Pruzsinszky Sándor: Haj

június 18th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Pruzsinszky Sándor | No Comments »

A szerkesztőség üvegkalitkájában, ahol reggel óta ült, délutánra felforrósodott a levegő. Most végre felállt, kikapcsolta a számítógépet. A képernyő, akár egy vak kút vize, visszatükrözte arcát: vékony, keserű száj, résnyire összehúzott szemek, tonzúrásan kopaszodó fej. Negyven múltam, és nincs már hajam, gondolta rezignáltan. Felcsörrent a telefon. Először nem akarta fölvenni, csak az ötödik csengetésre szólt bele. Egy gépiesen udvarias hang közölte: meghalt az anyja. Be kell mennie holnap, elintézni a papírokat.
Rögtön elővette a zsebnaptárát: persze, ütközés van. Ági születésnapja. Szabadságot vett ki, mert egész napos kirándulást terveztek, szentendrei esti vacsorával. Nem, ezt mégse mondhatja le, három hét óta készülnek rá, két napja foglalta le a szobát az interneten. Fogta magát, még aznap kivillamosozott a kórházba. (Majd bolond lesz megint kocsival: egy vagyonba kerül a parkolás!)
– Meg akarja nézni? – kérdezte a proszektúrán egy kopaszra nyírt, fertőtlenítő-szagú ember – Itt hűtjük ni, egy bádogtepsiben.
Ő nem szólt semmit, csak szokása szerint kopaszodó fejét vakarta.
– Ha nem akarja utoljára látni a megboldogultat, a temetést a folyosó végén intézheti.
A temetésen – fülledt nyári délután volt, a bukszusok csúcsain párolgott a fáradt por – őrajta és Ágin kívül csak az elhunyt két madárcsontú, ősöreg barátnője volt jelen. (Meg akarta kérdezni tőlük, nem hagyott-e végrendeletet náluk az anyja, de meg se tudta szólítani őket.)
– Ámen – mondta a kövér pap, a futtában elmotyogott ima végén. Ő éppen a két művirágos koszorút rendezte el a friss hanton, amikor megpillantotta azt az embert.
Érezte, ahogy lüktetni kezd a nyakán az ér: hogy mer ez most idejönni??
Sietve szálltak be a kocsiba.
– Rosszul vagy? Vezessek én? – kérdezte Ági, kedves ló-mosolyával. (Volt egy cseppet előreugró foga, amely a szép, hamvas arcnak enyhén ironikus jelleget adott).
– Hagyd csak…Fel tudnám öklelni, fel én! – sziszegte ő, miközben már rákanyarodtak a 11-es útra. Csak most tudtak végre Szentendrére indulni.
– Ki volt ez? Egy hajléktalan?
– Ne törődj vele – hárított ő – nem lehetne halkabbra azt a moslék zenét? Szétrobban a fejem!
– Szegénykém – duruzsolta a barátnője és kikapcsolta a fémes rockot, kezét szokása szerint a férfi combján nyugtatta – Akarsz egy energiakólát?
– Maradj már – morogta ő kedvetlenül, mert arra gondolt, mi vár rá az anyja lakásán. Ki kell pucolnia mindazt a koszt és rumlit, amit az öregasszony évtizedek alatt felhalmozott ott.
Hirtelen fárasztani kezdte az utazás is. Legszívesebben tévézett volna. Egyedül, egy pofa sör mellett.
Aztán valahogy csak elmúlott ez a nap is, a hangulatos hegyi utcákon sétálással, kürtöskalács- és nyakláncvásárlással.
Este korán lefeküdtek a műparaszt-stílusú panzió emeletén. Nem volt kedve szeretkezni, csak hallgatták ernyedten a sötétben a földszinti kocsmából a brácsa meg a cimbalom meleg gordonhangjait.
Mégse pihente ki magát. Másnap is zúgott a feje, és szeme előtt piciny villámok cikáztak, amikor délután felállt a számítógép mellől.
Hazafelé menet benézett az anyja lakásába. Összerándult a gyomra. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, túlad rajta. Újra kulcsra zárta.
A kapu üvegportáljára ragasztva öles betűk hirdették: „Hétvégén hulladékgyűjtés lesz.”
Ha még idén túl akar adni ezen a koszlott lakáson, nem várhat tovább a lomtalanítással.
Erőt vett magán: másnap reggel nekilátott.
Már az ajtó előtt megcsapta a szomorúság áporodott, édeskés szaga. Szélesre tárta a légypacás ablakot és leült az ágy szélére. Csak ekkor nézett körül igazán: még minden ugyanúgy volt, ahogy az eltávozott hagyta. A zöld hasú fotel a kiálló rugóval, a repedt ajtajú ruhásszekrény, az elnémult oszlopos óra, a megfeketedett szélű velencei tükör. A bevetetlen ágy, a rádobott zsírfoltos pizsama. A hímzett falvédő, rajta a csőrükkel összefonódó, kopott galambok, köröttük a pántlikaszerűen tekeredő felirat: „Ahol szeretet, ott béke”. És mellette üveg alatt a halott esküvői pár: megfeneklett hajóroncs az idő tengerén.
Azon töprengett, mivel kezdje. Émelygett: talán a falak tömény dohszagától, talán a lelkét szorító ürességtől.
Az ablakhoz lépett: a ház előtt ott állt az az ember, aki halála órájában elrabolta tőle az anyját. Szürke arcával, fekete szemöldökével egyenest őrá nézett, kajánul, kihívóan. Maga az ördög, gondolta, biztos megvan a szarva is, csak elrejti a loboncos, ápolatlan haja.
Maga előtt látta a kórházi jelenetet: ott ül ez a fickó az anyja ágyán és az öregasszony kezét fogja, közben bizalmaskodva valamit a fülébe súg.
– Ő a Kázmér – magyarázta neki az anyja – Képzeld, a halál torkából jött vissza.
– Az ám, babám – mondta erre, furcsa kis grimaszt vágva a szürkearcú ember – Nyombélfekély. Egy kis előleg az Úristentől! – picit kuncogott a saját elmésségén és meghitten karolta át az anya vállát – Nekem már mindent szabad. Én már meghaltam egyszer…
Nehéz izzadtságszag áradt belőle, úgy nézett ki, mint aki hetek óta az utcán lakik. Anyját ez láthatólag nem zavarta.
– Takarítsd ki a lakást, fiam – szólt őrá – és hozd le a padlásról a kempingágyat .
Ő megdöbbenve nézhetett az anyjára, mert az ráförmedt: – Mit bámulsz? Jól hallottad. Kázmér a barátom. Hozzám költözik. (S amaz – minő szemérmetlenség! – az öregasszony háta mögül őrá kacsintott…)
– Ne nézz már ilyen rondán! Inkább örülj: lehet, hogy holnapután hazaengednek.

Nem engedték haza. Két nap múlva, amikor a nagy kofferrel érte ment, anyja a hátán feküdt. A férfi etette. Kiskanállal töltött a szájába valami áttetsző folyadékot. Az anya keservesen, nyammogva nyelte. Aztán felemelte a fejét s őrá, a fiára bámulva azt kérdezte: – Ez kicsoda? – és az ágy rácsába kapaszkodva megpróbált felülni.
– Ne erőlködj, arany mókusom – súgta oda neki Kázmér – tudod, hogy a doktor megtiltotta.
– De…mit akar? – motyogta az öregasszony elhalóan.
– Anya, nem ismersz meg? Kitakarítottam – hazudta ő haragjában és zavarában. Végül kifakadt belőle a kérdés: – Mit mondanak…mikor?
Kázmér ellenségesen pillantott rá: – A főnővért kérdezze.
Legszívesebben ott helyben torkon ragadta volna ezt az embert! De sután csak ennyit mondott: – Vigyázz magadra, anya!
És eljött onnan. A nővért se kereste meg. Nem akarta hallani a szót, amit magában rég kimondott már.

Odakint az a férfi nyugodtan leült a kispadra a ház előtt. A zsebéből kiflit vett elő, és a piszkos kezével falatokra tördelve majszolta. Már nem is pillantott az ablakra.
Hát ebből nem eszel, te sakál, gondolta ő odabent. Még ma kicserélem a zárat.
Szétterítette a nagy fekete műanyagzsákot.
A repedt ajtajú ruhásszekrénnyel kezdte. A naftalinszagú nagykabátot, a pulóvereket, szoknyákat a zsákba gyömöszölte, a vállfákat egy kupacba dobta. A kirojtosodott fehérneműk, lyukasra mosott törülközők annyira megtöltötték a zsákot, hogy már nem bírta összekötni a száját. A kukába jó lesz így is, legyintett. Már a szekrény alján egymásra dobált cipőknél tartott, amikor egy szakadt talpú bakancs alól egy „Pajtás” feliratú dobozka kandikált elő.
Az első fényképezőgépem! – villant az emlékezetébe.
A tizedik születésnapjára kapta, aznap, amikor az Állatkertben voltak. És este a vacsora a Gundelben. A lángoló palacsinta! Egyszerre három adaggal ehetett…Szájában összefutott a nyál, jóleső melegséget érzett. De rögtön az is eszébe jutott, hol vesztette el a gépet. Egy párás margitszigeti éjjel, egy lánnyal, akinek az arcára már nem emlékezett.
Aztán egy összecsavart konyharuhából kis bársonydobozka gurult elő, olyasmi, amiben a kitüntetéseket adják át. Ráismert: húsz éve halott apja érdemérmének – „A belkereskedelem kiváló dolgozója” – tokja volt valaha. Egy fekete hajtincs volt benne, mellette cédula, anyja írásával: „Zsoltikám első haja. 1969. április”.
Letette a dobozkát és az ágyra rogyott.
Körülnézett a néma lakásban.
Döbbenten bámult: mint megannyi tetszhalott, a reggeli fényben életre keltek felizzó fészkükben a tárgyak. Suttogva meséltek a jóvátehetetlenül elveszett időről.
Aztán egyszerre elhomályosultak, meg kellett törölnie a szemét, hogy újra tisztán lássa őket.
Hirtelen felugrott. Otthagyta a zsákot, csak a kis dobozkát tette zsebre.
Kivette az ajtóból a kulcsot, egyenest a padhoz lépett vele.
– Itt van – mondta szárazon a szürke arcú férfinak és ledobta mellé a földre.
Vissza se nézett. Oly jól esett futva menekülni onnét!
Amerre futott, fények ugráltak az úttest sáros gödrein.

Share

Pruzsinszky Sándor: A rém

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Pruzsinszky Sándor | No Comments »

Tombol a tavasz, az utcákon, akár a hangyák, verőfényre éhes, bódult tömeg. Ifjú pár jön ki az anyakönyvvezető hivatalából, mögöttük a tanúk: komoly, zsakettes urak. Az ifjú feleség hófehér csipkéi bokáig érnek, kezében fehérrózsa csokor. Élete párja – halovány arcával, a vállán átvetett piros selyemsállal sértett bonvivánnak tűnik – így szól:
– Elfáradtam, Manyikám.
– Szegénykém – mondja együtt érzőn a vadonatúj
asszonyka – Ideje, hogy játsszunk valamit.
– Játsszunk, de mit?
– Amit a múltkor: aszfaltbetyárosdit. Csináljunk úgy, mintha… Meglátod, mindjárt jobb kedved lesz tőle.
Valamelyik ablakból egy részeg trombita tremolója hallatszik s Manyika, hosszú szoknyáját felkapva, hirtelen táncra perdül. A két komoly úr némi rosszallással nézi, ahogy mutatós lábait kánkánra dobálja.
– Akkor este, uraim, a Centrálban, ugyebár? – szabadul meg gyorsan a verőfénytől szédelgő férj a zavaró nászkísérettől, egy-egy ünnepélyes kézfogással. De mielőtt e komoly polgárok az Erzsébet körútra fordulnának, fura látványban lesz részük: az ifjú pár rákká változik. Kéz a kézben hátrafelé sétálnak. Közben nézelődnek s ugrasztják a csenevész pesti fákat locsolgató ebeket. A rájuk bámulókat, mint régi ismerősökhöz illik , úrias fejbólintásokkal üdvözlik.
Aztán a Szív utca sarkától egyszerre már három rák araszol a Liget felé.
Egy tömzsi, széles arcú, nagyorrú fiatalember csatlakozott hozzájuk, a fején fehér gigerlikalap.
– Elkéstél az esküvőről, Frici – veti oda hátrálás közben a jövevénynek a magas, sápadt szépfiú.
– A feleségem kalapját kerestük – szól amaz vissza. De ordítva, hogy a közelben mindenki hallhassa.
– És megtaláltátok?
– Egér volt benne – üvölti a Fricinek nevezett fiatalember.
– Minálunk meg poloska, a levesben! – toldja meg a fiatalasszony, irónikus, pikáns kis orrát magasra tartva.
A járókelők összetorlódnak körülöttük. Tátott szájjal bámulják ezt az ingyen cirkuszt.
A Köröndnél ők is megállnak, de Manyika hirtelen mozdulattal lekapja Frici fejéről a gigerlikalapot, futásnak ered és a sajátjára teszi. A másik kettő utána. Frici fut jobban, utoléri Manyikát és otthonos mozdulattal átöleli a derekát.
A sápadt szépfiú erre tüzet fog s öklét rázva Frici felé, hangtalan szitokszavakat ereget a lobogó tavaszi szélbe.
Az élemedett polgárok közül többen a fejüket csóválják: „Ezek a mai fiatalok!”
A szépfiú, talán az esküvő izgalmai miatt, nem bírja a futást, lihegve megáll. – Aszfaltbetyár! Hozod vissza a feleségem?! – üvölti öklét rázva.
– Egy frászt – kontráz a Fricinek hívott busafejű – Előbb ismertem, mint magát!
– Védd magad, vagy véged – kiáltja elfúlva a másik és vívóállásba helyezkedik.
– Igazán? – rikoltja fenyegetőn Frici – Igazán, Dezsiré? – és villámgyors mozdulattal úgy tesz, mintha a vörös sálba burkolt torok után kapna. A Dezsirének nevezett szépfiú megtántorodik. Kezd a levegő izzani körülöttük. Kétoldalt, a járdán már egész csődület támad, sokan újjal mutogatnak a duhaj verekedőkre.
– Segítség! – sikoltja most a fiatal asszony – Segítség, emberek! Nem látják, mit művel ez a bandita?? Fényes nappal megfojtja a férjem!
Már-már tapintani lehet a feszültséget. De senki se mozdul. Néhány arcon – mint fán a penész – kéjes, torz mosoly jelenik meg.
Dezsiré hirtelen megmerevedik – Hagyjuk abba, Karinthy -, mondja komoran. Semmi értelme.
– Valami baj van, Kosztolányi? Elrontottunk valamit?
– Dide csak tréfál – simogatja a dandy omló, gesztenyebarna haját Manyika – Az örök ellendrukker! Pedig jól sikerült a játék. Ezek bevettek mindent. Ahogy a múltkor is, emlékeztek? Amikor Karinthy négykézláb kereste az elveszített ezerkoronás bankjegyét a Stefánián. Tizen is letérdeltek érte! Egy frakkos balfácán nagyítóval hasalt a macskakövekre…
– De hát nézzetek rájuk – mutat Kosztolányi a tömegre – Hát nem látjátok?
– Mit?
– A rémet.
– Miféle rémet?
– A szemükben tombol.
– Micsoda?
– Ezek azt akarják: valóban fojtsuk is meg egymást. Értitek? Legközelebb megköveznek, hogy csak tréfáltunk… Bármi megtörténhet, Manyika. Bármi! – Kosztolányi a kezét tördelte, csaknem könnyezett. Nevetséges volt, de ők nem nevettek.
Egymásra néztek, az értelem éles, szomorú fényével.
És végleg ellobbant a kedvük. Manyika az árokba dobta a csokrot. Egyikük se tette szóvá. Szótlanul ballagtak tovább a kipattanó lombok édeszöld sátra alatt.
Ők hárman most értették meg, hogy hamarosan elkezdődik a huszadik század.
Hogy csak most kezdődik el.
Pesten ők voltak az elsők, akik megtudták.
1913. májusát írták akkor.

Share

Pruzsinszky Sándor: Jó halál

október 2nd, 2011 Posted in Pruzsinszky Sándor | No Comments »

JÓ HALÁL

 

(Mikszáth Kálmán emlékére)

 

Egy furcsa alak hajolt föléje: nagy, kerek fej, kicsiny harcsabajusz. Dülledt szemek, érzékeny, vastag szemöldök. Széles száj, tülök orr. Tömzsisége egy Tritonhoz hasonló. Hisz’ ez én vagyok, gondolta, mit akarok magamtól? Menj innét, suttogta és megdörzsölte a szemét. Az alak tovalebbent, valahogy úgy, mint a szélben száradó fehérnemű.

Mögötte láthatóvá vált a jól ismert tapéta: falrózsái felizzottak a májusi hajnal első fényében.

Hálistennek, itthon vagyok. A saját ágyamban fekszem, most már nyugodtan meghalhatok, gondolta kissé cinikusan.

Az erdőzúgással kezdődött a dolog. Még odafelé, a vonaton.

Ült az üres kupéban, megtöltötte a pipáját a zakója zsebébe gyömöszölt dohánnyal. Épp meg akarta szívni, amikor az elsuhanó hatalmas tölgyek megszólították: mintha a horpácsi kert öreg fűzfái üzentek volna.

Zúgtak, sisteregtek az elsuhanó fatörzsek a lezárt ablakon át, mögöttük fent a Máramaros bércei rózsállottak a sötétedő égen.

Félelem futott át a gerincén. Csodálkozott. Hányszor, de hányszor látta már a hegyeket, ahogy elpirulnak a fenyegető sötétség előtt! Mire hát ez a  váratlan melankólia?

Hirtelen köhögés rázta meg. Az a száraz, belső sirokkó, ami az utolsó reichenbachi nyaralás óta nem jelentkezett. (Ha egyszer megindul, akár a lavina: megállíthatatlanul pörög tovább a bensejében).

Többször is felugrott, hogy kinyissa az ablakot: de hiába erőlködött, nagyon bezárták. Valakik féltették a friss levegőtől. Ettől meg úgy felfortyant, hogy újfent erőre kapott a testében ez a ragadozó…

Azt az egyet mégse gondolta volna, hogy ilyen hamar kimeríti a diadalmenetnek induló kortes kőrút a szeretett hegyek között. Régen nem fárasztotta ennyire az emberek közelsége.  Valami titokzatos, ismeretlen lény költözött a testébe s mintha őbelőle merítené erejét, napról-napra táplálta a tömeg kíváncsiságát.

Már a fogadásakor, a pályaudvaron bekövetkezett, amitől félt. Visszaköszöntek a pesti ünneplés két héttel korábbi képei. Tengernyi szem az állomást betöltő tömeg, s mintha mind őt akarná csupaszra tapogatni. (Búvár érezhet ilyet egy medúza-tengerben, első merülésekor). A pohárköszöntők, a roskadozó asztalok, az örökös cigányzene. Minden faluban a helyi Katánghyak,  Dőryk, Noszty Pálok dörgölődzése. Kézről-kézre adogatták, mint valami varázslót egy őserdő lakói. Ölelgették, hogy alig kapott levegőt. Fulladozott és izzadságban úszott ennyi beteljesíthetetlen reménytől.

Hajnalban sikerült végre megszöknie. Remegő lábakkal lépett fel a pesti gyors magas grádicsán és végigaludta az egész utat.

„Hogy nézel ki, jóságos Isten! Te beteg vagy” – jajdult fel Ilon és rögtön ágyba parancsolta. Előkerült a jó Demjanovics doktor. Elől-hátul hosszan tapogatta, szívet-tüdőt hallgatgatta. „Semmi baj, csak fáradt”, mondta ki a verdiktet.  „Pihenjen egy-két napot és minden jó lesz”. De utána még háromszor is eljött a szikár, szigorú doktor és az arcába bámult, csodálkozva. „Doktor úr, maga fél valamitől”, mondta ő és kedélyesen rákacsintott, mintha valami férfiasan pajkos titkuk lenne.

Persze aztán csak néhány órát pihent. Magához hívta titokzatos rendetlenségű íróasztala. A bárka – ahogy ő nevezte. Először csak megállt a kusza papírhalmok, kinyitva hasra fektetett könyvek felett. Majd elfogta az izgalom. Nyugtalanul járkálni kezdett, egyre kisebb köröket vonva az íróasztal körül. Emitt egy novella terve, amott egy félbehagyott karcolat. Mi mindent kéne még megírnia! A születés sürgető fájdalma, mint víz felett a pára, lebegett a tárgyak felett.

Sóhajtva telepedett meg nem született gyermekei közé. Hol ezt, hol azt szólította: mindhiába. Valami nesz zavarta. „Furcsán kong a föld: mintha mondani készülne valamit”. Letette a tollat. Visszafojtott lélegzettel figyelt: a fülében dobolt valami. Tam-tam-tam, makacsul s az ütemet tartva, egy kezdődő rituálé ünnepélyes hírnökeként.

Körbe tekintett a szobán: a falon lógó Széchenyi István homloka szigorú, sötét ráncokat vetett. Mintha ő is hallaná a dobot. A sokfiókos szekreterre pillantott:  évtizedek óta őrzi ez a családi titkot. Régvolt perlekedések, adók, borjúpapírok, ökörkasszák, a szklabonyai s a presbiter-ősök sárgult emlékeit. Szemben, az üvegszekrényben anyja rózsás Alt-Wien kávés- készlete: a cukortartó fedelén a rézdróttal. Ő ejtette le, hatéves korában. (Egy vándor drótostót fabrikálta össze. Fülébe cseng most is a furcsa fejhangja: „náná, kicsinyke kis málinki”! ). Élesen hasított belé a gondolat – az a törött porcellán túl fogja élni őt is. Odament, kivette, szinte csodálkozva nézte: ilyen élettelen lesz a halhatatlanság?

Aztán újra földre került, cserepekre hullott a cukortartó: érthetetlen gyengeség fogta el. Alig evett, hamar lefeküdt. Puhán, könnyen ragadta el az éjszaka.

Egy kiáltást hallott: „Nem hallom a lélegzetét!” Sejtette, hogy Ilon hangja az: szólni akart neki, vagy legalább nyugtatólag feléje biccenteni: „itt vagyok, Bagolykám, nem látod, megvagyok”. De se hang, se mozdulat.

„Ne hagyj itt, Kálmán, szeretlek ” – bosszantotta ez a remegő vallomás. Ha bírta volna, rosszallóan megcsóválja a fejét. Az érzelem tenyeres-talpas dolog. Sose szabad nevén szólítani, különben ormótlanná válik. Mert minden egyes szónak leírhatatlan, titkos jelentése van. Hányszor magyarázta ezt Ilonnak! (Olyan ő, mint az almafa. Hajlik az élet súlyától, levelét is hullatja szegény, de amíg él, rózsaszín lesz a virága – kár, hogy nem tudja feljegyezni most ezt a mondatot a Bárka gyűrt papírszeletkéire! Vajon fog-e később emlékezni rá?)

A fia hangja: „ Jesszusom, egész kék az arca”.  (Kék, kék, kék, kacagó kék ég…Vajon milyen lesz a túlfelén az égnek? Sokan azt hiszik, ott fényes a sötét . Talán mi vagyunk itt a negatív lenyomat?)

„Eret vágunk, de azonnal” – ez a Korányi doktor. Csak ő lehet. (Olyan, mint egy Jókai-hős. Azt merte mondani a múltkor: „Mind bolondok vagyunk, jobban szeretjük a hazánkat az okosságnál”.)

Apró csípést érzett. Aztán bizsergést. S mintha emelkedne: a repülés könnyülő, kellemes érzete. Mindjárt nevetni fogok, gondolta. De jó lenne, ha ez a baj is úgy jönne elém, mint a Gonosz a népmesében: szemtől-szembe… De ez most rosszabb. Itt nincsenek gonoszok. Itt mindenki jót akar.

„Szegénykém, milyen fekete a vére”. Fekete utazás lesz hát? A Pluto istállójából való koromfekete lóval?

„Mosolyog! Láttátok, mosolygott!” Kinyitotta a szemét és rögtön érezte, hogy nincs jól. Fulladozott s mintha kalapáccsal ütnék a fejét.

„Adjunk oxigént. Hozzátok a maszkot”. Ilon ott állt az ágya mellett, a kezét szorongatta: „Hogy vagy? Beszélj, mit érzel?” Azt akarta válaszolni: ne izgulj, tűrhetően. De csak egy „nnn” jött ki a száján.

„Hallasz engem, Kálmán?” – kérdezte llon kétségbeesetten s ő bólintani akart, de ez sem sikerült. (Persze, rajta volt már az a büdös lélegeztető- maszk.)

„Doktor úr, könyörgöm, mondjon már valamit! Mennyire súlyos ez?” Korányi doktor elgondolkodva nézett az asszonyra.

„Még nem tudni semmi biztosat. Múló rosszullét is lehet, de más is”- mondta és most hosszan, jelentőségteljesen őrá pillantott. (Ez a Korányi tényleg jó ember. Nem okoz idő előtt fájdalmat, de nem is hazudik. A tudományok nem rontottak rajta, ami ritka nagy dolog, gondolta).

Ilon ki-be rohangált, borogatást rakott a homlokára. Ő közben meghallotta Berci fia hangját a szomszéd szobából: hangosan imádkozott, hogy csoda történjék. (Te bolond, az  ima meghallgatatlanul mállik vissza az égről, ezt se tudod? Istent nem lehet felhasználni saját céljainkra, mint valami dzsinnt…El kellett volna magyaráznom ezt is? Nem olvastál te figyelmesen engem, Berci fiam!)

Bejön Kálmán is, a nagyfia: a mérnök úr. Kisírt szemmel próbál mosolyogni. (Mi ez a siránkozás? Csak ez ne lenne! Nem tudjátok, hogy boldog vagyok? Hogy legalább is sokszor voltam boldog. Legutóbb, amikor a jubileumi estén az utcán ezernyi gyertya fénye köszöntött. Ez volt a legtisztább öröm.  A hódolatnak az a neme, amit nem a hatalom csikar ki, hanem valami más – ebben volt a csoda. Nincs olyan Isten, aki ennél nagyobbat tudna tenni egy halandóval.)

Most mintha jobban is érezné magát. Korányi doktor a szeme villanását is érti: leveteti róla a dohszagú maszkot. Ilon arca felderül: úgy játszik rajta a remény, mint holmi ócska hangszeren. S ő végre megszólal. „Maradj mellettem”, súgja oda neki, mert fárasztja asszonya rémült rohangálása. „Ugye, meggyógyulsz? Ugye? Ugye?” – ismételgeti Ilon holmi kabalaként. „Persze, hogy meggyógyul” – siet közölni Berci is – „a segédorvos úr épp most magyarázta: már kezd megnyugodni az a kis ér, amelyik begörcsölt a fejében”.

Az a kis ér, gondolta. Az én furcsa fejemben. Valaki azt írta róla, ezer kis manóból van összerakva. Egy másik meg azt: Kasszandra-fejem van, félelmetes, igazságosztó. Milyen gyermeteg túlzás! Látnia kellett volna a horpácsi fényképemet: egy kastélygazda ül rajta, hosszú pipáját szíva, belesimulva egy árnyékos civis-kalapba…(Azt mondja ez a kép: nem vagyok azonos azzal, ami velem történik, habár magam is itt rángok a dróton, esendő tanagrafigurák között. Vagy inkább azt: nem vagyok azonos senkivel, még magammal sem. Mert itt van nálam a Mérték, a legnagyobb adomány.)

Valaki kinyitotta az ablakot. Lent hűs áram futott át az utca virágba öltözött akácfái között. (Barátaim, fehér menyasszonyok – gondolta – ti már közelinek érzitek azt az eseményt…Nincs az a Vidonka Józsi, varázskezű ezermester, aki megreparálhatna engem.)

„Kálmán” – rebegte az ágy fejénél Ilon – „enned kéne végre valamit…abból a besztercei szilvakompótból…amit úgy szeretsz…hozhatok?” (Apolka-szerű, áttetsző leányalakjaira emlékeztette most , így öregen is.) Válaszul lehunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta: szárnysuhogást hallott. Egy szarka szállt az ablak alatti fára. Ettől megint felderült a kedve : a jó palócoknál  e madár a kedvesünk érkezését jelzi. („Bárcsak a mi kerítésünkre ülne rá”- sóhajtott a lány, valahol a Jó palócokban).

„Egyél, meg kell erősödnöd” – szólt Ilon és  kék eres kezébe szorította az ő izzadó tenyerét. A szklabonyai rét jutott eszébe, a méhek zümmögése. A kakukkfű, amit egykor kéz a kézben, menyasszonycsokor gyanánt szedtek együtt, nagy nevetések közben. Erről meg a szénakazal tövében átálmodozott gyermekkori délutánok illata. Hiába is próbálta most az eltelt idő mélységét lemérni: mintha csak tegnap történt volna. (De hol van Ilon hollófekete fényességű haja?) Az idő itthagy minket, s aztán egyszerre hirtelen visszatér, gondolta. Akkor bezárul a kör, azt hinnéd, megtaláltad. De Isten nem engedi megfogni magát. Hiába vetsz neki hálót az emlékezéssel. (Mert folyton azt kérded tőle: visszakapsz-e egyetlen percet is az eltékozoltakból?)

Ilon most pár szem kompótot gyömöszölt a szájába. Lenyelte mind, engedelmesen, de nem érzett semmi ízt. Dehogyis tékozolta ő az időt, dehogyis.

A Törvényt kereste, miközben lusta, kényelmes, kártyázni szerető, passzív álmodozónak mutatta magát. (Ő maga lett volna a süket Prakovszky, aki az egész faluban egyedül hallotta meg a távolból figyelmeztető lövést?) Ugrattalak benneteket, gondolta. De ti nem ismertétek fel magatok, miközben mulattatok magatokon.

„Figyelsz rám, Kálmán? A doktorok azt mondják, elmúlt a közvetlen veszély…Olyan boldog vagyok, adjunk hálát a Jóistennek!” – csivitelt Ilon. De ő az örök hollóra gondolt, aki itt lakik valahol, valamelyik odvas fában. Ha itt az óra, emberhangon szólal meg s felsorolja életed vétkeit.

Az utolsó szilvaszem megakadt a torkán, hányinger fogta el. Ettől meg fulladni kezdett. Mialatt a köhögés rázta, eszébe jutott a monda a szlatinai Borka asszony utazásáról a fejetlen kocsis fekete fogatán. Elvihetne engem is, gondolta, megszabadulnék mindama procedúráról, ami itt rám – vagyis inkább a testemre – vár. Bánnám is én, hogy a halálom után fekete lóként kell hurcolnom majd azt az átkozott fogatot!

Csuklott. Fuldoklott. Fennakadt szeme előtt képek peregtek, visszafelé az időben. Sebesebben, mint ama mozgóképek, melyeket a vásárosok mutogatnak a piacon.  Látta anyját, amint megteríti az ünnepi asztalt. A Mauks Mátyásék szalonját a nagy vörös fotellal, amelyben ülve először pillantotta meg a szigorú szemű Ilont. A Napban sütkérező fehér országutat. A szklabonyai jegenyefák sorfalát, közöttük az el-eltűnő patakot, mely mint ezüst gyíkocska fut végig a falun. A katicabogarat, a „hét pöttyös bödét”, amint az első lépéseit tevő Kálmánka homlokára száll.

Most új doktorok jöttek, egyre többen. Fontos arccal nyüzsögtek az ágy körül. Alig látta tőlük Ilont. „Kámforinjekciót, gyorsan!”- kiáltotta az egyik. De Ilon riadt kérdésére: „rosszabbodott az állapota?”, csak rázták a fejüket: „izgalomra semmi ok, asszonyom, semmi ok”.

Már úgy állok tehát. De miért csapjátok be? Ti orvosok, fiskálisok, államférfiak. Miért szolgáltattok ki minket mindig a pillanatnak? Mert ez egy ilyen ország? Nem fog változtatni rajta soha, senki? Ha így van, hát nagyon álságosan halad a végzete felé. És én? Én miért hallgattam erről?         Szórakoztattalak bennetek, anekdotáztam bolond grófról, öreg házalóról, meg piros esernyőről, melynek nyelében ott rejlik a megoldás: a megváltó kincs…Azt hihettétek: elég megmosolyogni ezt a világot. Meg kellett volna mondanom nektek, hogy mindez bizony csak káprázat. Ha vakon hisztek benne, nagy szerencsétlenség felé haladtok.

Szemét az üveges szekrény felső polcára nyitotta: ott feszített a Szent István Rend nagykeresztje. Két hete csak, hogy a mellére tűzte a miniszterelnök.

Roosevelt amerikai elnököt látta maga előtt, amint meghajol s levéve cilinderét, azt mondja: „Uram, olvastam Szent Péter esernyőjét.” (De előtte a király még azt kérdezte: „Csakugyan létezik ez az ember?”) Lehet, hogy ez volt a legnagyobb hibám. Hogy elfogadtam – futott át rajta. Csak a fáknak megbocsátható, hogy mindig fölfelé akarnak növekedni…De egy írónak??

Ezt aligha fogom már jóvátenni, gondolta.   Olyan érzése támadt, mint a Városligetben, amikor egyszer Bercivel felült az Óriáskerékre. Zuhanok, tehát emelkedek. Távolodom, tehát közeledek. A  Semmi frissítő vonzásában a Minden fáradtsága. Aztán meghallotta a székre dobott kabátja zsebében a láncos zsebóra ketyegését s megint mosolygott: ez még ketyegni fog, akkor is, amikor én már nem leszek.

„Látja, újra mosolyog. Nem kell félni semmitől”. Persze, hogy nem, válaszolt rá magában. Nekem semmiképp. Feljutok végre a hegy tetejére.

„Kérem, engedjenek már oda – törte át Ilon az orvosok meg ápolók falanxát – Én tudom, mi kell neki!”

Azért, ha figyeltetek rám, kitalálhattátok, kik az én kedvenceim. A kovács, aki köpött, ha bírót látott, de megsajnált egy megázott macskát. Aki csak azért nem bírt kivágni egy növendékfát, mert madárfészek volt rajta. Vagy a rosszhírű pogány Filcsik, aki a koldusasszonyon hagyta az ellopott drága bundáját. (Mert „mit szólna hozzá az a millió szem az égen?”)

„Asszonyom, egy kicsit megint feltesszük rá az oxigénmaszkot…És beadunk neki még egy kámforinjekciót is…Ne aggódjon, csak a biztonság kedvéért”.

Még hogy a biztonság! Hogy hazudtok! Ezt láttam egész életemben.  Mind kerülni szeretnétek a Törvényt. Pedig ott lapul a történeteimben.

Kinyílt a szeme. Sötétedik, gondolta. Hány óra lehet, hogy csak dereng? Egy sor szürke alak lépett be. Nincsenek még elegen? Minek ez a tumultus?

Nagyot lélegzett, felemelte a fejét. A lélegeztető maszk a földre csúszott. Berci fölemelte, vissza akarta arcára tenni.

„Hagyja csak”- szólt rá az orvos – „mindegy már”.

Ilon eltakarta szemét: „Segítsenek! Bármi kincset megadok, csak mentsék meg!”

A haldokló megsajnálta Ilont. De meg is rótta magában. Te bátor vagy és erős, Bagolykám –minek csinálod akkor ezt? Ezek csak játszanak veled: órák óta tudják már…                                                                                                                 Aztán még suttogott valamit, de a végéből csak egy sóhaj maradt.  Azt akarta kérdezni asszonyától: tudja-e, miért nem engedte neki a Törvény úgy megírni Wibra Gyuri történetét, hogy megtalálja az esernyő nyelében a kincset? A válasz volt utolsó gondolata: mert akkor nem szerethetné annyira a maga Veronkáját.

Visszahanyatlott a párnára.

A szürke arcok most közelebb nyomultak, félkört formáltak az ágy  körül. Izgatott pusmogás kezdődött. Magnéziumlámpák sápadt fénye villant.

Még néhány pillanatig látta őket. Aztán a kép, mintha vízbe hullott volna, lebegni kezdett és eltűnt. Egy kristálytiszta tó tükrében fehér virágok himbálták pártáikat. Közöttük anyjának arca derengett, hívogatón.

„Jó halál volt – szólt a beállott csendben Korányi doktor – higgyék el, nem szenvedett. Ő utazott.”

És behozták az első csokor krizantémot.

Oda volt készítve, jó ideje már, az előszobába.

Share

Pruzsinszky Sándor: Kharón úr

február 16th, 2011 Posted in Pruzsinszky Sándor | No Comments »

KHARÓN ÚR

Köd ült a víz felett. Mintha párából nőtt volna haja, fehér volt a Duna. Akár egy lepedő – gondolta Judit. (A lepedőről a vérfolt jutott eszébe: a saját vére. Az a balkezes pofon, amit Jocó kent le neki az izmos, kigyúrt kezével. Meg amit előzőleg a kisujjával művelt – de nem az fájt a legjobban.)

Cipője megcsúszott a partot övező köveken: belelépett a vízbe. A folyó hidege úgy hatolt belé, mint a kés. A harisnyája csuromvíz lett s úgy cuppogott, mint valami partra vetett hal.

Letért a cserjékkel benőtt, valaha kavicsos parti útról és bukdácsolva közeledett a házhoz.

Tompa fájdalomként lüktetett a fejében az az emlék. Alig várta, hogy lenyelhesse a port. „Bárcsak sose látnám többé azt a zombit” – gondolta, miközben a veranda keskeny lépcsőjére lépett.

Egyáltalán: többé senkit se akart látni. De ismerte magát: tudta, mihelyt megint megpillantja őt a koromfekete hajával („Gyere ide, Kismacska!”), oda lesz az elszánása. És Jocó azóta már biztos bejelentette eltűnését a rendőrségen. (Hol leszek én már akkor, mire azok ideérnek? – gondolta keserű diadallal és megtapogatta farmernadrágja zsebében a kis gyógyszeres dobozkát. Húsz bogyónyi fehér pora elegendő kell, hogy legyen ahhoz, amire készül.)

A lépcső alján látta, hogy valaki van a házban. Az üveges veranda ajtaja résnyire volt nyitva. Úristen, már itt van! – villant belé és dermedten megállt.  Lenyelt gyorsan egy bogyót. Aztán látta csak: nem a szeretője. Egy idegen.               –  Ne féljen, kisasszony, jöjjön csak, jöjjön! Nem harapom le a fülét! – Kellemes, enyhén borízű hang volt. S a hang gazdája se tett rá rossz benyomást. Magas, szikár, a halántékán őszülő, loboncos hajú férfi volt. Értelmet sugárzó tekintet, sas orr.

– Mit keres maga itt? – a lány szemrehányónak szánta a kérdést, de a hangja bosszantóan remegett.

– Tudja maga azt jól –  megdöbbentette a válasz szemtelen magabiztossága. Nem is találta hamarjában a megfelelő szavakat.

– De hát…

– Azért is menekült most ide, nem?

– Hogy magával találkozzam?

– Hát persze – mondta hányavetin amaz.

Juditnak váratlanul jókedve kerekedett: azt hitte, azért, mert hogy oly groteszk volt ez a gondolat. Leült a verandán, cigarettára gyújtott. Elnézte a férfit, ahogy a szeretője eszkimómintás pulóverében és a hintaszékében ülve, bütyköl Jocó ötfunkciós kanadai horgászbotjával. Volt valami megnyugtató a pontos kis mozdulataiban, a szemének hunyorításában, ahogy a frissen felbontott konzervmájból csalit készített s a májdarabokat apró gombócokká gyúrta. Kezdett elmúlni a fejfájás,  csillapult a feszültség.

– Vicces egy pasas maga. Jól felöltözött itt. Hajléktalan, ugye?

Amaz nem felelt rögtön. Felállt s kihozta a szobából Jocó fogmosó poharát, abba dobálta bele a csali-májgombócokat.

–         Ismerem én magát, kisasszony.

–         Tényleg?

–         A gőzfürdőből.

–         Sose járok gőzfürdőbe.

–         Van ott egy márványszobor. A víz fölött áll, nedves teste lebeg a gőz-

ben. Szomorú, szép szobor. Magára hasonlít.

–         Úgy beszél, mint egy költő.

–         Mert hogy az is vagyok – és a lányra mosolygott, melegen, cinkosan – Gyerünk a stégre. Ködben jól harapnak a halak. Gondolom, ezt maga is tudja. A maga horgászbotja ez, ugyebár?

–         A… barátomé. Itt minden az övé.

–         Akkora jégszekrény van a házban, hogy egy hónapra való kaja elfér

benne. S az a parasztbarokk garnitúra! Nem semmi! Van itt mit a tejbe aprítani, de van ám! – szavaival ellentétben szelíden, hunyorogva nézett Juditra – Egyszer, mikor a rózsakertészetben dolgoztam, megjelent nekem a Jézus Krisztus. „Szépek a rózsák, ugye?” kérdeztem tőle. Mire ő: „Ne higgy nekik. A gazdagok és szépek megmérgezik a világot” – ezt mondta. Szóról-szóra. S azóta hallom a zenét.

–         Miféle zenét? – De a férfi megint nem felelt a kérdésre.

–         Te is gazdag vagy, persze, hogy az…- és tekintete megállt Judit

nyakékén, melynek közepén egy ezüst obulus díszelgett.

–         Magának ehhez…

–         Mert szépnek nagyon is szép vagy –  a férfi hangjában elragad-

tatás érzett. Közelebb lépett a lányhoz,  de Judit elhúzódott. Egyszerre enyhe szédületet érzett: mintha lejjebb ereszkedne egy ködfelhő s ő onnan nézne le önmagára.

–         Félsz tőlem. Persze, hogy félsz. Mert nem tudod, ki vagyok.

–         Egy csavargó, aki betört ide. És még magának áll feljebb.

–         Vártalak – mondta halkan, szinte áhítattal a betörő és Judit

felnevetett – Még hogy várt…Mondja, hülyének néz? És különben is, zavar! Tűnjön el, felőlem viheti a cuccokat is, de most már egyedül akarok maradni a házban…

–         Egyedül, mire jó az? Hogy valami nagy butaságot csinálj?

–         Hű, de kezd elegem lenni magából! – fakadt ki Judit, s kutatva nézett

felfelé.

–         Az a típus vagy, akibe két perc alatt bele tudok zúgni…- tegezte tovább a férfi és szemérmetlenül bámulta a rövid ujjú blúz alatt domborodó kemény kis melleket – De miért hazudsz magadnak?   .

–         Hívom a rendőrséget – mondta meggyőződés nélkül a lány.

A férfi erre szájon csókolta. Nem erőszakosan, de olyan gyorsan, hogy Judit lélegzete is elállt.

–   Engem úgy hívnak, hogy Kharón. Kharón úr – tette hozzá kis ironikus mosollyal – És elviszlek oda, ahová akarod. Ott a stégen megtalálsz, ha akarsz – jelentette ki aztán furcsa, esetlen pátosszal és felkapva a lopott horgászbotot meg a csalival teli fogmosó poharat, eltűnt a ház mögött. Egy sirály vijjogása hallatszott. Most kéne elfutnom, gondolta Judit, amíg nem késő. De meg se mozdult. A Dunát bámulta. Azt a csodát, amikor a Nap hirtelen áttöri a ködöt, s a vízben fényből von glóriát maga köré.

Nem futott el: nézte a sirályt, mely most a feje felett körözött. Nem is vijjogás volt az, inkább ujjongás. Azon vette észre magát, hogy ott ül a stégen, szorosan a férfi mellett. Szép, erős keze van, gondolta, talán még szebb, mint Jocóé . Hagyta, hogy az elképesztően hosszú újjak körbefonják a derekát és simogassák a mellét. Aztán az ajkuk mohón egymásra tapadt.

–   Jó neked ez az ember? – hallotta odafentről a saját hangját.

Elsőre úgy néz ki, mintha ő lenne, gondolta válaszul. De persze, csakis elsőre.

–   Akkor minek feküdnél le vele? Olyan szép?

Olyan szabad – s ahogy ezt gondolta, piros szegélyt kapott felette a felhő.   .

A leszálló alkony már a csónakban találta őket. A férfi átölelte, ujjai bekúsztak a ruhája alá.

–  Gondold meg, mielőtt hülyét csinálsz magadból – súgta Felhő-Judit odafentről.

Még sose voltam úgy, mintha kívül lennék mindenen, védekezett magában ő és szeretkezés közben figyelte a férfi arcát: a lehunyt szemével, szétnyílott ajkaival tenger mosta görög szoborra emlékeztette. (Belévillant, hogy Jocóval együtt látta ezt a szobrot, Korinthoszban. Egy Poszeidón-fej volt, mely hanyagul ott hevert a strandon, meztelen kisgyerekek hordták rá a homokot. Ő meg éjjel kiszökött, hogy a holdvilágnál egyedül gyönyörködjék benne).

Igen: ő az – gondolta – , éppen ő lehetne. Akivel csak egyszer találkozhatsz.

–  Mindig úgy kezdődik, hogy ő lehetne, te marha! – tiltakozott a másik, de

Kharón simogatása elnémította  – Mi ez a fekete folt a válladon?

–         Ja, az? Semmiség. Bevertem valamibe.

–         Kék a körvonala. Fogadjunk, hogy ütés.

–         Dehogyis.

–         A kisujjad is be van gipszelve. Ki törte el? A férjed?

Maga előtt látta Jocó karizmát, ahogy megfeszül az indulattól: – Elestem – mondta kissé rekedten.

–         Van egy kínai mondás: „Ne hazudj magadnak, miközben jót akarsz”.

–         Fura egy pasas vagy te, hallod? Betörsz ide az aranyköpéseiddel…

Már látszott a Hold. Sóhaj kerekedett a vízből, mintha vonzaná. Kiszálltak a csónakból s látták, hogy a kapásjelző imbolyog. Szép nagy harcsa volt, kettejüknek kellett tartani a botot, míg végül kihúzták.

–   Harcsapaprikás lesz – szögezte le Kharón, mikor a verandához értek – Van itt minden hozzávaló. Látszik, hogy a férjed jó halszakács.

Furcsa volt a csend. El kéne mennem, gondolta. De kimerítette ez a nap.                         El is bóbiskolt odabent a díványon, a szokott helyén, amikor felcsörrent a mobil a farmerzsebében. Jocó volt az.

–   Hol vagy most, Kismacska? Csak nem bepaliztál? – olyan közeli volt a hang, mintha a párna alól jönne.

–   Egyedül vagyok – hazudta ő és megborzongott.

–   Képzelem…A nyaralóban, mi?

–   Már úton vagyok. – Kikapcsolta és sóhajtva állt fel – Mennem kell.

–   Most? Nem vagy észnél, szépség.

–   Idejön. Ismerem.

–   Tudod, mit? Tudok egy elhagyott nyaralót a közelben, a holtágban. El tudok evezni oda. A kertjében akkora tökök teremnek, hogy akár el is bújhatsz bennük. Sült tököt ehetsz az egész őszön át. A parti kiserdőből meg fát lopunk, úgy leszünk ott, mint Marci Hevesen. A kutya se jön oda. Még a telet is kihúzhatjuk ott.

–   Még a telet is? – ismételte Judit és eszébe jutott egy könyv, amit nemrégen olvasott. Embersziget volt a címe. Egy szigetről, ahol az emberek nem akarnak sokat. A gyermekeik a fejükben fogannak és az ujjukon keresztül hozzák világra őket. És aki kilóg a sorból, azt se verik össze. Hanem egy különleges gyümölccsel táplálják, melyet úgy hívnak: türelem. Mikor olvasta, csak mosolygott rajta.

–   Most be vagy rezelve, mi? – vigyorgott Kharón – tulajdonképp mi a férjed?

–   Artista. Állami díjas.

–   Állami díjas és ver…Képzelem, milyen állatian üvöltözik veled.

–   Dehogy. Mosolyog. Ahogy te most. Elérzékenyül, miközben a kezemet csavargatja. Ő csak így tudja érzékeltetni, hogy szeret.

Ismét megcsörrent a mobil. Jocó hangja most riadtan csengett:

–         Idefigyelj, ha a nyaralóban vagy, ki se mozdulj. Zárkózz be jól.

–         Ugyan miért?

–         Most mondták be a TV- ben: egy veszedelmes betörő kószál a környé-

ken. Körözik. A sittről szökött. A nyaralókat fosztogatja. A magányos nőket megerőszakolja. Már szóltam a rendőrségnek, hogy ott vagy.

–         Nem vagyok ott.

–         Ne hazudj: mindig ott nyalogatod a sebeidet…Zárkózz be, hallod??

Zárkózz be!

–         Mi van? – lépett közelebb Kharón – Mit vartyog az a bohóc?

–         Nézd… – kezdte a lány, de a férfi kitépte a kezéből a mobilt, földhöz

vágta és rátaposott, majd megragadta Judit karját és magához rántotta, durván, szenvedéllyel.

–         Gyerünk, ne dumálj! Velem jössz!

–         Hová?

–         Átviszlek a holtágba. Ne ellenkezz, jól megleszünk ott!

A lány összegörnyedt a fájdalomtól, de nem lepődött meg. Szinte várta már ezt a dühkitörést.                                                                                                          – Mind egyformák vagytok! – sziszegte a férfi arcába – Húzz el innét!

Jönnek a fakabátok, menekülj!

Kharón azonnal elengedte a lányt. Szó nélkül feltépte az ajtót és eltűnt a sötétben. Már hallatszott a rendőrautó szirénája.

–         Várj, Kharón! – kiáltotta Judit – Várj meg! – s a stég felé szaladt.

De a férfi már elkötötte a csónakot. Úgy evezett, mint az ördög.

Judit kitántorgott a partra. Ügyet se vetett a mellette elrohanó, állig felfegyverzett kommandósokra. Aztán egy kéz nehezedett a vállára.

–         Nem esett bajod? – Jocó egy mozdulattal maga felé fordította – És a

nyakéked? Amit tőlem kaptál?? Elvette, mi?

Judit megtapogatta a nyakát: nem volt rajta már az ékszer. Furcsán, nyerítve nevetett fel.

–   Megint részeg vagy, mi? Most mondd meg, mit csináljak veled?

A lány egy pillanatig az éjszakai Dunát nézte, ahol az autó fényszórói éles fénycsíkokat vágtak a víz testébe. Aztán szó nélkül futásnak eredt, be a bokrok közé.

–   Állj meg, hallod?? Állj meg, te bolond tyúk! – Jocó hangja a rendőrautók szirénabőgését is túlharsogta.

Judit megállt s a bokrok, e lomha, szuszogó éjszakai állatok takarásában lehuppant a partra.

Nappali fényben úszott a folyó, s a holtág nádasa. A túlparton őrt álló jegenyék is tisztán látszottak, akár meg is számolhatta volna őket. El lehetett volna látni – akár az Emberszigetig. Csak Kharón csónakja tűnt el.

Mind egyformák vagytok, gondolta. Miért nem lehet senki se az, aki lehetne?

És szép lassan, egyenként nyelte le az összes fehér pirulát.

Share