosan, hogy egy bolha is sikítozna, ha közéjük szorulna.

Hat órakor az igazgatónő lezárja a jelmezversenyt és eredményt hirdet. Kiderül, hogy Szironkát és Zorrót nem ismerték fel, és mindketten nyernek egy zsúrtortát. Mielőtt átvennék, le kell venniük az álarcukat.

Nagy ováció közepette először Szironka szabadul meg az álarcától, majd Zorróra kerül a sor.

Mindenki legnagyobb meglepetésére, a fekete álarc – a szeptembertől friss diplomásként matematikát oktató – tanárukat rejti.

A legnagyobb tetszésnyilvánítás Domán és társai felől érkezik.
– Szép pár vagytok! – bődül el egy mutáló fiúhang.

Szironka igyekszik megkeresni az öccsét és mielőbb hazamenni! Micsoda égés! Persze, Ilonka azonnal hozzájuk csapódik és közli, hogy velük megy, akár náluk is alhat.

A matektanárrá szelídült Zorro utánuk megy a ruhatárba és Szironkának adja a tortáját.
– Jót táncoltunk, Szironka, ezt a ballagás utáni banketten is megismételjük!

Hazafelé menet egész úton hazafelé Szironka fejében dédanyja üzenete dorombol: „Ki ezt a ruhát viseli, és kedvese átöleli, az megtalálta az igaz szerelmet!”

Share

Szabó Jolán: Öt nap csend

április 29th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Kirepült a legkisebb gyermekünk és ketten maradtunk a férjemmel. Azt hittem, hogy végre lesz időnk kettőnkre is, mit mondjak, lett!

Reggel nem kellett közelharcot vívni a gyerekekkel a fürdőszobáért, mert korábban lányunk kétszer annyi időt töltött a tükör előtt, sminkelés címén, mint mi ketten, és a fiunkhoz sem kellett ötpercenként bekopognunk, hogy ébredjen fel végre, mert hasára süt a nap és hamarosan pecsenye pirosra égeti. Reggel fél hétkor már az asztalon volt a reggeli, és a négy teríték, mégsem reggelizett együtt a család, mert mindenki akkor ült asztalhoz, amikor végzett a reggeli tollászkodásával.

Munka után siettem haza, hogy elkészítsem a meleg vacsorát, de azzal kellett kezdenem a teendőimet, hogy eltüntessem a reggeli maradványait és elmosogassam a rengeteg tányért és poharat, melyek napközben gyűltek fel, gyerekeim áldásos ténykedése kapcsán.

Mire fél hétre elkészült az egytálétel, megterítettem és vártam a családom tagjait. Érkeztek is a legkülönbözőbb időben, megint nem sikerült egyszerre vacsoráznunk, így az esti mosogatást legkorábban kilenckor fejeztem be. Közben nyugodtan moshattam, vasalhattam, de takarítani és porszívózni csak hétvégén volt szabad, mert azon tevékenységeim zavarták a családtagokat, a férjemet a televízió nézésében, a fiamat a zenehallgatásban, a lányomat meg a telefonálásban.

Nehogy azt higgyétek, hogy híján voltunk a családi kommunikációnak! Dehogyis! Vettem magamnak a konyhába egy kis televíziót, s miközben tettem, vettem, az csak mondta a magáét, mégsem tudtam végignézni egyetlen filmet sem, még a rövid sorozat epizódokkal is lemaradásban voltam, mert valaki mindig beállított hozzám, megbeszélendő a problémáit.

A lányom egyszerre három fiúval flörtölt, eggyel meg járt és ez némi gubanccal járt, melyet persze velem akart kibogoztatni. A fiam arra volt kíváncsi, mivel lehet a lányokat mielőbb levenni a lábukról, képletesen és szó szerint, a férjem pedig színesen tudta ecsetelni a munkahelyi történéseket és a tanácsomra várt, hogy kirúgja a kollégái vagy megnevelje, melyikkel jár jobban.

Csak nekem nem volt sem időm, sem alkalmam arra, hogy a dolgaimmal untassak másokat, még ha azok nem is a családtagjaim, hanem a barátnőim. Nem volt időm rá, de most másként lesz!

Reggelit nem készítek, egyen a férjem a konyhában, azt, amit a hűtőben talál. Így egy órával tovább alhatok.

Délután, munka után, sétálok egy fél órát, vagy, ha ráér valamelyik méltatlanul elhanyagolt barátságunk felélesztésében partner barátnőm, akkor találkozom vele, megiszunk valahol egy kávét és kibeszélgetjük magunkat, az sem érdekes, ha későn érek haza, mert a hűtőszekrényben ott vannak lefagyasztva az ételek, csak meg kell melegíteni a mikróban. Arra még talán képes a férjem! Azt sem bánom, ha a nappaliban eszik, televízió nézés közben, egyenesen a dobozból, mert arra is lusta, hogy kitálalja magának. Ha mondandója akad, nyugodtan elmondhatja azt az ágyban is, talán ott meghittebb, mint a konyhában.

Már van időm fodrászhoz, kozmetikushoz járni, és kacérkodom a manikűrössel is, elvégre kevesebb a házimunka és majd vigyázok a műkörmeimre.

Teljesen megfiatalodtam! Külsőleg és belsőleg is!

Rájöttem, nem muszáj naponta kettőnk miatt a konyhában múlatni az időt, amikor a kifőzdében elfogadható áron vehetek hazafelé menet két adag ételt.

Férjem már nem ül a televízió előtt, hanem a barátaival találkozgat és folytatják világmegváltó vitáikat egy pohár bor mellett. Nagyon jól teszi, végre kimozdul, és nem tesped a televízió előtt.

Átgondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy mindketten ott együnk, ahol és amikor ránk tör az éhség, nem kell főznöm, csak hideg élelmet vásárolok. Végre akkor porszívózhatok, amikor nincs senki a lakásban, és a mosás, vasalás is könnyebben megy, ha közben senkit sem kell kiszolgálnom.

Szombaton és vasárnap hazajönnek a gyerekek, akkor ismét a tökéletes háziasszony vagyok, de hét közben élem a magam életét. Kicsit zavar, hogy a férjem sohasem kezdeményez közös programokat, de sebaj, a barátnőimmel eljárunk vásárolgatni a plázákba, vagy csak iszunk egy kávét, és annyi filmet játszanak a mozikban, hogy azokban is válogathatunk, és színházba is ismét járunk.

Néhány hónap után úgy viselkedünk a férjemmel, mintha jó testvérek lennénk. Hiszen ott nem számít, ha a bátyám nem dicséri meg az új frizurámat, nem veszi észre az új ruhámat és azt sem, hogy visszafogytam a leánykori súlyomra. Szerencsére vannak még férfiak a világon, akiknek feltűnik a ragyogásunk, s válogathatunk közöttük, hogy ki legyen az a szerencsés, aki megérdemli, hogy több időt töltsünk vele kettesben. Nálam Tamás a nyerő, amit a barátnőim megértenek és falaznak nekem a randevúink idejére.

Amikor túlórára hivatkozva reggel ér haza a férjem, magam is elérkezettnek látom az időt arra, hogy Tamással töltsek egy egész éjszakát. Még csak meg sem indoklom a hitvesi ágytól való távolmaradásom, miután egy ideje átköltöztem éjszakára a lányom szobájába. Igaz, a férjem meg a fiunk helyén alszik már több hete.

Hanem lebukunk a gyerekek előtt, mert váratlanul beállítanak, csak úgy, bejelentés nélkül, hogy a házassági évfordulónk alkalmából köszöntsenek bennünket. Mi pedig nem vagyunk otthon. Hiába szombaton kettőnk között a nagy egyetértés és szeretet, mellyel várjuk őket, azonnal a számonkérésünkkel kezdik, mi pedig, mint a gyerekek, akiket rajtakaptak a csínytevésen, bűnbánón magyarázkodunk, hogy moziban voltunk, férjem szerint meg kettesben vacsoráztunk egy étteremben. Huszonöt évi házasság után még egyfélét sem vagyunk képesek hazudni.

Lebuktunk.

Kiborultak gyerekeink,hogy elment az eszünk, ha el akarunk válni, meg egy világ tört össze bennük, egymás szavába vágva szapultak bennünket, mi pedig tiltakoztunk, hogy szeretjük egymást, csak nem akarunk súrlódást, meg nagyon hiányoljuk mindkettőjüket.

Kínos hétvégénk volt.

Végül megbeszéltük a férjemmel, hogy hetente egyszer, hét közben, mindkét gyerekünket meglátogatjuk a kollégiumban, az egyik Pesten, a másik Debrecenben tanul, egyébként pedig ugyanúgy folytatjuk a békés egymás mellett élésünket, mint korábban.

Megtehetjük ezt azért is, mert többé nem kérik rajtunk számon a gyerekeink, hogy mit teszünk, vagy mit nem. Ugyanis soha nem tudtunk velük találkozni a látogatásaink során, mert a lányunk állandóan randevún volt, a fiunk meg valamelyik kocsmában készült a vizsgára a haverjaival.

Mondhatom, immár a legnagyobb nyugalommal, hogy békés, boldog család vagyunk.

Share

Szabó Jolán: Tamáska

április 9th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Szegény uram, isten nyugosztalja, mindig azt mondta a fiunknak, Tamáskám, csak azt a nőt hozd haza, akit elveszel feleségül. No, nem is hozott egyet sem, mert igen élvezi az agglegény életet. Mostanáig! Egy hete felhívott:
– Anya, vasárnap ebédkor szeretném bemutatni neked a kedvesemet!
Ugye, milyen szépen mondta! A kedvesét! Hát, nagyon szeretni azt a nőt! Nem is nagyon bánom, ha végre révbe ér! Szeretném megérni az unokáim megszületését, mert remélem, nem egy gyerekük lesz, hanem több is, nem úgy, mint nekünk, mert szegény Lajosom azt mondta, csak annyi pulya kell, amennyit tisztességgel fel tudunk nevelni.
– Hozzad csak, kisfiam, alig várom, hogy megismerhessem! – biztattam, – és mit kell róla tudnom, kisfiam?
– Semmi különöset. Egy nagyon okos közgazdász!
Egész héten suvickoltam a lakást, hogy minden csillogjon, villogjon, nehogy az én jövendőbeli menyem akár egy porszemet is lásson a házban.
Itt, Pestszentlőrinc egyik mellékutcájában nincs átmenő forgalom, nyugodtan kinyithatom az ablakot, nem száll be annyi por, mint Tamáskámnál, aki Budán lakik, a Moszkva téren, amely már Széll Kálmán tér, de nekem csak Moszkva tér marad.
Kimentem a piacra és bevásároltam. Még Szedlacseknénak is feltűnt, hogy mekkora nagy csomagokat cipelek.
– Kiket vár vendégségbe, Kovácsné asszony, hogy ennyire bevásárolt?
– A fiam jön vasárnap ebédre a kedvesével, aki közgazdász! – vágtam rá nagy büszkén, mert a fiam igaz, hogy harmincöt éves mérnök, de a felesége is tanult ember lesz, nem takarítónő, mint a szomszédasszony menye.
– Csak nehogy odaszokjanak magához, mert úgy jár, mint én! Nem győzöm már sem pénzzel, sem energiával, hogy minden vasárnap nálam ebédel az egész család! Tudja maga, mennyit eszik két felnőtt, meg három gyerek? Adja isten, hogy megtudja!
Bánnám is én, inkább éheznék hét közben, csak már ott tartanánk.
Főzök egy finom Újházi tyúkhúslevest, utána töltött dagadó lesz sült krumplival, meg uborkasalátával és süteményt is sütök, Tamáska kedvencét, rácsos lekváros-diós linzert. Bort is vettem, meg egy üveg vodkát, már mindegy, kerül, amibe kerül, nem akarok leégni a vendég előtt.
Burkus kutyám ott vár a kapuban, rá is átragad az izgalom, mintha tudná, hogy fontos nap van, reggel el sem mozdult mellőlem, s most is követ, mint az árnyék. Megáll az előszoba ajtajába, mert a házba nem léphet be, még az uram szokatta rá, hogy ott a határ. Nyitva hagyom az ajtót, úgy szoktunk beszélgetni máskor is.
– Tudod, Burkus, ma elhozza Tamáska a kedvesét, végre megismerjük. Remélem, nem ugatod meg, nem illenék, hiszen lassan családtag lesz, azokat pedig nem illik vegzálni. Érted?
Leül a küszöbre és onnan figyel, hegyezi a fülét és vakkant egyet, mintha értené, amit mondtam neki.
Még csak át sem öltözöm, sajnálom rá az időt, úgy, ahogy vagyok, hétköznapi kimenő ruhámban nekilátok zöldséget pucolni, addig a húsok ott állnak a vízben, a két tálban, legalább jól kiáznak addig, míg sorra kerülnek. Közben jár az agyam. Megvettem egy egész tyúkot, sok lesz az a levesbe, de nem baj, belefőzöm az egészet, majd a nagyobb főtt húsokat csak úgy párizsiasan átsütöm, legalább kétféle húst tálalhatok második fogásnak.
Jár a kezem, mint a motolla, de létezik egy határ, melyet nem lehet átlépni. Először süljön meg a töltött dagadó, csak utána tehetem a sütőbe a linzert. Sebaj, annak sem árt, ha letakarva vár a sorára.
Gyöngyözik a leves a tűzhelyen, sül a dagadó, mehetek tusolni és átöltözni .
A nagyszobában terítek, a nagy asztalon, herendi porcelánnal és a maradék családi ezüst eszcájggal, had’ lássa a vendég, hogy nem is akármilyen családhoz kerül.
A kertben találok még néhány őszirózsát, igaz, már jól kinyíltak, de jól mutatnak az ebédlőasztal közepén, a közepesnél alig nagyobb kristályvázában.
Meleg a vénasszonyok nyara, azért a süteményt már a kerti szaletliben fogyaszthatjuk, meg a kávét is. Odalátni a szomszédból, csak irigykedjen Szedlacsekné, úgyis tudom, hogy leskelődik majd az ablakból, hogy mielőbb megláthassa a jövendőbeli menyemet.
Felveszem a fehér térdig érő nadrágomat, hozzá az égszínkék pólómat, abban csinos is leszek, de nem öltözöm túl a jövendőbeli menyemet.
Csigatésztát főzök levesbetétnek, az olyan ünnepélyes.
A sütemény is öt perc múlva kész, amikor Burkus felpattan és rohan a kapuhoz. Szaladok magam is, hogy kinyissam a nagykaput, álljanak be kocsival az udvarra, az a biztos.
Tamáskám begurul az autóval, de nem egészen hátra, ahová állni szokott, hanem a ház mellett parkol le, ahová Szedlacsekné már nem lát át.
Nyílnak az ajtók, kiszáll Tamáska és a másik oldalról is egy jól öltözött férfi pattan ki a kocsiból, kezében hatalmas virágcsokorral, megkerüli a kocsit, és elém áll:
– Kézcsókom, Márta néni! – nyújtja nekem a csokrot.
– Szervusz, anya! Bemutatom Dávidot, a kedvesemet!
– Dr. Zalán Dávid vagyok! – mutatkozik be a fiatalember, miközben úgy érzem, a lábaimból kimegy minden erő, és egy hang nem sok, annyit sem tudok kinyögni.
Burkus, a szófogadó, szimatolgatja a vendég cipőjét, majd egy óvatlan pillanatban megnyalja a kezét. Elvégre családtag lesz.

Share

Szabó Jolán: Van annyi pénz?

április 9th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Van annyi pénz, mennyiért megvehető a szeretet,
Van annyi pénz, mennyiért elhamvad a becsület,
Van annyi pénz, mennyiért szublimál a tisztesség,
Van annyi pénz, mennyitől elborul a józan ész,
Van annyi pénz,mennyitől elbújdosik a lélek,
Van annyi pénz, melyben elvész az ember,
Van annyi pénz, mely csalfa szabadsággal jár,
Van annyi pénz, mely szülőhazát feledtet,
Van annyi pénz, mely hatalmat követel,
Van annyi pénz, mely aláz és aláztat.
Van annyi pénz, mely boldogságot űz.

Nincs pénzem, csak szerető családom,
Nincs pénzem, csak számos barátom,
Nincs pénzem, csak összetartó népem,
Nincs pénzem, csak két erős karom,
Nincs pénzem, csak pengeéles eszem,
Nincs pénzem, csak sikeres munkám,
Nincs pénzem, csak szép, békés álmom,
Nincs pénzem, csak boldogságom.

Nincs annyi pénz, amennyiért megvehetnék.

Share

Szabó Jolán: Számadás

április 9th, 2014 Posted in Szabó Jolán | No Comments »

Külső szemlélő Vandát inkább üzletasszonynak véli, mintsem komoly magyar-angol szakos tanárnak, miután a magas, vékony nő divatos kosztümben jár és körömcipőben, hosszú, vörösesbarnára festett haja úgy lebeg a szellőtől, ha siet valahová, mint a televízióban a hajlakkot reklámozó manökené. Csodálják a kollégái az energiáját, olyannyira, hogy a háta mögött a nők Bombának, a férfiak meg Bombázónak becézik.

A tanári kar arról híres, hogy itt mindenki mindenkiről mindent tud, vagy tudni vél, és futótűzként terjed minden pletyka, melyet sem megszűntetni, sem elkerülni nem lehet.

Vandának erre nincs ideje, hall egyet és mást, de nem érdekli. A munkaidő lejártának percében kilép az iskolából, beül a kocsijába és irány az első tanítvány. Naponta négy negyvenöt perces magánórát ad, házhoz megy, kiválóan tanít, de meg is kéri az árát. Nála ötezer forint a tarifa, az pontosan négyhetente négyszázezer forint, ahhoz jön a kétszázhúszezer forintos nettó bére, az már összesen hatszázhúszezer forint, amely negyvenezerrel több, mint a férje fizetése. Igaz, ebből havi százezret kifizet Béla bácsiéknak. Annak a felét is meg lehetne spórolni, ha Robin minden nap érte menne a gyerekekért, kikérdezné a leckéjüket, megvacsoráztatná őket és fürdésre meg úgyis hazaér. Csakhogy Robin élhetetlen, még mindig abban az álomban leledzik, hogy előbbre léphet a ranglétrán, pedig a napnál is világosabb, hogy erre semmi esélye, így megy nyugdíjba, középvezetőként, feltéve, ha közben ki nem rúgják.

Az elmúlt évben félretettek kétmillió forintot, a két gyermekük egyetemi tanulmányaira, bár még általános iskolások, de akkor kell takarékoskodni, amikor van miből. Egyébként is sokba kerül az élet, főleg akkor, ha az ember jogos igényeit kielégíti. A háromszobás lakás és a két autó fenntartása sem kevés, ehhez jönnek a gyerekeik különórái, nyaralni is kell, és nem járhatnak kínai rongyokban.

Sötét van, szitál a köd, alig lehet látni. Késni fog pár percet, és megint csak reggel tud néhány szót váltani a gyerekekkel, mert alszanak már, mire hazaér.

Óvatosak az autósok a köd miatt. Araszolnak, mintha mindenki ráérne. Hát erre igazán nincs ideje Vandának!

Már mindegy, úgyis késésben van. Legalább felhívja Béla bácsit, a volt magyartanárát, aki helyette javítja a dolgozatokat, felesége, Laura asszony pedig elhozza a gyerekeket az iskolából és vigyáz rájuk, amíg az apjuk hazaér. Havi százezerért.

– Jó estét, Béla bácsi! Meg tetszett kapni a dolgozatokat? Ráér holnapután estig. Nagyon köszönöm! Viszontlátásra!

Aranyat ér az öreg, pedig elmúlt hetven éves. Vandának szerencséje van két dologgal, egyrészt a középiskolások már interneten is beadhatják a dolgozataikat, másrészt pedig Béla bácsi helyette átnézi azokat, leosztályozza és mindegyikhez ír néhány biztató sort a diákoknak. Számára már csak annyi teendő marad, hogy átfutja azokat és eddig, öt év alatt, még egyetlen hibát sem vétett az öreg.

Végül a késés fél órára dagad, ezért fél kilenc után néhány perccel ér haza. A gyerekek már alszanak, hanem férje frissen borotválkozva, öltönyben, nyakkendőben várja.

– Szervusz, Robin! Mi történt?

– Szervusz, Vanda! Kikapcsoltad a telefonod, ezért nem tudtam veled megbeszélni, hogy el kell mennem egy üzleti vacsorára, kilencre. A gyerekek megvacsoráztak, megfürödtek, alszanak.

– De napközben üzenetet hagyhattál volna…

– Nem volt időm rá! Mennem kell, majd jövök, ne várj rám.

– Robin, veled mehettem volna…

– Ugyan, szívem, csak egy unalmas üzleti vacsora lesz!

Mire megszólalna Vanda, már csapódik a bejárati ajtó. Odaszalad az ablakhoz. Még látja, amint Robin Opelje kifordul a főútra.

Valóban kikapcsolja a mobilját az órák alatt, hiszen úgysem tudna beszélni senkivel. Valami még sincs rendben! Előkaparássza táskája mélyéből a mobilját. Nincs is kikapcsolva!

Megnézi a gyerekeket, édesdeden alszik mind a kettő.

Rátör az éhség. Délben kihagyta az ebédet. A konyhában túlságosan nagy a rend, nincs egyetlen mosatlan sem, amelyre még nem volt példa. A hűtőszekrényben azonban káoszt talál. Vajon miért nem tette rendbe Laura néni?

Egy szendvics, egy pohár tej és úgy érzi magát, mintha egy fél sült ökröt megevett volna. Dupla adag kávét főz, s amíg ihatóra hűl, addig átöltözik és előveszi a laptopját, melyet állandóan magával hurcol mindenhová.

Elhelyezkedik a nappaliban, és kávézás közben megnézi az üzeneteit.

Nini, Béla bácsi máris átküldte a dolgozatokat! Még kísérő levelet is írt hozzá:

„Drága Vandám!

Sajnálom, kislányom, kiújult az isiászom, és nem vállalhatom tovább a dolgozatjavítást. Laura nénédet lefoglalja a pátyolgatásom, tudod, milyen rossz, nyűgös beteg vagyok.

Mindig ügyes és talpraesett voltál, ezért bízom abban, hogy hamarosan megoldod a pótlásunkat.

Kívánok Neked és kedves Családodnak jó egészséget, sok sikert!

Ölellek: Béla bátyád”

Remegést érez a gyomrában, mintha vizsgára várna. Bekapcsolja a televíziót, csak ne legyen ez a süket csend, mert ettől meg lehet őrülni! Már magának is hazudik, mert igazából Robin jelenléte hiányzik, ahogyan váltogatja a csatornákat a televízión, tízpercenként kérdez valamit, vagy hoz egy narancsot, teljesen mindegy, csak érzékelteti jelenlétét, oly finoman, hogy azért Vanda tudjon dolgozni a laptopján. Ilyenkor állítja össze a másnapi feladatokat, átnézi az óravázlatait, kiegészíti, ha eszébe jut valami és Robin nem hagyja egyedül, akkor sem, ha már álommanó pilláit lezárja, ahogyan gyerekeknek mondják lefekvéskor.

A tízórás hírek szokás szerint a szenzációs tudósításokkal kezdődnek:

– Súlyos baleset történt Víg Kalmár étteremben. Leszakadt a csillár és súlyosan megsebesítette az alatta lévő asztalnál ülő párt, akiket súlyos, de nem életveszélyes sérülésekkel szállítottak a János kórházba. Az étterem felújítását egy hónappal ezelőtt fejezték be. Mint azt a rendőrségi szóvivő tájékoztatásában elmondta, feltehetően a szakszerűtlen felfüggesztés miatt szakadt le a csillár. A vizsgálatot szakemberek bevonásával megkezdték.

Szegények, gondolja az asszony, jól megjárták. Már idejét sem tudja, mikor voltak kettesben Robinnal vacsorázni. Megvan! Három évvel ezelőtt színházban voltak egy baráti házaspárral, és utána beültek vacsorázni az elegáns belvárosi étterembe, s Vanda végig azon izgult, mennyi pénzt dobnak ki az ablakon, ám szerencsére Feri fizetett, mondván, hogy az ő ötlete volt a késői vacsora.

Mezítláb, sírva szalad anyjához Réka:

– Jaj, de jó, hogy itt vagy, anya… nem tudok aludni… elment állommanó… és nem tudom a szorzótáblát…

Ölébe ülteti kislányát és ringatja, mint egy kisbabát.

– Megkeressük állommanót… és holnap hamarabb hazajön apa és megtanítja neked a szorzótáblát…

Hangosan csörögni kezd a vonalas telefon, melyet kislányával ölében megy felvenni.

– Jó estét kívánok! Kovács hadnagy vagyok a kerületi kapitányságról. Kovács Robin feleségével szeretnék beszélni!

– Üdvözlöm, én vagyok. Miben segíthetek?

– A Víg Kalmár étteremben baleset érte a férjét. Rászakadt a csillár és a kórházba szállítást követően kómába esett. A János kórház intenzív osztályán ápolják. Sajnálom asszonyom. Viszontlátásra!

Megfordul a világ Vandával, kénytelen megkapaszkodni a könyvespolcban, nehogy elessen a gyerekkel együtt.

– Mi történt, anya? – szipog Réka, ösztönösen érezve a bajt.

– Baleset érte apát… gyere, felöltözünk, meglátogatjuk a kórházban…

– Visszük Tomit is?

– Visszük, kislányom, visszük… menj, keltsd fel, pár perc múlva megyek én is!

Légy erős, biztatja magát, a gyerekeidnek szükségük van rád! És Robinnak nincs? Dehogy nincs! – válaszol magának – csak balga vagy és nem vetted észre!

Kinn már felszállt a köd, helyébe fogvacogtató hideg költözött.

Share