Rácz Katalin: Az élet dolgai

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

A vekker kukorékolása ébresztette fel reggel hétkor Kovács László mosógépszerelőt. Mogorva volt, mint minden reggel, már több mint fél évszázada. Hiába mondta a kakas, hogy good morning, ez sem javított a hangulatán. (Igaz, nem is értette.)

Bevitte kávéját a fürdőszobába, a csöpögő csap fölött a tükörbe nézett, és nagyot sóhajtott. Borostás, ráncosodó arca, fehér haja nem nyújtottak vigasztaló látványt. Még szerencse, hogy erősen domborodó pocakját és kurta, szőrös lábait nem látja.

Miközben bepamacsolta magát arra gondolt, hogy ha már nyugdíjas lesz, nem kell minden nap borotválkoznia. Akár olyan is lehet, mint az a hajléktalan a sarkon. Nagy, fehér szakállal.

Csak a haja ne lenne ilyen hófehér! Eltöprengett. Talán a Calgon-hiánytól van? Vagy túl sok Vanish-t használt? Az nem lehet, hiszen nem mosógépben mossa a haját. Akkor mitől lett olyan fehér?

Kovács László csak egyszerű mosógépszerelő volt (de annak nagyon jó), ám azért sokat töprengett az élet dolgain. Tudta, hogy nem érthet meg mindent, de mégis…

Felesége még aludt, amikor bement a hálószobába felöltözni. Szürke nadrágot, szürke pulóvert és fekete cipőt vett fel (mert nem volt szürke cipője). Amikor a szürke zoknit kereste a fiókban, annak csak az egyik felét találta.

– Már megint – morogta. – Mindig ez a vége. És aztán sohasem lesz meg.

Kénytelen volt megelégedni egy pár rózsaszín térdzoknival.

Felesége – felébredve a morgásra-csapkodásra – álmosan megkérdezte:

– Megjavítottad a csapot?

– Még nem. Majd este. Különben is, százszor megmondtam már, hogy nem vagyok vízvezeték szerelő. Egy egyszerű mosógépszerelő vagyok (de annak nagyon jó).

Mire kiért a garázshoz, segédje, Sanyi már várt rá. Szűk farmerben, kigyúrt mellkasán piros pólóban, kopasz fejjel vigyorgott rá:

– Jó reggelt Kovi bácsi! – mondta, miközben arra gondolt, milyen szívesen itt hagyná ezt a vén trotlit, ha végre találna valami normális állást.

– Méghogy Kovi! – dohogott Kovács László. – Jó, hogy nem Ubulnak keresztelt anyám, akkor ez a szemét szégyenszemre még az étlapra is ráíratna. Ez a Sanyi egy hülye bunkó! Nyikhaj! Ez a jó kifejezés! Konditerembe jár, azt hiszi, ettől okosabb lesz. De vajon lehet-e nyikhaj, aki konditerembe jár? Vagy mégsem? – töprengett. Mert szeretett elgondolkozni az élet dolgain.
Amikor beszálltak az ütött-kopott sárga Barkasba, Sanyi elővette az aznapra előkészített listát. Mindössze hat cím volt rajta.

– Először menjen a Kereknád utcába – kérte az öreget. – Egy nő telefonált, hogy szét kell szedni a mosógépét. Micsoda emberek vannak! Semmi baja, de szét kell szedni. Mert elveszett valami hülye zoknija.

Kovács már előre utálta, hogy kertvárosban kezdenek. Utálta a kertes házakat, a csenddel, a gyerekekkel, a kutyákkal, a macskákkal, az emberekkel és a mosógépekkel együtt. De nem volt mit tenni, a munka az munka.

Egy vörös-bögyös harmincas nő jött ki eléjük a kétszintes házból. Sanyi kapta a szerelőtáskát, és már sietett is utána, Kovács éppen kászálódott ki a kocsiból, amikor egy tízéves forma biciklis kissrác állt meg mellette.

– Papa! – mondta. – Ne menjen be! A múlt héten lecserélték a postásfiút egy kövér öregasszonyra!

– Hát jó – gondolta –, talán egyedül is elboldogul. Bár a zoknit úgysem fogja megtalálni. Sohasem kerül meg.

Miközben ezen mélázott, egy háromlábú kutya sántikált a kocsihoz. Ez is vörös volt, akárcsak a nő. Megállt a bal hátsó keréknél és jól levizelte. Könnyű dolga volt, az egyik hátsó lába hiányzott.

– Érdekes – töprengett Kovács -, hogy egyeseknek milyen könnyen megy minden! Igaz, három lábbal sem fenékig tejfel az élet. Még zokniból is több kell, mint nekem.

Sohasem volt jó matematikából, de azt ki tudta számolni, hogy három lábhoz két pár zokni kell. Igaz, marad egy, de másképp nem lehet megoldani. Múlt héten elhatározta, hogy azt is ki fogja számolni, hány mosógépet kell még megjavítania addig, amíg végre nyugdíjba mehet. De még vár vele egy kicsit. Akkor kevesebbet kell számolni. De az asszonynak mindenképpen szól, hogy több egyforma pár zoknit vegyen, hátha egyszer még lesz kutyájuk.

Sanyi végre előkerült.

– Na meglett a zokni? – kérdezte Kovács.

– Milyen zokni? – nézett rá Sanyi vigyorogva.

Következő állomásuk a Csíkostó utcában volt, itt egy öregasszony mosógépét kellett megjavítani, mert állandóan folyt belőle a víz.

Éjjel-nappal.

Kutya nem volt, csak egy törött lábú szék. Meg az öregasszony.

– Gyűjjön már bejjebb – invitálta. – Oszt üjjön le a székre. Hiszen olyan rosszul néz ki, mingyár meghól itt nekem. Majd a fiatalember megolgya a gondot.

A konyhában is hallani lehetett, ahogy a mosógépből ömlik a víz.

– Már három napja ezt csinájja – panaszkodott az öregasszony. – Éjjel tízpercenként szól a vekker, mer akkor kell vödröt cserélni.

– Mindig a víz – gondolta Kovács. És mindig folyik. Víz, folyó, lefolyó, túlfolyó, szökőkút, vízesés, tenger, mosógép, ez mind folyik. Még sohasem járt a tengernél, és a felesége szerint az nem is folyik, de hát ott is van az ár meg az apály, a víz megy ide, meg oda, vagyis mégiscsak folyik. Mindig mindenhol folyik. Kifolyik meg befolyik. De vajon milyen sorrendben? Előbb kifolyik, és azután befolyik? Vagy előbb befolyik, és azután kifolyik? Annyi mindent nem tud még. Hiszen ő csak egy egyszerű mosógépszerelő (de annak nagyon jó). Aki szeret elgondolkodni az élet dolgain.

Következő címük a Cuha utcában egy tizedik emeleti lakás volt..

Kovács nem szerette a lakótelepet, a zajjal, a gyerekekkel, a kutyákkal, a macskákkal, az emberekkel és a mosógépekkel együtt. De nem volt mit tenni, a munka az munka.

– Maradjon lenn, Kovi bácsi, rossz a lift –szólt vissza Sanyi, aki szokása szerint megint előrerohant.

Beletörődve a sors akaratába, Kovács visszaült a kocsiba és bekapcsolta a rádiót. A híreket hallgatva megint az élet dolgain kezdett mélázni. Itt van ez a Kovács ott Brüsszelben. Ugyanúgy hívják, ahogy őt. És még mosógépet sem tud szerelni. Bár állítólag valamikor villanyszerelő volt. De annak sem elég jó. És most mégis sokkal jobb dolga van, mint neki. És még azt mondják, hogy nomen est omen, vagy mi a fene.

Mire megette otthonról hozott ebédjét (kenyeret, kolbászt és kovászos uborkát) Sanyi is megkerült.

– Na, én mára már éppen eleget dolgoztam – mondta neki Kovács. – Tegyél ki a kocsmánál, intézd el a maradék három szerelést, aztán gyere értem!

Kicsit kelletlenül adta oda neki a kocsikulcsot, mert hát mit tudhat egy olyan a vezetésről, aki még Trabantban sem ült soha. Nem is beszélve a mosógépekről! Ez a szerencsétlen marha nem tud megjavítani egy húsz évnél öregebb masinát. Hát még egy harminc vagy negyven évest! Hová jut ez a világ?

A kocsmát különösen azért szerette Kovács, mert nem volt ott egyetlen mosógép sem. De azért a sör sem volt rossz. A törzsközönség mindig ugyanaz volt, három kéményseprő, két hajléktalan és egy fogorvos. A változás legfeljebb csak annyi, hogy mindenkinek egyre kevesebb foga volt. Még a fogorvosnak is. Két sör között elmélázott azon, hogy vajon mikor fogy el minden vendég összes foga ilyen ütem mellett. De tudta, hogy ezt sohasem bírná kiszámítani, még akkor sem, ha a fogorvostól megkérdezné, hány foga van egy embernek. (Ha ugyan az megszámolta valaha is.) Akkor inkább kiszámítja, hány mosógépet kell még szerelnie a nyugdíjazásig.

Mikor végre hullafáradtan hazaért, az asszony azzal fogadta, hogy azonnal rohanjon a vécébe, mert kiakadt a dugattyú, és ömlik a víz.

– Nem vagyok vízvezeték szerelő – morogta -, csak egy egyszerű mosógépszerelő (de annak nagyon jó). Azért bement a WC-be, felállt a kagylóra, egyik kezével a tartályba kapaszkodott, a másikkal megpróbálta megkeresni az úszót, és közben arra gondolt, hogy az a szegény háromlábú kutya vajon hogy tudná ezt a feladatot megoldani.

– Bár mindegy is – morfondírozott -, mert kutyapisiléshez nem kell lefolyó. Folyik az magától. Vagy a kutyától?

Aztán észrevette a csöpögő fürdőszobacsapot. Ezt is meg kéne javítani. Hogyan tudna kibújni alóla? Ha meghalna, nem kéne többet törődni vele. Vagy ha konditerembe járna, nem lenne ideje rá.

A sok munkától, a vacsorára megevett három tányér babfőzeléktől, vagy a további két üveg sörtől, szörnyű álmai voltak.

Egy konditeremben találta magát, ahol három kigyúrt bőrfejű faggatta:

– Áruld el, hogy mit csinálsz a zoknikkal! Hová tünteted el? Biztosan van valami szerkentyűd, amit minden mosógépbe beépítesz. Egy zoknievő precíziós műszer. Azonnal mondd meg, hogy lehet kikódolni! – üvöltötték, miközben a vörös-bögyös vígan hányta a cigánykerekeket, az öregasszony kézen állt a háromlábú székén, a kutya pedig farkát csóválva vicsorgott.

– Ezt nem bírom tovább – üvöltötte, és kimenekült a teremből.

A sarki kapualjban a fehérszakállas hajléktalan megállította.

– Ne menj tovább, fiam – modta. – Ez itt a mennyország kapuja. Én vagyok Szent Péter. Mivel földi életemben jó voltál velem (Kovács egyszer adott neki egy használt franciakulcsot), ezért most választási lehetőséget ajánlok neked. Mi szeretnél inkább lenni? Megmaradt zokni vagy elveszett zokni? De vigyázz, mert az egyik válasz a pokolba, a másik a mennyekbe juttat.

– Nem tudom – nyöszörögte Kovács. – Hiszen fogalmam sincs, hol vannak az elveszett zoknik. Milyen ott? Jó vagy rossz? És a megmaradtakat sem kérdeztem soha, hogy jobb-e így nekik, pár nélkül. Én csak egy egyszerű mosógépszerelő vagyok!

– De annak nagyon jó! – mondta Hajléktalan Szent Péter jóságosan mosolyogva, miközben az angyalok kara a kapun túl ájtatosan énekelni kezdett:

Ahol az ész, ott a válasz,
akinek nincs, mosson lábat!
Halleluja!

Kovács már verítékben úszott. Most mit tegyen? Mi a helyes válasz? De hiszen ez őrület! Honnan tudná? Ő csak egy egyszerű mosógépszerelő (de annak nagyon jó).

Izzadtságban fürödve ébredt, megkönnyebbülten, hogy mindez csak álom volt. Most már nem kell megadnia a választ.

– Micsoda marhaság – morogta fogcsikorgatva (még három volt neki).
És – szombat lévén – elhatározta, hogy végre megjavítja a csöpögő csapot. És ha ereje lesz hozzá, megpróbálja azt is kiszámítani, hogy hány mosógépet kell még megszerelnie a nyugdíjazásig.

És sohasem fog konditerembe járni.

– Vége –

Utóira:t

És ha mégis megkerül az elveszett zokni? És ha a párja még megvan? Vagy ha már nincs meg? Akkor mi a válasz?

Vagy mi a kérdés?

Share

Rácz Katalin: Internetes szerelem

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

Kedves Anett!

A tegnap esti bulin sokat emlegettek a barátaim. A szövegükből arra következtettem, hogy biztosan nagyon jó csaj lehetsz, ezért elkértem Zolitól az e-mail címedet.
Nagyon szeretnék megismerkedni veled.
23 éves, magas, fekete hajú, kékszemű fiú vagyok, aki nagyon vágyik egy olyan csinos lány társaságára, mint te lehetsz.
Kérlek, válaszolj!
Zsolt

Kedves Zsolt!

Nagyon örültem a levelednek, bár mostanában elég sokan írnak nekem, szinte az egész napom azzal telik, hogy válaszolok nekik.
De imádom a fekete hajú, kék szemű fiúkat, ezért neked soron kívül írok.
Kérlek, írj még valamit magadról!
Anett

Kedves Anett!

Nagyon boldog vagyok, hogy válaszoltál.
Azt kérted, írjak magamról. Duguláselhárító vagyok. Tudom, hogy ez nem túl jó szakma, különösen ahhoz képest, hogy évekig jártam a műszaki egyetemre, de elég jól keresek, és bár rengeteget kell költeni különféle dezodorokra meg parfümökre, ha randevúzni akarok, azért marad még mozijegyre is.
Nem jönnél el velem egyik este moziba?
Üdvözöl.
Zsolt

Kedves Zsolt!

Nagyon jólesnek soraid, szeretem az illatos fiúkat, ezzel még nagyobbat nőttél a szememben. Nekem is nehéz jól ápoltnak lenni, mert egy macskamenhelyet vezetek, már nagyon elszoktam az emberektől, és ezek az állatok mindenhova felmásznak, sokszor még a fejemre is. Így a frizurámmal állandóan gond van, minden hónapban más-más színűre festetem a hajam, de még nem tudtam kikísérletezni egy olyan hajszínt, amelyben a legkevésbé látszanak a macskaszőrök. Ez különösen azért nehéz, mert itt mindenféle színű macska van. De mire találkozunk, remélem, megoldom valahogy.
Szeretettel várom válaszodat:
Anett

Kedves Anett!

Örülök, hogy a sok rajongói leveled ellenére megint tudtál időt szakítani rám. A legutóbbi dugulás-elhárításnál csak te jártál az eszemben, mert a csatornában találtunk egy döglött macskát, ez okozta a dugulást. Kihúztuk, de sajnos, a feje ott maradt, ezért lehet, hogy vissza kell még jönnünk.
Szóval egész nap te jártál a fejemben. No nem a fejetlenség miatt, hanem a macskákról úgy általában.
Alig várom, hogy találkozzunk!
Zsolt

Kedves Zsolt!

Nem egészen értem, amit a fejetlenségről írtál. Igaz, itt a menhelyen is sokszor nagy a fejetlenség, de a macskákra mindig vigyázunk, hogy egészben maradjanak, és egyik sem szokott eldugulni.
Remélem, nem haragszol rám, hogy ilyen őszinte vagyok.
Anett

Kedves Anett!

Ne érts félre, én szeretem a fejetlenséget. Azért is mentem duguláselhárítónak. Olyan jó szétszedni a lakást, és aztán hagyni, hogy más rakja rendbe. Ilyenkor úgy érzem, hogy célt adok az embereknek, és ezzel az életüket tartalmasabbá teszem.
Ezt szeretném tenni veled is, ha hagyod!
Szeretettel:
Zsolt

Kedves Zsolt!

Jó dolog, ha az embernek célja van. Nekem is van egy: le kell szednem a fáról a kutyát, amelyiket a macskák felkergettek, különben a szomszéd – akié a kutya – nagyon megharagszik rám. De ez nagyon kevés és nagyon hétköznapi cél. Ennél sokkal többre vágyom az életben.
Talán tőled azt is megkapom.
Anett

Kedves Anett!

Soraid nagyon jólesnek. Nem tudnál egy kis dugulást csinálni a menhelyen, hogy minél hamarabb találkozhassunk?
Zsolt

Kedves Zsolt!

Már mindenfélét beledobtam a lefolyóba, mégsem akar eldugulni. A romlott macskaeledellel kezdtem, utána jött a mosogatószivacs, egy fakanál, meg egy húsdaráló, de egyik sem használ. Most mit csináljak?
Anett

Kedves Anett!

Nem tudnál egy macskát beledobni? Az a tegnapi helyen is használt.
Zsolt

Kedves Zsolt!

Hogy képzeled, hogy ilyesmit tudnék tenni ezekkel a kedves állatokkal? A múlt hónapban is majd megszakadt a szívem, amikor a portás elvitt egy kiscicát a kutyakiállításra. Képzelheted, milyen ribillió lett belőle! De azt a cicust is visszakaptuk, néhány kisebb harapáson kívül nem lett semmi baja. De szándékosan és végleg véget vetni egy ilyen csöppnyi jószág életének, az nagyon csúnya gondolat.
Anett

Kedves Anett!

Félreérted soraimat, dehogy akarok én kárt tenni a cicáitokban!
De talán tudnál szerezni valahol egy döglött macskát?

Zsolt

Kedves Zsolt!

Majd gondolkozom azon, amit írtál. Lehet, hogy előbb-utóbb összejön valami.
Sajnos, ezen a héten még nem tudok találkozni veled, mert minden napom foglalt.
Szeretettel:
Anett

Kedves Anett!

Minden nap csak rád gondolok, most már macskát sem kell látnom hozzá. Annyira vágyom már arra, hogy személyesen is találkozzunk, hogy azt el sem tudod képzelni!
Kérlek, próbálj meg egy kis időt szakítani rám is!
Zsolt

„Kedves” Zsolt!

Ugye te sem számítottál arra, hogy mégiscsak lesz dugulás?!
Láttalak reggel, amikor idejöttetek a kollégáddal, és azt is láttam, hogy amíg az a másik dolgozott, addig te hátramentél a főnökasszonnyal a vendégszobába.
Milyen célt adtál neki? Várhat a gyerekre?
Én meg takaríthattam fel a sok mocskot, amit itt hagytatok!
Szégyellhetnéd magad!
Anett

Kedves Anett!

Az nem is én voltam, aki hátrament veled. Vagy az nem is te voltál? Azon a nőn kívül senki mást sem láttam ott, csak egy jelentéktelen, melírozott hajú, dundi lányt. Én nem foglalkoztam semmi mással, csak a csőgörénnyel!
Zsolt

Még hogy jelentéktelen? A csőgörényes volt a jelentéktelen! Akkor ki a fekete hajú, kékszemű fiú?
Anett

Kedves Anett!

Akiről beszélsz, az a főnököm. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen történt minden, ha tudtam volna előre, akkor idejében befestetem a hajam feketére és veszek egy kék kontaktlencsét. Azért szeretnék én is így kinézni, mert a főnököm minden nőt meghódít, és úgy gondoltam, hogy hátha majd nekem is sikerül.
Üdvözlettel:
A csőgörényes

Kedves Görény!

Nem vagyok Anett! Margit a becsületes nevem. Tudom, hogy nem divatos, ezért kicsit szégyellem is használni. De te sem jártál egyetemre, láttam az írásodon, ami tele volt helyesírási hibával!

Kedves „Margit”!

Igenis jártam a műszaki egyetemre! Évekig minden héten bedugult a lefolyójuk!
De te sem vagy a menhelyvezető! És egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki nem győz a rajongóinak válaszolni!
Pista

Kedves „Pista”!

Nem én vagyok a menhelyvezető, na és? Azon kívül sohasem mondtam, hogy a rajongóimnak válaszolok! Csak a sok macskaeledel megrendelés és az elveszett cicák gazdái miatt kell folyton e-mail-eznem! Ez is baj?
Margit
***
Drága Margit!

Nem jönnél el velem valamelyik nap moziba?
Pista

Drága Pista!

Örömmel. Ma este jó lenne?

Margit

Share

Rácz Katalin: Boldogság eladó!

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

Pista, a duguláselhárító, szerelemtől mámorosan sétált hazafelé ezen a szép tavaszi estén. Csak félig érzékelte környezetét, gondolatai frissen szerzett barátnője, Margit körül kergetőztek.
A Vámosi úton elhaladva egy régen épült, apró szürke házacskán a következő feliratot pillantotta meg:

„Boldogság eladó!”

Szórakozottan sétált tovább, ismerte az itt lakó öreg házaspárt, kedvelte is őket. Egyszer dolgozott náluk, de nem volt szíve pénzt kérni tőlük, mert olyan nagy szegénységben éltek a kevéske kis nyugdíjukból, hogy hónapokig tartott volna, amíg kiheverik az ötezer forintos munkadíjat.
Most meg, hogy az öreg bácsi is meghalt tavaly nyáron, a néninek még nehezebb dolga lehet.
– Biztosan rosszul olvastam – gondolta -, talán az öregember megmaradt gyógyszereit árulja, mert kell a pénz valami másra. Valószínűleg az volt kiírva, hogy

„Orvosság eladó! ”

Majd holnap jobban megnézem.

***

Józsi, a kocsmáros, fiával a hátsó ülésen, bosszankodva hajtott hazafelé a Kereknád utcában. Nem szeretett erre járni, de mostantól nem lesz más választása.
Előző este hosszasan tanakodtak a konyhaasztalnál feleségével, Évával. Már régóta laktak itt, ebben a kellemes kertvárosi lakónegyedben, tizennégy éves fiuk gyakorlatilag itt nőtt fel.
Mindössze két és féléves volt, amikor készen lettek a házzal és végre beköltözhettek. Szép környezet, friss levegő, jólnevelt barátok! Mi kell még egy növekvő félben lévő fiúgyermeknek?
De most minden elromlott. Nem messze tőlük, egy Vámosi úti kis házban bordélyházat nyitottak. Mert hát mi egyebet jelenthet az a különös felirat, hogy

„Boldogság eladó?”

Nehezen tudták eldönteni, mit tegyenek. Túlságosan nagy kísértés ez egy kamasz fiúnak. És ilyen közel hozzájuk!
Felesége javasolta, hogy gyűjtsenek tiltakozó aláírásokat és küldjék el a polgármesternek. Már meg is szerkesztették a szövegét, a következőképpen:

Tisztelt Polgármester Úr!

A rendszerváltás óta örömmel tölt el mindannyiunkat, hogy gyermekeinket nem kell többé szocialista szellemben nevelnünk. Boldogok vagyunk, hogy szabadabban lélegezhetünk, itt, e saját kezünk és verítékünk által létrehozott kis lakóközösségben, ahol mindannyian Önre szavaztunk, abban a reményben, hogy boldogságunk felhőtlen, életünk nyugodt, békés marad. De most felháborodva tapasztaljuk, micsoda erkölcsi fertő uralkodott el körülöttünk! Az Ön figyelmét sem kerülhette el az a botrányos helyzet, amely a Vámosi út egy bizonyos háza körül látszik kialakulni. Kérjük, sürgősen szüntesse meg ezt az áldatlan állapotot, amely különösen fiúgyermekeink testi és lelki fejlődését van hivatott veszélyeztetni.
Figyelmeztetjük Önt, hogy amennyiben kérésünknek nem tesz záros határidőben eleget, az aláírásokat – sógorok, komák, jóbarátok, munkatársak és egyéb erkölcscsőszök segítségével – oly mértékben fogjuk megszaporítani, mígnem az országgyűlés kénytelen lesz népszavazást kiírni, amelynek kimenetelében egy percig sem kételkedünk.

Haragos tisztelettel:

És ide jönnek majd az aláírások.
Az asszony már délelőtt elindul aláírásgyűjtő körútjára.
Azután írnak majd a helyi lapnak, küldjenek ki egy újságírót.
Ha másképp nem megy, még a rádiónak is írni fognak. A Magyarországról jöttem szerkesztőjének, azok foglalkoznak ilyesmivel.
Elköltözni csak végső esetben szándékoztak.
De addig is el kell kerülni, hogy a gyerek szembesüljön a dologgal.
Ezért választott most más útvonalat a megszokott helyett. De tudta, hogy ez csak ideiglenes megoldás, hiszen a hírek terjedését nem akadályozhatja meg.

***

Kovács László mosógépszerelő gondterhelten hajtott végig sárga Barkasával a Vámosi úton. Anyagbeszerző kőrúton volt, már jó ideje nem kapott Indesit mosógépbe való öntisztító mosószer-adagolót.
– Lassan már a mosógép is olyan eldobható forma lesz – gondolkodott el. – Mint a nylonharisnya, a kilyukadt nadrág vagy az elkopott cipő. Hiszen a szemfelszedő, a műstoppoló és lassan már a cipész szakma is kiveszőben van, nemsokára mosógépszerelőkre sem lesz szükség. Még jó, hogy én ezt már nem érem meg.
Szórakozottan futott át tekintete a feliraton:

„Boldogság eladó!”

– No, itt sem fogok öntisztító mosószer-adagolót venni – állapította meg.
De azért elgondolkodott a feliraton. Ugyan mit jelenthet? Nem tudta megfejteni, de ezen nem is csodálkozott. Hiszen ő csak egy egyszerű mosógépszerelő volt, aki nem mindig ért meg mindent ebből a bonyolult világból. Fontos, hogy a mosógépekhez értsen, a többi már nem az ő dolga. Majd ha

„Mosógépem elromlott!”

feliratot lát valahol, akkor tudni fogja, hogy mit kell tennie.
De ez a boldogság-izé? Ez vajon mire jó?

***

Guszti, a rendszergazda egyedül ült a teraszon, szokásos esti sörét itta. Felesége a konyhában tett-vett, készítette a vacsorát, terítette az asztalt. Guszti nem tudott szabadulni a Vámosi úton látott felirattól:

„Boldogság eladó!”

Barátjával, akit szintén Gusztinak hívnak, már sok csínytevést elkövettek életük során, együtt szoktak rá a cigarettára, amiről aztán szerencsére mindketten sikeresen leszoktak, holtversenyben nyerték meg az akarattyai sörivó versenyt, közösen udvaroltak a Balaton szépe öt évvel ezelőtti nyertesének, de a kábítószert még egyikük sem próbálta ki, semmilyen formában sem.
Mintha csak a sors keze hozta volna ide az orruk elé ezt a drogárudát, mert Gusztinak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mit takarhat a felirat. Hiszen boldogságot – az igazin kívül – más formában nehezen lehetne venni. Ő maga jobban szerette az igazi boldogságot, volt is része benne rendesen, mióta megismerte az ő drága kicsi feleségét, de úgy gondolta, hogy a boldogságok már csak olyanok, hogy természetüknél fogva egészen jól megférnek egymással. Ezért aztán akár kétfélét is lehet tartani belőlük.
El is határozta, hogy megvitatja a dolgot barátjával, Gusztival. Az asszonynak nem szólnak róla, mert biztosan nem helyeselné. Nem mintha maradi lenne vagy túlságosan szigorú, no nem azért, hanem mert túlságosan nő volt. Nem biztos, hogy el tudta volna viselni, hogy az ő drága kis Gusztikáját más is boldoggá tudja tenni, nemcsak az ő szerelme.
Guszti biztosan benne lesz, hiszen mindig minden huncutságban benne van. Csak meg kell várniuk, amíg az asszony elmegy arra a három napos továbbképzésre, és már kezdhetik is!
Kicsit furcsa, hogy ilyen nyíltan kiírják a ház kapujára, de majd szólnak nekik, hogy jobb az óvatosság, még megláthatja valami rendőrféle, és az biztosan nem vezetne semmi jóra.

***

Bajszi Ábel szép- és forgatókönyvíró már napok óta a Vámosi úton látott különös feliraton gondolkodott.
Véletlenül vette észre, egy útlezárás miatt arra kellet kerülniük a helyi lap kocsijával, éppen csak hogy elsuhantak mellette, de Ábel biztos volt benne, hogy jól olvasta:

„Boldogság eladó!”

Azóta nem tudta kiverni fejéből a dolgot. Első éjjel még álmodott is róla mindenfélét, álmában különös földöntúli lények jelentek meg, lágy zene szólt és isteni dobostortát kínáltak körbe mindenkinek egy gyönyörűszép tengerparton. De Ábel nemcsak író volt, hanem velejéig realista is, és bár kedvelte a fantasztikus regényeket és filmeket, azért igyekezett mindig két lábban a földön járni.
Most is lehűtötte fantáziáját és megpróbált valami egyszerűbb magyarázatot találni. Hosszas töprenkedés után végül is arra a következtetésre jutott, hogy csak egyetlen ésszerűnek látszó megoldás van: sejtbiológiai laboratórium! A kicsi házban biztosan nem lehet, de hiszen az öreg házikó csak álca az alatta elterülő korszerű laboratórium leplezésére. Ott viszont olyan hormonokat állítanak elő, amelyek beültetése után több boldogságot érzünk, mint előtte.
Most, hogy jobban belegondolt, beigazolódni látta sejtését: a ház előtt egy jól megtermett Rottweiler csóválta a farkát egyhuzamban, és hátul a tyúkok is mintha vidámabban káráltak volna. Biztosan ők voltak a kísérleti állatok.
Így aztán nagyon megörült, amikor előző este megtudta, hogy barátnője, aki a helyi lap munkatársa, azt a feladatot kapta, nyomozza ki, mi folyik valójában abban a titokzatos kis házban. Nyomban megígértette vele, hogy elkísérheti a riportra. Már alig várta a délutánt, remélte, hogy az újságíró igazolvány kinyitja előttük a titkok kapuját.

***

Vilma néni, becsületes nevén Szabó Lajosné, született Vecsernyés Vilma, éppen a rózsakertet gyomlálta, amikor meglátta az autót megállni a háza előtt. Egy fiatal pár szállt ki belőle, jólöltözöttek, jólfésültek voltak, lerítt róluk, hogy összetartoznak.
– Jó napot kívánok, a helyi laptól jöttünk, cikksorozatot írunk az itt lakók életéről – hadarta el Kecskés Irma, az újságíró igazolványát lobogtatva.
– Hát nem a boldogság miatt jöttek? – kérdezte Vilma néni csalódottan, rögtön megértve, hogy újságíróknak ugyan semmit sem tud eladni.
– De, tulajdonképpen így is mondhatjuk – helyesbített gyorsan Irma, aki csak azért burkolódzott az imént hazugságba, mert azt hitte, azzal hamarabb célt ér, de tévedett. – Néha mégiscsak rövidebb az egyenes út – gondolta.
Vilma néni beinvitálta őket, a fiatalok leültek a pici tornácon a lócára. Az öregasszony térült-fordult, házi bodzaszörpöt, szódavizet hozott és frissen szedett cseresznyét.
Ábel, miután mindent lelkesen megdicsért, megkérte Vilma nénit, hogy mutassa meg nekik a házat. Az készséggel eleget is tett a kérésnek.
A kis házban mindössze konyha, spejz és egyetlen szoba volt, régi hajópadlóval. Sehol semmi nyoma sem volt holmi titkos lejáratnak.
Ábel csalódottan ült vissza a lócára, sajnálta, hogy elképzelése nem vált valóra, hiszen annyira biztos volt az egyedüli reális megoldásban.
Irma megdicsérte a lakást, a kertet, a szép rendet és tisztaságot, majd óvatosan faggatózni kezdett.
– Egyedül él itt Vilma néni?
Több se kellett a magányos öregasszonynak, elkezdett belőle áradni a szó. Elmesélte, hogy ő ebben a házban született, itt nőtt fel és ki sem mozdult innen egész élete során, kivéve 1956-ot, amikor férjével és néhány hónapos kicsi fiával nekieredtek, hogy elhagyják az országot. De nem jutottak messzire, Brucknál leszállították őket a vonatról, és a nagy zűrzavarban szem előtt tévesztette hozzátartozóit. Akkor – bánatában – visszaült a vonatra és hazatért. Azóta sem ment sehová el a városból.
Később újra férjhez ment, a második férjével 40 évig éltek együtt, annak tavalyi haláláig, de gyermekük, sajnos, nem született.
– És miért írta ki, hogy boldogság eladó?
– Ja, azt a feliratot gondolja a kapun? – kérdezte Vilma néni, aki a nagy mesélésben már szinte meg is feledkezett a dologról. – Annak külön története van.
Ezek után – a ki tudja, hányadik bodzaszörp kortyolgatása mellett – Vilma néni újra mesélni kezdett. Elmondta, hogy több mint ötven év után, a múlt hónapban, előkerült Kanadából már elveszettnek hitt első férje és a kisfia. Három unokája is van, ők kutatták fel nagyanyjukat az Internet és a Vöröskereszt segítségével. A volt férj készül haza, mindenét eladja, hogy teljen neki repülőjegyre, de ez nem gond, hiszen ott már úgysem lesz szüksége semmire. Ebben a kis házban meg bőven megférnek ketten is. Nagy szüksége lenne viszont egy számítógépre, mert állítólag azon levelezni tudna a fiával és az unokákkal és fényképeket is nézegethetne róluk. De hát az sok pénzbe kerül. Ezért aztán úgy gondolta, megosztja boldogságát a hozzá betérőkkel, némi kis fizetség ellenében elmeséli nekik élete történetét. Ez is van olyan érdekes, mint bármelyik film a moziban, és még aludni is jól lehet utána.
– De hát nem jött senki – fejezte be Vilma néni sóhajtva az elbeszélését.
Kecskés Irma újságíró csalódottan sóhajtott fel. – Ennek a riportnak annyi! – gondolta. – Nincs itt semmi szenzáció, csak egy öregasszony, aki pénzért akart mesélni. Ez a nap is kárba ment, holnap koslathatok új témák után!
Bajszi Ábel szép- és forgatókönyvíró szeme viszont nagyon csillogott! – Ez fantasztikus! – gondolta. – Még a sejtbiológusoknál és a földöntúliaknál is jobb! Egy hús-vér földi ember, akinek annyi boldogság jutott, hogy még árulni is tud belőle!
Búcsúzkodáskor, a kapuban állva, amíg Irma beindította a motort, ő gyorsan visszafordult az öregasszonyhoz, és megbeszélte vele, hogy másnap ismét felkeresi.
A másnapból azután harmadnap lett, a harmadnapból negyednap, és így tovább, szépen sorjában. Összesen hét estét töltött Ábel Vilma néninél. Nem ezret, mint Seherezádé, meg nem is éjszakát, de nem is volt szó sem szerelemről, sem kivégzésről, így azután elég volt ez a hét este is.
A hetedik este Bajszi Ábel szép- és forgatókönyvíró imígyen szólott az öregasszonyhoz.
– Kedves Vilma néni! Nemrégiben felkértek egy fantasztikus film forgatókönyvének megírására. Nagyon sokat töprengtem a történetén, mindaddig, amíg magával nem találkoztam. Akkor rábukkantam erre a gyöngyszemre, ami a maga fantasztikus élete. Ez lesz a filmem cselekménye.
– Cserébe – folyatta Ábel – veszek magának egy számítógépet. Ám még egy dolgot szeretnék kérni: vegye le a táblát a kapujáról. A boldogság többé már nem eladó.

– Vége –

Share

Rácz Katalin: Egy levéltáros vasárnapja

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

A lány haja lágy volt és selymes. Fejét Ágoston vállára hajtotta, aki boldogan ölelte, simogatta és csókolgatta a feje búbját. Az ágyban feküdtek, reggel volt, a nap sugarai már átszivárogtak a redőny résein. Ágoston úgy érezte, örökre megváltozott minden körülötte. Most már igazán teljes az élete, többé sohasem lesz egyedül. Félálomban a lány nevén töprengett, de sehogyan sem jutott az eszébe.
Micu! – villant belé hirtelen, amikor meghallotta a dorombolást. – Menj a fenébe! – söpörte le magáról az ijedt állatot.
A macska az ajtófélfáig repült, térdmagasságban hozzácsapódott, majd visszapattant a földre, természetesen a talpára esett, és kisántikált a konyhába. Fejét félúton visszafordította és sértett nyávogással nézett Ágostonra. Helyes kis állat volt, igazi cirmoscica, Guszti nagyon szerette, most meg is sajnálta kicsit.
De rettenetesen szégyellte magát az álma miatt.
Aztán hirtelen felkapta a vekkert az éjjeliszekrényről. Rémülten állapította meg, hogy este elfelejtette ébresztőre állítani, és már fél kilenc is elmúlt.
Gyorsan kiugrott az ágyból, megeresztette a vizet a kádban, bekapcsolta a rádiót és bekészítette a kávét.
„Látod kisfiam, úgy örülök, hogy kaptam ilyen egyszemélyes főzőt, azelőtt még sohasem láttam kétszemélyesnél kisebbet. Most már nem kell többet melegített kávét innod! –mondta az édesanyja Karácsonykor, amikor átadta neki az ajándékot.”
A rádióban kedvenc nyelvésze éppen a szavakat érte tetten. Guszti hirtelen ráébredt, miért is nem állította be az ébresztőórát: hiszen vasárnap van!
Kicsit elszomorodott: most egész délelőtt egyedül fog unatkozni itthon.
„De jó neked! – mondta pénteken Piri, a kolléganője. – Se főzés, se gyerekek, egész hétvégén azt csinálsz, amit akarsz!”
Szerencsére ebéd után várják Gusztiék. (Guszti a barátja, igazi nevén Gusztáv, de becenevük közös, mindkettejüké Guszti). Ő volt Ágoston legjobb barátja, már óvodába is együtt jártak, később is minden szabadidejüket együtt töltötték.
Gusztáv tavaly nyáron vette el Borit, a kolléganőjét (az esküvői tanú természetesen Ágoston volt), azóta, sajnos, kicsit kevesebbet voltak együtt. Bár Bori is szerette „Kisgusztit” – csak így hívta, mert ellentétben a férjével, aki legalább 185 centi volt és csaknem 100 kg, Ágoston kicsi volt és sovány -, de Gusztáv szabadideje most már megoszlott felesége és barátja közt.
Azért megmaradtak a közös vasárnap délutánok, amelyek finom vacsorával végződtek, Bori ugyanis szívesen és jól főzött. Így aztán a vasárnap sem volt annyira sivár. A szombat meg jórészt bevásárlással és takarítással telt.
Beült a fürdőkádba, jólesően elnyújtózkodott, majd kezébe vette a Levéltári Szemlét.
Csaknem egy órát töltött a kádban, két cikk közben megmosakodott, háromszor eresztette utána a melegvizet, és éppen kiszállt volna, amikor a mennyezeten, a sarokban megpillantott egy pókot. Magányos volt, kicsike és kék, szemlátomást rá sem hederített Gusztira, csak szőtte rendületlenül nemrég megkezdett hálóját, tanulónak látszott még, nagyon lassan boldogult vele. Guszti nézte egy darabig, szinte már drukkolni kezdett neki, de aztán győzött a józan esze. Szép dolog a társaság, de mégsem tűrhet meg egy pókot a lakásban!
Kiszállt a kádból, magára tekert egy fürdőlepedőt, belépett a papucsába és kiment a konyhába. Elővette a kislétrát, felmászott, levette a konyhaszekrény tetejéről a tollseprőt, a fürdőlepedőt egy kötényre cserélte, a kislétrát a hóna alá csapta, kezében a tollseprővel ment vissza a fürdőszobába. Felállt a létrára, a tollseprűvel vigyázva leemelte a pókocskát, óvatosan visszament a konyhába, kinyitotta az ablakot, kidugta rajta a tollseprűt és jól megrázta. A pók, milliónyi porszem társaságában szálldosni kezdett a levegőben. A nyitott ablakból beáradt a nagyváros már-már elviselhetetlen hangkavalkádja: autók, buszok, motorkerékpárok, a szomszédos lakásokból ordító magnók-tévék egyvelege.
A buszmegállóban egy bőszoknyás cigányasszony a gyerekei szeme láttára verte a férjét, kicsit odébb meg egy óvodás méretű kicsi fiút húzott pórázon egy rotweiler.
– Vigyázz magadra, kiskomám! – szólt a pókocska után Guszti, mire a másik ablakban hirtelen megjelent a szomszédasszony feje: egy megbotránkozott pillantást vetett Guszti öltözékére, majd gyorsan visszahúzódott.
„Jó napot, Marika! – szólt nagyanyja Jánossomorján a szemközti ház ablakában könyöklő szomszédasszonyhoz. – Javul-e már a reumája?”
Elmélázását a telefon csörgése szakította félbe. Gyorsan becsukta az ablakot, mert a kis panellakásban nyitott ablaknál nehezen lehetett akár telefonálni, akár televíziózni vagy rádiózni.
Szerencsére még idejében megtalálta a hordozható vonalas telefont. Most a párnája alatt volt éppen. Biztosan a tévé távirányítójának nézte az este, bár az is az ágyban volt, meg a DVD távirányítója, valamint a mobiltelefonja is, egész kis gyűjtemény, csoda, hogy elfért mellettük az ágyban.
Guszti nem éppen műszaki érzékéről volt híres. A szobabiciklijéhez szerelőt kellett hívnia, mert akárhogy is igyekezett, a kormány volt hátul, az ülés meg elől. Egyszer meg vett egy szeletelőt, amelyet olyan szerencsétlenül rakott össze, hogy bekapcsoláskor felszeletelte önmagát.
Ezért is ment levéltárosnak. Ott nem sok műszaki csodával találkozott, legfeljebb a számítógéppel meg a fénymásolóval, azoknak viszonylag jól értett a működéséhez. Igaz, eleinte kicsit tartott az élőfejtől meg az élőlábtól, de egy idő után rájött, hogy azok nem tudnak neki ártani.
Egyetlen hátránya volt a pályaválasztásának: ebben a munkakörben nem lehetett munkát hazavinni. Márpedig Ágoston, bár sohasem vallotta volna meg önmagának, munkamániás volt.
Guszti telefonált, azaz Gusztáv. Zavartan mentegetőzve mondta le a délutáni programot, mivel Bori szülei jönnek látogatóba.
– Nem is baj! – felelte vidám hangon Ágoston. – Úgyis millió dolgom van!
De tovább nem részletezte, és Gusztáv sem firtatta a dolgot.
Bekapcsolta az egyszemélyes kávéfőzőt, felöltözött, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfelezte az egy adag kávét, felét a bögréjébe, másik felét Micu táljába öntötte.
Az állat megszagolta, elfintorodott és értetlenül nézett a gazdájára. Guszti felöltötte egy kis tejjel, majd még egy nagyobb adaggal, a végén a tál teljesen tele lett tejeskávéval, de még így sem kellett a cicusnak. Ekkor jó megcukrozta, majd, látva az állat még mindig csodálkozó tekintetét, kiöntötte az egészet a vécébe.
Bevitte a megmaradt kávét a nappaliba, bekapcsolta a tévét, egyik csatornáról a másikra váltott, a reklámok, lövöldözések, verekedések után végül megállapodott valami rajzfilmnél az egyik mesecsatornán.
A filmben több emelet magasságú pókok lépdeltek egy város főterén, az emberek sikoltozva menekültek előlük, a széttaposott hullák orrán-száján folyt a vér. Guszti kikapcsolta a tévét, miközben az ő kedves kis pókocskája jutott az eszében. Talán kár volt kidobni. Milyen jól meglennének ők hárman…
Kihozta a fürdőszobából a Levéltári Szemlét, találomra felnyitotta, megszámolta a sorokat, a sorokban a betűket, és elhatározta, hogy ha a legrövidebb sort a 18. oldalon találja, akkor lemegy az étterembe ebédelni, ha nem, akkor itthon marad.
Egy óra alatt végzett a számolással. Szerencséje volt, a legrövidebb sor egy cím volt, Le(vé)ltár fantáziacímmel, a 39. oldalon. Marad tehát a rántotta!
„Te legalább azt ebédelsz, amit akarsz – hallotta Béla hangját. – Én meg kénytelen vagyok az asszony félresikerült főztjeit megenni, és még meg is kell dicsérnem.”
Guszti szívesen evett volna valami finomabbat, de a kényelmetlen érzés, hogy egyedül ül a zsúfolt étteremben, még az étvágyát is elvette.
A délután lassan telt. Ágoston elővette kis füzetecskéjét, amelyben a leveleket csoportosította. Munkát ugyan nem hozhatott haza, de cikket azért írhat a levéltári szemlébe. Éppen ezt készítette elő. Egy kockás füzetben hónapok óta gyűjtögette az adatokat tanulmányához, melynek ideiglenes munkacíme ”Miért levéltár a levéltár, azaz miféle levelek vannak?”
Minden oldalt gondosan kétfelé osztott, „levéltári levelek” és „egyéb levelek” rovatra, a margón pedig minden sorban gondosan feljegyezte, hogy a magyar nyelvben előforduló különféle levelek közül hány százalék található meg a levéltárban. Kutatásának célja az volt, hogy bebizonyítsa, miszerint a Levéltár elnevezés igenis helyénvaló, egyáltalán nem elavult, hiába mondják egyesek, hogy inkább irattárnak kéne nevezni azt.
Birtoklevél
Adománylevél
Marhalevél
Házasságlevél
Hitellevél
Ilyenek voltak az első oszlopban, és
Falevél
Kukoricalevél
Stb. a második oszlopban.
Az arány minden esetben az első oszlop javára dőlt el, bár néha fejtörést okozott Ágostonnak egy-egy meghatározás besorolása. Például Levél község egy földrajzi fogalom, vagyis nem levéltári, viszont a község levelei a levéltárban vannak. De kicsit bizonytalan volt a falevélben is, mert hiszen az is lehet a levéltárban, ha nincs is lajstromba véve. Nem is beszélve a szerelmes levélről, amelyből ugyan volt éppen elég a levéltárban is, de a szerelmes levél nevű süteménynek legfeljebb a receptje lehetne a levéltárban.
Délután ötre csaknem tíz új fogalommal bővítette gyűjteményét.
Cipőt vett fel, majd kabátot, az otthoni ruháját magán hagyta (már nem a kiskötényben volt, időközben farmerba és pulóverbe öltözött) és elindult a közeli bevásárlóközpont parkolójába.
„Hozhatnál nekem egy kis Túró Rudit, ahelyett, hogy megint néhány szóra költöd a
pénzed! – szólt utána a macska – Epreset.”
De Guszti ezt már nem hallotta, ment Gézához, a hajléktalanhoz. Jó lesz vele beszélgetni egy kicsit.
A parkolóhoz közeledve már messziről kereste a kocsik között az ismerős fejet, de nem találta. Váratlanul egy alacsony, tűrhetően öltözött emberke lépett mellé, kezében a hajléktalanok szórólapjával.
– Ki maga? – kérdezte Ágoston megrökönyödve. – Hol van Géza?
– Én vagyok Géza – mondta bizonytalanul a kisember.
– Én arról a Gézáról beszélek, aki itt szokott lenni – erősködött Ágoston.
– Hát éppen arról beszélek én is – mondta a kicsike, majd megemelte a szórólapot, hogy Guszti is el tudja olvasni az első oldalt, amelyen Géza írta le történetét arról, hogyan lett hajléktalan. – Most én helyettesítem. Kórházba került, valami seb lett a lábán a sok mászkálástól, feltörte az új cipője. De nem akarja a régi bevált helyét veszni hagyni, ezért engem kért meg, hogy helyettesítsem, nehogy egy másik hajléktalan ide telepedjen. Minden délután meglátogatom a kórházban és elszámolunk, felezünk a bevételen.
– Én vagyok az alkalmazottja! – suttogta közelebb hajolva. – Jól jön az a kis mellékkereset a rokkantnyugdíj mellé.
Ágoston lemondóan sóhajtva vett egy szórólapot, a szokásos kétszáz forintért, remélve, hogy legalább a fele valóban eljut Gézához.
Kicsit töprengett, hogy bemenjen-e a bevásárlóközpontba, de azután úgy döntött, hogy mégsem. Hiszen nincs most szüksége semmire, szombaton már mindent megvásárolt egy hétre előre.
Kedvetlenül indult haza.
Már sötétedni kezdett, december közepe volt, közeledett a Karácsony.
A liftben két öregasszony és némi kutyapisi fogadta, alig várta, hogy kiszálljon. Mire végre a hetedikre értek, már kikészítette a kulcsát, éppen illesztette volna a zárba, amikor észrevette, hogy az ajtaja kilincsén egy reklámszatyor lóg. Hitetlenkedve emelte le és nézett bele: egy piros kockás konyharuhába csomagolt valamit látott. Gyorsan kinyitotta az ajtót, besietett a konyhába és bontani kezdte a csomagot.
Két kisebb bejgli volt benne, egy diós és egy mákos. Mellettük pedig egy házilag készített barna mézeskalács szívecske, rajta fehér cukormázból odarajzolt Á és E betű.
Más semmi.
„Ha valami érhetetlen dolog történik veled, fogadd azt Isten ajándékaként – mondta Gusztáv. – Semmi sem lehet rosszabb a semminél!”!
Ágoston csak nézte, nézte a barna szívecskét, kicsit úgy érezte magát, mintha visszatért volna a reggeli álma: megint egy nevet keresett, de most már nem csaphatta be a macska, hiszen Micu neve nem E betűvel kezdődik, és a cicus különben sem tud bejglit sütni. Mézeskalácsot meg pláne nem.
Edit? Erika? Enikő? – nem ismert egyetlen ilyen nevű lányt sem.
Bekapcsolta a tévét, kedvenc sorozata ment éppen, de nem tudott odafigyelni. Gondolatai máshol kalandoztak.
Edina? Erzsi? Emília? – hiába kutatott az emlékezetében.
Bárcsak már este késő lenne! – sóhajtotta.
Szeretett volna a lányról álmodni, akárki volt is az.
Reggel már sokkal jobb lesz, mehet dolgozni.
És ha hazajön, talán megint várja valami a kilincsen…

– Vége –

Share

Rácz Katalin: Szenteste

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

December 17-én kezdődött.
Fél nyolc volt, havas, borús téli reggel, éppen csak megvirradt. Az öregasszony szokása szerint ma is fél hatkor kelt, elment a 6 órás hajnali misére, hazajött, ellapátolta a havat, lesöpörte a járdát, és – mint minden reggel – megnézte a gázóra állását. Szigorúan csak 5 köbmétert használhatott naponta, ha túllépte, a következő napon takarékoskodnia kellett.
– 4320! – sóhajtotta.
Ma csak délig fűthet, utána el kell zárnia a gázt. És bezárni a fürdőszobaajtót, nehogy reggel megint beleessen a macska a befagyott felmosó vízbe, amit a WC leöblítésére használt.
Csak meleg telet adj, Istenem! – fohászkodott.
Folyton takarékoskodott. Mindennel.
December közepe volt, közeledett a Karácsony. A halvacsorára, a bejglire és a kicsi kis karácsonyfára valót már megspórolta. Szaloncukrot nem vett, cukorbetegsége miatt úgysem fogyaszthatta volna el, csak a régi karácsonyfadíszeket teszi a fára.
Most már csak az időről kell gondoskodnia.
Nagyot sóhajtott.
Nosztalgiával gondolt vissza a munkában töltött évekre. Akkor még minden más volt. Munka mellett ellátta a háztartást, gondoskodott a férjéről és a gyerekeiről, karácsonyeste pedig együtt próbálták ki a kicsikkel a frissen kapott játékokat. Volt rá ideje.
Bement a házba, lezuhanyozott, átöltözött, megreggelizett, bevette a gyógyszereit (délig már nem lesz gondja az evéssel, a sok adalékanyag eltelítette a gyomrát), műkönnyet csepegtetett a szemébe, visszeres lábait gumiharisnyába erőltette, derekát bekente sósborszesszel, megtisztította a szemüvegét, megmosta a fogsorát, megmérte a vérnyomását, ellenőrizte a vércukorszintjét, lecserélte a macskaalmot, megetette a cicát, felkapcsolta a fűtést, kiszellőztetett, és takarítani kezdett.
Mennyire várta, hogy nyugdíjba mehessen!
De a valóság minden illúzióját eloszlatta.
Ahogy múltak az évek, tennivalói is egyre szaporodtak. Végül mostanra, hetvenhat éves korára, eljutott oda, hogy már szinte semmire sem volt ideje.
Még a Karácsony estére sem!
Miután végzett a takarítással, leült, elővette a naptárját és sorra vette napi teendőit. Megpróbálta kiválogatni, mit tudna elhalasztani, hogy legalább néhány óra szabadidőt nyerjen Szentestére.
Leginkább a délután öttől lefekvésig, este kilencig tartó teendőit vette górcső alá.
Az öttől hatig terjedő időt többnyire a nem mindennapi házimunkákra fordította. Ilyenkor mosott, vasalt, megpucolt egy-egy ajtót vagy ablakot. Ezeket talán elhagyhatja, így egy teljes órát nyerhet. Viszont ma fel kell díszítenie a karácsonyfát, az is legalább egy óra lesz.
Hattól fél hétig a gyógytorna ideje volt. Ezt semmiképpen sem hagyhatja el, mert akkor másnapra újra megfájdul a háta. De talán az uzsonna előtti félórás séta elmaradhat. Helyette viszont ki kell mennie a temetőbe, lehetőleg még világosban, a férje sírján meggyújtani egy gyertyát. Így talán összetalálkozhat azzal a kedves öreg mosógépszerelővel is, aki a múlt hónapban nála járt. (Milyen szörnyű éjszakája volt – emlékezik vissza –, tízpercenként szólt a vekker, mert addigra megtelt a lavór a mosógépből szakadatlanul kiömlő vízzel. Azóta már csak óránként kel fel éjjel, hogy kimenjen a vécére.)
Csak egyszer tudnék még egy egész éjszakát végigaludni, Istenem!
Fél héttől hétig vacsorázott. Szenteste ezt előrehozhatja délután öt órára. Ha elmarad a négyórás uzsonna, akkor még nyer is egy negyed órát.
Hogyan tovább?
Elhagyhatná az ebédfőzést is, de helyette ma ünnepi vacsorát kell készítenie, így ezzel nemhogy időt nyerne, hanem éppen ellenkezőleg. Ha viszont nem ebédel semmit, akkor félórát spórol. Az ebéd utáni alvás éhes gyomorral értelmét veszti, így valóban nyer még egy órát.
Akkor tehát egy és háromnegyed órát már megspórolt.
Végre! – sóhajtott fel. Kicsit fáradt és éhes leszek ugyan, de meglesz a szentesti szabadidőm!

És most, a halvacsora után, miután meggyújtotta a gyertyákat a karácsonyfán,és felbontotta az ajándékokat, melyeket előző este tévézés közben csomagolt be magának, csak ül a hintaszékben, kapcsolgatja a tévén egyik csatornát a másik után és nem tudja mit kezdjen magával. Se egy szennyes edény, se egy szennyes ruha nincs a házban. A mosógépszerelő már otthon van a feleségével. Az Öleléspótló Kft is bezárt. Még Ferkó, a folyton csavargó kamaszfiú sincs sehol. Csendes az utca, csendesek a házak.
Csak egy kis mosatlant adj, Istenem! Vagy valami ellapátolni való havat!– sóhajt szomorúan, visszasírva a dolgos hétköznapokat.

Share

Rácz Katalin: A versírás gyötrelmei

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

Egykori Wintermantel Ottó, volt alkoholista fogorvos, ma már csak egyszerűen dr. Télikabát Ottó fogorvos titkon költői babérokra pályázott.
Irodalmi pályafutását a Bolygóközi kutatások című novellájával kezdte, oszlopos tagja lett a Tinta Klubnak, később azonban nagy merészen versírásra adta a fejét. Lesz, ami lesz, gondolta, és belépett az Európa Klubba, nem is sejtve, hogy élete egyik legmerészebb vállalkozásába fogott.
Miután az utolsó beteg is eltávozott, minden nap bennmaradt a rendelőben és rímfaragásba kezdett. A papírkosár hamarosan megtelt összegyűrt, halálraítélt verssorokkal, de költemény még egyetlen egy sem született Ottó tollából. Pedig ma este volt barátnője, Melinda névnapja, és Ottó remélte, hogy sikerül őt egy szép versikével is meglepni ez alkalomra.
Kiborította tehát a szemétkosarat, újra átnézte a halálraítélteket és kiválasztotta közülük a leginkább életrevalót. Így szólt:

Ajándék nékem

Ajándék nékem lelked minden húrja
Csókjaid feledtetik korom.
Enyém minden, mint ifjan, dőreségből
Nem tudtam megbecsülni egykoron.

Megkaptam mindent, mire vágyni mertem.
Ölelésed, csókod és tenmagad.
Nem vágyom másra, csendes boldogságra
Békére, míg a teremtő elragad.

S ha azt mondja majd, hogy most már menni kell,
Elégedetten távozom, hisz éltem.
Kérlek, ne búsulj, én boldog leszek.
Ne ejtsd fájó könnyeidet értem.

Szegény embert illik csak megsiratni.
Gazdaggá tettél, mert kincsem te vagy.
S kit gazdagon ragad el a halál,
Boldogan élt, ezért nem vesztes az.

A klubban Ottó kedves, segítőkész barátokra lelt, akik már alig várták, hogy bevezessék őt a költészet rejtelmeibe. Ottó ennek ellenére kicsit bátortalanul, remegő gyomorral adta át a költeményt Ezüst Jánosnak, a kör vezetőjének.
János örömmel nyugtázta, hogy Ottó végre előrugaszkodott egy költeményével, és mindannyiuk nevében felajánlotta, hogy azon nyomban kielemzik a verset.
Hangosan felolvasta, néhány helyen sejtelmesen megnyomva, figyelemfelkeltően hangsúlyozva egyes kifejezéseket, majd átadta a szót a többieknek.
– Nagyon szép vers – mondta Fűzfa József meghatottan. – De azért itt-ott talán még lehetne javítani rajta. Vegyük mindjárt az első verssort. Ajándék nékem lelked minden húrja. Ez nagyon szép, de manapság már nemigen adnak ilyen ajándékot. Semmiféle boltban nem lehet kapni. Avítt, ódivatú kép ez. Én valami modernebbre cserélném. Például DNS-re. Tudom, hogy a valóságban DNS-e a testnek van, nem a léleknek, de éppen ettől lesz elvont és költői. Ajándék nékem lelked minden DNS-e. Hát nem gyönyörű? Persze, az eredeti se volt rossz, de így mégis sokkal jobb lesz.
– Engem ez a húr egyáltalán nem zavar – vágott közbe Kendermagos Viola. – Sokkal inkább zavarónak érzem a korom kifejezést. Ugyanis ez kétértelmű: jelenthet birtokragos főnevet, hogy az én korom, de jelentheti egyszerűen csak azt, hogy korom, ami a kályhacsőben van. Valahogyan egyértelműbbé kéne tenni a dolgot.
– A második versszak csupa megalkuvás – folytatta az elemzést József. – Hová jutnánk, ha mindenki ilyen megelégedett lenne? Hiszen az elégedetlenség viszi előre a világot. És miért vár arra, hogy a teremtő elragadja? Miért nem küzd? Nekem ez dekadens, nagyon dekadens…
– Ha dekadens, hát dekadens! – csattant fel Mezei Margaréta. – Már elmúltak azok az idők, amikor ezt bűnnek nyilvánították! Már kerti törpét is nyugodtan tarthatunk a házunk előtt! Annál sokkal nagyobb baj a szótagszám! A szótagszám, kérem! Hát nem vásik bele a fületek?

11, 9, 11, 10
11, 10, 11, 11
11, 11, 10, 10
11, 10, 10, 10

– Hát nem látjátok? Nincs benne két egyforma versszak! Az, hogy keveri a 10-et és a 11-et, még hagyján, de hogy 9! Ez már túlmegy minden határon!
– Jól van, jól van! – csitította János. – Manapság már nem veszik olyan szigorúan a szótagszámot, mint régen. Különben is, ez az első verse. Majd a 9 szótagos sort kijavítja, a többi nyugodtan maradhat.
– Ragrím! – kiáltott fel Kendermagos Viola. – Értem és éltem! Még ha az egyik jelen idő, a másik múlt idő, akkor is!
– De hiszen az egyik ige, a másik névmás! – igazította helyre János.
– Tényleg – ismerte be Viola. – De akkor tegye egyértelművé. Írja azt, hogy énértem, vagy Ottóért!
– Nekem a harmadik versszak kicsit giccsesnek tűnik – csipogta Kendermagos. – Meg logikátlan is. Mi az, hogy Elégedetten távozom, hisz éltem? Ha nem élt volna, hogy távozna? Aki nem él, az nem is hal meg. És különben is, mitől elégedett? Attól, hogy távozik, vagy attól, hogy élt? Ezt az elégedettséget én mindenképpen kihagynám! És mi az, hogy fájó könnyek? Megmondom én: ez kérem, képzavar! Mert mitől fájna a könny? Se a könny nem tud fájni, se az nem fáj, ha folyik a könnyem! Legyen például folyékony, de fájó semmiképpen sem!
– Nekem legjobban az utolsó versszak tetszik – szólalt meg csendesen Bérczi Roland, aki amúgy prózaíró volt, és jólnevelt ember lévén, csak ritkán kotyogott bele a fennkölt gondolatokba. – Nem sajnálni kell a boldog embert, ha meghal, inkább irigyelni. Nem a halálért, hanem az életéért –tette hozzá zavartan.
– Lárifári! – torkolta le Mezei Margaréta! – Ez a Szegény embert illik csak megsiratni, olyan, mint egy temetői illemkönyv kiragadott része! Gazdag özvegyeknek találták ki, akik örülnek, hogy öreg párjuk végre elpatkolt. Nem szerelmeseknek! Igenis mindenkit meg kell siratni, aki meghalt!
– Téged meg is fogunk. Örömünkben! – morogta bajsza alatt Fűzfa József.
– Akkor tehát összefoglalhatjuk az elemzést – vette át a szót Ezüst János, a kör vezetője. – Ottó nagyon szép verset írt, csak néhol kell javítani rajta. Ha megfogadja tanácsainkat, biztosan sokkal értékesebb költemény fog kikerülni a kezei közül.
Ottó megköszönte a szíves szavakat, fogta a verset és a jegyzeteit, visszament a néptelen rendelőbe és átírta a költeményt, imígyen:

Ajándék nékem

Ajándék nékem lelked minden DNS-e
Csókjaid feledtetik öregségem.
Enyém minden, mint ifjan, dőreségből
Nem tudtam megbecsülni a lőrésen.

Nem kaptam mindent, mire ácsingóztam.
Merész vagyok, és mindig tettrekész.
Sok a hiánycikk rövid életemben
Erős a szívem, s mindig konyhakész.

S ha azt mondják majd, hogy most már menni kell,
Nem távozok, hisz keveset éltem.
Kérlek, ne búsulj, boldog nem leszek.
Ne ejtsd folyó könnyeidet Ottóért.

Mindenkit meg kell siratni egyszer.
Én sem irigyellek, hogyha meghalsz.
Voltál irigy eleget életedben.
Most már jobb, ha engem vigasztalsz.

Még egyszer gondosan átnézte a jegyzeteit és örömmel konstatálta, hogy minden jótanácsot megfogadott. Gondosan összehajtogatta az új verset, majd beledobta a papírkosárba. Elővette a régi, eredeti változatot, beletűzte a frissen vásárolt rózsacsokorba és elindult haza Melindához.

Share

Rácz Katalin: Kisjézuska születik

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

A történet kezdete áprilisra nyúlik vissza.
Sanyi, Kovács László mosógépszerelő ifjú segédje ekkor már harmadik hónapja élt boldog házasságban, és őrülten vágyott egy tekepartira.
Megbeszélte Pistával, aki duguláselhárító és főnökének fia is volt egyben, hogy szerdára kibérlik a Csonkaér utcai termet és csapnak egy jó kis murit a haverokkal. Sanyi megkérte főnökét, engedje el egy nap szabadságra, de a sok munkára hivatkozva, Kovács csak csütörtökön tudta nélkülözni. Akkor meg már minek, lőttek az egésznek…
Valamit ki kellett találnia.
– Nem jó. A csütörtök nem jó. Szerda kéne – makogta zavartan. – A feleségem… a feleségemet kell orvoshoz kísérnem… Nem, nem beteg – folytatta Kovács aggódó arcát látva. –Terhes. Csak terhes.
Néhány nap múlva Kovács megkérdezte, jól van-e a felesége, azután a dolog szép csendesen elült.
Már rekkenő hőséggel tombolt a nyár, amikor júliusban Sanyinak ellenállhatatlan vágya kerekedett leruccanni Balatonakarattyára, meglátogatni unokaöccsét, aki vízibicikliket kölcsönzött a strandon. Mindezt persze titokban kellett tennie, mert Sára, a felesége, minden szabad percére igényt tartott. Addigra már kivette szabadsága java részét, mert júniusban pótnászútra ment a feleségével (ez már a harmadik volt az esküvő óta), de úgy gondolta, ez az egy nap már senkinek sem számít, ezért megpróbált elkéredzkedni az öregtől, fontos családi okokra hivatkozva.
– Csak nincs valami baj a feleségeddel? – kérdezte az öreg mosógépszerelő.
Sanyi, aki addigra már teljesen megfeledkezett az áprilisi ártatlan füllentésről, csodálkozva nézett rá.
– Baj? Miért lenne baj vele?
– Hát valami komplikáció a kisbabával… – folytatta bizonytalanul Kovács.
– Nem, nem, nincs semmi komplikáció – mondta sietve Sanyi, aki végre megértette, miről is beszél az öreg. – Csak egy kis rutinvizsgálat. És tudja, nem szeret egyedül menni.
Másnap elutazott Akarattyára, miközben felesége azt hitte, szorgalmasan dolgozik.
Szeptembert követően az öreg egyre gyakrabban szegezte neki a kérdést, hogy van a felesége és a kisbaba. Eddigre Sanyi már nagy rutinra tett szert. Kicsit tanulmányozta a témát, hogy mindig naprakész legyen, így aztán részletesen be tudott számolni főnökének a magzat fejlődéséről.
– Kislány lesz! – újságolta októberben, előző nap ultrahangra hivatkozva ultizott a kocsmában.
Novemberben még egy tekeparti a haverokkal, ezúttal kelengyevásárlás ürügyén, azután már nyakukon is volt a Karácsony.
Advent harmadik hetében, egy szerdai napon, munka után, Kovács titokzatoskodva szólt Sanyihoz:
– Gyere be a garázsba, mutatok valamit! – s már sietett is előre. Megállt a helyiség végében, megvárta, míg Sanyi utoléri, majd pironkodva húzta le a pokrócot egy fából faragott, gyönyörűszép bölcsőről.
– Ezt maga csinálta? – hűlt el Sanyi.
– Karácsonyi ajándék a leendő kisbabának! Most már bármelyik nap megszülethet.
Sanyi megdicsérte a bölcső finom anyagát és a gondos fafaragó munkát, megköszönte, kölcsönkérte a mester sárga Barkasát és hazaszállította a bölcsőt. Betette a garázsból nyíló kis szerszámoskamrába, az ajtót gondosan kulcsra zárta, a kulcsot elrejtette a villanyóraszekrényben.
Kicsit rossz volt a lelkiismerete, de ha a dolgok mélyére nézett, be kellett látnia, hogy voltaképpen nem ő a hibás a dolgok ilyetén állásáért. Hiszen ő nem bánta volna, ha kisbabájuk születik, néha tett is egy-egy célzást Sárának, de ő elengedte a füle mellett.
– Hol vagyunk még attól! – mondta, és már ment is a dolgára.
– Hát most itt vagyunk – gondolta keserűen.
Nyugtalanul aludt, még felesége édesded szuszogása sem tudta megvigasztalni. Reggelre kelve azonban úgy érezte, megtalálta a megoldást.
A következő estéket a műhelyben töltötte és lázasan dolgozott. Felesége kérdezgetésére csak sejtelmesen mosolygott, de nem válaszolt.
December 23-án, sötétedés után, fogta a talicskát, rárakta a bölcsőt, és meg sem állt Kovácsék házáig. Bekocogott az ablakon, Kovács besegítette a csomagot a nappaliba, Sanyi kibontotta és zavartan téblábolt az öreg körül.
A bölcsőben egy kisded feküdt, feje körül glória, mellette fából faragott kis báránykák. Oldalánál egy cumi és egy csörgő, ezeket Kovács felesége ajándékozta a leendő kisbabánakk, lábainál pedig egy üveg valódi szilvapálinka.
– Hát ez meg micsoda?– álmélkodott Kovács.
– A baba – dadogta Sanyi. – A kisded.
– A te babád?
– Én faragtam, de nem az enyém. Ő mindenkié. Ő a megváltó. Megvált a bűneinktől. Mindenkit. Engem is.
Az öreg egyre kevésbé értette a dolgot, de végül Sanyi összeszedte magát és mindent bevallott főnökének. Kovás csak hallgatta, fejét csóválva, és reményének adott hangot, hogy egyszer talán azért még igazi baba is fog ebben a bölcsőben ringani.
Addig is, hogy Sára meg ne tudja a dolgot, Sanyi Kisjézuskája Vízkeresztig ott aludt bölcsőjében Kovácsék karácsonyfája alatt, gondosan betakargatva, lábainál a szilvapálinkával. Lenke, a mosógépszerelő felesége pedig szeretettel nézegette, milyen gyakran igazgatja férje a betlehemi takarót a Kisjézuskán.

Share

Rácz Katalin: A halál csókja

augusztus 11th, 2013 Posted in Rácz Katalin | No Comments »

Józsi, a Grundpfand bank biztonsági őre, a belvárosi utcát fürkészte egy meleg, szeptemberi délutánon. Tini lányok, kifestett öreg ribancok, fülbevalós kopasz ifjak. Sehol senki, akit bankrablónak nézhetne. Unalmas nap, mint a többi.
Egyedül Laura, a csinos, huszonhárom éves hitelügyintéző adott értelmet ennek az idegölő munkának. A lány éppen a bejárati ajtóval szembeni asztalnál ült. Józsi gyakran az utca helyett inkább a fényes üvegajtót szemlélte, ahonnan kiválóan láthatta Laurát, szép szőke, selymes haját, kerek arcát, de elsősorban azokat a gyönyörű, teltre botoxozott durcás ajkait. Mert azok voltak aztán az ajkak, az ajkak netovábbjai, minden létező ajkak legnyönyörűbbikei!
Laura rossz szokása volt, hogy valahányszor nem értett valamit, csücsörített, s mivel nem volt túl eszes, ez gyakran megesett. Józsi ilyenkor nagyokat sóhajtott, de tudta jól, hogy hiába is reménykedik, ezek az ajkak sohasem fogják az ő ajkait érinteni. Bánatában egyszer már a pisztolyát is a szájába vette, vesszen, ha már nem érintheti Laura száját! De, szerencsére vagy szerencsétlenségére, elfelejtette kibiztosítani. Különben is a pisztolycső kemény volt és hideg.
Józsi közel járt a negyvenhez, félénk, visszahúzódó ember volt, özvegy édesanyja egyetlen csemetéje. Csak egyszer volt barátnője – Joli, a dundi, magabiztos, lehengerlő modorú kolléganő –, de az sem tartott sokáig. Amikor bemutatta édesanyjának, a látogatás után ő csak ennyit mondott:
– Trampli.
Bár édesanyja egy szóval sem kérte, Józsi ettől kezdve nem kereste Joli társaságát. Mindig tudta, mi a kötelessége.
Most, ebben a pillanatban is, amikor a bejárat előtt elsiető háziasszony táskájából kiesett egy uborka. Józsi felkapta, és a nő után kiáltott. A nővisszafordult, Józsi odaadta az uborkát. Az asszony keskeny ajkai mogorván zárultak össze, felső ajkát sűrű fekete bajuszka fedte. Józsiban megfordult, hátha nőnek álcázott bankrabló, de mivel az illető rövid fejbiccentés után szó nélkül elsietett, belátta, hogy tévedett.
Az a hét, amely alatt nélkülözni kényszerült Laura látványát, csigalassúsággal telt el. A csinos hitelügyintézőt ugyanis beiskolázták elsősegély tanfolyamra, miután a bankban elájult egy kilencvenéves öregember, és senki nem tudta, mit kezdjen vele. A pénztáros javaslatára jódot szagoltattak vele az elsősegélyládából, mivel azt hitte, a jód az a repülősó, amit romantikus regényekben ilyenkor használni szoktak. Majd, mivel ez nem használt, priznicet raktak rá gézből, ezután, a fiókvezető ötlete nyomán sebhintőport szórtak a homlokára, de az ügyfél ettől sem lett jobban. Később kiderült, hogy az elszenvedett árfolyamvesztesége okozta ezt a végzetes állapotot, de mivel az ügyfelet ért károkat eszükben sem volt mérsékelni, nem volt mese, valakit el kellett küldeni a tanfolyamra.
Laura tehát tanfolyamon volt, no meg Józsi képzeletében. Ő minden percben maga előtt látta, elképzelte, ahogyan sebet kötözni, törést rögzíteni tanul, és péntekre már az újraélesztés is eszébe jutott.
– Ollé! Juhé! – kiáltott fel, mivel a heuréka szót nem ismerte. A sétálóutca közönségéből néhányan megvető tekintettel néztek rá, de legtöbben közönyösek maradtak a biztonsági őr „kirohanására”.
A hét vége lázas, pontosabban láztalan gyakorlással telt. Józsi reggeltől estig próbálta, meddig tud levegővétel nélkül meglenni. Szombaton reggel 10 másodpercről indult, estére már elérte a 40 másodpercet. Vasárnap elcsente anyja púderjét, sápadtra kente az arcát, lefeküdt a padlóra és csak tartotta, tartotta a lélegzetét. Vissza.
Vasárnap délután már 60 másodpercnél tartott, amikor anyja véletlenül rányitott. Józsi nem akarta abbahagyni, hiszen rekordot döntött éppen. Anyja rámeredt, fölé hajolt, előkapta kis tükröcskéjét, Józsi szájához illesztette. Semmi. Ekkor fölsikoltott, kiejtette a tükröt, amely Józsi orrán landolt, aki ettől teljesen megfeledkezett a másodpercekről és óriásit üvöltött. Anyja ijedtében elájult, Józsi felállt és örömtáncot lejtett a földön fekvő szüléje körül. Végre sikerült! Élethűen! Azaz halálhűen! Jöhet Laura, no meg az életmentés!
Laura hétfőre meg is érkezett, frissen látott a munkához. Józsi terepszemlét tartott a bankban, alkalmas helyet keresve tervéhez. A bejárati ajtó nem volt jó, mert ha valaki közben a kezére lépne, biztosan elfelejtene nem lélegezni. A fogadótér közepe kicsit jobbnak tűnt, de a kis teakonyhában végre megtalálta tervei színterét. A helyiség olyan kicsi volt, hogy két embernél több sehogyan sem fért el benne. Mindegy, ki lesz ott, amikor elájul, úgyis ki kell mennie, hogy Laura beférjen, így kettesben maradhat a lánnyal. És jöhet az újraélesztés! De még milyen újraélesztés!
Végül úgy döntött, hogy megvárja az öt órát, amikor a bejárati ajtót már bezárták, de a dolgozók még bent vannak. Másnap reggel hozott egy doboz paradicsomlét. Zárás után, amikor már nem kellett őrködnie, bement a konyhába, bepúderezte az arcát, ivott egy pohárparadicsomlét, egy másik pohárral magára öntött, lefeküdt a földre és várta, hogy valaki benyisson.
Elsőnek a fiókvezető érkezett. A biztonsági őr, ahogy a lépteket meghallotta, vett egy mély lélegzetet és számolni kezdett. Még tíznél sem tartott, amikor a fiókvezető sarkon fordult kirohant, és ordítozni kezdett:
– Laura, Laura, gyere gyorsan, Józsit valami érte!
Józsi közben gyorsan feltöltötte tüdejét friss levegővel, és újra számolni kezdett. 15-re megérkezett Laura, fölé hajolt, ellenőrizte a lélegzetét, majd letérdelt és megkezdte a mesterséges lélegeztetést. Józsi 75 másodpercig bírta, akkor nagy levegőt vett, átölelte Laurát, magához szorította és megcsókolta. Laura zavarában viszonozta a csókot és meglepetve konstatálta, hogy Józsi ágyéka körül valami szokatlanul kemény dolog nyomul ölének.
Mire kiderült, hogy Józsi azért dugta a fegyverét a nadrágja zsebébe, hogy ne nyomja hátát „ájulás” közben, Laura már tudta, hogy az a másik még az igazi fegyvernél is többet ér.

Share

Rácz Katalin: Idegen a faluban

július 16th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Rácz Katalin | No Comments »

1.

Az acélszürke Ford Focus beért a faluba. Jobb oldalon, a harmadik ház előtt megfelelő helyet talált a parkolásra. Ráfordult a murvával felszórt, 4-5 autó számára elegendő, üresen álló területre. „Női fodrász” – hirdette a felirat a bejárat fölött. Leállította a motort, kiszállt, bezárta az autót és elindult a falu közepe felé.
Este hat óra volt. A fodrász melletti ház kapujában két nő beszélgetett. Az egyiknek, aki a kapun belül volt, kis vizsla kölyök volt a karjaiban, a másik a kapun kívül állt. Élénk, gesztikulálással tarkított beszélgetésbe mélyültek, amikor meglátták az autóból kiszálló idegent. Mintegy vezényszóra alaposan végigmérték. A kapun belüli asszonyság tért először magához. Jónapot! – mondta, a másik meg utána. Az autós biccentett, ő is mondott egy jónapot-ot, majd ment tovább a főutcán. A két nő utánanézett, majd ismét összedugták a fejüket. Az idegen a házszámokat nézegette. A fodrász az 52-es ház volt, a kutyás nőé, közvetlen mellette, az 53-as. A túloldalon 48-at látott. Az utca eleje nyilván nem létezett, mert a házszámok növekedtek, össze-vissza váltogatva egymást, az 54-58 ezen az oldalon, az 59-60 a túloldalon, és így tovább.
A sarkon, egy kis kocsma előtt éppen beállt a busz a megállóba. Hat-nyolc ember szállt le, köztük egy anyuka, két kisiskolás lányával. Jó napot, mondta az anyuka, csókolom, mondták a gyerekek, jó napot, szervusztok, válaszolta ő. Továbbhaladtában hallotta, hogy az egyik kislány megkérdezi: – Anyu, ki volt ez? De a válasz már nem jutott el a füleihez.
Egy pillanatra elgondolkodott, bemenjen-e a kocsmába valami frissítőt inni, mert még ilyenkor este is nagyon meleg volt. A hőmérő higanyszála még mindig nem szállt le 30 fok alá. Aztán meggondolta magát. Visszafordult. Egy férfi – a fodrász, vagy annak valamelyik hozzátartozója – kinn állt a házuk előtt. Végigmérte, de nem szólt semmit. Nem lehetett biztos benne, hogy az idegen és a kocsi bármilyen összefüggésben lenne egymással, de erősen gyanította, hogy ezen a hétfői estén egyszerre két rendkívüli dolog nemigen történhet a faluban.
A legszélső ház mellett, ahol, mielőtt még kiszállt, egy öregembert látott valamit szedni az árokparton, megállt, hogy megnézze, mi értékes teremhet ott. De addigra már az öreg a füvet nyírta, és masinája mögül mogorván bámult a betolakodóra.
Az autós átment az út túloldalára és besétált a szemben lévő, zsákutcának jelzett mellékutcába. A kanyarulatban vaskerítés mögött mókás kutyust látott. Oroszlánsörénye és medvepofája szokatlan látványt nyújtott. Elővette a mobiltelefonját, hogy lefényképezze, de az addig békés kutya a telefon láttán éktelen ugatásba kezdett.
– Menjen innen, nem hallja, menjen innen! – rontott ki sodrófával a kezében egy középkorú nő a házból.
Az idegen biccentett a nő felé, eltette a telefonját és továbbment.
Már látni lehetett a zsákutca végét, csak néhány ház volt hátra az utolsó, szemben lévő épületig. A bal oldali udvarban egy öregasszony késsel a kezében, műanyag edény fölött egy tyúk fejét feszítette hátra, és éppen elvágni készült a nyakát, amikor hirtelen feltekintett. Meglátta az idegent. A kés félúton megállt a kezében, a tyúk éktelen kárálás közben, véres csíkot húzva maga után, elszaladt. Jó napot, mondta az öregasszony, legalább magának, mert az enyémet éppen most rontotta el.
– Jó napot, mondta az idegen, majd megfordult, és elindult visszafelé. A kanyarban az oroszlán-medve közönyösen hevert a küszöbön. Szemben egy Suzuki jött, félre kellett ugrania, hogy el ne üsse. Az autó megállt, ősöreg, legalább 90 éves aggastyán vezette. Felemelte szemüvegét, megnézte az ismeretlent, majd megkereste a kuplungot, és továbbhajtott.
Amikor kiért az országúthoz a falu szélére, az út jobb oldalán szippantós kocsi állt meg, mögötte kisebb szerviz kocsi „Vízmű” felirattal. Kiszállt két férfi, egy kicsi meg egy nagy. Mint Frédi és Béni, gondolta az idegen. Csövet eresztettek a kanálisba és vártak. Feltehetőleg a szennyvízzel volt valami probléma.
Az idegen nem nagyon foglalkozott velük, elindult a főutcán, ismét elment a kocsmáig, majd vissza, a szippantós kocsiig, azután újra a kocsmáig, majd megint a szippantós kocsiig. A fodrász és vizslás szomszédja jelentőségteljesen pillantottak rá, valahányszor arra ment, a kerítésen áthajolva izgatottan suttogtak egymásnak.
A tízedik forduló körül már a vízművesek is gyanakodni kezdtek. Frédi elővette tárcáját és áttette kabátja belső zsebébe, Béni pedig becsukta a szerviz autó ajtaját.
Az országúton piros Mitsubishi Colt közeledett.
Az idegen visszasietett a fodrász előtti parkolóba, beült a Fordba, kivágott a Mitsubishi elé és elhajtott.

2.

A nő behajtott a faluba. árokparton. Minél előbb meg akart állni. A legszélső telek mentén öregember szedett valamit az árokparton. Jobb oldalon, a harmadik ház előtt, amelyen „Női fodrász” felirat állt, murvával felszórt üres parkolót talált. Acélszürke Ford Focus-ával befordult a ház elé, leállította a motort, kiszállt, és elindult a Fő utcán felfelé.
A fodrász melletti ház kapujában két nő beszélgetett. Egyszerre vették észre az autóból kiszálló magányos idegent. Mindketten végigmérték, majd egyikük, aki a kapun belül állt, karjaiban egy vizslakölyökkel, tétován jó napot kívánt. A másik is elrebegett egy jónapotot, mire a nő barátságosan mosolyogva visszaköszönt.
– Keres valakit? – kérdezte megenyhülve a kutyás nő.
– Majd a Fő utca 135-ben lesz dolgom, de most még várok egy kicsit. Milyen érdekesen vannak itt számozva a házak! Páros és páratlan ugyanazon az oldalon.
– Nem tudom, miért van ez, amikor megszülettem, már így volt – kapcsolódott be a beszélgetésbe a másik nő. – Gyermekkoromban úgy képzeltem, hogy földrengés nyelte el az utca elejét. Persze, ez butaság, de senki sem tudja, volt-e itt valaha is 1-es házszám.
– De a 135 ugye arra van? – kérdezte az autós.
– Igen, ott fenn a templom után. A falu túlsó végén.
Az idegen elsétált a sarokig, ahol buszmegállót és kis presszót talált. Az éppen beálló busz kellemetlen melege megcsapta. Még most, este hat órakor is legalább 30 fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Erős késztetést érzett, hogy bemenjen a presszóba valami hideg frissítőért, de meggondolta magát. Nem akart a kelleténél nagyobb feltűnést kelteni.
A buszról vagy féltucatnyi ember szállt le, köztük egy fiatal nő két, egyforma ruhába öltöztetett kislányával.
– Jó napot kívánok – mondta az anyuka.
– Csókolom – mondták a kislányok egyszerre.
– Jó napot, szervusztok! – válaszolt az idegen, majd hozzátette: – Nagyon szép a ruhátok.
– Köszönjük – válaszolták kórusban a kislányok, majd megkérdezték anyukájukat, ki volt ez a néni. A nő visszafordult a kocsija irányába, már nem hallotta a választ.
A fodrász háza előtt középkorú férfi álldogált, az ismeretlen autót méregette. A nő odaért, kedvesen rámosolygott és megkérdezte, itt maradhat-e a kocsija még egy darabig.
– Hát persze, természetesen, ameddig csak jólesik – készségeskedett az ember.
– Köszönöm. Tudja, várok valakit – tette még hozzá a nő, majd elsétált az utca végéig. Benézett a kerítés oldalán, az öregembert kereste szemeivel. Most már nem szedett semmit, füvet nyírt. Az asszony intett neki, az öregember visszaintegetett masinája mögül.
Az idegen átment az út túloldalára, és besétált egy zsákutcába. Az első kanyarban mókás kutyát látott a kerítés mögött. Fejét hosszú sörény keretezte, nagy, széles orrát a kerítésnek nyomta, és barátságosan bámulta az asszonyt. A nőnek annyira megtetszett a kutya, hogy elővette mobiltelefonját és lefényképezte. A kutya, a telefon láttán, éktelen ugatásba kezdett. A ház ajtajában megjelent egy nő, kezében sodrófa, már emelte volna az ismeretlenre, mire az megszólalt.
– Bocsánat, nem akartam tolakodni, csak nagyon tetszik a kutyája, lefényképeztem. Sétálgatok egy kicsit, míg a lányomra várok.
– Semmi gond, csak nyugodtan. Micinek hívják – bólintott fejével a kutya felé. – Azt hittem, a volt férjem új nője jött már megint, hogy elvigyen valamit.
Az autós nő tovább sétált. A kanyar után már látszott az utca vége. A baloldali ház előtt öreg néni készült levágni egy csirkét. A néni felnézett rá, a csirke, félig levágott fejjel, hangosan kárálva elszaladt.
– Jó napot kívánok! – mondta az autós. – Nem akartam zavarni, csak sétálgatok egy kicsit. Tudja, a lányomra várok, együtt megyünk kutyát nézni a Fő utca 135-be.
– A lányomékhoz? – kérdezte a nő. – Nagyon aranyosak a kis biglik. Meglátják, nehéz lesz választani közülük, annyira szép mindegyik.
– Már alig várom, hogy láthassam őket, de sajnos, a lányom csak később tud ideérni. Megígértem, hogy megvárom.
– Mondja meg nekik, hogy nemsokára viszem a csirkét. Mindjárt megkergetem, mielőtt még bemenekül a konyhába és ott is mindent összevérez.
Az asszony visszafordult a főút irányába. A kanyarban kis híján összeütközött egy közeledő Suzukival. Az autó lassan megállt, fogatlan, ősz hajú, közel 100 éves aggastyán hajolt ki az ablakon. Levette szemüvegét, közelebb hajolt a nőhöz és csipás szemével nagyokat pislogott.
– Ugye te nem a Rózsika vagy? – kérdezte.
– Nem. Nem idevalósi vagyok. A lányomat várom, és csak sétálok egy kicsit, amíg megérkezik. A Fő utca 135-be megyünk, a Szekeresékhez.
– Gyalog? – kérdezte az öreg. – Ha akarja, szépasszony, elviszem szívesen.
– Köszönöm, nagyon kedves, de inkább még várok egy kicsit.
– Hát akkor isten áldja – mondta a sebességváltót keresgélve. – Tudja, ebben a nagy melegben néha nehezen tudom megtalálni a megfelelő dolgokat.
Visszaért az országúthoz. A falu szélén szippantós kocsi állt, mögötte kisebb furgon. Két férfi, egy kicsi és egy nagy buzgólkodott a csatornába eresztett cső körül. Végigmérték a nőt és folytatták dolgukat.
Az idegen még vagy tízszer megtette az utat a kocsma és a szippantós autó között. A fodrász és vizslás szomszédja a kerítésen keresztül beszélgettek, a másik nő már nem volt sehol. Barátságosan bólintottak, valahányszor az asszony elhaladt mellettük. A szippantósok nem köszöntek, tudomást sem vettek róla. Bunkó városiak, gondolta a nő, és nem foglalkozott tovább velük.
Hamarosan piros Mitsubishi Coltot látott közeledni egy kilométernyi távolságról. Gyorsan visszasietett a kocsihoz, és kivágott a piros autó elé.
Fél óra múlva már az egész falu tudott az idegenekről.
– Jó gazdája lesz a kutyusnak – szögezte le a vizslás nő. – Látszik rajta. Nagyon kedves asszony.

Share

Rácz Katalin: Frida

július 16th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Rácz Katalin | No Comments »

Az asszony kivitte a csomagokat Renault Clioja csomagtartójába, majd visszament a házba. Ölébe vette kiskutyáját, és az anyósülés elé helyezett kis fonott kosárkába tette, ahol az állatkát már várta plüss malackája meg diónyi gumilabdája.
A Balaton mellé készültek hétvégére. Az asszonynak sokadik, a kiskutyának első víkendje volt.
Kerülő utat választott, mert féltette a kutyát a sok körforgalomtól egyrészt a felborulás, másrészt a hányinger miatt. Óvatosabban vezetett, mint máskor, az alig hathetes jószágot ily módon is kímélve.
Mire átértek a Duna-hídon, a kutyus már az anyósülésen pihegett.
Az asszony előző este mindent gondosan becsomagolt az útra, csak naptejet nem talált a fürdőszobaszekrényben. Emlékezett rá, hogy a nyaralóban sincs, előző évben a náluk vendégeskedő kisgyerekre mind rákenték. Ragadt is szegény, mint a lekváros kenyér, viszont csak a feneke égett le pecsenye pirosra a vékonyka fürdőnadrágon keresztül. Ahol bekenték, ott hófehér maradt.
Szóval, kellett valami naptej, mert 37 fokos hőség tombolt, és ragyogott a nap. Az asszony megállt a bevásárlóközpont parkolójában, majd tanácstalanul aprócska útitársára nézett. Kissé leeresztette az ablakot, és már éppen zárta volna le a kocsit, amikor az állat keserves sírásba kezdett. A nő szíve összeszorult. Kivette a kiskutyát, belerejtette óriási kézitáskájába, rést hagyva a cipzáron, hóna alá vágta, és elszántan bement az illatszerboltba. Odasietett a naptejekhez, levette a polcról a megszokott terméket, majd beállt a pénztár mögött kígyózó sorba. A kutyus kapirgálni kezdett a táskában lévő kacatok között. Felkapaszkodott a púdertartón, pénztárcán, papírzsebkendők halmán, és kidugta orrocskáját a résen. Az asszony óvatosan visszanyomta fejét a táskába. A kiskutyának ez éppen elég volt arra, hogy keserves vinnyogásba kezdjen. Ugatni még nem tudott, hangja az egércincogás, a kárálás és a babasírás elegyéhez hasonlított.
A pénztáros meglepetten körülnézett, majd miután semmit sem látott, folytatta munkáját.
– Oda nézz, anyu, milyen aranyos! – csendült fel egy gyerekhang az asszony háta mögött. A kutyus feje már teljesen kint volt a táskából, és apró tappancsaival elszántan igyekezett kifelé.
Most lebuktam, gondolta az asszony lemondóan. Nagy sóhajtással kivette a kiskutyát táskájából, terjedelmes kebleihez szorította, mint egy kisbabát, és nyugtatni próbálta.
Eddigre már valóságos csődület keletkezett körülöttük. Mindenki a kiskutyát akarta látni, megérinteni, megsimogatni. A hangzavarra a főnökasszony is előkerült irodájából. Szigorú arcvonásai lépésről lépésre kisimultak, kivirultak.
– Engedjék előre! Nem látják, hogy gyerekkel van? – szólt a sor elején állókra, majd kivette a kiskutyát az asszony kezéből, odakísérte őket a pénztárhoz, megvárta, míg a nő fizet, cuppanós puszit nyomott a kis jószág fenekére, és visszaadta gazdájának.
– Beagle, ugye? – kérdezte a pénztáros, mire a nő büszkén bólintott, majd emelt fővel kivonult az üzletből. Visszaült az autóba, a kutyust letette a kosárba, bekapcsolta a légkondicionálót, és indított.
Rutinos vezető volt, hiszen tíz éve, mióta elvált, senki sem akarta bebizonyítani neki, hogy alkalmatlan. Most azonban óvatosan hajtott, mint utoljára tanulóvezető korában. Félt, hogy kutyuskája, aki ismét az anyósülésen ülve, nézegetett kifelé, a legkisebb fékezésnél lerepül, vissza a kosárba, és ki tudja, mi baja eshet akkor. Éppen ezért nem értette, miért intette le Veszprém közelében egy járőrkocsi mellett álló rendőr.
– Személyigazolványt, forgalmit, jogosítványt kérek! – szólította fel ridegen.
Az asszony előkotorta az okmányokat. Már éppen átadni készült őket a rendőrnek, amikor meglepődve visszahőkölt. A vér is megfagyott ereiben: a lehúzott ablakon keresztül beemelkedett egy gumibot, átnyúlt a nő előtt, és körözni kezdett. A kis beagle vidám ugrabugrálásba kezdett, óriási, bársonyos fülei repkedtek, ahogy önfeledten kapkodott a gumibot után. A rendőr boldogan nevetett, a külvilág láthatóan megszűnt kettejük számára létezni. Az asszony csak ült köztük, igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, és várt.
Kis idő múltán a rendőr is észre tért. Gumibotját visszatette a helyére, az igazolványokat megtekintés nélkül az asszony kezébe nyomta.
– Jó utat, kishaver! – búcsúzott a kutyától, majd odavetette: – Kapcsolja fel a fényszórót! – intett, hogy már mehetnek is.
Rám se nézett, hüledezett a nő, és sóhajtva bámult a jóvágású, széles vállú rendőr után.
Baj nélkül megérkeztek a nyaralóba. Az asszony ki sem pakolt, parányi fürdőruhát, feszülő sortot, kivágott pólót, strandpapucsot vett fel, megigazította sminkjét, fogta a kiskutyát, és lement a strandra.
– Állatot nem szabad bevinni! – dörrent rá a pénztáros.
– De hát ő még nagyon kicsi! – szabadkozott az asszony, de a pénztárosaz, mindenféle Köjál- előírásra hivatkozva, megtagadta az engedélyt.
A nő visszafordult, elindult a másik bejárat felé. Levette papucsát, a kutyát beletette a strandtáskába, föléje a strandpapucsot, az egészet leterítette törülközőjével, majd a pénztárnál sántikálva, megkerülte a sort.
– Csak itt felejtettem a papucsomat – vetette oda a pénztárosnőnek, és már bent is volt a strandon. Megkereste a legeldugottabb zugot, kiterítette óriási törülközőjét, letelepedett rá. A kiskutyát a kerítés felőli oldalra tette, hogy takarásban legyen. Sóvárogva nézett a vízre.
A Balaton tele volt önfeledten fürdőző emberekkel. Amerre a szem ellátott, úszógumikkal, gumimatracokon, úszva, sétálva vagy labdázva hűsöltek a huszonhárom fokos vízben. Távolabb vitorlások szelték a hullámokat. Gyönyörű látvány volt, de a rózsaszín fürdőruhában pompázó nő hamarosan rádöbbent, neki ezen a hét végén mindez csak látvány marad. A kutyát nem hagyhatja itt, nyüszítve futna utána, ha a vízbe akarna menni. Magával sem viheti, mivel a zsúfolt lejárókon pillanatok alatt lebukna. Árnyékba húzódott hát, és irigykedve figyelte a strandolókat.
Egyszerre csak egy magas, szőke, napbarnított fiatalembert látott közeledni. Szíve hevesebben vert. Lám, mégiscsak észrevett valaki, gondolta. Érdemes volt annyit szenvednie egész tavasszal a fogyókúrával. A férfi odaért, gyönyörű kék szeméeivel ránézett, és érzéki száját szóra nyitotta:
– Elnézést, hölgyem, megkérhetem egy szívességre? – kérdezte.
– Hogyne, bármire – rebegte a kissé hervatag szépség.
– Idehozhatom a kislányomat, hogy megsimogassa a kiskutyát?
Az asszonyban bennrekedt a szó, csak bólintani tudott. A férfi eltávozott, és hamarosan visszajött egy négy év körüli szőke kislánnyal meg egy bombázó feleséggel.
– Kutyuli-mutyuli – gőgicsélt a bombázó. – Látod, Dzsenifer, milyen aranyos kiskutya! Pont olyan, mint a Piroska néni pulija!
Puli az öreganyád, gondolta a nő, de nem szólt egy szót sem, csak a környéket fürkészte, aggódva, hogy hamarosan más gyerekek is észreveszik őket. Akkor aztán vége a strandolásnak. Szerencséjére, mintegy tíz percnyi kutyázás után a család feltűnés nélkül távozott.
A nő még nézelődött egy darabig, majd felszedelődzködött. A kutyust visszatette a táskába, kisietett a strandról, és hazament. Beállt a zuhany alá, és kiült a teraszra keresztrejtvényt fejteni. A kiskutya boldogan téblábolt körülötte, hol a papucsát, hol a lábát rágta önfeledten.
Éjszaka hatalmas vihar kerekedett. A kutyust be kellett engedni a házba, annyira félt a fedett teraszon. Reggelre lehűlt a levegő, a strandidőnek nyoma sem maradt.
Hát ennyi volt – sóhajtott az asszony. Elrakta néhány kipakolt ruháját, visszarámolt mindent a kocsiba, a kutyát a kosárkába, és irány haza.
Már csaknem megérkezett, amikor a Duna-hídon való átkelés után a lámpa pirosra váltott. Szórakozottan várakozott. Hirtelen apró kis dudálásra lett figyelmes. A mellette álló osztrák rendszámú terepjáróból jelzett neki a kopaszra nyírt fülbevalós sofőr. Az asszony rápillantott. A férfi mutatóujjával kétszer a Clio felé bökött, majd jelentőségteljesen a melleit kezdte bökdösni.
Engem akar! – ujjongott a szőkeség, és boldogan tette kebleire a kezét.
A férfi a fejét csóválta. Egyértelműen az anyósülés felé mutogatott, jelezve, a kiskutyát akarja.
A lámpa időközben zöldre váltott. Az asszony sértetten felkapta a fejét, majd az ismert nemzetközi kézjelzéssel válaszolva a férfinak, éles kerékcsikorgással kilőtt.
A kanyar után, amikor már csökkent a forgalom, ölébe vette a kiskutyát, megsimogatta fejecskéjét, és így szólt:
– Nem adlak én oda száz férfiért sem, Frida.

Share