Kettesben

október 6th, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Simon Roland

Kettesben

Naplemente,
pihe könnyű,
lila szirmát,
őrzi az ablak.

Téli képbe,
halványul,
szűk utcák,
apró sarka.

Lámpát olt,
lelket izolál,
vándor telihold,
hideg távolsága.

Üres parkban,
szótlan padok,
intim közelség,
éji magányban.

Sűrűsödő jégcsap,
tükrében egy fény,
megfagyott szavak,
mélyén ébred a tűz.

Share

Négy falevél

október 6th, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Simon Roland

Négy falevél

Egy tenyér,
az ablakon,
mélázó ősz,
a háznak dől.

Kék magas,
naplemente,
nedves padok,
itt is, ott is.

Vándorféle,
láb koptatta,
rozsdásodik,
az erdei út.

Hold sápadt,
csendjében,
tér és idő,
álarca lehull.

Share

Simon Roland: Szerető

július 2nd, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Lépteket számol,
baldachinos éj,
egy, kettő, három,
szoknyának hódol a tér.

Zord Kronosz
összetört órája,
felett csókolsz,
combod ejtett fogságba.

Lakosztályba pirkad,
langyos utca,
forró pillanat,
kacsintgat vissza az ódon kapura.

Leeresztett redőnyök,
mögött mohó vágyak,
félbehagyott fejezetek között,
hotelszobák üvöltenek utánad.

Share

Simon Roland: Történetek

július 2nd, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Cuppanó keréknyom,
gomolygó hold,
kapucnis éj varázsol,
egy elhagyott szót.

Tüskés szomorú félhomály,
asztal, bor, magányos rózsa,
részegíti a szobát,
játszik a zongorista.

Vállat csókol a nap,
modellt áll a hegy,
az úton egy lány halad,
az erdő meztelen.

Fagy, szél, hó, jég,
frissen sült kenyér.
illatokat szitál az éj.
ropog, susog, simogat a fehér

Share

Simon Roland: Kísértethajó

július 2nd, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Szétszabdalt vitorla,
átlátszó csillagos kupola,
időtlen suhan tova,
vizek örök foglya.

Árbocon sikolt,
láthatatlan sirály,
csőrében a telihold,
gomolygó semmi az útirány.

Palackba zár,
üzenetet felad,
víz felett száll,
mennyei fregatt.

Share

Simon Roland: Romantikus éjszaka

július 2nd, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Bontatlan palack,
Két üres pohár,
ki nem mondott szavak,
gyülekeznek tovább.

Két megbűvölt arcot,
igéz a gyertyaláng,
csend hirdet harcot,
a szem titkos helyeken jár.

Illat zuhatag,
szőke fáklya,
lassú táncunkat,
forró csók zárja.

Share

Simon Roland: Hosszú nyáréj

július 2nd, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Elnyel az ágy,
ölel a
hajkorona,
szőke takaró, forró vágy,
sóhajokat őriz a szoba.

Kallódó felleg,
kút hideg hold,
kezem rajzolta tested,
és a hófehér
csók.

A hajnal feloldott,
nem köt erős hajókötél,
se
iszapba fúlt horgony,
fuss, ahogy jöttél.

Share

Simon Roland: A levél

július 2nd, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

A csendre és megfelelő illemre nevelt lakosztály átitatódott a délutáni
napfényben.
Az álomszerű képen a szőke fiatal nő lassan jegyzetelte gondolatait. A toll
néha elakadt a papíron, máskor hirtelen meglódult. A szobában minden tárgy
megmártózott a nap hullámzó áramlatában. A díszítésnek, esztétikai élménynek
használt díszes kandalló belsejében időzött a fény, a képzeletbeli lángok előtt
mitikus vadállat melegedett, a tűztáncnak hódolt a padlón lapuló lény. A nő
végül befejezte az írást, lerakta a tollat, megkönnyebbülten felsóhajtott.
Gondos alapossággal összehajtogatta a levelet és egy bőrkötésű vaskos regény
lapjai közé csúsztatta be. Pislogva nézett körül, a kezét a feje alá gyűrve
rádőlt a tölgyfaasztalra és elaludt. A nap új búvóhelyre lelt a kúria közelében
fekvő tóban. Az éj a tolvajokra jellemző settenkedéssel érkezett. A szélesre
tárt ablakon belépő hold rányomta ezüst pecsétjét a papírus aljára, mintegy
hitelesítve az irományt. Erős zörej hallatszott. A kopogás felriasztotta
álmából a nőt. Az ajtó folyosó felőli oldalán türelmetlen és egyértelmű
jelzéseket küldött valaki. Kinézett az ablakon, a postagalamb még nem jött
vissza. Az újabb üzenetet már nem tudta elküldeni. Gyors mozdulattal kihúzta a
levelet a szerelmes regény oldalai közül és a hideg kandallóba hajította,
megigazította a ruháját és a frizuráját, majd mosolyt erőltetve az arcára
kinyitotta az ajtót.

A tél fehér serege körülvette a festői kastélyt. Két jövevény hatolt be a
lakatlan nemesi otthon birodalmába. A felhő folyamatosan szitálta a pelyheket.
Beléptek a kapun – Befogom bizonyítani, hogy a grófnő titkos kapcsolatot ápolt.
Méghozzá egy rivális család tagjával, a szerető naplóbejegyzése erre utal,
valószínűleg leveleztek is egymással – A másik alak elgondolkodva haladt előre,
a zseblámpával kereste a főbejáratot a zuhogó hóesésben, melyet a szél tett még
elviselhetetlenebbé.
– Mit keresünk valójában? – A hatalmas méltóságot jelképező ablakokról
visszaverődött a csóva – A diárium szerint többször is találkoztak. Ha
megtalálom a levelet, beigazolódik az elméletem és megjelenthetem az ötödik
könyvemet. A másik férfi, aki fiatalabbnak tűnt, megtalálta a bejárati ajtót –
Már így is nagy sikered van a történelem szakos diákok között, viszont nem árt
óvatosnak lenned, sok az irigyed, akik arra várnak, hogy elgáncsoljanak –
A fiatalabb férfi benyomta az ajtót. Az elemlámpa sugara ámulva bámult a
kristálycsillárokra és az eleganciát és kísérteties alakokat tükröző tükrökre
és a falakon felfüggesztett festmények művészi hatására.
A széles lépcsőfeljáró és a korlát részletes kidolgozása lenyűgözte a két
férfit.
A modoros lakáj helyett a pazar látvány fogadta őket. A felső emeletre vezető
bordó szőnyeg előtt illendően lerázták a csizmájukról a havat. Elképzelték,
ahogy a padlót seprő hosszú szoknyában parolázó kisasszonyok és a kor
divatjának megfelelő ruhában peckesen feszítő fiatalemberek közlekedhettek az
ódon falak között, megpróbálták utánozni az egykori lakókat.
Nevetésben törtek ki. A kacajuk visszhangzott a kastélyban. Az idősebbik
előhalászott a zsebéből egy pipát és egy gyufát, színpadias mozdulattal
meggyújtotta. A keletkező fényben olyan volt a szakállas férfi, mint egy film
főszereplője a mű drámai fordulatát hangsúlyozandó. A láng bevilágította a
helyet. A sötétség hátrébb húzódott. Bársony függöny lebbent. Átkutatták az
összes helyiséget, felforgatták a fiókokat, rejtett termek után kopogtattak a
falakon. Végül megérkeztek az utolsó szobába. A kandallót aprólékos és gondos
elkészítése okán azonnali elismerő pillantásban részesítették. Jártak már
múzeumban, kiállításon, de ilyet még nem láttak – Ez volt a grófnő lakosztálya
– Felforgattak mindent, de itt sem találták meg amiért valójában eljöttek. Az
öregebbik férfi fáradtan lerogyott a székre és a szemöldökét összehúzva a
pipáját újra szóra bírta. Gomolygó füst emelkedett a magasba – Ideje indulnunk,
tombol a tél – A társa kibámult az ablakon, bár a sűrű hóesésben nem sokat
láthatott a környékből.
A szakállas felpattant a székről a pipa tartalmát a kandallóba öntötte –
Induljunk – adta ki a vezényszót, melyben nem lehetett nem fellelni a s
csalódottságot. A két férfi távozása után a csend és a titok szövetséget kötött
egymással. A kandalló rácsa alatt, a több mint 300 éve várakozó levél a
parázstól életre kelt.

Kedvesem!

Nem bírom elviselni a nélküled töltött éjszakákat. A hold és a csillagok
hidegsége kínozza testemet és lelkemet.
Sosem felejtem el a közös pillanatokat, az esti fürdőzést a tóban, a hosszú
sétákat az erdőben.

Eldöntöttem, hogy megszökünk. Találkozzunk a kísértet kikötőnél. Vár ránk egy
hajó.
A kapitány megbízható, jó barát. A szerelmünk örök lánggal fog égni, mely sosem
alszik ki.

A láng mintha megerősítette volna a leírtakat. Színek és érzések tobzódtak
leírhatatlan, kifejezhetetlen intenzitással. A szenzációra, titokra, sikerre,
gazdagságra vágyó történelemtanárok az erdőbe vezető úton még visszanéztek az
előbb meglátogatott épületre. A tornyok, a szobrok, az óriási ablakok mind
eltűntek a szitáló hóesésben.

Vége

Share

Simon Roland: A vadász

július 2nd, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Lombpajzs,
emeli magasba,
a napkorongot,
jöttét írják dalba.

Szent hely,
cserje, agancs,
éber a fegyver,
lőj, ez parancs.

Csodás példány,
az úttal halad,
fürkész puskacső,
néma marad.

Share

A lakó

május 9th, 2014 Posted in Simon Roland | No Comments »

Simon Roland

A lakó

Már korábban érezte a jelenlétüket, de most már hallotta a közeledtüket igazoló hangokat is, ezért a konyhából a nappaliba sietett. A függöny úgy mozgott, mintha valaki belebújt volna.
A zápor az egész nyár történetét felrajzolta az ablaküvegre. Az őrjítő forróság és a vihar is szerepelt a sokak által megfejthetetlen szimbólumokban. Néhány esőcsepp elég bátor volt ahhoz, hogy belépjen a kísértetjárta házba és gyorsan feloldódott a kopott, rojtos szőnyegen, mint az évszázados léptek. Óvatosan elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Annak ellenére, hogy a nagy falióra délután 2 órát mutatott, mégis elég sötét hangulat uralkodott odakint az udvaron, a felhők és az óriási lombok elnyelték a fényeket. A csavargó és a munkavezető veszekedtek az udvaron. Hevesen gesztikuláltak és indulatos szavakat vágtak egymás fejéhez. A koldus egyáltalán nem volt megfelelően felöltözve, a szakadt pólója és a viseltes nadrágja teljesen átázott, míg a munkavezető a vízlepergető köpenyben állta az időjárás kellemetlenségét. A háttérben a munkagépekben üldögélő beosztottak várták a parancsot, hogy befejezhessék a hálátlan munkájukat. Hallotta a szörnyek fenyegető morgását. A vezető félretolta az őt akadályozó szegény sorsú férfit és elindult a bejárat felé. A lakó beljebb húzódott, hogy a hívatlan vendég ne vegye észre.
A szürke firmamenten átcikázó villám egy pillanatra megvilágította az erdőt, felfedve a szereplőket és a helyzet drámaiságát – Hagyja el a környéket, ez egy magánterület – Kiáltotta David a munkások főnöke – A ház tulajdonosa nem fog örülni ennek az akciónak – ordított vissza a másik. Körülöttük növekvő tócsák gyülekeztek. A vele szemben álló férfi hitetlenül csóválta fejét – engem is elzavart, ott a közeli barlangban találtam magamnak szállást, én csak azért jöttem ide, hogy figyelmeztessem magukat – a mennydörgés különleges erővel ruházta fel a mondandóját – A ház már több mint száz éve üresen áll. Az új tulajdonosnak igaza volt mindenben, egy bolond hajléktalan kóborol a környéken és próbálja megijeszteni az erre járókat, álljon félre, ellenőriznem kell a házat, meg kell győződnöm, hogy nem tartózkodik bent senki, mielőtt a buldózerek romhalmazzá változtatják az egészet. A vagabund próbálta lefogni a kezét és az útját állni, de David könnyedén arrébb lökte az alultáplált férfit és már az ösvényekkel övezett kerti ösvény vitte az ajtó felé. David nem végzett építészeti, sem művészeti iskolát, de legbelül érezte, hogy a ház különleges. Kellemes érzés volt játszani a formákkal. Az egész épület speciálisan erős kövekből készült, mesteri megoldásokat használt az építő. A szíve mélyén sajnálta is, hogy neki jutott ez a feladat. Lenyomta a kilincset és belépett. Egy kicsit várakozott, mielőtt tovább indult volna. Az elméjét meg kellett erősítenie és a szemének muszáj volt megszoknia a titkos félhomályt. Már az előszoba sem úgy nézett ki, mint egy elhagyatott hajlék egyik része – A szegény ember fedélre lelt és rendet rakott, otthonává tette a házat – ez tűnt az egyetlen normális magyarázatnak. Amikor a folyosókat és szobákat járta, elképzelte, hogy milyen érzés lehet benne lakni. A bútorok klasszikus daraboknak számítottak. Az értékes darabokért jelentős pénzösszeget kínálnának a gazdag gyűjtők. Az ujjait gyengéden végig futatta a szekrény anyagán. A nappali felől zajt hallott. Először csak a fejét dugta be a helyiségbe, majd végül összeszedte magát és felfedezte a szalont. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor felfedezte a robaj forrását. Kiderült, hogy a szél csapkodja a nyitott ablakot. A szalon ízlésesen volt berendezve. A polcokon különböző témájú vaskos könyvek sorakoztak. Kedve lett volna levenni egy tudományos lexikont és olvasgatni órákon keresztül a füzetébe jegyzetelve a szavakat. Azonban a közeledő dobogás megbénította. A földbe gyökerezett a lába.

A ház ura egy mesterien kialakított, jól álcázott titkos helyről képes volt nyomon követni a hívatlan vendég minden mozdulatát. A betolakodó kíváncsian bejárta a folyósokat és átnézte a szobákat. Néha udvariasan beköszönt – Hello. Van itt valaki? – Sáros foltot hagyott maga után a szőnyegen és a padlón. A leselkedőt innen nem lehetett látni, de viszont ő megfigyelhette a bent tartózkodót az átlátszó tükrön, bútorokon, szobrokon keresztül. David végül belépett a könyvektől ölelt tudománytól és művészettől átitatott nappaliba. A kinyitott ablakon keresztül friss hideg levegő érkezett a szobába. A férfi megigazította a függönyt. Egy szikrázó szegélyű felleg aláereszkedett, mint az óvatlan hőlégballon. Az őrült dobosok veszettül verték a háztetőt. Az esőcseppek egy újabb mondatot írtak fel az üvegablakra. A sötét felhőket kergető lombok alatt a morcos munkagépek farkasszemet néztek a házzal. Sokáig mélázott magában, majd találomra leemelt egy könyvet, leült az asztalhoz és beleolvasott. A lapokból áradt a tudomány, a képek gazdagon illusztrálták a teóriákat – Két hét sem lenne elég, hogy a végére érjek – A viharos időjárás fenyegető hangulattal ruházta fel a csendet, amely máskülönben kiváló lehetőséget kínált volna az olvasgatásra, tanulásra. A lexikont visszarakta a helyére. Megcsodálta a kis szobrokat és a ház valósághű makettjét. A betolakodó lépteket hallott ezért a hall közepére állt és a két ajtónyílásra szegezte tekintetét. Ezt az alkalmat használta ki a lakó. A szétnyíló könyvespolc mögül kilépett. A munkavezető nem vette észre, az ajtók felől várta az érkezőt. A lakó a kezébe vette a ház makettjét, alaposan megcsodálta minden oldalát, majd egy gyengéd mozdulattal fordított rajta egyet.
Az eső intenzitása csillapíthatatlannak bizonyult. Az égbolt újra felgyújt, amikor egy újabb villám suhant át az erdő felett. Az erdő állatai odvas fákban, barlangokban rejtőztek.
A feszültség tapintható volt. A magukra maradt beosztottak türelmetlenül fészkelődtek a munkagépekben. Felettes és utasító parancs nélkül kellemetlenül érezték magukat. Az egyik munkás elunta a várakozást, kipattant a buldózerből és a bejárat felé indult. Még az ösvényen járt, a keze még nem érte el a kilincset, de már az ujjai érezni vélték azt. Pár lépésnyi közelség, most több kilométeres távolságnak tűnt. Már a faajtó előtt állt, mikor erősen szédülni kezdett, a sáros földre rogyott. Úgy tűnt, hogy az épület elkezdett forogni, becsukta a szemét, nem bírta elviselni a látványt. Az erdő felé fordította a tekintetét. A szél szeszélyétől kínlódó fák csak előre-hátra mozogtak, küzdöttek a természet erőivel. Összeszedte magát. Az épületre nézett volna, de az már nem volt ott. A többi dolgozó is kiugrált a járművekből, körülötte ugráltak. A ház eltűnt. A munkások sokáig keresték a művezetőt. Mire elállt az eső és a hold is elfoglalta helyét, feladták a keresést. Az ezüst hodfény tovább kutatta az eltűnt férfit.

Visszamentek a telephelyre, a feladatukat rutinszerűen megoldották. A gépeket ellenőrizték, majd leparkoltak a garázsba. Aláírták a jelenléti ívet. A szokás estét nem fejezték be, nem mentek haza. Összetolták az asztalokat, kártyáztak és ittak. Senki nem beszélt a történtekről, de mindegyik férfi a különös esetről gondolkozott. Képtelenek voltak feldolgozni az eseményt. Teljesen elmerültek az ász és a király trükkös világában. Az egyikük rémülten mutatott az udvarra. Valaki jött fel a lépcsőn, a kezét a korláton futatva. Ismerős volt nekik ez a mozdulat. A csapat egy emberként tódult kifelé, kicsapva az ajtót. David a munkavezető nézett rájuk, úgy tett, mintha egy átlagos napon, unalmas, normális feladatát végezték volna el – Mr Harry, a birtok új tulajdonosa nem tudhat az egész dologról, a képzeletünk játszott velünk, nem történt semmi különös. Ha Mr Harry megtudja, hogy itt tivornyáztok felbontja a szerződésemet és keres egy megbízhatóbb szakembert. Mozgás, csináljatok rendet, gazfickók – kiáltott David, az asztalokra mutatva. A beosztottak elpakoltak, az üres üvegeket zacskókba rakták, a maradék alkoholt a legnagyobb szívfájdalom mellett a lefolyóba öntötték. David a kabátja alól elővett egy tárgyat. A kezében tartotta a ház valósághű makettjét.

Share